Udvarunkon öreg gerenda…
| elporladt már régen – a pallér, |
| s porlik a név is, lassan megtér |
| viselőjéhez, világot zárva. |
| – Üljünk ide a gerendára – |
| mondta apám,
dolga végeztén, |
| múltkoriban, egy langyos estén. |
| Akkor jutott eszembe
mindez. |
| Úgy közeledtem, mint egy kincshez, |
| kivénhedett-vén gerendához. |
| Meglehet, hogy százados
beccsel |
| faragta az a régi mester: |
| ez a kimustrált vén gerenda. – |
| A régi házból maradt hátra, |
| s mert nem
épült be az új házba, |
| céljavesztetten korhad, senyved, |
| s talán egy
kicsit figyelmeztet… |
| Így tűnődtem, még mindig állva, |
| s borsódzó
háttal ültem végül |
|
|