Öreg kút az utca szádán…

Öreg kút az utca szádán, öreg asszony ül a káván. Mint a botja, olyan görbe, beleréved a vödörbe. Nézi magát, motyog, motyog. Mosolyt próbál – be nagy dolog! –, de a mosoly nem sikerül, abbahagyja kedvetlenül. Jaj, mert az a félvödör víz égeti, mint eleven tűz. Ég a karja, ég a háta, azért ült le a kávára. Én istenem, hányadik is! Nincs a kútban most annyi víz, amennyit ő eddigelé húzott reggel s estefelé. Ha az a víz egybefolyna, fél falunak elég volna. Nagy tó lenne, talán tenger, elsírt, lenyelt könnyeivel. Talán ezen, talán máson – tűnődik az elmúláson. Sokáig élt, nincs más bűne… S ottfelejti magát ülve. 1956