Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este a ragyogó csillagokat. Addig néztem, addig-addig, amíg lassan kialudtak. Eltűnődtem. A magas ég tűnődésre elég tágas, s csöndessége bennem olykor reményt reményre zöldágaz. Most is, hogy ott nézelődtem, megkapott a végtelenség. Úgy éreztem, mintha máris fönn a csillagok közt lennék. Gyermekálmom két pej lovát befogtam a Nagy Göncölbe, s hajtottam a Hadak útján komótosan, hátradőlve. Csupa-csupa ismerőssel találkoztam, és a holdnál lovaimra alkudott a kapcáját szárító bojtár. Vásárt csaptam, s jegyet vettem egy induló rakétára. – Körülbelül kétezeret írhatott a Föld naptára. – Akkor megfázott a hátam (nem csoda, hisz ingben voltam), s az induló rakétáról vissza, le a földre hulltam. Földi tárgyak nőttek körém, mindennapok kis tényei. Hajnalodott, s a csillagok messzibbről kezdtek fényleni. Iszonyúan magasra nőtt, s reám kacagott az égbolt: „Talán meghalsz, anélkül, hogy látnád Rio de Janeirót. Tán a hangod se jut tovább, annál a két fenyőfánál, amelyik a dombhajlaton, szinte látom, téged sajnál. És te akarsz hinni, merni, álmodozni más bolygóról?” – Csúfondáros kicsi ködök szálltak fel a keskeny Oltból. Szárközépig ért a harmat, nyomot hagytam benne verten, de tudtam, ha jő az este, konok álmom újrakezdem. Végzem, mit az idő rám mér, végzem, ha kell százszorozva! Hinni kell csak, s följutunk mi, föl a fényes csillagokba! 1955