A vers az, amit mondani kellEzt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam: – Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers? – A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell. Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve. Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen. A vers az, amit mondani kell. Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk. A vers az, amit mondani kell.
KÁNYÁDI SÁNDOR |