A mi utcánk
| nem is utca, csak fél utca. |
|
| Egyik felén füstös, mohás |
|
| szegydeszkákból rossz kerítés, |
|
| három fűzfa, térdig nyesve, |
|
| A fűzfáktól kicsit fönnébb, |
|
| megszusszan a keskeny utca. |
|
| Onnan aztán jobbra kaptat, |
|
| útját állja, s mondja: vissza. |
| Nem zsákutca: csak tarisznya. |
|
| Nem is módos, inkább szegény |
| (jaj, de nagyon szeretem én). |
|
| Innen csak indulni lehet, |
| s aki indul, visszajöhet. |
|
| Tisztesség dolgában mindig |
| tanulhat itt, el a sírig. |
|
| tarisznyáltak, azt egykönnyen |
|
| nem fogja az élet piszka, |
| mert itt még a sár is tiszta. – |
|
| Nem is értem, az a pózna, |
|
| miért nem mer fönnebb lépni, |
| lehet, hogy a fényét félti. |
|
|
Bot és furulya
| Legelső ajándék, mit kaptam, |
|
|
Öreg kút az utca szádán…
| Mint a botja, olyan görbe, |
|
| Nézi magát, motyog, motyog. |
| Mosolyt próbál – be nagy dolog! –, |
|
| Jaj, mert az a félvödör víz |
|
| Nincs a kútban most annyi víz, |
| húzott reggel s estefelé. |
|
| Nagy tó lenne, talán tenger, |
| elsírt, lenyelt könnyeivel. |
|
| Talán ezen, talán máson – |
| Sokáig élt, nincs más bűne… |
|
|
Megrozzant az öreg malom…
| Megrozzant az öreg malom, |
|
| Viszi a víz a vén malmot, |
| az a lány is már rég asszony, |
| engemet is másnak kell majd, |
| más asszony kell elsirasson. |
|
| melynél annyit várakozott |
|
| De más, de más, de más minden! |
| A víz is más medret ásott. |
| őrzik szelíd csobbanások. |
|
|
Vidéki békevers
| Hámot, szekeret rekvirált, |
|
| Dalolva mentek, mint akik |
| a háborút nagyon szeretik. |
|
| Bokréta volt a puskacsőben, |
| és pram-pa-pam, de szépen |
|
| a legtöbbjükre – mondják – |
|
| hogy most már így kell élni; |
| a gyerekből, mert kellett, |
|
| Itt járt, még mindig itt van: |
|
|
Udvarunkon öreg gerenda…
| elporladt már régen – a pallér, |
| s porlik a név is, lassan megtér |
| viselőjéhez, világot zárva. |
| – Üljünk ide a gerendára – |
| mondta apám,
dolga végeztén, |
| múltkoriban, egy langyos estén. |
| Akkor jutott eszembe
mindez. |
| Úgy közeledtem, mint egy kincshez, |
| kivénhedett-vén gerendához. |
| Meglehet, hogy százados
beccsel |
| faragta az a régi mester: |
| ez a kimustrált vén gerenda. – |
| A régi házból maradt hátra, |
| s mert nem
épült be az új házba, |
| céljavesztetten korhad, senyved, |
| s talán egy
kicsit figyelmeztet… |
| Így tűnődtem, még mindig állva, |
| s borsódzó
háttal ültem végül |
|
Nagyküküllő
| Nagy a világ! S a földgömbre, |
| kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
| bizony, reá sem rajzolták. |
|
| akárcsak egy Neruda-verssor: |
| szabadon, s mégis mértéket tartva. |
| Igaz, hajók nem úsznak rajta, |
| csak jó komáim, a virtuskodó |
| úsztatják benne lovaikat. |
| vízszagú nyári éjszakákon, |
| mikor csak a
csillagok látják, |
| benne visongnak, lubickolnak |
| a kényes-testű szász
leánykák. |
|
| hát
nem igazságtalanság? – |
| kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
| még csak reá
sem rajzolták. |
|
| kisebb
testvérét kézenfogva, |
|
|
Tűnődés csillagok alatt
| Hosszan néztem én az este |
| Addig néztem, addig-addig, |
|
| s csöndessége bennem olykor |
| reményt reményre zöldágaz. |
|
| Most is, hogy ott nézelődtem, |
| Úgy éreztem, mintha máris |
| fönn a csillagok
közt lennék. |
|
| Gyermekálmom két pej lovát |
| befogtam a Nagy Göncölbe, |
| s hajtottam a Hadak útján |
|
| találkoztam, és a holdnál |
|
| Vásárt csaptam, s
jegyet vettem |
| írhatott a Föld naptára. – |
|
| (nem csoda, hisz ingben voltam), |
| vissza, le a földre hulltam. |
|
| Földi
tárgyak nőttek körém, |
| Hajnalodott, s a
csillagok |
| messzibbről kezdtek fényleni. |
|
| s reám kacagott az égbolt: |
| „Talán meghalsz, anélkül, hogy |
|
| Tán a hangod se jut tovább, |
| szinte látom, téged sajnál. |
|
| És te akarsz hinni, merni, |
| álmodozni
más bolygóról?” – |
| szálltak fel a keskeny
Oltból. |
|
| Szárközépig ért a harmat, |
| nyomot hagytam benne verten, |
| de tudtam, ha jő az este, |
|
| Végzem, mit az idő rám
mér, |
| végzem, ha kell százszorozva! |
| Hinni kell csak, s följutunk mi, |
| föl a fényes csillagokba! |
|
|
Könyörgés tavasszal
| Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. |
| Dugja fejét a sok-sok pipevirág. |
| Tavasz van megint, tavasz van újra, |
| s az ember, az ember messzire lát. |
|
| Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó! |
| Annyi, de annyi bús napon át |
| Tebenned bíztam, Tetőled vártam |
| keserű szívem szép igazát. |
|
| Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. |
| Dugja fejét a sok-sok pipevirág: |
| Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom, |
| keserű szívem szép igazát. |
|
|
Hosszú eső
| Elsüllyedt kikötő a város: |
| mint falánk cápák úsznak, falják be és lökik |
| utasaik a ködlámpás trolik. |
|
| Elsüllyedt kikötő a város: |
| ablakaira sárgás fény-moszat |
|
| Elsüllyedt kikötő a város; |
| villámlik olykor: mintha egy-egy még kinn maradt |
|
| zuhanna be nagy robajjal. Milyen magányos |
| odafönn, a fölöttünk ringó hullámokon. |
|
|
Nyárfa
| Nem éppen mai verskellék, |
|
| mely szántszándékkal hajlik az |
|
| Rezge, akár a …, rezge, mint … |
|
|
Őszi elégia
|
Székely Jánosnak
| Fölszáradt-e vajon a harmat |
| az erdő alján, vagy dérré változott? |
| Kijár-e még az a magányos |
| őzsuta
alkonyatkor a tisztásra, |
| hol delelni szokott a telehold? |
|
| Szokásban van-e még a lombok |
| jámbor tereferéje, vagy
vacogó |
| félelem, sorvasztó civakodás, |
| ágrólszakadt levelek siráma lett |
|
| Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz, |
| Szűkre húzott
szemű éjszaka néz |
| ridegen a meddő mogyorókra s a |
| kikericsek
mérgező csillagaira. |
|
|
Téli alkony
| Nyírfák közé zuhant a nap. |
| farkasok gyűlnek a vérre. |
|
| Szűggyel törik a nagy havat, |
| árnyaik a völgybe vesznek: |
|
| üvöltve száll le az este. |
|
|
Tövisfa
| Nem emlékszem már (pedig hányszor |
| szúrt belém tövise), van-é |
| gyümölcse? Mintha valami bogyók, |
| vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé, |
| vagy az se, csak tövis, tövis |
| Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt, |
| s amit kivágtunk, csontkeményre |
| száradt, szikrázva ugrott |
| vissza róla a fejsze éle. |
| A tüze szinte olthatatlan, |
| virradatig-tartón parázslott; |
| nem láttam én még fában ennyi |
| önvédelmet és konokságot. |
| Találgattam már gyermekésszel |
| titkát ennek az irthatatlan |
| szívós fának, melyről a fejsze |
| még holtában is visszapattan. |
| Most értem csak: a történelmet |
| szolgálja inkább, nem a tájat – |
| kéznél volt mindig, mikor kellett |
| máglyának, avagy koronának. |
|
|
Arany János kalapja
| Valami nagy megilletődöttség |
| szokott erőt
venni rajtam, |
| valahányszor ott járok a szalontai |
|
| S ilyen
tiszteletlenségre hogy adhattam |
| mégis fejem, ma sem tudom… |
| Megírom, de az az öreg múzeum-őr |
|
| Böngészgettem a megsárgult |
|
| (talán mert csak magam voltam) |
|
| Úgy járkáltam,
mint valami, |
| engedtessék e szó: rokon. |
| S derültem a bécsiesen
fogalmazott |
|
| s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson, |
| ékkövekkel cicomázva ment-e véle |
|
| S hogy érezhette ott magát |
| a sok fényes
udvaronc közt, |
| hátulsó jobb lábra kesely, |
|
| Ott az írás a többi közt, |
| megfakult már – negyvenhétből
datálódik. |
| Olyan gonddal s szép magyarul |
| írta azt is, mint a Toldit. |
|
| egyik-másik kollégám ha versek helyett |
|
| Tudom, nem volt
illedelmes |
| e gondolat s helyhez méltó. |
| De, amint már említettem,
lehullt rólam |
| akkor minden illem-béklyó. |
|
| Szinte ugráltam a lépcsőn, |
| Nőttön-nőtt a kedvem s véle |
| bátorságom emeletről emeletre. |
|
| S hogy fölértem legfölülre, |
| egy kísértő párnás széknek. |
|
| S ott a fogas, s a fogason a kalapja! |
| Molyrágta és por porosul karimáján. |
| Ekkor biztatni kezdett az ördög: |
| Mi lenne, ha fölpróbálnám? |
|
| Föl kellene
próbálni… föl! |
| „Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha… |
|
| Fölpróbáltam. Nyakamig ért. |
| Nagy volt, szörnyen nagy és örök. |
| Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: |
|
|
Asztalos István balladája
| A csillagok, mint a harmat |
| úgy hulltak ki mindig vidám, |
| lecsukódott kék szeméből. |
|
| Harmattá lett, csillaggá lett, |
| könnyedén, akár egy gyermek, |
| mint aki tán nem is sejti, |
| mennyire fáj, mikor elmegy. |
| Könyvekké vált, hangszalaggá, – |
|
| gyászolják a fehér lapok. – |
|
| „Kék volt az ég, mint a bánat.” |
| mikor búcsút vettünk tőle |
|
|
Ballada
| Kék szárnyú pillangó libeg |
| a kút fölé. – Jaj, a korsó! |
|
| Koccan a korsó, csobban a |
| víz, – azon mereng a lepke: |
| a gyűrűző vízre szálljon-e, |
|
|
Gyermekkor
| Hóharmaton mezítláb jártam, |
| ólmos esőben bőrig áztam; |
| éjjel az erdőn, félelmemben, |
| hol sírtam, hol meg énekeltem. |
|
| S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –, |
| mintha egy tisztás szélén mennék |
| fütyörészve, hol alkonyatkor |
| őzek ittak ezüst patakból. |
|
|
Zápor
| Villámok tört szárnya verdesi ablakom. |
| mint egy hajó, elindul vélem |
| ez a modernnek mondható szoba. |
|
| Ködbe süllyed aztán az emlék |
| Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan |
|
|
Hajnaltájt, hazaballagóban
| Hajnaltájt, hazaballagóban, |
| libbentett felém a hársfasor: |
| juhok apróztak át a városon. |
|
| Egy sereg juh, két csacsi, két csobán |
| s három hatalmas farkashajtó |
| szaporázott a szállni lusta, |
| harmat-lucskos hajnali porban, |
| a kopott macskaköveken. – |
|
| Meneteltek, mentek némán, |
| ma született gyönge bárány |
|
| Valahonnan nagy messziről |
| vonszolódtak; a kutyák is |
| tövét meg sem szimatolták. |
|
| s kicsit újra otthon voltam |
| a falumban, honnan egyszer |
| egy ilyen szép hajnaltájon |
|
| Aztán csak a gyapjú szaga |
| tétovázott a hársak közt, |
| hallatszott még, s el-elhalón |
|
| az a gyönge, alvó bárány, |
|
|
A parton
| Túlbőgi a nagydob a tengert, |
| a neon az eget túlragyogja; |
| árván omlik a parttól elvert |
| holdfény a benti hullámokra. |
|
| Feleútján meghal a harmat. |
| Jó lenne most egy csöndes séta. – |
| Zokog a tenger, a hold hallgat. |
| Csak a magánynak van árnyéka. |
|
|
Két nyárfa
| Én sem volnék, ha nem volnál, |
| ha te hozzám nem hajolnál, |
| te sem volnál, ha nem volnék, |
| ha én hozzád nem hajolnék. |
|
| Osztódom én, osztódol te. |
| Só vagy az én kenyeremben, |
| mosoly vagy a bajuszomon, |
| könny vagyok a két szemedben. |
|
| Köt a véred, köt a vérem: |
| szeretőm vagy és testvérem. |
| Köt a vérem, köt a véred: |
| szeretőd vagyok s testvéred. |
|
| Szellőm vagy, ki megsimogatsz, |
| viharom, ki szerteszaggatsz, |
| szellőd vagyok, ki simogat, |
| viharod, ki szétszaggatlak. |
|
| Ha nem volnék, te sem volnál, |
| én sem volnék, ha nem volnál. |
| Vagyunk ketten két szép nyárfa, |
| s búvunk egymás árnyékába. |
|
|
Kívánság
| Egy másik asszonnyal, aki nincs |
| (és minden asszonyban ott van), |
| aki nem te vagy, aki nincs, |
| férfi ismerhet benned, és |
| aki másoknak szenvedés; – |
| azzal a másik asszonnyal, |
| azzal is ismertess meg, – |
| akkor elhiszem: úgy szeretsz, |
|
|
Kétszer kelt föl…
| Kétszer kelt föl a telehold |
| kétszer kelt föl a telehold, |
| csak azért, hogy minket lásson. |
|
| Háromszor jött el a hajnal, |
| gyémántkulcsa hármat fordult; |
| háromszor jött el a hajnal, |
| s harmadszor is visszafordult. |
|
| Két telehold, három fényes, |
| harmatszemű hajnalcsillag, |
| és csak nekünk világítnak. |
|
|
Jó volna…
|
Magdinak
| Jó volna most egy szénaboglya |
| karjába dőlni, úgy, mint régen, |
| amikor apám megvert, és sírni, |
| kisírni
magam lágy ölében. |
|
| Vegyülnének hajamba
zörgő, |
| rakoncátlan, tört szénaszálak, |
| a forró könnyeim a boglya |
| ezer ujja közt szétfolynának. |
|
| És sírástól
fáradt, zokogás rázta, |
| már szinte halni való testtel |
| elaludni a boglya
karján, |
| aludni, míg leszáll az este. |
|
|
Álom
| Furcsát álmodtam az éjjel: |
| két csikót fogtam kötéllel, |
|
| nyargalásztam velük, mígnem |
|
| azon nyomban, mint egy isten |
|
| De otthagytam – most sem értem –, |
|
|
Forrás és a pásztor
| s útnak indult a pásztor. |
|
| Jött, amerre a kis patak, |
|
| És amint jöttek kettecskén, |
| meg-megálltak egypárszor: |
|
| más hegyek, völgyek hajlatán |
|
|
Tavaszi tüzek láttán
|
Egy volt szerelem emlékére
| A tavalyi lomb füstté szépül, |
|
| Pogány szertartás
helye most |
|
| Gyönyörűséggel rakja tűzre; |
| azt, amiben még úgy gyönyörködött |
|
| Ó, be irigylem a csipke lángú |
| nem lenne jobb megválnom tőled |
|
|
Harmat a csillagon
| Megjártam bár a történelmet, |
| konok vagyok, konokabb, mint a gyermek, |
| kinek apja hiába magyarázza, |
| konok, ki ha százszor meglakolt, |
| százegyedszer is a könyörtelen |
|
| A boldogság tört szárnyú madara |
| a boldogság tört szárnyú madarát, |
|
| Vergődtem, vergődöm magam is, |
| – megviseltek a hosszú századok –; |
| szétosztom minden örömöm, |
| a bánatomon is osztozzatok. |
|
| Ó, szép szavak barokkos balzsama, – |
| ne hosszabbítsd a kínjaim! |
|
| Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom. |
| Ezért tart engem a társadalom. |
|
| Labda a hold! S ha netán el nem érném, |
| harmat leszek, harmat e csillagon, |
| hogy fényemtől is fényesebbnek |
|
| nyugodt lélekkel mondják: |
| tócsákkal nem szövetkezett, |
| úgy tünt el, amint érkezett. |
|
|
|