Valaki jár a fák hegyén

Kányádi Sándor egyberostált versei

A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam:

– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki.

Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

KÁNYÁDI SÁNDOR

Harmat a csillagon

A mi utcánk

A mi utcánk olyan utca,

nem is utca, csak fél utca.

Egyik felén füstös, mohás

cserepekkel három faház.

Átellenben üres kert és

szegydeszkákból rossz kerítés,

három fűzfa, térdig nyesve,

vigyázgat a verebekre.

A fűzfáktól kicsit fönnébb,

ahol már a végét hinnéd,

érkezvén a mi kapunkba,

megszusszan a keskeny utca.

Onnan aztán jobbra kaptat,

két kapu és három ablak

útját állja, s mondja: vissza.

Nem zsákutca: csak tarisznya.

Nem is módos, inkább szegény

(jaj, de nagyon szeretem én).

Innen csak indulni lehet,

s aki indul, visszajöhet.

Tisztesség dolgában mindig

tanulhat itt, el a sírig.

Becsületből, akit innen

tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,

mert itt még a sár is tiszta. –

Nem is értem, az a pózna,

lenn a sarkon várakozva,

miért nem mer fönnebb lépni,

lehet, hogy a fényét félti.

1956

Bot és furulya

Legelső ajándék, mit kaptam,

egy bot s egy furulya.

Cifra volt a bot,

füstös a furulya.

A szomszédunk adta volt,

egy öreg pakulár.

Somfa volt a bot,

szilva a furulyám.

Bölcs szavakat is adott

a bot s a furulya

használatához

nekem a vén Duka;

„Az ember ott kezdődik,

és ott a pakulár,

ha jól fogja a botot,

s ha szépen furulyál.” –

És későbben se tellett

gazdagabb batyura.

Minden vagyonom ez volt:

egy bot s egy furulya.

Aztán fönnakadt egyszer

a bot egy almafán. –

Igy lett botom is egyben

szép, füstös furulyám.

1957

Öreg kút az utca szádán…

Öreg kút az utca szádán,

öreg asszony ül a káván.

Mint a botja, olyan görbe,

beleréved a vödörbe.

Nézi magát, motyog, motyog.

Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,

de a mosoly nem sikerül,

abbahagyja kedvetlenül.

Jaj, mert az a félvödör víz

égeti, mint eleven tűz.

Ég a karja, ég a háta,

azért ült le a kávára.

Én istenem, hányadik is!

Nincs a kútban most annyi víz,

amennyit ő eddigelé

húzott reggel s estefelé.

Ha az a víz egybefolyna,

fél falunak elég volna.

Nagy tó lenne, talán tenger,

elsírt, lenyelt könnyeivel.

Talán ezen, talán máson –

tűnődik az elmúláson.

Sokáig élt, nincs más bűne…

S ottfelejti magát ülve.

1956

Megrozzant az öreg malom…

Megrozzant az öreg malom,

lassan a víz ellopkodja:

elúszik a Nagyküküllőn

első csókom szemtanúja.

Viszi a víz a vén malmot,

az a lány is már rég asszony,

engemet is másnak kell majd,

más asszony kell elsirasson.

Korhadóban a malomláb,

melynél annyit várakozott

fehér lovam, kit azóta

rég megettek a farkasok.

De más, de más, de más minden!

A víz is más medret ásott.

De a csókom megőrizték,

őrzik szelíd csobbanások.

1958

Vidéki békevers

Itt járt a háború!

Romokat nem hagyott,

csak elvitte a lovakat

meg a zabot.

Itt járt a háború!

Hámot, szekeret rekvirált,

és elvitte a férfiak

javát.

Dalolva mentek, mint akik

a háborút nagyon szeretik.

Bokréta volt a puskacsőben,

sírtak az asszonyok,

és pram-pa-pam, de szépen

peregtek a dobok.

Itt járt a háború!

Fekete pántlikás

vőfély kopogtatott,

nyomában jött a gyász.

És hiába fohászkodott,

vasárnaponként a kegyes

éghez, a jó öreg

tiszteletes:

a sok ló és szekér

nem talált már haza,

és nem a férfiak

java.

A puskacsőben hervadt

bokréta-szuronyok;

a legtöbbjükre – mondják –

hant is alig jutott.

Itt járt a háború! –

Mankóval jött a béke,

és csöndesen leült

a házak küszöbére.

Elsajnálták a lovakat.

Elsiratták a holtakat.

A bénák beletörődtek,

hogy most már így kell élni;

a gyerekből, mert kellett,

korábban válott férfi.

Itt járt a háború!

Romokat nem hagyott,

csak elvitte a lovakat

meg a zabot…

Itt járt a háború!

Itt járt, még mindig itt van:

anyák, anyókák viselik

életfogytiglan.

1960

Udvarunkon öreg gerenda…

Udvarunkon öreg gerenda

korhadozik, aki faragta

elporladt már régen – a pallér,

s porlik a név is, lassan megtér

viselőjéhez, világot zárva.

– Üljünk ide a gerendára –

mondta apám, dolga végeztén,

múltkoriban, egy langyos estén.

Akkor jutott eszembe mindez.

Úgy közeledtem, mint egy kincshez,

a korhadozó, szúrágásos,

kivénhedett-vén gerendához.

Meglehet, hogy százados beccsel

faragta az a régi mester:

életműnek volt tartozéka

ez a kimustrált vén gerenda. –

A régi házból maradt hátra,

s mert nem épült be az új házba,

céljavesztetten korhad, senyved,

s talán egy kicsit figyelmeztet…

Így tűnődtem, még mindig állva,

s borsódzó háttal ültem végül

apám mellé a gerendára.

1959

Nagyküküllő

Nagy a világ! S a földgömbre,

milyen igazságtalanság,

kis folyónkat, a Nagyküküllőt,

bizony, reá sem rajzolták.

Pedig tudjátok meg:

szép szelíd hegyek

öléből,

jószagú fenyők

tövéből

fakad, és úgy foly,

akárcsak egy Neruda-verssor:

szabadon, s mégis mértéket tartva.

Igaz, hajók nem úsznak rajta,

csak jó komáim, a virtuskodó

székely legények

úsztatják benne lovaikat.

De lejjebb

a kendervető-fáták

dojnákat tudnak róla.

S a vén fűzfák lehajló

ágaiba fogózva

vízszagú nyári éjszakákon,

mikor csak a csillagok látják,

benne visongnak, lubickolnak

a kényes-testű szász leánykák.

S a földgömbre –

hát nem igazságtalanság? –

kis folyónkat, a Nagyküküllőt,

még csak reá sem rajzolták.

Három kicsi, dolgos nép

sorsát egybe mossa,

s mire észrevennétek,

kisebb testvérét kézenfogva,

beletáncolja magát –

a Marosba.

1956

Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este

a ragyogó csillagokat.

Addig néztem, addig-addig,

amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég

tűnődésre elég tágas,

s csöndessége bennem olykor

reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,

megkapott a végtelenség.

Úgy éreztem, mintha máris

fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát

befogtam a Nagy Göncölbe,

s hajtottam a Hadak útján

komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel

találkoztam, és a holdnál

lovaimra alkudott a

kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem

egy induló rakétára.

– Körülbelül kétezeret

írhatott a Föld naptára. –

Akkor megfázott a hátam

(nem csoda, hisz ingben voltam),

s az induló rakétáról

vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,

mindennapok kis tényei.

Hajnalodott, s a csillagok

messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,

s reám kacagott az égbolt:

„Talán meghalsz, anélkül, hogy

látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,

annál a két fenyőfánál,

amelyik a dombhajlaton,

szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,

álmodozni más bolygóról?” –

Csúfondáros kicsi ködök

szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,

nyomot hagytam benne verten,

de tudtam, ha jő az este,

konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,

végzem, ha kell százszorozva!

Hinni kell csak, s följutunk mi,

föl a fényes csillagokba!

1955

Könyörgés tavasszal

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.

Dugja fejét a sok-sok pipevirág.

Tavasz van megint, tavasz van újra,

s az ember, az ember messzire lát.

Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó!

Annyi, de annyi bús napon át

Tebenned bíztam, Tetőled vártam

keserű szívem szép igazát.

Bontsd ki a kedvem,

bontsd ki: lobogtasd!

Halovány arcom

fényedhez szoktasd.

Simogasson meg

barkáid bolyha,

sápatag vérem

fesd meg pirosra.

Remény-emlődből,

öröm tejével

szoptass meg engem –

igaz igékkel.

Szépíts, erősíts,

beszélj hozzám,

Tavasz-világom,

Tavasz-anyám.

Te szültél, te nevelj:

fiaddal ne perelj!

Elestem, emelj föl:

ne hagyj el, meg ne ölj.

Apaszd el bánatom,

könnyeim töröld le.

Ékesítsd fejemet,

ragyogjon fölötte

örökzöld május-ág.

S ringassák álmaim

illatos orgonák.

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.

Dugja fejét a sok-sok pipevirág:

Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,

keserű szívem szép igazát.

1957

Belvárosi udvar

Leng, ringadoz

három fenyő,

rajtuk toboz

sohase nő.

Madár se száll

rájuk egyéb,

olykor néhány

ványadt veréb.

Gyér ágaik

árnyatlanok.

Elkerülik

a viharok.

Négy fal között,

szűk udvaron,

élnek örök

ravatalon.

1958

Hosszú eső

Elsüllyedt kikötő a város:

mint falánk cápák úsznak, falják be és lökik

utcára ázott

utasaik a ködlámpás trolik.

Elsüllyedt kikötő a város:

ablakaira sárgás fény-moszat

és hínáros

fénytelenség tapad.

Elsüllyedt kikötő a város;

villámlik olykor: mintha egy-egy még kinn maradt

világítótorony

zuhanna be nagy robajjal. Milyen magányos

lehet most a Nap

odafönn, a fölöttünk ringó hullámokon.

1961

Nyárfa

Nem éppen mai verskellék,

a költő is belátja,

újabb valamit illenék

keresni, mint e nyárfa,

mely szántszándékkal hajlik az

ablakon át a versbe,

sugallván önnön avittas

jelzőjét, hogy ő: rezge.

Rezge, akár a …, rezge, mint …

Mit akar tőlem, mire int

örök paranoiája?

Ki ültette és mi jogon,

hogyan került az ablakom

elé remegő nyárfa?

1963

Őszi elégia

Székely Jánosnak

Fölszáradt-e vajon a harmat

az erdő alján, vagy dérré változott?

Kijár-e még az a magányos

őzsuta alkonyatkor a tisztásra,

hol delelni szokott a telehold?

Szokásban van-e még a lombok

jámbor tereferéje, vagy vacogó

félelem, sorvasztó civakodás,

ágrólszakadt levelek siráma lett

a hajdani harmóniából?

Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,

gyapjasul magánya.

Szűkre húzott szemű éjszaka néz

ridegen a meddő mogyorókra s a

kikericsek mérgező csillagaira.

1963

Téli alkony

Nyírfák közé zuhant a nap.

Vereslik a nyírfa kérge.

Szájuk szélét nyalogató

farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,

árnyaik a völgybe vesznek:

borzongató

arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,

s egymás irhájának esve,

széttépik a vérző napot:

üvöltve száll le az este.

1963

Tövisfa

Nem emlékszem már (pedig hányszor

szúrt belém tövise), van-é

gyümölcse? Mintha valami bogyók,

vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,

vagy az se, csak tövis, tövis

a törzsön is?

Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,

s amit kivágtunk, csontkeményre

száradt, szikrázva ugrott

vissza róla a fejsze éle.

A tüze szinte olthatatlan,

virradatig-tartón parázslott;

nem láttam én még fában ennyi

önvédelmet és konokságot.

Találgattam már gyermekésszel

titkát ennek az irthatatlan

szívós fának, melyről a fejsze

még holtában is visszapattan.

Most értem csak: a történelmet

szolgálja inkább, nem a tájat –

kéznél volt mindig, mikor kellett

máglyának, avagy koronának.

1963

Arany János kalapja

Valami nagy megilletődöttség

szokott erőt venni rajtam,

valahányszor ott járok a szalontai

Arany János-múzeumban.

Már maga a Csonkatorony

iránt való tiszteletem

akkora, hogy jó félnapi

izgalomnak elég nekem.

S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam

mégis fejem, ma sem tudom…

Megírom, de az az öreg múzeum-őr

azért meg ne haragudjon.

Böngészgettem a megsárgult

emlékek közt áhitattal.

De sokszor pirított reám

már eddig is az a nehány

üveggel borított asztal.

De most…

(talán mert csak magam voltam)

minden elfogódottságtól

egészen megszabadultam.

Úgy járkáltam, mint valami,

engedtessék e szó: rokon.

S derültem a bécsiesen fogalmazott

finom báli meghívókon.

Vajon ment-e el a bálba,

s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,

ékkövekkel cicomázva ment-e véle

a jó tekintetes asszony?

S hogy érezhette ott magát

a sok fényes udvaronc közt,

ő, aki még valamikor

cédulát írt Csegi Mihály

hátulsó jobb lábra kesely,

fekete mén-csikajáról?

Ott az írás a többi közt,

megfakult már – negyvenhétből datálódik.

Olyan gonddal s szép magyarul

írta azt is, mint a Toldit.

Erről az jutott eszembe,

be megtisztulna a líra:

egyik-másik kollégám ha versek helyett

marhacédulákat írna.

Tudom, nem volt illedelmes

e gondolat s helyhez méltó.

De, amint már említettem, lehullt rólam

akkor minden illem-béklyó.

Szinte ugráltam a lépcsőn,

önmagammal kötekedve.

Nőttön-nőtt a kedvem s véle

bátorságom emeletről emeletre.

S hogy fölértem legfölülre,

hol a bútorai élnek,

alig tudtam ellenállni

egy kísértő párnás széknek.

S ott a fogas, s a fogason a kalapja!

Molyrágta és por porosul karimáján.

Ekkor biztatni kezdett az ördög:

Mi lenne, ha fölpróbálnám?

Föl kellene próbálni… föl!

„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha…

Én istenem, de jó lenne,

ha ez a kalap találna.

Fölpróbáltam. Nyakamig ért.

Nagy volt, szörnyen nagy és örök.

Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:

No de sebaj, belenövök.

1955

Asztalos István balladája

A csillagok, mint a harmat

a hajnali ég öléből,

úgy hulltak ki mindig vidám,

lecsukódott kék szeméből.

Harmattá lett, csillaggá lett,

temetőben sírhalom lett.

Átfutott a halálkapun

könnyedén, akár egy gyermek,

mint aki tán nem is sejti,

mennyire fáj, mikor elmegy.

Könyvekké vált, hangszalaggá, –

örök-párnát, anyaföldet

temettünk a feje alá.

Kettétörött kacagását

gyászolják a fehér lapok. –

Balladásra feketedtek

a jelzők, a hasonlatok.

„Kék volt az ég, mint a bánat.”

Sírt a nap is lemenőben,

mikor búcsút vettünk tőle

a lombtalan temetőben.

1960

Ballada

Guggol a kúton a gyerek,

kezében kortyol a korsó.

Kék szárnyú pillangó libeg

a kút fölé. – Jaj, a korsó!

Koccan a korsó, csobban a

víz, – azon mereng a lepke:

a gyűrűző vízre szálljon-e,

vagy a cserepekre.

1961

Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,

ólmos esőben bőrig áztam;

éjjel az erdőn, félelmemben,

hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –,

mintha egy tisztás szélén mennék

fütyörészve, hol alkonyatkor

őzek ittak ezüst patakból.

1959

Zápor

Villámok tört szárnya verdesi ablakom.

Kopog a zápor.

Hallgatom.

Szénaillat és lóveríték,

Párálló ujjasok szaga;

mint egy hajó, elindul vélem

ez a modernnek mondható szoba.

Ringat a zápor.

Ködbe süllyed aztán az emlék

föl-fölvetődő partja.

Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan

a fölázott falú pajta.

1962

Sárga kankalin

Fekete pohárban

sárga kankalin.

Sokasodnak

a halottaim.

Anyám volt az első

sárga kankalin.

Gyűlnek, egyre gyűlnek

a halottaim. –

Nem fér a pohárba

már a kankalin.

1963

Hajnaltájt, hazaballagóban

Hajnaltájt, hazaballagóban,

régi ismerős neszeket

libbentett felém a hársfasor:

juhok apróztak át a városon.

Egy sereg juh, két csacsi, két csobán

s három hatalmas farkashajtó

szaporázott a szállni lusta,

harmat-lucskos hajnali porban,

a kopott macskaköveken. –

Meneteltek, mentek némán,

ma született gyönge bárány

szundított az elöl menő,

öregedő csobán karján. –

A seregből olykor-olykor

ki-kibőgött szomorán

az anyajuh.

Valahonnan nagy messziről

jöhettek, mert alig-alig

vonszolódtak; a kutyák is

bágyatagon cammogtak,

s a lámpapóznák

tövét meg sem szimatolták.

Csak a körmök kopogása,

a bocskorok csusszanása

adta tudtul szánni való,

gyámoltalan vonulásuk.

Néztem őket,

s kicsit újra otthon voltam

a falumban, honnan egyszer

egy ilyen szép hajnaltájon

csöndesen kivándoroltam.

Néztem őket,

míg az utcafordulónál

tovatűntek. –

Aztán csak a gyapjú szaga

tétovázott a hársak közt,

s aprózásuk apró zaja

hallatszott még, s el-elhalón

az anyajuh bégetése.

És azóta tudom, látom:

a vénülő csobán karján

az a gyönge, alvó bárány,

az volt az én ifjúságom.

1957

A parton

Túlbőgi a nagydob a tengert,

a neon az eget túlragyogja;

árván omlik a parttól elvert

holdfény a benti hullámokra.

Feleútján meghal a harmat.

Jó lenne most egy csöndes séta. –

Zokog a tenger, a hold hallgat.

Csak a magánynak van árnyéka.

1961

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

1958

Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs

(és minden asszonyban ott van),

aki nem te vagy, aki nincs,

aki egy mosolyodban,

mozdulatodban, benned is

olykor villanni látszik:

akit nem én, egy másik

férfi ismerhet benned, és

aki másoknak szenvedés; –

azzal a másik asszonnyal,

azzal is ismertess meg, –

akkor elhiszem: úgy szeretsz,

ahogy még nem szerettek.

1962

Kétszer kelt föl…

Kétszer kelt föl a telehold

egyetlenegy éjszakánkon;

kétszer kelt föl a telehold,

csak azért, hogy minket lásson.

Háromszor jött el a hajnal,

gyémántkulcsa hármat fordult;

háromszor jött el a hajnal,

s harmadszor is visszafordult.

Két telehold, három fényes,

harmatszemű hajnalcsillag,

állnak az ég delelőjén,

és csak nekünk világítnak.

1963

Jó volna…

Magdinak

Jó volna most egy szénaboglya

karjába dőlni, úgy, mint régen,

amikor apám megvert, és sírni,

kisírni magam lágy ölében.

Vegyülnének hajamba zörgő,

rakoncátlan, tört szénaszálak,

a forró könnyeim a boglya

ezer ujja közt szétfolynának.

És sírástól fáradt, zokogás rázta,

már szinte halni való testtel

elaludni a boglya karján,

aludni, míg leszáll az este.

1957

Álom

Furcsát álmodtam az éjjel:

két csikót fogtam kötéllel,

két gyönyörű pejcsikót.

Szárközépig érő fűben

nyargalásztam velük, mígnem

egyik csikó elfutott.

És a másik, akin ültem,

azon nyomban, mint egy isten

olyan lánnyá változott.

De otthagytam – most sem értem –,

és kergettem egész éjjel

azt, amelyik elfutott.

1962

Forrás és a pásztor

Jót húzott a forrásból,

s útnak indult a pásztor.

Útközben sorra elköszönt

a hegyektől s a fáktól.

Jött, amerre a kis patak,

a jóízű forrásból.

És amint jöttek kettecskén,

meg-megálltak egypárszor:

nekihasalt, és jót ivott

a patakból a pásztor.

Aztán elváltak útjaik,

kétfelé mentek, máshol,

más hegyek, völgyek hajlatán

mendegélt már a pásztor:

nekihasalt, és jót ivott

a legelső forrásból.

1963

Tavaszi tüzek láttán

Egy volt szerelem emlékére

Már lábadoznak, lobognak

a tavaszi tüzek.

A tavalyi lomb füstté szépül,

utolsót zizeg.

Pogány szertartás helye most

minden kert, berek.

Pogány gyönyörűséggel

áldoznak

az avart áldozó emberek.

Ilyen az ember!

Gyönyörűséggel rakja tűzre;

hisz avar! –

azt, amiben még úgy gyönyörködött

a tavaly.

Ó, be irigylem a csipke lángú

múltmáglya-rakókat én!

Avarom, tavalyom,

nem lenne jobb megválnom tőled

szépen, könnyedén?…

Nézem, nézem a tüzeket.

Csöndesen hazaballagok:

kertem nincs,

tüzet se gyújthatok.

1955

Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,

konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,

kinek apja hiába magyarázza,

hogy nem labda a hold,

konok, ki ha százszor meglakolt,

százegyedszer is a könyörtelen

igazat keresem.

Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara

vergődik a tenyeremen;

a boldogság tört szárnyú madarát,

mely évezredek óta

röppen fel s hull alá,

nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,

– megviseltek a hosszú századok –;

szétosztom minden örömöm,

a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, –

ne hosszabbítsd a kínjaim!

A féligazság:

múló novokain.

Az egyenes beszéd,

nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.

Ezért tart engem a társadalom.

Labda a hold! S ha netán el nem érném,

harmat leszek, harmat e csillagon,

hogy fényemtől is fényesebbnek

lássák a földet a

szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,

nyugodt lélekkel mondják:

tócsákkal nem szövetkezett,

liliomok fürödtek benne,

úgy tünt el, amint érkezett.

1963

Kikapcsolódás

Emlékezetem

végtelennek tűnő némafilm tekercse

mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit

örököltem a mítoszokig visszamenőleg,

még az ősködről is őrzök egy-két kockát.

Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a

piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva

melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra,

a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket

sose láttam, mint gyermekkorom őszi

harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy

egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző

lesötétített falusi szobára.

Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik

kockájához olykor hangokat próbálgatok.

1965

Álmodó

Várost álmodtam ide én;

fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;

fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.

És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen

tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,

van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,

naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik –, nem elég?

Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.

Állok némán – és álmodom.

1965

Azon az estén

Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy

hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is

égve felejtették a fejvesztett menekülők.

Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,

csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron

óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.

Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,

keletről, nyugatról – délnek. A Tejút ívlámpái

sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott

villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett

teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették

az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették

a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok

őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a

vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő

kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,

az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő

vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,

de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán

napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.

És most béke van. Hull a hó.

1964

Májusi kétségbeesés

Mintha szögesdrótot hullatnának

a láger-álmú sötét felhők:

szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,

mintha árammal volna töltve,

s hurkolódik pocsolyás

utakra, fákra, tetőkre.

Hol az ég?

A törpeség mindent beborít,

s az ember olyan gyámoltalan:

ijedten szökken kapualjtól kapualjig,

akinek útja van.

Hol az ég?… Hol az ég?…

Sehol egy résnyi rés,

egy repedés

a pacsirtás kedvű messzeség

felé.

Úgy sír, sajog az ég,

hogy a föld is sír belé.

Sírnak a rügybe hervadt álmok;

sír az ázott szélben riadtan ringó

ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,

a parkokban, a tereken

zokog a szerelem.

A kegyetlen ég

fölitta a padokról édes melegét,

és napok óta

csak ontja, csak ontja:

ömlik sűrűn a sziszegő

szögesdrót-sűrűség.

Ez lenne hát a májusi áldás,

az áldott kenyérhozó

„Ó, irtóztató, irtóztató!”

Fuldokolnak a pocsolyák,

fojtogatják a tavak.

Szennyes kedvében

folyóvá dagadt

a patak.

Sír a sár.

Állok az ablaknál,

szemem könnybe lábad,

szánom a szerelmeseket

és sajnálom nagyon

a gyümölcsfákat.

1957

A fák és a vének

1

Megvénültek, akár az őszi fák,

s nincs egy levélnyi remény

a tavaszra.

Indulnának, de az őszi fény

padon marasztja.

2

Irigy sóhajjal néznek

a sétáló után a fák,

pedig azok csak csoszognak szegények;

hány tavaszt adnának érte, ha legalább

bár egyet léphetnének.

3

Lefelé néz a fa,

s alóla egy öreg

föl a fára.

És milyen egyformán remeg

a kéz a térden

s a lehajló fa lombtalan ága.

4

– Könnyű neki – mondja a vénember –,

sohasem fáradt,

nincsen szüksége botra.

– Könnyű neki – mondja az öreg fa –,

botja is van, ha meg elfárad,

leül egy padra.

1964

Relativitás

– Megállt az idő – mondják,

akik megálltak.

– Rohan az idő – mondják,

akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;

a rabnak: mozdulatlan;

a bölcsnek: mély;

az alkotónak: kevés;

emennek: boldog;

amannak: boldogtalan;

kecsegtető és kilátástalan,

satöbbi, satöbbi… csupa

érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat

változtatott a közfelfogáson.

1964

Ige–idők

– Az én időmben,

– A mi időnkben:

Múltban és mában,

a jövendőben.

– Tízezer éve.

– Tízezer múlva.

Mondották, mondjuk

s mondják majd újra:

volt,

vala,

lesz,

van.

Kifogyhatatlan.

S elfér e három

igealakban.

1964

Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg

azért keletkeztek, hogy szemléltető-

eszközökül szolgálván, a képletbe-

foglalhatón túl – vagy innen? – valami

fölemelőt is sejtessenek az időről,

ami, bizony, a rajtunk s a természetben

alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább

mindjobban lejáratja magát előttünk.

1964

Pillanatkép

Felhő árnyéka vonul

végig a napsütötte domboldalon,

minden más árnyékot közömbösít:

az aratók föltekintenek,

a búza ringásba kezd,

a forrás elámul,

a nyúl fölriad,

az ág moccan,

a sas megáll.

Mindenki s minden viszonyul

valamiképpen a változáshoz.

Aztán folytatódik minden

ott, ahol abbamaradt.

1964

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek…

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek

orozzák el függetlenségemet.

A mindenható kapzsi kényelem

újjászervezi idegrendszerem:

automatizál, s beépíti a vágy

egy-két célszerű transzformátorát,

s leszereli és elsorvasztja, vagy

kikapcsolja a többi vonalat.

Fénnyel áraszt, fürdet és melegít,

s redukálja bennem az emberit.

Szolgává tesz uram: a Kényelem,

bilincsbe ver, bilincse: félelem.

Mert mi lesz, hogyha a harmadik

emeletről egyszer csak megszökik

az áram, a víz, a gáz? – A vadak

szintjére hull híres színvonalad?

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek,

bevallom, félek tőletek,

munkálnak bennem az örök

hajótöröttet sejtető ösztönök;

le is nézlek, mint szolga az urát.

Csiholtam kovát, hasítok uránt,

kívántalak mindig, de félni nem

féltem mostanig tőled, Kényelem.

1965

A fenyő úgy látta

A fenyő úgy látta, hogy a Nap

kilendül helyéből: föl-le-föl-

lódul néhányszor, majd elszáll,

mint egy parittyakő, rést ütve

a végtelen ég falán; még hallotta,

amint recsegve-ropogva beomlik

a magasság; fölsuhant előtte a

szemközti sziklafal, mint a liftakna

oldalán az egymásba torlódó,

kivilágított emeletek;

egy madár riadt röpte,

egy bokor ijedt arca,

és valószínűtlen hosszúra nyúlt

fűszálakkal: a föld, a föld.

A döndülést már nem is hallotta.

Fekszik a maga rontotta csapáson, s a

holtak nyugalmával tűri, hogy ágait

lecsapdossák, hogy valódi nagyságát

lemérhessék a hüledező fejszések, akik

maguk sem gondolták ekkorának.

1965

Tavaszi ballada

Kígyó-idő, árulás-szagú virradat!

Dermedten áll a kis barackfa,

mint a tőrbe csalt néz körül,

dér-főkötős rózsaszín arca

élettelenné merevül.

Álszent képpel, égi malaszttal,

egy-két föloldó sugarat

hint rá a kámzsás nap: – egy szűzzel

sereged, Uram, gazdagabb.

– Ofélia, Oféliám! – kesergek,

s középkor-bűzzel

telnek meg a gyászoló kertek.

1965

Vén juh az ősz

Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb,

gyapja gubancos gizgazzal tele,

mételyes szemmel baktat

a hegyről lefele.

Hátába keni vérét az égalja;

és már senki se tudja, hogy

a sáros holdat hozza-e két kajla

szarva közt vagy a vizenyős napot.

1965

Látomás

Imbolygó hegyek jönnek,

sörényük meg-megrázzák,

minden ablakba tesznek

egy-egy remegő nyárfát.

Valaki, mint egy kalapot,

megemelint egy dombot,

s látom, amint a hold alól

kiugranak a tornyok.

1965

Mióta élek…

Mióta élek, panaszok

rengetegében járok,

sárgult siránkozások

vastag avarán taposok.

Évezredes a holt avar,

rálépek kíméletlen,

de a most hulló fölkavar,

s a lábam visszaretten,

még akkor is, ha semmiség:

kis galagonya, nyír, som;

fölfognám mindnek levelét:

az én erdőm ne sírjon.

1965

Két nyárfa közt, a dombtetőn…

Két nyárfa közt, a dombtetőn,

most búcsúzik a nap.

Nyár volna még, de reszketeg

levelek hullanak,

s az árnyékban már didereg

a sovány hegyi fű:

vadvackor ízű alkonyat

s hóharmat permetű

éjszaka jön – és nincs tovább!

Ragyoghat még a nap,

bennem már holtomig ez a

nyárölő alkonyat.

1963

Tűnődő vén juharfa

tanítgat bölcsességre:

szemfedőt sző a napra,

gonddal, hogy meg ne sértse,

s int a homálynak halkan:

készülődhet az alkony;

és a gyanútlan hajnal

jöttére földig-hajlón

sugárzik, lombja bókol,

néhány sajnálkozó szót

mormol a halott holdról,

ki nemrég rajta úr volt,

s egy-két levelet ráz a

megfojtott éjszakára.

1965

Kroki

Moccant a tenger s az ég. Egymásba csukódott

szemhéjaik kicsit megnyíltak, s a résen

álomtól fátyolosan és kábán pillantott ki a nap.

Erre várt mindenki a parton, dideregve a hajnali szélben.

Aztán, le a ruhát!

S ezért a pár percért, mert hagyta magát meglesni,

egész délelőtt kedvére simogathatta a majdnem

meztelen gyönyörű nőket

s kénytelen-kelletlen, mert nincsen rózsa tövis nélkül,

a kevésbé gyönyörű napozók pocakját.

1964

Fehér sirálypár…

Fehér sirálypár röppent a mélykék

esti égre, szárny szárny mellett, hogy

szinte egynek véltem. De szétnyíltak

odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak

alá a szelíd habokra.

Egy pillanat volt az egész, egy villanás,

És évek óta magam előtt látom azt a

finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,

melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék

esti égre.

1963

Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

1965

Tűz és kasza

Elnéztem én sokszor a kaszám:

a vadkörtefa ágára akasztva

lógott, és lobogó tüzem magasba

kapó lángja játszott a vasán.

Fáradtan feküdtem; izmaim,

mint körülöttem a lekaszált rendek,

szinte testemről leváltan hevertek:

zsibbasztott több hetes kasza-kín.

Fülelgetett a nyáresti csönd:

róka osont, bagoly huhogott, békák

brekegtek, s kaszástűz-fényű planéták

ragyogtak hidegen odafönt.

Úgy éreztem, mintha egymagam

volnék a földön, a végtelen éjben,

és tüzem volna az egyetlen fényjel

ezen a fűszagú csillagon.

1958

Tűnődve áll a férfi

Forró galambvért hullat

harmat helyett a hajnal;

sunyít a fény a dombon,

az akác összerezzen.

Mezítláb megy a gyermek

az ösvény még didergő,

lúdbőröző porában,

vérző sarkától szeplős

lesz a behajló fűszál –

Az ösvény még a régi,

és vércseppektől rozsdás

fűszálak hajlanak be;

Jézus-vére-fű – mondják.

Tűnődve áll a férfi,

szeme az ösvényt szántja,

bizonytalanul kérdi:

az én vérem, vagy mégis a

Megváltó vére volt?

1964

Kakukk és kuvik

Kakukkolva kísért az alkony

végig a füzes folyóparton:

kakukk, kakukk, kakukk.

Mint a staféták, egymást váltva,

adtak engemet szájról szájra:

kakukk-kakukk-kakukk.

Rigótojás-kék szeplős éggel,

vállamon jó harminchat évvel,

kakukk, kakukk, kakukk.

Kihűlt tűzhelyek holtüszkéből

tűz villant minden erdőszélről;

kakukk, kakukk, kakukk.

Nikotin marta nyelvem perzselt

szalonnabőr-ízzel bizsergett;

kakukk, kakukk, kakukk.

Mély kútba hullt az alkony, már csak

bennem visszhangzik a madárhang:

kakukk, kakukk, kakukk.

Megyek a hold meszelte csöndben,

de más staféta jár előttem!

Kuvik, kuvik, kuvik.

1965

Déli árnyék

Dél van. Az árnyam csak egy lépés

s olyan áttetsző, mint egy régi,

gyermekkorból felötlő emlék;

nevet a fiam és átlépi.

Ez lennék, ez a törpe árnyék?

Megfordulok egy pillanatra,

verejtékező homlokkal nézek

a fölöttem delelő napra.

Érzem az időt, tapinthatóan,

a pillanat molekuláit;

mi eddig előttem járt, mostantól

múltammá válik,

mögém kerül és nő sötéten

bölcsőmig visszavékonyodva,

s már nem is énrám emlékeztet,

hanem valami Donkihótra.

1965

Bukolika

Kecskék bokrásznak a domboldalon,

bocskorával bajmolódik a pásztor;

lenn a műúton veszett forgalom,

az égen is gépek, nagytestű, jámbor

utasszállítók csillognak a lágy

júniusi délutánban, míg a pásztor

s a nyáj traghoszok, bacchanáliák

korába ringat e burrogó tájból:

kecsketej-illatú mediterrán

hangulat vesz körül: Mükéné, Árgosz

ösvényein jövünk a nyáj után –

s elérkezünk ehhez a délutánhoz.

1965

Rege

És – akarva, akaratlan –

űzik ismét szakadatlan…

ARANY

Hallgatag lovasok poroszkálnak

valahol egy homályló erdő alján,

dombok, hajlatok szelíd

hulláma ring utánuk.

Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre.

Jól tudják mind, de megfordulni

már nincs erő. S hová is fordulnának?

Hány tavasz s hány nép virágzott el

a nyomukban, mióta jönnek!

Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér,

hogyha a szükség úgy hozná magával,

s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút,

de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie.

– Majd népet toboroz, történelmet teremt

magának ez a szép áltatás, melyet

jószerével magam is inkább vélek

álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer,

s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul

társai felé fáradtan –, falunk is valamit,

aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik,

meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban

éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben.

Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne.

Ujjongva hozza a sámán a tömlőt:

– Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott.

Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől

nem érzik már a fáradtságot.

Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie,

valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod.

1965

Holtomig ismeretlen

Édesanyám emlékének

Mennyit egy maroknyi víz,

mennyit egy vonalnyi rajz

arcodból fölvillanthat;

holtomig ismeretlent

siratok, ha siratlak.

Olykor talán a málló

faldarab nyomán sejlő

véletlen-formált arc vagy;

holtomig ismeretlent

siratok, ha siratlak.

Máskor talán egy árnyék,

fű-, fa-, vagy virág-játék,

az is rád hasonlíthat;

holtomig ismeretlent

siratok, ha siratlak.

Földből és őszi égből,

talán fiam szeméből

naponta, minden percben;

siratlak holtomiglan,

holtomig ismeretlen.

1964

Végül

Aztán elönt mindent az óceán.

Még hallom, amint egy régi szürkület

homályából nevemen szólít Édesanyám,

míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója

nekiröppen a kicsi ház ablakának.

Aztán elönt mindent az óceán,

Napot és Holdat és csodálatos testű

hajókat ringatva hullámain.

Csak egy árva vadkörte integet még utánam

ebből a parttalanná vált világból.

1965

Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlanul köt hozzád

e magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.

1965

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,

a telet s az őszi

félelmet, hidd el,

szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,

mint a virágzó ágak,

büszkén viseljük szégyen

nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,

útjaink beragyogja

hajdani szenvedésünk

virrasztó teleholdja.

1964

Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy.

Mosolyod illatos kenyerét tétován

tördeli az emlékezés.

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány…

Hiába próbálok neveket

illeszteni a mosolyodhoz.

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos

eperfára emlékszem,

s hogy jött a csorda.

Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! –

húzott rá a napszítta pásztor.

És Rigó unottan tovább kolompolt.

Hangoltak a békák a libaúsztatóban;

holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen.

Zizegett a nád.

Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,

– talán még azt a zsombékot is meglelném –

csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem.

Vagy nem is voltál más,

csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,

mely minden nyári alkonyatkor

a langyos szellővel s a füst illatával

meg-megkísérti emlékezetem? –

Néha már-már látlak, érzem, amint hajad

ujjaim közé omlik, mint akkor.

De hiába, valami mindig eloroz előlem,

és alkonyatból alkonyatba menekít.

1964

Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,

ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy

Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki

viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok

én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk

azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd

azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,

lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,

nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,

ha minden kötél szakad, vagy ha

csak éppen összezördülünk valamiért?

Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian

prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,

akik féltek néven nevezni istenüket.

Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,

egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,

hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből

s az ő dicsőségére élek e földön;

a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás

motorjával agyamban, szívemben végzem

ember voltommal járó kötelességemet,

és örömeim között is szótlanul ahhoz a

legfőbb megtartóhoz imádkozom.

1965

Apokrif ének

Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a

csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson

lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja.

Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már,

s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz,

mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott.

Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász-

szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor

kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg

legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen,

az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott

voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a

gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval

olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is

miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek

ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes,

szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig

ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni

sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam

az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha

rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni,

és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta

üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte,

hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem,

mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset.

De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott

finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát.

Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha

egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz.

Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a

gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell

majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte

rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött

Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól

elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni,

de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a

vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál,

ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy

hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint

két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és

összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa,

nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé,

miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét

mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott

a völgy vad röhejétől.

Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg,

vedd el súlyát a rönknek;

Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is,

vedd el súlyát a rönknek;

Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad,

vedd el súlyát a rönknek;

tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért,

vedd el súlyát a rönknek.

Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban,

mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem,

nehogy meghallják imádságomat.

A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult,

mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk

lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt;

a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis.

Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem

a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért.

– Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt

szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam,

s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre

föltaláltam a kereket.

Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat,

hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába

és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett.

Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból

kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük,

s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett.

Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom

felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy

Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat

előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek

köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg

Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám.

Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a

hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely,

kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és

nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta-

tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a

behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra.

Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között

kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban

mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán

és táncot járt a világ első szekere előtt.

Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt

rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű

vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette

a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével.

Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha

Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el.

– Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –,

ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva.

A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött

és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott

tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni.

Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb

s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is

üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került,

Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem.

Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek

csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek

nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a

kerekeket s nem merte mutatni senkinek.

Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok.

Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket.

Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott,

de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden

csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és

legurították a szikláról a szakadékba.

A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott.

1966

Epilógus egy balladához

Két öreg anyóka, talpig feketébe,

Mennek az ösvényen, talpig feketébe.

Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.

Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.

Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.

Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.

Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.

Hitte volna-é ezt emberi keresztény:

Olyan szófogadó drága jó legény volt.

Olyan szófogadó drága jó leány volt.

Megrontotta szegényt a te rossz leányod.

Megrontotta szegényt a te ördög fiad.

Már az unokám is legényszámba menne.

Már az unokám is férjhez készülődne.

Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.

Pihegve fújják ki magukat a sírnál.

Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,

Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.

Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.

Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.

Húsz esztendő óta várják s tán halálig,

Mikor ad igazat egyiknek a másik.

1965

Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról

Ment a Fő utcán az alkonyatban,

hegyek ballagtak balján, kísérték,

s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal,

megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag.

Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is,

csak úgy a szakállába.

Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen

akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával

rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment

és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,

valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert,

ő is ismerte, még gyermekkorából.

Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta,

ha már az utcák úgyis váltakoznak.

Mosolygott az egyszerű bölcsességen,

és vett egy furulyát, ki is próbálta;

műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig,

majd zsebre tette a zeneszerszámot.

Ment tovább, vitte fülében a dalocskát;

az édesanyja jutott eszébe róla:

papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten.

Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba.

Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta,

hol épp a minapiban járt s ahol

hiába kereste a régi játszótársakat, akiket

a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen

földbe temette őket a háború?…

Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig

ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa,

talán az lehetne méltó emlék…

S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt

a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt

fölkapta fejét – a hegyek és hátrább hőköltek –, és

a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével

az Oszlopot.

1964

Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,

valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy

kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer

ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-

alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,

s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő

emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami

megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-

üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy

együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,

de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl

partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

1964

Húros és ütőhangszerekre

Bartók Béla emlékének

Dob

dadog.

Dobok.

Nyűtt

hegedű

vonyít.

Tört,

szaggatott

dallamok

közt

keserű fohász

tétováz:

Erdő sűrűjéből

csillag magasába

ágazott fának

ága roppanása.

Tánc.

Zöld füvön

tűzözön.

Lánc.

Eszterlánc.

Meteorzuhanás.

Elektronrobogás.

Örvény.

Törvény.

Rend.

Szarvasok futása,

gerlicék búgása.

Csend.

Nyers fából a hegedű,

él a dob kutyája.

Rügyezik a hegedű.

Dér jön a kutyára.

1963

Pantomim

– A fasizmus életben maradt áldozatainak –

Belép a férfi az előszobába,

az ajtót kulcsra zárja.

Kettőt se lép:

Kop, kop, kop.

„Mintha kopogást hallanék.”

Megfordul. Kitekint.

Senki sincs odakint.

„Hallucinálok?”

Becsukja a kémlelő-rácsot.

Csóválja a fejét.

Kop, kop, kop.

Akárcsak az elébb.

Megfordul. Kitekint.

Senki sincs odakint.

Kilép.

„Ki lehet,

csak nem a szellemek?”

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

Senki és semmi más,

csak macskanyávogás.

Belép s az ajtót kulcsra zárja,

és vetkőzni kezd dudorászva.

„Akkor gyere, mikor mondom,

csizmád sarka ne kopogjon.”

Kop, kop, kop.

„Mi ez?

Ki az?”

Kinéz.

S kezdődik újra az egész.

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

Senki és semmi más,

csak a nyávogás

elhaló visszhangja: sicc!

Sicc! Sicc! Sicc!

Fehér, akár a fal.

„Csak nincs valami baj?

az eszem…

a szívem…

Úgy megszárad bennem a szű,

mint mezőben ősszel a fű…”

Legyint.

Tovább vetkőzik.

S megint:

Kop, kop, kop.

Dermedten áll.

Nyakában még a sál

és félig még rajta a nagykabát.

Kop, kop, kop.

Mint aki elszánja magát:

„lesz, ami lesz!”

az ajtónak ugrik, de csak

kiles.

Szíve torkában, lélegzet-fojtva

a kilincset lenyomja,

és mellét a sötétnek vetve

úgy áll be az ajtókeretbe,

mint a mártírok a filmen.

Odakint senki sincsen.

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

„Pattogó indulók, parancsszavak,

szögesdrót – barakk.”

Áll, mint a feszület, olyanformán,

két keze a két ajtófélfán;

aztán, mint a fogoly,

magasba tartott kézzel,

majd átkulcsolja tarkóját

s letérdel.

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

Senki és semmi más,

csak újabb macskanyávogás.

Betámolyog.

Az ajtót kulcsra zárja.

Remeg, akár a nyárfa.

Kop, kop, kop.

Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:

ing-leng a zárban.

Nézi halálra-váltan.

Nézi megalázottan.

Kipróbálja és koppan:

Kop, kop, kop.

1964

Füst

Füst jelzi már messziről, az emberlakta

helyet Prométheusz törvénybe ütköző tette óta.

Mióta melegszik, süt-főz, föléget, fölperzsel

s elhamvaszt a föld lakója, mióta füstöl

az emberi történelem.

Esti tüzek könnyű-kék füstje,

dúlások, máglyák, krematóriumok füstje

pácolta – otthonossá? – fölöttünk a napot-,

holdat-, csillagokat-tartó boltozatot.

Cigarettázva ülök a dombon, a völgyből most

áttetsző vacsorafüst ágaskodik

a majdnem-vízszintes napsugarak fölé;

de íz- és illat-emlékezetemet agyvelők

elviselhetetlen füstje ingerli.

Könyvet égetnek valahol?

1965

Húsvéti bárány

Adalék Picasso-képekhez

Én láttam meg először.

Három lába és két feje volt.

Ilyet még az öregek se láttak-

hallottak addig.

Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,

még a környékről is jöttek csodájára.

Borzadva néztük, mint nyalja az anya

a szörnyeteget.

Háború volt és húsvét vasárnapja.

– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,

vele sírtak mind az asszonyok. Komoran

néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,

s elzavarták a kisebbeket.

– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta

újra az öregasszony s vele a többiek.

Tanácstalanul álltak a férfiak.

– Megdöglik ez, még föl se tud állni.

– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.

De erre senki se vállalkozott.

– A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten

mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.

– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.

Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden

szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-

boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra

homályos szemét, majd vonaglott egyet s a

méhlepényt is kilökte magából

annak rendje és módja szerint.

– Tünemény ez, én mondom, tünemény.

– Múzeumba való, annyi bizonyos.

– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre

valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is

elhallgattak egy pillanatra.

– Föl akar állni.

– Az állatorvost kellene…

– Az állatorvos is katona.

Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.

Eltemettük, megkönnyebbülten.

Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még

egy illető exhumálni is akarta. Aztán

elfelejtettük. Lassan a természet

furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy

őszintén annak hittük volna. Csak később

tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú

mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű

sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy

Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a

húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,

nem is mind keresztények.

1965

Barbár szonettek

1

Dühöng a kán, tajtékzik, tombol:

álló hónapja már,

hogy dacol vele a szemközti dombon

az a maroknyi vár.

Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek,

hiába hordta

a vár köré a környéket,

– mindent, ami csak mozdítható volt – a horda:

tartja magát a vár.

– Kurgán! – üvölt a kán

s két lábra állítja lovát.

Meglódul a mező: a horda

hullámot vet, egymásba-rontva,

ember emberre hág:

2

gerinc reccsen, végtagok csavarodnak,

vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak

apokaliptikus üvöltéssé, hogy a

táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek;

velő loccsan, kifordult szemgolyók

rángatóznak ideg-zsinórjaikon …

Aztán csak hörgés, hörrögés – döglődő orkán –,

és kész a kurgán.

A kán

végigvág a lován

s fölrugtat.

Ó, boldog koponyák, gerincek,

herék és szemgolyók, akiknek

az a kegyelem juthat,

3

hogy a gyönyörű mén

taposson szét!

De csönd! A kán

fölért.

Unottan körbenéz.

Legyint.

Mint akit már nem is érdekli az egész.

Körben táncoltatja a mént,

majd a húshegyről leléptet,

s az ugró cselédek

képébe vágja

hétágú ostorát;

megveregeti lova tomporát

és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba.

1964

Egy tizenhat éves fiú halálára

Jaj, jaj, jaj!

Sírhatunk több ezer év előtti állapotunkba

visszahullva, ruhánkat megszaggatva;

üvölthetünk a fájdalomtól, mint a vadak,

szűkölhetünk, vinnyoghatunk, mint a vadak, pedig

a világot el tudnók pusztítani, nagyképűségünkben,

józanul, emberi formánk birtokában,

a világot el tudnók pusztítani.

Motyoghatjuk, ha már zokogni sincs erőnk,

a könnyeit maszatoló magára-maradt gyermek

tehetetlenségével hajtogathatjuk nagyképű

szavainkat, hogy a világot el tudnók, a világot

egyetlen gombnyomással el tudnók pusztítani,

de azt, akinek vérét gennyé rohasztja,

akinek vérét gennyé rohasztotta a rák …

Jaj, jaj, jaj!

Miféle törvény? Miféle törvény?

Pára futja el a mikroszkópokat.

1965

A XC. zsoltár

…Az embereket Te meg hagyod halni

Nem volt alkonyat, tavasztól késő

őszig, hogy ne zsákkal a hátán

láttuk volna törékeny s egyre

töpörödő alakját.

Mindig hordott, hol ezt, hol azt:

csalánt, répalevelet, tököt,

mikor minek volt szezonja.

Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,

nagyapaszámba menő harmadikat most is még,

mint egy pendelyest, gyámolította.

Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,

aratott virradattól alkonyatig

– még kaszált is a háborúk idején –,

alkonyatkor vette a zsákot és

újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,

hogy neki mennyit kell mennie:

– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,

szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta

korcbahúzott szájjal, melyben a fogak

már rég csonkra vástak, mint

azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből

néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek

főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet

minden valamirevaló háznál a kapának

ismer a gyermek is.

– Nem volt nekem, istennek hála, bajom

soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…

– Nem voltam én, jó órában legyen mondva,

még egy percig se soha fekvő beteg…

csak a lábam, s a hátam, de majd csak

magához szólít az Úristen egyszer – s már

kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,

bejárta a fél határt, innen is, onnan is

szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:

egy-két marék ez-az a máséból, talán

ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása

ezért a szégyellnivalóan hosszú

életért, melyből az Úristen, úgy látszik,

nem akarja már elszólítani.

Aztán egyszer csak, valahol a kilencven

s a száz között, lefordult válláról a zsák.

Nem is próbálta visszavenni, otthagyta

a kapuban, szólt a fiának, hogy

menjen a papért s a zsákot is jöttiben

hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely

mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott

a szomszédasszonyért és csöndesen

sírdogálva lefeküdt.

Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,

rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette

moslékos kezét a kötényébe.

– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte

még hetekig aztán –, amikor hallom:

végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –

most már a könnyeit törölgette –, éppen

ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja

olyan volt, mint amikor szegény fiát,

a másodikat, akkor is engem kiáltott…

hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert

a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)

– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,

hogy igazat kiáltott.

Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,

meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.

– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek

hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.

Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge

lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.

– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy

holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve

az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.

– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok

úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.

Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett

az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem

akart lemenni a torkán.

– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,

nem tudom megrágni már az Úr testét sem.

– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja

ez egyszer az Isten.

– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már

ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer

lánykorában.

Az ösvényei még várták egy darabig, aztán

kezdtek lassan füvesedni.

1965

Esti kép

Kiszalad a gyermek,

odabent

anyját veri az apja.

Befogja fülét, hogy

ne hallja a rettenetet.

Futna ki a világból,

de a sötétség

visszakergeti zokogni a

gyönge-világú

ablak alá, hol

egy vergődő éjjelilepke

láttára lassan

csillapul zokogása.

1965

Teraszon

A szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan.

– Oázis ez a málnaszörp.

A város izzó katlan.

– Jeget, kisasszony, ha lehet.

– Dupla jég, dupla fagylalt.

– Dög egy meleg.

– A négerek

ettől kapják az agybajt.

A szalag, a szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan.

„Mit ért, mit ért a szerelem,

ha magamra maradtam?”

– Michelangelo,

– Beethoven,

– Bartók,

– Piaf,

– Egy Kafka,

– Micsoda csatár, öregem,

egytest véle a labda…

„Mit ért, mit ért a szerelem…”

– Ahogy a hangból kiveszem,

jó teste van a nőnek.

– Egy jó zápor, az kéne most.

„a szerelem, a szerelem…”

– A nyavalya kitörhet.

– Figyeld a nyamvadt szivarost.

– Frizsiderbe a Földet!

– Csak összeálltak csöndbe, mint

a lovak a melegben.

– Tavaly egy másikkal futott.

– A Sartre-ot megszereztem.

A szalag, a szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan:

„Mit ért, mit ért a szerelem,

ha magamra maradtam?”

– Zárjátok el a kornyikát,

szóljatok, hagyja abba.

– Nézd, hogy vájja az orrlikát

s a körmit szagolgatja.

– He-he-he.

– Node, bumm neki.

– Esküszöm, isteni voltál.

– Van isten, végre leveszi.

– Akár egy új Paganini.

– De volt egy mészáros Tordán.

„A szerelem, a szerelem…”

– Brigitte és Mastroianni.

– A nő teljesen meztelen.

– Meztelen kéne járni.

A szalag, a szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan.

– Az értelem, az értelem…

– Egy büdös vasat se kaptam.

– Megfordítja a nyomorult.

– Egy jó zápor, egy jó eső,

– Kár a palinak ez a nő.

– Esküszöm, vak az isten.

– Császár most, nagy a tartalék,

öt évet ült a sitten.

„Magányos éjszakáimon…”

– Kisasszony, még egy szörpöt.

„Magányos éjszakáimon…”

– Mi van ma?

– Csütörtök.

– Egy jó zápor, egy jó zuhé.

– Fogd ezt a szalmaszálat.

– Egy jó zápor, egy jó zuhé.

– Nincs még egy ilyen állat.

„Non ho l’età…” – No végre, hogy

valami rendes szám jő.

– Lassabban, csak ne háborogj.

– A kicsike titkárnő.

– Egy más bolygó, mely hűthető,

kondicionált Nappal.

– Fiat vagy Trabant, egyre megy.

– Foglalt, kérem, az asztal.

„Non ho l’età non ho l’età…”

– De hát mikor, ha most nem!

– Szevasztok, dupla szörpöm volt,

a magamét fizettem.

1965

Kikapcsolódás

Távoli harangszót érzek

ereimben,

nagy székesegyházak nyugalmával

s hűvösével agyamban

fekszem.

Mióta már?

Öt perce, kettő?

Óceánok. Erdők.

Könnyedén ring a hold-szelíd nap

alumínium gömbje,

kondulna, mint a harangok,

ha megkoppintanám.

Boldog vagyok.

Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen,

s a csomó szétesik.

Szókratész koccint a poharával,

Platón mosolyog,

János maga hozza a tálban a fejét felém,

inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel,

mint régi barátok,

angyalokat ereget a krematóriumok kéménye,

hatalmas léglökésesek suhannak

elébük előzékenyen;

a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében,

emelkedni kezd, mint a startoló rakéták,

elrúgja maga alól a földet,

s már fönt van, karimája elfödi

előlem az angyalokat,

elvágja bennem a harangszót,

s én nem merem kinyitani a szemem.

1965

Poéma három hangra

Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott

eszembe, mikor legelőször

megláttam az üresen maradt

folyómedret a tavaly őszön.

Olyan kietlen tátongott a

két part között a holtmeder,

értelmetlenül és kifosztva,

mint egy királyi sírverem.

Mint valami őshüllő-csontok

meredeztek a nagy kövek,

köztük nyálkás erecske csorgott,

hol meg-megállt, hol eleredt.

És a hajdani büszke fűzfák

félig kimosott gyökere,

parthosszában, kolduló bénák

elszáradt ujjú tenyere;

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt

fillér-nagyságú levelet

reszketegen; ha jön a harmat,

ez a kincsük is elpereg.

És a part is ijesztő-vénen

éppen csak tartotta magát,

nyugdíjasok döbbenetével

nézett a szomszéd partra át.

Évezredekig csak a munka,

a helytállás volt élete;

csak állt és révedt, mint ki tudja,

hogy itt már nincs mit tennie.

És csend volt, csend, mint hogyha minden

gyászolna, néma volt a völgy,

mint hogyha a folyóval innen

magát a morajló Időt

vittük volna el, és zajunkkal

elvittük volna a Teret;

ami maradt, csak alkalmatlan

és ittfelejtett díszletek.

Nincs a völgynek dimenziója

átlényegült, csak fogalom;

mutató nélkül járó óra,

időtlen, lapos nyugalom.

Minden erő, tudás, tehetség,

robaj, zsivaj, bú s örömök,

amikről most szólni szeretnék,

a gátban van s a gát mögött.

Lármáinkat diszkrét neszekké

bontják a testvér turbinák,

verejtékünktől – tudom – szebbé

s kezesebbé vált a világ.

Néztem a gátat, de csodálni

sehogy se tudtam; hirtelen

leverő, ölelés-utáni

hangulat áradt bennem el.

Motívumok

1

Minek írnám le azt a völgyet,

völgyet eleget láttatok.

Nos, gépek voltak benne, gépek,

s amikben laktunk, barakkok.

Nem hasonlítható csatákhoz,

sem Bábelhez, sem a fáraók

telepeihez, csak unnátok

a kiagyalt hasonlatot.

Munkahely volt. Több ezer ember

kereste itt a kenyerét;

aki nem bírná képzelettel,

van róla fénykép épp elég,

és híradó is készült róla,

amit Homérosz egymaga

végzett egykor, azt most megosztja

a költő és a kamera.

2

„Két lakattal zártuk a ládát,

melyben az ünneplőruhánk volt”,

női kezek csak néha rázták

ágyunkban föl a szalmazsákot.

Zene nélkül vagy hangszóróra

mulattunk minden szombat este,

zsibbadt testünket elalvóban

asszonytest-ínség emésztette.

Takarítónő, kantinoslány

– sóvár vágyaink netovábbja –,

nélkületek dőltünk a hitvány

kigödrösödött szalmazsákra.

Rajz és tánc

Aztán mindjárt az első nyáron

megjött a vidám cigánytábor.

Nem messze tőlünk sátrat vertek,

megszállták lenn a füzes berket,

egész álló nap cigánykodtak

s istentelenül loptak, loptak:

lába kelt itt mindennek, fogni

kellett, amíg száradt a holmi;

vén cigánynék és korán-löttyedt

cigánymenyecskék ténferegtek,

nyomukban meg seregnyi csurdé,

csillogó szemű koszos purdé.

Hogy miből éltek, ma se tudnám,

mert munkára csak nagyon ritkán

s csak immel-ámmal vetemedtek:

lábast foldoztak, gyékényt vertek,

de kinek kellett az efféle,

kinek volt gondja itt edényre.

Üllőik is csak tessék-lássék

pengetgették, inkább csak játék,

szórakozás volt az, mint munka

nem kellett patkó a lovunkra,

se cigányszeg, a kotrógépek

csikorgó lánctalpakon léptek,

s az autók s a traktorok száza

az sem szorult cigánykovácsra.

Csupán az egy jövendőmondás,

no meg az öreg kancsi prímás,

ez volt a tőkéje a bolynak

és persze, amit hozzáloptak.

Kártyát hánytak, tenyérből, borból

jövendöltek a csillagokból.

Kiváltképp egy csuparánc vénség

értette jól a mesterségét;

volt is hozzá egy nagy kék gyöngye

– hindu ősöktől örökölte –;

egy érintése öt lejt kóstált,

ezért még csak sejthette sorsát

az illető, de harmadszorra

tisztán állott előtte sorsa:

sok pénz, szépasszony, siker; s persze

gyógyulás várt a betegesre.

És volt egy gyönyörű cigánylány,

ha van nőben, az volt a sátán:

a füzek alatt estelente

vetkőzött izzó meztelenre,

míg a többi s velük a vajda

a tűz körül a táncot rakta.

Cigánytánc

Lyukas a dádé nadrágja,

ki-ilátszik a gatyája.

Jaj, micsoda szégyen is,

jaj, micsoda szégyen is.

Kilátszana hogyha volna,

nincs a dádénak gatyája.

Jaj, micsoda szégyen is,

jaj, micsoda szégyen is.

Lyukas a dádé nadrágja

ki-ilátszik a kalánja.

Jaj, micsoda szégyen is,

jaj, micsoda szégyen is.

Szégyellje a devla, én nem,

vennék gatyát, de nincs pénzem.

Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,

jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.

Ha volna is, nem gatyára,

adnám inkább pálinkára.

Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,

jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.

Hívtak engem, csalogattak,

hogy szolgáljak az uraknak.

Jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.

jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.

Inkább gatya nélkül járok,

de senkinek sem szolgálok.

Ne-ne-ne-ne, nem bizony,

ne-ne-ne-ne, nem bizony.

Folytatás és szonett

A lány csak fürdött, mint egy csillag,

árnyékba úszott, majd kivillant,

s el-eltűnt a túlparton fürgén,

mint egy igazi vízitündér.

Fürdött egyet s: „jöhet a másik!”

Így ment ez késő éjszakáig,

mindaddig míg tetten nem érte

apja, bátyja és vőlegénye:

ütötték, rúgták, ahol érték,

kiátkozták a vén cigánynék,

ő csak vonaglott s fogszorítva

fúrta arcát a hűs homokba.

Félholtan hagyták ott, de másnap

kacsintott már a katonáknak.

Bizony megérdemelte volna

– s tán jobban is, mint annyi szajha,

akikhez hajdanán szonettet,

madrigált és stancákat zengtek –,

hogy őt is verssel udvarolják,

de akik a csilléket tolták,

nem konyítottak, sem a lelkes

bakák, a gáláns szonettekhez.

Szonett a cigánylányhoz

Feküdj a gyepre, barna angyal,

leterítem a köpenyem,

hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon

a fű nyoma a térdemen.

Vakítson bőröd éjszakája

s az a két sötét telehold,

fújtatók tüzes táncát járja

tenyeremben a tomporod.

Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,

piramist hordok csupa gyöngyből…

Nézd, elázik a köpenyem.

Feküdj mellém, fáraó lánya,

azt a kendőt meg, devla bánja,

már holnap reggel megveszem.

I. fölidéző

Emlékszel-é a parasztokra,

kik a szemétben guberáltak,

üres konzervesdobozokba

gyűjtögették, amit találtak.

– Fölkerül a ház körül minden,

a skatulyákba magokat, ezt-azt…

Ingyen van ez, tisztára ingyen,

ingyen egyebet úgyse kaphatsz.

Hordták zsákszámra, amit leltek,

– szombatonkint szekér jött értük. –

Ezt a fél zsák gipszet, cementet…

Épít a sógor… ugye értjük.

Voltak, kik úgy kivakaróztak,

hogy házat raktak, gangos házat,

lenéztek minket pazarlókat,

miközben félrumot potyáztak.

Lenéztük persze mi is őket,

hányszor csattant ökölbe, vérbe,

ha tréfáinkon feldühödtek,

a falu-város ellentéte.

S mégis, ahogy teltek az évek

s a két szikla közt nőtt a gátunk,

mi is egyszerre, észrevétlen,

mint az a két part, eggyé váltunk.

Mint ahogy a cement is egyre

magasabb hőt termelve köt meg,

össze minket már mindörökre

lakodalmak és torok kötnek.

Hajnali intermezzó

Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:

fönn a hold,

lenn a föld,

középen a hajnalcsillag

tündökölt.

– Ha akarnád, fűzfa lennék,

mindig itt a parton állnék.

– Akarom, csak most ne menj el.

– Jaj, ki az ott:

– Csak egy árnyék.

– Ha akarnád, folyó lennék.

– Gát lennék, hogy ne mehess el.

– Fűzfa leszek, folyó leszek,

csak most, csak most még eressz el.

– Nem lát senki, csak a hold lát,

meg az az egy árva csillag.

– Jaj, a hold, a holdtól félek.

– Ne félj tőle, mindjárt itthagy.

– De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,

ne hagyjon a hold el engem,

fűzfád leszek, folyód leszek,

csak most, most eressz el engem.

– Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,

partod vagyok, őrző gátad,

ne félj, ne félj, csak egy árnyék,

a virágok még nem látnak.

– Ne félj, ne félj, csak a harmat.

– Takard el a teleholdat.

Intermezzó a sugárúton

Egyszer egy fényes sugárúton

mentem egy kicsit spiccesen,

suhogtatták az ostorlámpák

fénycsapóik a flaszteren.

Éjfél után volt, magam voltam,

néztem a négyes lámpasort,

olykor egy-egy portyázó taxi

csábosan mellém lassított.

Tovább engedtem, mint egy herceg:

„a lámpáimat nem hagyom!”

És beszélgetni kezdtem velük,

hol hangosan, hol szótlanul.

Becéztem őket, simogattam,

és káromkodtam is nekik,

s éreztem, hogy a szemem lassan

forróvá homályosodik.

– A barátomat megettétek,

mikor a csille leszakadt! –

Jött, hogy fényestől kitekerjem

finoman ívelt nyakukat.

Megbillent a járda alattam,

hirtelen megalvadt a fény,

kivágódott a barakkajtó,

s az ajtóban ott álltam én,

halálra váltan és mögöttem

ott álltak mind a többiek,

félöltözötten, szál gatyában,

mint mikor híre érkezett.

Fordult velem egyet a járda,

s a bulvár, mint egy nagy tutaj,

hánykolódva küzdött az emlék

fölcsapó hullámaival.

S járni kezdtem a lakodalmast,

kegyetlen lámpáim alatt,

jártam, míg jött a józanító,

a lámpaoltó virradat.

Lakodalmas

Ünnepi csizmámon

elvásott a patkó,

talpa is kilyukadt,

szára sem igen jó.

De azért csak járom,

járom ezt a táncot.

Ha nem tudod járni: hallgass!

Egy nóta van: lakodalmas.

Megvénült már a menyasszony,

kitetszik a csontja is már,

feltörte a tenyeremet

a csípeje, olyan hitvány.

De azért csak járom,

járom ezt a táncot.

Ha nem tudod járni: hallgass!

Egy nóta van: lakodalmas.

Annyi bánat a szívemen,

kétrét hajlott az egeken.

Ha még egyet hajlott volna,

szívem kettéhasadt volna.

De azért csak járom,

járom ezt a táncot.

Ha nem tudod járni: hallgass!

Egy nóta van: lakodalmas.

Temető kapuja sarkig ki van nyitva,

de nem megyek én oda,

nem, nem, nem oda,

nem megyek be én oda,

hanem inkább járom,

járom ezt a táncot.

Vásson el a csizmám térdig!

Kivárom a nóta végit.

II. fölidéző

Emlékszel-é a kis titkárra,

– azóta elvitte a rák –,

hogy volt annyi energiája!

– Magunk közt úgy hívtuk: plakát –.

Ott volt mindenütt, ahol kellett,

lótott-futott és agitált,

csak úgy röpült vállán a vedlett

és agyonmosott dokk-kabát.

Vitte a két nagy gumicsizma,

nem is hordott más lábbelit,

rótta útjait egyhuzamba

sokszor reggeltől reggelig.

Egy jó szél elfújhatta volna

a sovány lelki-mindenest,

nem is értem, miből volt gyúrva

az a törékeny, gyönge test.

Emberből volt, tetőtől talpig,

szegényemberből; valahol

Moldovában kubikolt addig,

úgy hívták – hogy is? –: Petrisor.

Szeretnék most valami szépet

fölemlíteni róla, de

csupa köznapi semmiségek

jutnak az ember eszibe.

Csupa olyasmi, ami pár száz

embernek emlékezetes,

ami minden hasonlításnál,

észre sem veszed, mérce lesz.

Egyszer mégis gyalázat érte,

nagy zűr támadt a telepen:

kiszálltak, s jött a felesége;

ember volt ő is, istenem.

Rum és erkölcs

– Ha ez az erkölcs, le van ejtve.

– Azt mondom én is, le van ejtve.

– Nekem az ilyen, nem erkölcsöm.

– Azt mondom én is, nem erkölcsöm.

– Ne hidd, hogy csak a rum beszél.

– Belőlem sem a rum beszél.

– De így elhúzni a nótáját!

– Azt mondom én is, a nótáját.

– Ne ölj, ez erkölcs, meg van értve.

– Azt mondom én is, meg van értve.

– Ne lopj, rendben van, ez is erkölcs.

– Azt mondom én is, ez is erkölcs.

– De lopnak, az anyját, ez erkölcs?

– Azt kérdem én is, hát ez erkölcs?

– Tiszteld, akinek tisztelet jár.

– De egy kurváért ilyen cécót!

– Azt mondom én is, ilyen cécót…

– A többi régi, nem tudom már.

– Igazad van, én sem tudom már.

– Mert könnyű, csak úgy sárt-fröcskölve.

– De milyen könnyű, sárt-fröcskölve.

– Csak kiszállni egy autóból.

– Az ám, de milyen autóból!

– Ítélkezni, testvér, nem erkölcs.

– Azt mondom én is, hogy nem erkölcs.

– A lelkét tette ki miattunk.

– A lelkét, jól mondod, miattunk.

– A keresetét hazaadta.

– Mind egy krajcárig hazaadta.

– ’z asszony nem akar idejőni.

– A naccsága nem akar jőni.

– Ő meg innen nem szabadulhat.

– Az már szent, hogy nem szabadulhat.

– Az élet, testvér, az az erkölcs.

– Igazad van, a legfőbb erkölcs.

– Megérteni, az még egy erkölcs.

– Megérteni, mekkora erkölcs.

– De nem szólt, nem szólt, még nekem se.

– Csodálkozom, hogy még neked se.

– Nem szokott ő az ő bajáról.

– Sohase szól az ő bajáról.

– Aztán mégiscsak kitudódott.

– Ilyesmi könnyen kitudódik.

– Mondtam neki, hogy rá se rántson.

– Jól mondtad, komám, rá se rántson.

– De ő gyötrődik, mint egy állat.

– Gyötrődik, mondod, mint egy állat?

– Csak lettem volna a helyében.

– Azt mondom én is, a helyében.

– Megmondtam volna a szemükbe.

– Istenesen megmondtad volna.

– Föltettem volna egy-két kérdést.

– Az már biztos, föltettél volna.

– Mert itt csak a meló az erkölcs.

– Igazad van, csak az az erkölcs.

– Nem az én göncöm, mibe jöttem.

– Az már igaz, én is úgy jöttem.

– Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak.

– De a fenébe, sokat ittam.

– Én is éppen eleget ittam.

– Ideje volna lefeküdni.

– Azt mondom én is, lefeküdni.

Doina

Aki szeret s kikiáltja,

juttasd, Uram, szégyenfára.

Görbüljön meg minden útja,

holtában se legyen nyugta,

lidérc legyen, hazajáró,

túlvilági útonálló.

Csak énnekem kegyelmezz meg,

mert én szívemből szeretek,

oldozz föl, ha föl tudsz engem,

mert nem bírom a szívemben,

kiáltsam ki, ha nem másnak,

hát az erdei tisztásnak,

a tisztáson a forrásnak,

tudják meg a tengerek,

milyen nagyon szeretek,

s hadd tudja meg az a lány,

aki vízért odajár.

És végül

Elúszott aztán az utolsó tutaj is. Utána,

mint egy vesztét-érző óriáshal, ide-oda

csapkodott a folyó kiálló uszonyaival. Még a

sziklák közt el sem ült a tutajos éneke, amikor

lezuhantak a nyaktilók. A folyó eltűnt a kanyarban,

mint egy vonat. Vitte a belé dobált virágokat. A gát

mögött, új fejet növesztve, mint egy vérengző csuka

jött a víz. Megfordult s újra jött. Fordult és

támadt, s újra támadt, hogy döngött belé a gát.

Aztán kidöglött, fölfordult

hassal nyúlt el a szelíd napsütésben. Mi meg

siettünk a bankettre.

Epilógus

Itt könyöklök a gát korlátján,

nézem a vizet, milyen jámbor.

Hajó tülköl utasra várván,

integetnek is egy uszályról.

Turista lányok nézelődnek,

szárközépig érő nadrágban;

kamaszkoromban a mezőket

én is ilyen nadrágban jártam.

Nézik a vizet ámuldozva,

de csak a tenger vizet látják,

a hajókat s a hosszú dokkba

ringatózó sok rönköt, szálfát,

az alagútból csak a tornyot.

Egy szemüveges magyarázgat:

képleteket, számokat mormog,

és hogy ilyen s ilyen nyomásnak

milyen erő kell ellenálljon.

Így van ez jól. Ha nem röstellném,

megkérném, hogy még magyarázzon:

mi is a lényeg, ott lenn, mert én…

– Menjünk innen, de ronda szél van!

…én azt a barakk-kocsmát látom,

ahová kihajtott gallérral

rumozni jár az ifjúságom.

1965–66

Függőleges lovak

Román Viktornak

Mikor tomporára roggyan a ló

s két mellső lába mint a szolgáló

kutyáké tört csűddel szinte

ujjat növesztő patákkal csügg alá

s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva

majdnem lóhossznyira nő

aránytalanul kicsire zsugorodik

az amúgy is aránytalan fej

az üreggé válás döbbenetével

dudorítja a szemet a szemgödör

mikor hályoggá sűrűsödik az ég

torokba csusszan a nyelv

s tehetetlen súlya alatt

heréi szétrobbannak

Ó a függőleges lovak fájdalmánál

nagyobb csak a tíz ujjbegyben

feszülő lehet mely tárgyilagosan

s hangtalan szoborrá gyúrja

a rettenetet

1967

Nádszál

Fölégették a nádast,

most pernye és korom

és árván maradt árnyak

gyászolnak a havon.

Nem zizzen nád a nádhoz,

csönd van és nyugalom,

csupán egy szál kiáltoz

a befagyott tavon.

Egyedül egy szál rongyos

befagyott nád rikoltoz;

– önmaga váza már –,

vijjog, verdesi véres

szárnyát a fényes jéghez,

mint egy madár.

1967

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,

lassan hajló

biztos kampók,

hőre-hóra

süket-néma

parázs-csippentő ujjbegyek.

Táncol a parázs.

Tűztől pipáig,

fehér pillájú halálig.

Földkérgű tenyérben

öt ujjbegy öt lüktető

szíve közt táncol,

táncol a parázs.

Prométheusz fönséges

tenyerében,

szomszédoló öregek szíjas,

békepipára gyújtó indiánok

cserzett markában,

Petőfi öt didergő

szíve közt táncol,

táncol a parázs.

Tűztől halálig.

Beton- és aszfaltsivatagban,

kietlen holdbéli völgyben,

azbeszt-tenyéren pislogó

tűz-magány.

Tűz-tenger

partra vetett hala.

1968

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,

azután ki a faluból.

Most két falu között tétován

hol ide, hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte

még meg-megkapta a botot.

S nézzétek:

hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,

állandó reszketés ina,

foga is már csak azért van, hogy

legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,

megvesz, ha nem talál.

Szája két felén undorítón

vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,

hátha meghallja valaki. –

Menti a bőrét céltalanul,

míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.

Csak a bőre van, semmi más. –

Hol késel,

irgalmas vadász!?

1955

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek

a víz fölött.

S az öreg tenger – a maga módján –

gyönyörködött,

gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy

bárány-szép habot

a kecsesen reálibbenő sirályok

alá ringatott.

Szép is volt ez a szinte magáért való

lengő játék.

Ha sirály volnék – gondoltam –, én is

így csinálnék.

Mert szép is az: a magasság s mélység

peremén

táncolni, keringőzni kecsesen,

könnyedén.

Megbűvölten csodáltam én is ez

ördögi, víg

kenyérkereset szórakoztató,

új cseleit.

És értettem már az egész táncos

ceremóniát:

ki-ki megfogta véle a maga

kis vagy nagy halát.

De nem bántott e szép haszonlesés,

csak akkor szomorodtam el,

mikor a tenger birkózni kezdett

a szelek seregeivel,

s a sirályok, ó, a sirályság, össze-

s szétriadt;

jóllakottan és veszekedve keresték

az árbocokat.

Tágult, s majd elfért egy vitorlában

az egész láthatár.

Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor

viharmadár.

1956

Filmkocka

A híd,

mint egy öreg madár,

föllibben

s visszahull;

seregélyek süvítnek fölöttem,

mint a repeszdarabok;

a robbanás csak most ér el fülemig,

annyi év után;

egy szitakötő tétován meginog,

aztán: – zirr-zurr! – hidat ver

a csonkán meredő pillérek

fölé.

És eltűnik a kanyarban a vakmerő

motorkerékpáros futár.

1966

Háború

Behúzódtunk mind a pincébe,

kádak és réparakások mögé;

lapultunk, szorultunk egymáshoz:

legbelül, sőt legalul, a korommal

csúfított, homlokra húzott kendővel

vénített süldőlányok. Odakint

masiroztak, szekerek, ágyúk,

tankok dübörögtek: a front

ment vagy jött éppen. Valami

olyasféle melegség kezdett

szétáramlani bennem, amilyet

csak néha éreztem még, tavaszi

estéken az internátusi ágyon;

s már a városka köhögő

kis villanytelepének ütemére

dübörögtek a hadak odakint;

mintha egy másik testet

kapcsoltak volna ereimbe: két

forrón szorító comb, két pihegő

mell nyomult mind közelebb, közelebb.

Vicogtak a lányok, tikkadtan

pisszegtek a legények. – Mások is

ezt teszik; szamár – súgta egy kéz,

nem is a ruhám, a bőröm alatt.

– Legény vagy te már, szerencséd, hogy

nem vagyok a sorozó bizottságban –

mondta nevetve és szoknyáját

egyetlen rántással eligazítva

a fiatal hadiözvegy, mikor

kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a

hadak elvonultak; és a lesütött

szemű, korom-maszatos lányok

bűntudatos libasora után

eltűnt a pinceföljáróban.

Két gyönyörű térdhajlatától

a pince még

sokáig világos maradt.

S én részemről a háborút megnyertnek

nyilvánítottam.

1967

Részeges Agamemnon

Évezredek óta tart a háború.

Olykor szünetel egy-egy szusszanásnyit,

hogy erőt gyűjthessünk, utódokról

gondoskodhassunk, akik majd továbbviszik

a harcot, s hogy a Nagy Vak nyomában

sereglők mindent méltóképpen megörökíthessenek;

olyankor Agamemnon is, a győztes,

meg szokott térni családja körébe.

Akit én ismertem, fogságból jött,

mint Odüsszeusz, de az asszonya közben

összeállt egy kupeccel. Nem ölték meg,

s így a gyermekeknek sem kellett bosszút

állniuk a gyilkoson.

Elkezdett inni bánatában. Odáig züllött,

hogy a végén már féldecikért mesélte

dicsőbbnél dicsőbb haditetteit:

Trójától a messzi Don-kanyarig.

Esküdözött, hogy megöli Klütaimnesztrát

s azt a gyáva latrát, aki itthon,

amíg ő ott… Nevettek rajta, aztán

kitessékelték a kocsmából, ha már megunták.

Egy pincegádor volt az otthona,

ott fagyott meg, azon a kemény télen,

melyről az újságok is azt írták:

„Emberemlékezet óta nem volt még ilyen…”

Elektra és Oresztész valami miatt nem tudtak

elmenni a közadakozásból rendezett temetésre,

csak lélekben voltak ott: „Jól járt szegény.

Isten bocsássa meg a bűneit. Nagy kő

esett le a szívünkről.”

1966

Néma

Olykor még hallom a csecsemők

velőbe hasító üvöltését.

Európai hang ez is.

Nemcsak Helikon, Taigetosz

hangjaitól is süketültek

a párkák.

Aztán a több évezredes üvöltésben,

hárfa- és citerapengésben,

dobpufogásban,

harang- s motorzúgásban,

akna- s bombarobbanásban,

valami egyetemes légnyomás

következtében:

nagyothallókká lettünk valamennyien.

Belénk nőtt Taigetosz.

Cipőnk zsinórja magától kifűződik.

Elég egy jel, egy intés:

megyünk, bénán és némán,

ki föltartott, ki lehajtott fővel, de

megyünk.

Volt a szomszédunkban egy néma,

igazi lelkes állat,

akit dolgoztattak, mint egy gépet,

aki dolgozott, mint egy gép.

Amikor érte is eljöttek a spártaiak,

krónikába illőt cselekedett:

megmarkolta a villanyelet,

majd rúgott, harapott, karmolt,

mint csecsemő korában tette volna,

és üvöltött, mint egy felnőtt.

1967

Isten sírján

Ültem az Isten sírján,

megkönnyebbülten:

enyém a lelkem s irhám,

megmenekültem.

Fölálltam, s visszarogytam,

nem volt ahová mennem,

erőm se volt, a harcban

megöregedtem

1967

Éden kapujában

Kiüzentek, hogy nincsenek otthon.

Zavartan állingáltunk egy darabig.

Voltak akik káromkodtak.

Voltak akik sírva fakadtak.

Voltak akik tehetetlen dühükben

nekiestek a kapunak, öklükkel verték,

aztán megszégyenülten elsomfordáltak.

– Ebből nem élünk meg – mondta valaki.

Egy csecsemő felsírt, erre a

szoknyákba fogózók is kezdték

hazaráncigálni anyjukat: kenyeret,

tejet követeltek.

– Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! –

Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat,

másnapos-kesernyével a szánkban,

mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két

ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt,

ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak,

hogy blöff volt az egész, mert utánunk

kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk,

nagy autók gördültek ki rajtuk, és

százötvenessel robogtak ellenkező

irányba.

1967

Éjfél után

mikor a kihunyt transzparensek,

mint valami kipusztult űrlakók

koponyái reám merednek,

míg hazafelé ballagok,

s a szívem szinte kézenfogva

jön mellettem, mint fáradt kisgyerek:

föltekintek a csillagokra

és egyetlen atommá csüggedek.

1966

Másolat

Megírtak már mindent,

még azt is, amit már megírtak.

Lassan az életünk is

merő utánérzés.

Magától ír a gép,

és csupa másod-harmad példányt

kopog.

Stroncium s indigó.

Miért csak stroncium-veszélyt

jeleznek a finom műszerek?

Most mondja épp a rádió:

ötezer év előtti agyagtáblákra

bukkantak valahol,

valószínűleg a hatezer év előtti,

már ismert agyagtáblák másolatai.

1967

Mégis

Az esti égről sincs semmi

költői megállapításom.

Egyre közelebb kerülünk a földhöz.

Untatják már a metaforák a lelket;

s a hasonlatnál pontosabb

szemléltető eszközökkel is rendelkezünk;

pincékben, padlásokon hányódik a

fennköltség,

az inflációs bankjegyekkel egy kötegben;

tavakká gyűltek a szavak,

fáradt gépolaj rajtuk a pátosz.

Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához:

éljük.

S mégis:

a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján.

Úgy úszott az este is,

amikor egy űrszonda ráereszkedett.

Hogyan ereszkedett rá?

Mint a sirályok a hajóra.

1967

Ősz

Hiába döfködik a tornyok

az eget,

a harangszó, ködként,

szétterül.

Valahol egy anyóka

botjával beletúr

az avarba,

s tekintetével bezárja

a Mindenséget,

mint az elhagyott

udvart.

1966

Téli szonett

Megszagol, táncol, két lábra áll,

dörzsölődik, megnyalogat,

mint valami kölyök-halál,

a felborzolt bundájú fagy.

Védem magam: félszegen hadonászok,

irtózattal és ijedt-szelíden,

mint akinek hajdani kutyaharapások

emléke sajdul reflexeiben.

Diadallal s megkönnyebbülten

csapom be az ajtót orra előtt,

s kezdek levetni magamról minden

levethetőt.

Hiába a forró fürdő s a tégla:

nyüszít s én vacogva bújok a kanapéra.

1966

Tavaszi keréknyom

Friss keréknyom szalad

a keskeny dűlőúton.

Elindulok a nyomon,

de máris egy patak

cincog szembe velem,

jő, jődögél és beszél,

mint egy játékos egér.

Szimatol s hirtelen

megtorpan és megáll;

bukfencet vet egy kövön,

s már a cipőmmel pöröl

a virgonc kis betyár.

Lenyúlok és egy szalmaszálat

biggyesztek neki bajuszkának.

1968

Mentő

Nem az utcákon, bennünk száguld

veszettül szirénázva,

mibennünk vált a lámpa

sárgára, zöldre; tágult

pupillánk transzparense

int legelőször szabadot

megkönnyebbülten, látva, hogy

nem minket ért a balszerencse.

Megvárjuk, amíg vált a lámpa,

aztán a megváltottak jussán

átmentjük magunkat a zebrán

– a biztos bizonytalanságba –,

az egyetlen helyen, hol igazunk

lehetne még, ha meghalunk.

1967

Kérdések

Feküdtél-e már késeken,

háltál-e jégen meztelen,

hagyott-e már úgy el a vér,

öntött-e már úgy el a vér,

hogy ne hallj, ne láss?

Borult-e rád már óceán,

nyelved volt-e már celofán,

robbant-e szét már szemgolyód,

mint a mélyvízből kifogott

halaké?

Voltál-e lábon égetett,

tépték-e ki a gyökered,

faragták-e a csontodat,

millió tonna súly alatt

nyögtél-e már?

Vertek-e földbe, mint karót,

rügyezett-e már két karod,

hullattál-e már lombokat,

voltál-e üresen maradt

fészek a fán?

1967

Kovász

Szaladj, fiam, a szomszédba,

kérd meg a kovászunk,

sütnöm kéne holnap reggel,

fuss, amíg szitálok.

Sűrű szita, gyakor szita,

gyakor táncát járja,

lapiban-sült meleg cipó;

mért maradtam árva?

Futnék most is a kovászért,

talpamban még érzem,

vetném magam át a korhadt

deszkakerítésen.

Gyakor szita, sűrű szita,

szíjas, hideg lángos;

összeseprem, ami lisztem

van még a kovászhoz.

1968

Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes

ide-oda ringása;

kenyér nélkül maradt

falatnyi szalonnabőr,

fél hagyma, só –

gondosan kendervászon

ruhába hajtogatva.

Hangyaboly savanykája.

Zöld vetésben inaló nyúlfiú,

magasan szálló füst,

alacsonyan szálló madár,

glóriás hegytető.

Kakukkfű a félrecsapott

kalapban.

Üres udvar, üres ház:

nyelv nélküli harangok

szomorúsága.

1967

Önelőhívás

Hitek, babonák, hagyományok,

elvek, célok, meztelen lányok,

álmok;

múlt, kenyérgond, fiam jövője,

az erkölcs s a törvény gőgje,

csődje;

versek, hiúság, csömör másnap,

– mozdult-kép, mit halálba mártnak –:

látszat.

1967

Fehér

Jázmin-avar.

Poshadó harangszó.

Cinikus halálhuszár,

közömbösen kocogó lovak.

Miért fekete?

Nyikorgó, szikrázó fehér,

hogy az ásó, a csákány

belecsorbuljon.

Fehér, fehér,

és dáridó!

Ámen.

1968

Léggömb

Nagy, színes léggömb száll fölöttem.

Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre

taposva követem magasba tartott fejjel.

A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora,

hogy az eget se látom tőle, a kék eget.

Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát

adjatok, mert nem bírom már a virágok s a

füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák

rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé

nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni

gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még

elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó

villámaival rám dördülne az ítéletidő.

1966

Nosztalgia

Papsajt közt szerelmeskedő

szabóbogarak tarka

népe csalogat vissza egy

régen nem látott martra.

Düledő kerítés alól

rajzik hozzám az emlék,

érzem a papsajt illatát:

hagynék mindent és mennék;

Ülnék a kövön gondtalan,

a langyos verőfényben

s gyönyörködnék a bogarak

szerelmi menetében.

Nem kötnék papsajttal rakott

szekeret már utánuk,

és nem mártanám csorduló

gyantába sem a lábuk.

Csak nézném átellenben az

égig érő erdőt,

s nem bánnám, ha már nem lehet

belőlem többé felnőtt.

1967

Kicsi behajló nyárfa

Gy. Szabó Béla metszete alá

Kicsi behajló nyárfa

ujját a vízbe mártja,

árnyat csipkéz a locska,

lépésnyi kis Szamosra.

Ennyi a kép, és pár szál

sáson szitakötő-pár.

Ennyi a kép, csak ennyi

s nem lehet elfeledni.

Hordod életen átal

a többi aprósággal:

édes anyai szókkal,

együtt az első csókkal.

Viszed e röpke rajzot.

E szelíd kép a pajzsod,

miközben lótsz-futsz, térülsz,

és minden nappal vénülsz.

Mented, akár az űzött,

majd fáradtan kitűzöd

végső hazád: magányod

fölibe, mint a zászlót.

Aztán csak fekszel, fekszel,

arccal a csillagoknak,

s a nyár s a víz még egyszer

fölötted elsusognak.

1966

A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.

Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,

poros köpönyegét félvállra hajítva

föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

Lenn a Feketeügy feketén csillogott,

békességes esti harangszót ringatott.

Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:

kerestem a parton, kerestem a múltat.

Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám

Gábor Áron mestert szürke paripáján.

Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,

s dörögtek a hídfőn a székely harangok.

1955

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken

játszodtam és jött a vonat,

dermedten állok, engedem,

hogy elgázoljanak.

Sikoltanék.

De csak hangtalan ráng a szám:

látom a fejem legurulni

a töltés oldalán.

1960

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba

rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,

ragyog újra a magasság,

leng a fény a lomb közt, mint a

kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa

bronzba önti lenn a hantot;

jönnek majd és megcsodálják,

mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek

a hollók majd patyolatba;

csillagot tart ölelőleg

karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:

derékaljnak szülőföldet

s két cserefa tömött árnyát

szemfedőnek.

1966

Szöcske

Fekszel, sírodon fű nő,

a fű közt szöcske szökdel;

féreg bajlódik sarló

ívü szemöldököddel.

Elvirágzott a jázmin,

illata, mint a tömjén;

eltűnődöm a játszin

ugrabugráló szöcskén.

1966

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád,

ő hozta ezt a balladát,

citerán pengett hajdanán,

citerán, citerán.

Bujdosó lengyel batyuja

hazája volt e ballada,

ezt dúdolgatta szótlanul,

lengyelül, s már csak magyarul.

Szava, nótája megkopott,

elváslalták a magyarok,

nem őrzi síp, se citera:

szemedben van a ballada.

Rokitnói mocsár

zöld vize hínáros.

Ne menj bennebb, ne menj,

bemenned halálos.

De bement a legény,

ki sem is jött onnan.

Gyászolj engem, gyászolj,

éltemben, holtomban.

1967

Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,

úgy mentünk, kéz a kézben.

Ázott hajad esővíz-

illatát most is érzem.

Tapicskoltunk a sárban;

sikolyaidtól bokrosodva

futott a sáncban

a sárga patakocska.

– Gyermekkoroddá lennék

érted, te kedves.

– Te jó, te drága.

Társtalan lép az emlék

a kármin-köröm pettyes

tavaszi sárba.

1967

Monologue intérieur nyitott ajtóval

Most pedig menj!

Mire vársz?

Tél van. Kihűl a ház,

ha az ajtót sokáig nyitva tartom.

Menj, menj, amíg szépen mondom.

Takarodj!

Gazdagabban mehetsz, mint jöttél,

emlékeim is viheted,

csak menj, menj, amíg

nem kezdek átkozódni.

Elég volt, elég, elég!

– Sápadtnak látszol, mi bajod?

– Semmi, semmi.

– Főzzek egy kávét, vagy teát?

– Köszönöm.

– Teát vagy kávét, mit kívánsz,

mit állingálsz a küszöbön?

Tél van. Kihűl a ház.

1967

Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz,

nem mentegetőzik, csak mosolyog

megértően a zavarunkon.

‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan

hallotta a veszekedést!’

– Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le

megszokott helyére –, nem kellek

én már ide, ej, ej, az a megszokás…

– Ó, dehogynem, dehogy.

– Ugyan miket beszél!

– Tudom, amit tudok, sokat megértem én már.

‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött):

„Hová az isten haragjába tetted már megint!”

„Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?”

– Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye,

hogy meg se ismertetek volna soha.

– Ó, hogy mondhat ilyeneket!

‘Tudja, amit tud.’

– Tudom, tudom, de ha én egyszer

lehunyom a szemem…

‘Csak hunyná már!’

– De én erősebb vagyok, mint a sír,

és keményebb a halálnál.

‘És makacsabb a kősziklánál.’

‘Te vagy makacs, a gyermek is

tőled örökölte.’

– Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam.

– Dehogy fáraszt, el ne menjen.

– Itt ne hagyjon!

– Hová menne ilyen későn.

– Már a busz se jár.

– Megágyazok, legfönnebb egy kicsit

összébb szorulunk.

– Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok.

– Azt a verset, azt is elmondja, ugye?

– Elmondom, hogyne mondanám:

„John Anderson, szívem, John,

kezdetben valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima…”

Hajnalra tündérré fiatalodik.

– Túléli ez még magukat, lelkem.

Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.

1968

Szemed

Mióta fürkész ez a szempár,

hány ezer év óta követ?

Sugaraitól hasadtak már

atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,

hamvadtak lábon dzsungelek;

csak én állom még egyelőre

s csalok belőle könnyeket.

1967

Kezdetben még…

Kezdetben még álltam a sarat,

az voltam, akinek születtem,

akivé váltam ésszel s erővel.

– Nem adom – mondtam.

– Nem is kérem – mondtad.

Amire föleszméltem volna,

balzsamos ujjaid kiszedték

zsigereim,

ördöngös erőművekbe vezetted

vérem,

idegeimből

pulóvert kötöttél

születésnapomra,

hogy védjen legalább a hidegtől,

ha már a halál ellen

neked sincs hatalmad.

Csak a szemem hagytad meg,

hogy lássam, milyen mesterien

játszol begykövekké csiszolódott

csontjaimmal.

– Játsszál csak – mondom.

Dobj minél magasabbra!

1967

Tárgyak

A tárgyak lassan fölveszik

vonásaink, szokásaink.

Hozzánk lényegül ágy és asztal,

bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze

lesz az embernek alkatrésze.

Lassan a testünk oda fárad,

hogy a szék tekint bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,

féltve őrzött, meghervadt csokrok

szövetkeznek a fallal, s végül

a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,

megunnak, később ki nem állnak,

zsigereinkkel összejátszva

juttatnak majd egyszál deszkára.

1967

Kések

Kések villognak bennem.

Markolnám, dobnám, döfném

egyszerre valamennyit.

Gondosan kiválasztom a

legélesebbet – és

szelíden kenyeret kanyarítok

a fiamnak.

1968

Lovak

Népek, viharok,

maga az idő is

lovon járt egykor.

Vágtató lovak hátáról

szállnak föl

a szuperszonikus gépek is:

a beton kifutók szélén a fű

úgy lobog, mint a lovak

sörénye.

1968

Kőkorszak

Kovakő

alapkő

malomkő

kockakő

epekő

vesekő

határkő

kazánkő

ékkő

kékkő

lúgkő

zsírkő

tűzkő

műkő

sírkő.

1968

Félvén se félve

Hány megvert sereggel

futottam én már, s hányszor

múlt életem egy-egy

paraszthajszálon.

Ha győztem is, a győzelmem

pirruszi volt csak,

mit megünnepelnem

nem engedtek a holtak,

kik nem mellettem, de bennem

dőltek halomra.

Boldog, aki magában csak önnön

halálát hordja,

és annak él jámbor

gondjai közt, naponta

gürcöl rá; fél borral, máskor

zenével, könyvvel udvarolja;

aki céllal, tervvel

tartja magát távol,

aki illendőséggel termel,

amikor gyászol.

De meghalni minden-egy halállal,

tréningezni a véget,

s nem tudni, mikor találhat

önnönmagadban – téged;

örök készenlétben,

örökkön szembenézve,

s nem hajlani mégsem

a kétségbeesésre,

kiállni verten az élre,

maradni hadvezérnek,

és tudni, félvén se félve,

a végső vereséget.

1968

Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban

fától fáig lopja magát a gyermek

Én istenem csak vissza ne

csak ne gyalog kellene

csak le ne menjen a nap a tisztásról

legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen

kis szíve mint a mókus szökne bújna

borzongó nyárfalevelek közé de

hol vannak már a nyárfák hűtlenül

ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi

fillérnyi tisztáson

Visszafelé majd

sörényébe markolok Vágtába jövök

csak addig a vastag bükkig ha még

az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni

bokornak ágnak avarnak lenni

madárfészeknek lenni

madártojásnak lenni

nyárfalevélnek lenni

kakukkhangnak lenni

csak lovait kereső kisfiúnak

ne lenni

Még két fáig három fáig

Hallom Nem hallom Hallom

Ha eljutok addig a gyertyánig

katona leszek hajóskapitány leszek

fölfedezem Amerikát Amerika is

elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok

Még egy Még három

Próféta leszek betegeket gyógyítok

Jézus leszek

föltámasztom édesanyámat

Tovább tovább most már hallom

„Áprilisnak bolondja

fölmászott a toronyba

megkérdezte hány óra

Fél tizenkettő

Fölmászott a toronyba”

Most nem hallom biztos állnak

jóllaktak már bóbiskolnak

Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket

hogy a farkas

Sírni kéne énekelni

éjnek lenni

nem is lenni

csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás

Még csak öt fát megyek s akkor

„Ördögborda ördögborda

mézes lett a mackó orra”

Szól a csengő most is hallom

Jól eljöttem Hol a tisztás

Innen még visszatalálok

Morzsát hintek

gallyat török

nevemet a fába vésem

Szól a csengő most is hallom

folyton hallom hallom régen

Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap

meg a nyárfák

Róka-alkony farkas-éj

haladj tovább fától fáig

biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod

Hold világol a tisztáson

Már a hold is lemenőbe

Morzsáid felcsipegették

gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif

Száraz ágon csüng a csengő

lovad farkas tépte széjjel

Dzsungel már az erdő

Anyatej

Hangyatej

Tovább tovább fától fáig

„Mézes lett a mackó orra

rá is szálltak a legyek”

Elszisszent az út alólad

Nyárfák félelme ülepült

homlokod pólusaira

De csak tovább fától fáig

Nincs az a film az a magnó

vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak

hurkot himbáló filozófusok

„C’est la vérité monsieur”

„Die letzte Lösung mein Herr”

„Fél tizenkettő

bolond mind a kettő”

Tovább tovább fától fáig

magad lopva

botladozva

Anyatej

Hangyatej

Ecet

1968

Könyvek s kolompok között

Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére

Életünk is olyan még egyelőre,

akár ez a szoba,

melynek egyetlen bútora

a szellem plafonig magasló polcai

s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga

s a manchai

lovag históriája

meg a többiek. De hiába:

büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke

sem tud felelni kérdéseinkre,

sem a Tiszta Ész Kantja;

süketek a csengettyű-hangra.

Itt van a csengettyű is

a gyermekkor csikójáról,

s a tisztaság bárányának

ereklyévé rozsdásult kis

kolompja is

itt csügg a könyvállványon.

„Akár egy halom hasított fa

hever egymáson a világ:

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát,

s így mindenik determinált.”

A csönd, akár a szemközti falon

a pattogzott, több száz éves ikon.

Ioane, Ioane,

lae, bucălae!

Ioane, ugye érted

a csengettyű-beszédet?

Ioane, ugye hallod

most is a kis kolompot,

s az anyókát, az édest,

a gyapjú-kötényest,

és fiát, ki övnek

gyűrűt viselhet.

S tudod: akár a vér kering

bennünk az értelem

s éppúgy, mint őseink

korában – védtelen.

Könyvek és kolompok között

feszül idegünk fonala;

egyelőre még,

akár ez a szoba.

Egyelőre még,

bölcsek s koporsók között

téblábolva sután,

segítsz nekem s én segítek neked,

hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed,

akár a zsákot hajdanán,

a világegyetemet,

míg a szomszéd szobából

szendergő asszonyod

a csönd kis résein

szelíden átszuszog,

míg majdnem virradatba

mordul és vakog a

farkassal vemhes

komondor-éjszaka.

1967

Palackposta

Albert Camus emlékének

Kettétört az utolsó evező is, a hullámok

egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,

de nőtt s vadult a vihar, a holdat is

mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd

kivágta valahová a messzi partra, vagy talán

be a reménytelenül mély óceánba.

Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal

feszültünk a már-már összeroppanó bárka

bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap

előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden

hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor

éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen

korty víz nélkül várni a megaláztatást.

Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és

üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve

alámerültünk.

1967

Ballagó

Süt a hold, süt a hold,

süti a forgácsot,

karjukra vett fejszével

ballagnak az ácsok.

– Aranyeste.

– Színarany.

– Gyönyörű egy este.

– Ennél a holdvilágnál

olvasni lehetne.

– Azt lehetne.

– Lehetne.

– Még írni is lehetne,

pedig oda fény kell.

– Már az igaz, lehetne,

de még milyen szépen.

– Jó éjszakát.

– Jóccakát.

– Azt írják, hogy sivatag,

még bokor sincs rajta.

– Kenyér nélkül maradna

ott a magunkfajta.

– Jóéjszakát.

– Jóccakát.

– Sokat összeírnak.

– Még a végén lelövik.

– Hát, ha úgy találják.

– Annak is csak a szegény-

ember látja kárát.

– Jó éjszakát.

– Jóccakát.

– Pompásan világít.

– Rég nem láttam ilyennek.

– A pásztor is látszik.

– Jól igen s a bokor is.

– A kapca is.

– Mintha.

– Jó éjszakát.

– Neked is.

– Csodálatos.

– Tiszta.

Kapu csattan, megrezzen

az eperfa lombja,

ezüst fejszék ballagnak

a színarany holdra.

1967

Harangozó

Szépfalusi Istvánnak a Kapisztrán utcába

Barokk ősz, barokk város,

pufók nosztalgia:

szikár Kapisztrán János

gömbölyded lábnyoma.

Kerülgetem a dómot,

mint egy kóbor török,

évődnek bennem ódon,

toprongyos ördögök.

Mustrálgatnak a márvány

puttók és angyalok,

nem sejtik, hogy a káplán

hírmondója vagyok,

ki láttam még a harcot,

s vívtam is emberül;

újul a hit, s a bajnok

új zsoldba kényszerül.

Mégis valami ősi

nosztalgia miatt,

s mert ez a dolga, őrzi

az omladó falat.

Dél van. Meghúzom sorra,

hogy tegyek valamit,

közömbös Európa

öblös harangjait.

1967

Kufsteini grádicsok éneke

A várba négyszázötvenkét grádics viszen,

ha jól jegyzé meg Szulyovszky.

KAZINCZY: FOGSÁGOM NAPLÓJA

Nyelvébe, nem húsába vágott a lánc.

Vérzett, sajgott a gyönge test, talán

elbukott párszor, míg fölért, talán

tiszta zsebruhát kért, hogy gyöngyöző

homlokát finoman, mint a tintát a

betelt lapon, megszárítgassa, de

a szeme – főúri utazó, akinek

mindegy, ha szakát vet is a kerék,

vagy kidöglik a rossz úton a ló –

kamerák tárgyilagos szigorával

vette a fordulókat – telért a

meddő tárnában is! –: „Fáklyát!”

S a magasba tartott lángnál fennhangon

olvasta, mint védte néhányad-

magával, bajor ezerek ellenében,

egy tiroli hadnagy a bástyát.

„Derék.” Mondta és továbbindult.

– Hadd számolja Szulyovszky a grádicsokat. –

„Derék. Akár a mi Dobónk.” Fölérvén

a négyszázötvenkettedikre, megállt, és

egyetlen tekintetével befödte a

homályló hegyeket s a várat.

A többiről már maga tudósít:

„Wer von Ihnen ist Kazinczy?” Elsőül

szólították. Numero kettőben kapott

szállást, – ahol majd egy fő otthoni

hagyma lesz a hazája. – Ágyba

parancsolta meggyötört tagjait.

Hajnalban szinte már előtte kelt a mondat

– ott állt a cella nyitott ablakában –:

„Gyönyörű lakás, de szabadnak.”

1968

El-elcsukló ének

Csont és bőr.

Kirojtosodott idegek.

Nyílt áramkörök.

Bal lábfejét akna tépte.

Bottal biceg, kopott térde

megbicsaklik olykor-olykor

követ termő udvarunkon.

Minden időváltozáskor

mintha véső, mintha ráspoly,

isten életlen baltája

venné csontjait munkába.

Koponyásodó fej.

Csiszolt idő.

Szemgödre barlangjaiban

Prométheusz csintalan unokái

ugrándoznak a lopott tűz körül.

Jelet tesz a könyvbe,

falevelet.

Elnéz drótkeretes szemüvege fölött,

ringásba kezd a búza, virágzó

tengeriszárak zizzennek össze

szerelmesen, férget talál

a cinke.

– Jó könyv – mondja, tintát és tollat

szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó

betűkkel a kihasználatlanul maradt

újságszegélyre (kár annak a papír, aki

nem tudja megművelni). „Megnyugodtam,

mint ősszel a fa. Tamási Áron,

nagy írótól való”, s utána biggyeszti

az oldalszámot is.

Találó mondás, alkalomadtán beszédbe

vegyítem – vallja meg szemérmesen,

mint aki föloldozást remél azzal,

hogy beismeri a bűnt. Letépi és

teszi a már sárguló társai

mellé a halhatatlanságot

fuvarozó papírszeletkét.

Veszi a botját, és viszi

élelmes pulykafiak, zsörtölődő

malacok közt az igét.

Meg-megáll majd néhányszor, tudom,

előhúzza emlékezetéből: megvan-e még,

és fölcsillantja alkalomadtán,

mint gyermek a színes üveggolyót.

Isten, ördög, vagy ki tudja,

kinek meddig s mért az útja.

Nem fúlt bele a nagy vízbe,

pedig a nagy víz már vitte.

Hárman bújtak egy gödörbe,

a másik kettőt megölte,

„fordultak, mint két darab fa,

engem megkímélt az akna”.

Tücsök cirpel, pillangó szállong

a szemöldök alig-kapaszkodó

bokrai közt. Délutánok nyugalma

honol a homlokon.

Tört bordám villanyélre emlékezik,

én egy vöröskeresztes lapra.

Félévig jött, Svájcon, Amerikán,

Szibérián át kalandozva:

„Fiam, ha tudsz, menj iskolába.”

– Sommás levél.

– Jól megírta.

– Ez már levél.

– Ez már apa.

– Nem kérdi, hogy él-e, hal-e,

– Háza. lova, gazdasága.

– Mindez semmi, csalt a legény,

ha tud, menjen iskolába.

Ma sincs másképp, ma is mondják:

– Hálni jár belé a lélek.

– Mégis öli még a csúfság.

(Csonkaságáért irigylik,

sokan vén bolondnak tartják.)

„Nem sok hajszáluk hullt ki

a tudományokért.”

Irigyeim irigyelték,

az ösvényt el is kertelték,

nem deszkával, nem karóval,

csak egynéhány nehéz szóval.

Hálni jár belé a lélek.

Volt-e, lélek, jobb szállásod,

lesz-e, lélek, jobb szállásod!

Tanárember is volt közöttünk pedig.

Nincs hitványabb, mint amikor a

tanult ember idáig vetemedik.

Hogy ölelték, hordták a könyveket

és rakták a kályha mellé rakásba

gondosan, akár a fát. Heherésztek,

dicsekedtek nagy hangon, hogy hány

öllel sikerült többet hápolniok, mint

a szomszédos szobák, s méghozzá

a vastagabbjából. „Micsoda kötés,

lábbelinek is megtenné! Eljárhatna

vagy két telet benne, bátya, pedig

megvan ez már százesztendős is.”

Ekkor közibük vágtam a mankóm:

– Vissza, vissza, ahonnan hoztátok,

az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola!

A könyvet nem azért nyomtatják,

hogy a tetves testetek melegítse! –

Nem hordták vissza, csak morogtak,

mint a kutyák, ha a csontot elrúgják

orruk elől. Este aztán, mert többre

erőtlen voltam, megvártam, amíg

elalszik a kórterem, kiürítettem a

kenyérzsákom, szemléltem egy darabig

még az ágyból, melyikük lehet értékesebb,

mind szépek voltak, de volt egy arasznyi

vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett

aki míg megírta. Azt fogtam meg legelőbb,

alig fért be a zsákba, s a

két mankóval mintha csak bajomra mennék,

kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda,

amíg alkalmas zugra akadtam. Megnéztem,

mielőtt eldugtam volna: német könyv

lehetett, cifrára rajzolt színes

kezdőbetűkkel. Még háromszor fordultam

azon este, s minden este háromszor-

négyszer, amíg tartott belőlük. Vittem,

ahová lehetett, vécébe, padlás-

följáróba, ahol kivárhatják, amíg

elmegyünk. Morgolódtak is: „Az istenit,

valaki lopja a tüzelőt! Nem vette

észre, öreg, maga ébren alvó?”

– Mintha a szomszédból járt volna benn

az egyik félkarú (ott majdnem

mind félkarúak voltak). – De lett

erre olyan ribillió, hogy még a

lámpákat is összetörték. Repültek a

mankók, a műlábak s az ordénárébbnál

ordénárébb káromkodások.

Fejemre húztam a takarót, élveztem

a tudományért folyó háborút.

Sok minden megesik a hadiéletben.

Ennél cifrábbak is.

Coburgban történt negyvenöt telén.

Délutánok nyugalma

honol a homlokon.

De bennebb, a láthatatlanban,

sasra vár türelmetlenül

a megkötözött: kéj a kín.

Vér kering már a láncban.

Zene a csörrenés.

Sosem enyésző,

mindig tenyésző

Sziszüphosz-átok –

kövek, kövek, kő!

Nincs égnek annyi esője,

istennek az az esője,

hogy ne követ, követ

mosna ki minden alkalommal:

követ, követ, követ

vedlik a Cet.

Gyermekbotlasztó,

kapát csorbító,

ekét akasztó,

lovat szakasztó,

traktort döglesztő,

izmokba kövesedő,

koporsón koppanó

kövek.

Szomszéd földjéről átdobált,

szomszéd földjére átdobált,

ökölnyi kövek: primitív

hidegháborúk golyóbisai.

Krumplifészekben is követ

tojó kőkakukk.

Sorvadt ínyű,

metszőfog-hegyes

barázdakövek: a Juss

meglódult emlékművei.

Kőkenyér,

kőderékalj.

Patakágy-világ.

Hagyd abba, Dávid,

nem vagyunk góliátok!

Annyit jártunk mezítláb köveken,

hogy még a hetedízigleni unokák

sem lesznek lúdtalpúak.

A ló s az eb beledöglenék,

az ember beleszokik.

De mi az ég haragjáért kell

még most is ezt a bestelen követ,

szinte élete árán, ide cipelnie!

Inkább az egészségével törődne.

Kész a ház, az unokákat is

kiszolgálja. Miért, kinek?

Nem volt elég a kőből? Piramist,

kőhegyet, kőeget rakhatna isten

abból amit eddigelé

kapa alól,

kasza elől,

eke alól,

kerék elől,

árokmartról,

patakágyból

rakásba, szekérbe dobált,

saroglyára emelt!

Rám néz drótkeretes szemüvege fölött.

Kész a válasz, de még körül-

simítja mosolyával, mint a

pallér az alkalmas követ,

mielőtt helyére illesztené:

– Sándor, Sándor… – Leül a kőre,

sajgó csontjait pihenteti.

Jó ülés esik rajta. – Egyszer

ha ki majd épít,

megköszöni.

Csont és bőr.

Kirojtosodott idegek.

Nyílt áramkörök.

Koponyásodó fej.

Csiszolt idő.

Szemgödre barlangjaiban

Prométheusz csintalan unokái

ugrándoznak a lopott tűz körül.

Tücsök cirpel, pillangó szállong

a szemöldök alig-kapaszkodó

bokrai közt. Délutánok nyugalma

honol a homlokon.

De bennebb, a láthatatlanban,

sasra vár türelmetlenül

a megkötözött: kéj a kín.

Vér kering már a láncban.

Zene a csörrenés.

Amputáció lenne a szabadulás.

A ló s az eb beledöglenék,

az ember beleszokik.

1952–68

Fekete–piros versek

Szentjánoskenyér

Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra

Szálljatok föl, lassú ködök,

magasodjatok az égre,

vegyüljetek az égi nyáj

bárányfelhő-seregébe.

Hadd lássam a székely hegyek

bükkös, fenyős kéklő ormát,

ahonnan már, amint hittem,

csak egy lépés a mennyország.

Hadd lássam a csoronkáló

nagy medrű kis patakokat

s az ősz felé délig deres,

eldugott friss tisztásokat.

Szálljatok föl, lassú ködök,

emlékeim száz bokráról,

volt társaim folton-foltos

ázott-pállott gúnyájáról.

Hadd halljanak valamit már

annyi idő után rólam,

mert nekem most hozzuk mérten

kegyetlenül jól dolgom van.

Hol is kezdjem, hogy szót értsünk,

annyit s annyi felé járva,

olyan rég nem tarisznyáltam

rojtozott bőr tarisznyába.

Nekem már a hold csak bolygó

s az a pásztor folt a holdon,

a fejemben nem fél falu,

de egy ország gondját hordom.

Nem lóháton, repülővel

intézem, ha dolgom akad,

s rádióval pótolom a

csivitelő madarakat.

Tudom, sokan irigyeltek,

irigyellek én is sokszor,

néha-néha a töltőtoll

nehezebb, mint a nagyostor.

Nehéz a szó, kivált a szebb,

de jó lenne fogni olykor

egy-egy erős pásztor-kezet.

Szálljatok föl, lassú ködök,

magasodjatok az égre,

vegyüljetek az égi nyáj

bárányfelhő-seregébe,

hogy mire a harmat-hordó

gyönge este elsőt cirpel,

minden élemedő tűzhöz

jusson el az üzenetem:

Növeljetek bő sörényű,

táncos lábú, fényes szőrű,

szikrátrúgó szép csikókat,

jókötésű szálas székely

legények alá valókat.

Én pedig itt szilajítok

száz új csikó-gondolatot,

olyanokat, kiknek háta

nem tűr nyerget, nem áll hámba,

kipányvázni ne lehessen,

béklyót egyik se szeressen,

a patáik dobogása,

a sörényük lobogása

tüzet vessen, merre járnak.

S nem kívánok érte más jót,

néha egy kis vigasztaló

furulyaszót.

1956

Elszabadult, fut a lovam

Elszabadult, fut a lovam,

tapodja a kantárszárat,

szűgybe szegett fejjel vágtat;

fogjátok meg, ha tudjátok!

Fogjátok meg, kerüljetek

elejébe, hogyha mertek. –

Húsz esztendeje kiáltoz

segítségért ez a gyermek.

Dőlnek a fák; csattog az ég,

villog iszonyú baltája.

Vágtat a ló, sír a gyermek

a holdtalan éjszakában.

1958

Ketrecben

Harapd már át a torkomat,

ne nézz olyan vadul.

Veszíthet, aki halogat,

ne várd, míg bennem is a vad-

állat elszabadul.

Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint

ez a kultúrált Európa,

s jöhet újra a régi nóta,

hogy szánjuk-bánjuk bűneink.

Mire vársz? Minden zsigered

véremre áhít.

Valahogy csak kihevered

a humanizmus nyavalyáit.

Hidd el: legolcsóbb bendő-

töltő – az ember.

Ne gondolj az önmagát öklendő

történelemmel.

Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten

nézem;

hogy túl korán születtem,

ez az én tévedésem.

1964

Jó szánút, jó fejsze…

Jó szánút, jó fejsze,

szán előtt két szürke.

Szálerdő, egyenes;

repül a két deres.

Jó csizma, jó ujjas,

két legény, két szíjas

csíki vagy gyergyói,

Küküllők tájáról,

szép Nyikó mentéről

két idevalósi.

Szót ritkán cserélnek,

énekkel beszélnek,

megnézik félszemre,

kéznél-e a fejsze.

Nagy havas, nyugalmas,

csöndje is hatalmas:

akár a jövendő,

hallgat a szálerdő.

Mintha csak hám nélkül

biztató szó nélkül

táncolva, prüszkölve

vágtat a két szürke.

Átal a nagy erdőn,

hegy-völgyek hajlatán,

ezer tél havában

farolva fut a szán.

1969

Vízhordó

Tenyerükből ellenzőt tartva

néznek az aratók a napra,

hátratekintnek olykor-olykor:

botladozva viszem a korsóm.

Lábam a tarló fölsebezte

(hogy égett, sajgott minden este!).

Sokszor útközben eltűnődtem

s még a gyíkot is irigyeltem.

Lettem volna madárfióka,

pillangó, leginkább pilóta.

Eltörtem, eldobtam korsómat,

s maradtam mégis vízhordónak.

Útvesztőkkel és kerülőkkel,

mindenütt, hová elvetődtem,

még a tündöklő szép szivárvány

alatt is üres korsó várt rám.

Tenyerükből ellenzőt tartva

aratók néztek föl a napra.

1968

Üres dobozok

Mire való üres dobozokat

rakni a kirakatba,

mire való?

Ha próféta volnék,

ekképpen szólnék:

Óvakodjatok, őrizkedjetek

az effajta cselekedettől,

atyám fiai, őrizkedjetek!

Ne áldozzatok az ámítás

istenének, ne áldozzatok!

Veszedelmes képzettársításokra

csábítnak, veszedelmesebbre,

mint az egész újabbkori költészet

ilyen irányú kísérletei.

Ne, ne, ne rakjatok

üres dobozokat a kirakatba!

Ne feledjétek, ilyen egyszerű

hasonlatokkal dolgoznak

a nagy próféciák.

De tőlem nincs miért tartanotok,

félénk városlakó vagyok csupán,

aki napfolttevékenységgel szoktam

magyarázni heveny

indulatkitöréseimet, és

égi ajándékként viszem

a nylonzacskóba zöttyentett

kiló szőlőmet ebben a

hunyorgó kora őszben.

1968

Délután

Ferde tetők fölött

magasló fenyő háromszöge

Csak barna

csak zöld

csak kék

csak

És egy pillangó

szárnyára veszi az eget

ki hitte volna

a pitypang is lehet

ejtőernyő

A gyermek kezében

gyöngyvirág csilingel

rázza

és mosolyog

1969

Részeg motyogó

De kinek mondanám

ha mondanám

nem mondom

kinek is mondanám

az én bajom

a te bajod

a mi bajunk

bajunk

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Engem szorít

téged szorít

minket szorít

a cipő

a cipőnk

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ajándék lónak

nem nézik a fogát

Nem mondom

csak dünnyögöm

csak dúdolom

Én vagyok a fehér néger

nem a bőröm nyelvem néger

Ravasz dalocska

igaz dalocska

dalocska

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Én nem ilyen lo-

vatakartam

vakartál

takartunk

amit mondok az a néger

ahogy mondom az a néger

ja-ja-jaj,

haj-ja-jaj

se vége

se hossza

se vége

hát akkor

mi végre?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

mint az ablak

1969

Aztán megszoktuk

Szinte észrevétlen

jobbfajta cigarettákat

kezdtünk szívni

Kenyeret előbb félbarnát

aztán csak fehéret

bort a jobbikból persze

Nem állunk sorba

s így nem kell se előre

se hátra tekingetnünk

Így van ez rendjén

Ja kérem nem lehet

mindent egyszerre

De mit bámulnak ránk

mint a borjú az új kapura

valamit nem értenek?

Mi sem értjük hogy lehet

azt a vacak koporsószeget

mellre szívni

méghozzá szűrő nélkül

1969

Ballada

Sörétet süvit a szél

lőporfüstöt pufognak

a motorok

vér fröccsen

kavargó levelekre

tört bokájú lompos

nádszál csüng a

villanypóznára akasztott

bádog szemétkosárból

mint egy süldőnyúl a

vadásztarisznyából

1969

Téli táj vonatból

Brueghel egész éjszaka festett

Így marad minden az emlékezet

verőfénye sem tudja

fölengesztelni többé a dérverte

sarjúrendeket sem az ágak

merev-madárláb szigorát

Ezek a varjak

már föl sohasem repülnek a

szakállas huzalokról

Egy elsuhanó peronon

még láttam a borostás képű

parasztok s a kubikgödör jegén a

csicsonkázó gyermekek megfagyó

leheletét Aztán egy kéz – talán

a mesteré éppen – befüggönyözte

az ablakot

1969

Fillér

Egyszer csak a metróban belém sajdult,

hogy a kaszámat, a vadvackor ágán,

eddig megette a rozsda;

megtorpantam és

egy tizcentime-ost dobtam a vak

harmonikásnak, pengésétől

kopott varjú riadt föl az ágról,

és eltűnt az alagút sötétjében.

1969

Tallér

Az mindegy: vonaton, százhetvenessel

suhanó fák között – izgága tánczene kísérettel –

vagy több ezer méterről alápillogóban:

morzsákat hint a lélek:

ösvénynek tetsző utakra, egymásba-

szaladó sürgönyoszlopok közé, ápolt

autópályák szegélyeire;

tenyeredben egy múzeumban látott bot melege;

vándor mesterlegény-vágy

tűnődik a megérkezés

tiszta vendégfogadójáról: tallér

pendül a tölgyfa asztalon,

sürög-forog a csinos fogadósné,

nyikorgó falépcsőn kalauzol,

tenyerével védi a gyertya röpködő lángocskáját,

beszél, beszél valami érthetetlen kedves nyelven;

és belealszol abba, hogy hogyan lesz tovább.

1969

A hírhozó angyal

Fra Angelico freskója alá

Az angyal jön

s a titkot

féltérdre hullva

megjelenti

És mennyország születik

Mária szemérmes-boldog

mosolyából

Milyen jó

Lesz ahová az angyalnak

hazaszállnia

Ott marad Mária

a reneszánsz

boltívek alatt

nem néz az angyal után

Csak ül

ölén keresztbe ejtett

kézzel

az idők végezetéig

bánatosan

Anyám

1969

Szentjánoskenyér

Szentjánoskenyér ízével a számban

– jegyes-kenyéren, pont-kabátban –,

szentjánoskenyér ízű nosztalgiával

agitáltam végig ifjúságom;

majd túl az emberélet útjának felén

egy csillogó nagy áruházba léptem,

s vettem a próféta böjtös eledeléből.

Keserűen fordult ki számból:

az emlékhez fogak is kellenének.

1969

Pantha rhei

Az istenek is behódoltak: Zeusz tűrte, hogy

Jupiternek nevezzék, csak a rang, a tekintély,

egyszóval az állás maradjon. Ki vethet, ezek után,

követ az együgyű kecskepásztorokra, hajósokra,

mívesekre, kereskedőkre, akik továbbra is éppúgy

adóztak, áldoztak, mint azelőtt? Egy-két próféta

hajlamú pap s poéta még hetvenkedett az elején,

de aztán őket is megvették az élelmes rómaiak.

Fölvásárolták a múltat, kibérelték a mítoszokat.

Így állt össze görög, etruszk és neve-sem-maradt

kövekből a nagy plágium: Róma. Aztán Jupiter tonat,

(amint azt a latinórán tanultuk) Aphrodite

Vénusz néven lett sztár a Cinecittában, s az

etruszk váza szép néma leánya elment mosolygó

manökennek egy modern áruházba. (Ott nyelv nélkül is

lehet boldogulni.) Egyedül Poszeidón nem békül,

hiába emeltek új nevén szobrot majd minden városban,

a zsongító szökőkutak sem tudják haragját

csillapítani. Szelídebb óráiban kiáll paestumi

templomának parancsoló romjai elé, háromágú

villájára támaszkodva nézi a szent berkek

pipevirágai közt legelésző bivalycsordát, míg

görög szertartásra gyűlnek az ámuló idegenek:

wunderbar, beautiful, merveilleuse – kattognak

a fényképezőgépek, surrognak a kamerák; s a

légió veteránja ágálva mutogat, majd alázatosan

tartja markát, mosolyog, hajlong: thank you,

danke schön, merci, grazie, grazie tante.

1969

Weöres Sándor

állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben, áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne; cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján; orvosnak – sámán: ráolvasással gyógyít; bírónak – kádi: magadnak kell ítélkezned, csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána méltatlankodva, csak tevéje vagy öszvére farkabojtját láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával, ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.

1967

Szabó Lőrinc

pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában, mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek; egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a hagyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel, mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kellett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is; törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamalma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha feléje közeledünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.

1969

Arghezi

szavai úgy járkálnak a bölcsőtől a koporsóig feszülő verssorokon, mint az artisták a drótkötélen, már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rései közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetűeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan, hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre, vagy valakinek a képébe; vörös szegfűt virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui előtt. Hajnalainak isten-; alkonyainak tömjén- és mirhaillata van. Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu előtt, s míg reszkető kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a legkézenfekvőbb igékből; bizonyára úgy ül most is egy örök kapu előtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.

1970

Kós Károly arcképe alá

Hajlékot Istennek,

hajlékot embernek

kőből, fából

házat,

raktál a léleknek

kőnél, cserefánál

erősebb igékből

várat.

Áldjon érte Isten,

áldjon érte ember;

Isten s ember

dolga.

Falak omolhatnak,

kövek is váshatnak,

magaslik, nem porlad

a megtartó példa.

Barázdált orcádról

az idő aláfoly,

mint az olvadó hó

a vén Maguráról.

1968

Kádár István siratása

Meg kellett volna innunk azt az üveg bort

beszélgetnünk kellett volna még

késő a bánat

Maradnom kellett volna még

Jaj hogy az ég nem tudott villámló

dörgő záporával visszatartani

ha már szavad erőtlen volt a marasztalásra

beszélgetnünk kellett volna még

meg kellett volna inni azt az üveg bort

ecetté vált azóta az üveg alján

ecetté a számban

pedig hogy marasztaltál:

„Ne siess öcsém többet már nem találkozunk

köszönöm a látogatást de ne siess

csak ezt az üveg bort

a félmunkát tudhatod nem szerettem

nem szeretem

a Fönnvalónak nem volt türelme

nincsen türelme hozzám

elfuserált

no még ne félj

még nincsen itt az óra

csak a kaszáját próbálja

új kaszát vett a tiszteletemre

nem vág

most feni kalapálja

kiszikkadtam

belém csorbul

ne sajnáljuk tőle a harmatot

felejtsd el amit mondtam

elfuserált a Fönnvaló elfuserált

egy Kossuth egy Washington lehettem volna

s a legtöbb amire vihettem

presbiter egy falusi eklézsián”

Ó mert egy Nagy Sándor eszével

megmaradni egy falu eszének

mert annak akire tizenkét évesen

nem egy birodalom de egy rászorult

nagy család gondja nehezül

akit hol egy magatehetetlen öreg

hol egy mezítlábas gyerek

kényszerít megalkuvásra

annak kínjához csak Prométheuszé fogható

ó hogy semmi szüksége nem volt eszedre

az emberiségnek

falusi Platón

Pedig ez a falu még nagyobb is valamivel

mint egy akkori hellén város – jegyezted meg

nemegyszer jókedvűen

Elfuserált elfuserált a Fönnvaló

nem volt türelme

mert öt emberöltő is kevés

tíz élet is kevés lett volna

mert könnyebb a feneketlen kútból kimászni

mint a nyomorúság pokolnál

irtóztatóbb bugyraiból

mert csalóka a szegénység

mert zsugori a szegénység

mert mézesmázos a szegénység

mert képmutató a nyomorúság

legapróbb örömeit is egy megváltó

egy isten kegyességével gyakorolja

kipróbált példabeszédekkel int

szüntelen alázatosságra

Látjátok feleim megesz bennünket

a nyomorúság

becsapnak a példabeszédek

De ne sírjunk

mert a sírás tetszetősebb

sikeresebb mint az öröm

sírni sokkal szebben lehet

ne is örüljünk nincs minek

Jaj

1969

Fekete–piros versek

Kodály

be már örökre

nem borulhat

lendül a karja nyílik

sugarasra az ég és

hozza már a galamb

hozza az olajágat

boldog akinek térdén

egy nemzet lovagolhat

1974

Ahogy a folyó

Ahogy a folyó a fűzfák

egymásba hajló örök

árnyéka alatt

úszik a kedvem is

egyhangú susogással s

ezüst-hasú halakat

villant magasba

ha egy-egy résen olykor

beragyog a nap

1974

Illyés Gyula

Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a pusztai rokonság – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával. Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta, hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt – egy nyári délután, amikor a szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának –, elmennék Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú mandulákat – és szótlanul munkához látnék.

1972

Portya után

álltam sokáig az elágazásnál

szédítő utak már-már nem is

földiek csábítottak

s jó volt fölszállnom is

égi magasból látnom

azt a tenyérnyi helyet

ahol toronyiránt kell

tovább vernem az ösvényt

1974

Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

– alig voltak, ha kétszázan –,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

1965

Lovak a porondon

Párnásra hízlalt vasderesek

ügetnek körbe szűgybe szegett

fejjel előttünk, tomporukon

sakk-tábla-kockák: friss kefenyom.

Pattog az ostor, döng a porond.

Szépenfont farkak söprik a port.

Csillog a csótár, villog a szőr;

hopplára szűkül s tágul a kör.

Hopplára, hoppra roggyan a térd.

Zablás szájukba dugja a bért

büszkén a gazda – most jön a szám:

körbetérdeltet leghűbb lován.

Cserdül az ostor, szűgybe szegett

fejjel az izzadt vasderesek

rúgnak egy végső ritmusosat –

s nem marad más csak por s az a szag.

1965

Emlék-virrasztó

Sütő Andrásnak

húnyó tűz felé

alkonytalan

hajnaltalan

fehéréjszakában

se hold

se csillagok

áttetsző csönd-

titkunk sincs

hová rejtenünk

ág ha törik roppanás –

reccsenéstelen akár

a némafilmekben

vinnivalódat

vinnivalómat

kutya a kölykét

kését a kúszó indián

holdat csillagot

napot is erre a

kalapnyi égre

hangtalan tátog

a partravetett

fehéréjszaka

a halhatatlanság

sirálya olykor a

tó fölé suhan

s kifog valamit

táplálékul

1976

Fekete-piros

leíró költemény, melyet szereztem
a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.

Fekete-piros csütörtök

és vasárnap délután

– amikor kimenős a lány –,

fekete-piros fekete

táncot jár

a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.

Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány

fekete-piros fekete

táncot jár.

Kolozsvári telefonház,

száz az ablak, egyen sincs rács,

ki-bejár a világ rajta,

de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány

fekete-piros fekete

táncot jár.

A magnó surrog így,

amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír

a szédítő tánctól:

tatár öröm, magyar bánat,

megszöktették a rózsámat.

Ha megnyerte, hadd vigye!

Fekete-piros, fekete

táncot jár

a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,

járnák süllyedő háztetőn,

alámerülő szigeten,

úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,

csupa világ a világ!

Ecet ég a lámpában,

ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,

gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban

egy-egy dallam,

– amit talán csak én

a botfülű hallhatok,

akiben kézzel-lábbal

mutogatnak a dallamok, –

föl-föllobban

egy-egy dallam,

s mint a gyertya a huzatban

kialszik.

Szamos partján mandulafa

virágzik;

fekete-piros, fekete

táncot jár

a járda szöglete.

Körbe-körbe

majd pörögve

majd verődve

le a földre

föl az égre

szembenézve

sose félre:

egy pár lány, két pár lány

fekete-piros fekete

táncot jár.

Honnan járják, honnan hozták,

honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,

csűrföldjéről, még a sátor

vagy a jurta

tüze mellől, röptette föl

a csípők, a csuklók, térdek

katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?

Még a nyelv előtti ködből

teremti újra – az ösztön?

Akár a szemek mandula-

metszését az anyaméh

szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?

Honnan e mozdulat-ország?

S milyen titkos adó-vevők

fogják, folyton sugározván,

az egyazon vér és velő

hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.

Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány

fekete-piros-fekete

táncot jár.

A magnó surrog így.

S amit ha visszajátszol?

Koporsó és Megváltó-jászol.

1972

K. Gy. színművész utolsó monológja

talán csak az ügyelő

késte le a függönyt

talán csak az ügyelő

zúg zúg a taps dübörög

már hajolni illenék

függönyre menni de

fölkelni nem lehet

mert az a szamár ügyelő

az ügyeletes ügyelő

fekszem hát moccanatlan

majdnemhogy kiterítve

sokszor próbáltam de ennyire

még sohasem sikerült csehov

se írhatta volna különbül

itt szülővárosomban

egy hotelszobában

a bemutató előestéjén

gyönyörű gyönyörű akár

ezek a nők itt

az ágyam körül

mennyien vannak istenem

és mind fehérben

mennyien voltak

és eljött kossuth

és itt áll biberach

lucifer-trigorin-tyetyerev

jó estét caţavencu úr

valami nagy csiszlikséget gyanítok

téma egy kis elbeszéléshez

igen tisztelt kétlábúak

szóljon már valaki annak az

ügyelőnek engedje le végre

azt a függönyt zoltán zoltán

szakhmáry zoltán

a színész is csak ember

hiúbb mint a többi

szeret fürödni a tapsban

őszintébb is mint a többi de

ez már nem is taps

maga a tenger

az óceán

az éter vagy mi az ördög

én titkos nagy jehovám

ha valaha kell majd neked az életem

csak gyere érte és vidd

hát jól van fölkelek

föl tisztelt nagyérdemű

féltve-szeretve tisztelt

barátaim vége

le a maszkkal vége

a komédiának

ebben a serlegben

melyet most mutatok föl

nem mérgezett italt

vagy mámorító nedűt

egyaránt mímelő tea

hanem hamuvá hamvadt

magam vagyok

sírjatok kérlek

ti egyre távolabbról tapsolók

kik velem haltatok egy kicsit

most is mint annyiszor

ti akikért végigéltem

annyi keserű életet

és annyi de annyi gyönyörű halált

jó éjszakát

1977

Három vers Veres Péter emlékének

Ahogy az aratók

ahogy az aratók jönnek estefelé

egy-egy kévével a háton futtában

kapkodva-tallózott búzafejekkel

a karjukon kapaszkodó kosárban

s az ijedten ide-oda vigyázkodó

pillantások is ott zizegnek a

kosár aljában a tavalyiból sütött

megszáradt kenyérmaradékkal sóval

hagymával szalonnabőrrel

jószomszédságban

mert a szalonnabőrt is

elrágogatja-szopogatja

s ha már ínye sincs kutyának macskának

hazahozza az ember szóval

ahogy az aratók jönnek estefelé

ereszkednek árnyékká nyúlva

s ahogy lappog a talpuk az ösvényen

mintha egy kétezer ötezer év előtti

film peregne az alkony motorpöfögésétől

lobogó szürke vásznán

ahogy az aratók jöttek estefelé

mit is mondhatnék én nekik

mikor az esti harangszó is

egy-két kondulás után abba-

hagyja

Akik a képből mindig

akik a képből mindig kiesnek

vagy idejük sincs belekerülni

mert amire a kezüket megtörölnék

megigazítanák a kendőt kalapot

szóval amire lencseképessé tennék

magukat kifogy a film lemegy

a nap oda az alkalom márpedig

mindannyian jól tudjuk milyen

fontos a fény a körülmények

általában hogy maga a kép

a lehető legelőnyösebben

mutathassa amit mutatnia kell

Eső

hosszú szárazság után amikor

végre megered és dobol dobol a tetőn

anatóliáig nyújtózik bennem az ősi

földműves tér és idő ropog a csontjaimban

boldogságom a szerelem gyönyörű

nap-éjegyenlőségeihez hasonlatos

szívem is fölveszi az egyre

szaporázó-csöndesedő ütemet és

érzem amint a bódult föld

lassan elernyed

1976

Takaróruha

akkorákat kacagsz mint egy-egy takaróruha

szólt rá egyik legény a másikra valamikor

harminc esztendővel ezelőtt s azóta minden

alkalommal látom is nemcsak hallom magát a

kacagást és kedvem maradék kenyerét is hogy

ki ne száradna mindig abban a fészerben hal-

lott valamikori takaróruhába göngyölgetem

1977

Mikor Janus elhagyta Páduát

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is,

akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött

búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy-

két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel

visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a

város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben

állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást

osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és

in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta

a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul.

Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród

kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a

függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket.

Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg-

libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor

apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére.

Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a

lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis

köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása

hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a

bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású

Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el,

jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült.

– Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. –

Megyünk, amíg csak bírják a lovak.

1972

Két epigramma Janus Pannonius emlékének

I.

gyilkos epigrammákkal vemhes időket

érhetnek meg a mostani költők

ámde csak úgy ha nem írnak

gyilkos epigrammákat

II.

inget s lábravalót szabatott a szabadság

zászlaiból a tirannus

abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban

végképpen kifakulnak

1974–75

In memoriam Szilágyi Domokos

örök-hiánynak

maradni örök-

jelenvalónak

bot nélkül vágni

a végtelennek

őszi erdőszél

bokrai között

pici páncélos apród

téli-gyülekezőről lemaradt

riadt kicsi gyík

szemébe kövülni

döbbenetnek

szelek elálló lélegzete

az árván maradt

völgy felett

örökkön ismétlődő

fugák egy néma orgonán

hóharmat-verte szavak

mivel érdemeltük

mivel

1976

Felröppen olykor

felröppen olykor még

egy-egy galamb-

s gerlice-szárnyú vers

messzire nem vágyik

csupán a fészek

körül köröz

társához ha szól

nagyritkán az emlék

s az illendőség okán

tollászkodik

tesz-vesz az ágon

s boldogan elhallgat

ha a fiókák

fölsipognak

1977

Vajon

vajon ha anyatej helyett

ha édesanyám emlői helyett

dadaemlőn vagy éppen

póttejen cseperedtem

volna karonülővé

ágaskodtam volna emberré

ó vajon akkor is

így harapnék a jussomért

a jussunkért vajon

1977

Esti gyónás

ma sem vittél engem

a kísértésbe én vétkem

én igen nagy vétkem

én legnagyobb vétkem

versre való restség

1977

Mosolyok mögött

mosolyok mögött lakunk

apró-kis lépcsőházi

mosolyok mögött

rájuk kattintjuk a biccentés

nemzetközileg szabadalmazott

biztonsági zárját s már

otthon is vagyunk

megkönnyebbülten bújtatjuk

házikabátba pongyolába

papucsba a lelkünk

reggelig már aligha zavarhatnak

legfönnebb telefonon

gyermekkoromban egy utca volt

egyetlen utca az egész faluban

melynek egyetlen házában sem jártam

későbben amikor világföldrajzot is

tanultunk már afrika ázsia amerika

de még a messzi-messzi ausztrália is

templomszög egyetlen négy-ötházas

utcájában kezdődött

s végződött nekem

a horizontális titokzatosságból

negyven év múltán vertikális lett

elégedett lehet velem eképpen a

legmodernebb igényeket

támasztó szövegmagyarázó is

igazán elégedett

pedig még fölvonó sincs gyalog

tesszük meg a három emeletet

1977

Mert addig tart

mert addig tart ama híres

nonkomformista láz is amíg

egy valamirevaló összkomfortos

állás ki nem kerekedik belőle

s már a hatalom pótszékéről

is elégedetlenkedőnek tetszik

aki körmét fújja ha fázik

vagy éppenséggel toporog

úgy a sor derekától

hátrafelé

1977

Mondóka

semleges vizek mélyén

embertelenül

atomhajtású tengeralattjárón

embertelenül

elektronikus-agyak számítják ki

embertelenül

a pontos és igaz jövendőt

embertelenül

hogy milyen lesz majd a föld

embertelenül

1975

Kaland

ha valami gyönyörű nőnemű halál

ha jönne

aki előtt megilletődve

és botladozó nyelvvel

hajthatná meg magát az ember

s lódítaná: régóta várja már

ha valami gyönyörű nőnemű halál

ha jönne

aki szemérmesen földre

sütött szemmel belém karolna

és vinne – én vinném forogva

átal a táncolók nyüzsgő forgatagán

ha valami gyönyörű nőnemű halál

s mire

észrevennétek már jó messzire

járnánk jótékony harmat

lepné be örökre nyomunkat

ha valami gyönyörű nőnemű halál

na nézd csak mondanák egymás között

azzal a kis

valakivel a vén hamis

ki hitte volna – megszökött

1975

Az első ütés után

csak semmi izgalom hadd szivárogjon

ha már kiserkedt csermelyezzen a vér

mosson árkot az arcon hírelje hogy

méltán vághatnak s rúghatnak képen

korábban kellett volna s belülről

korábban kellett volna kitűznünk a

szégyen vérvörös lobogóit korábban

1974

Úgy fogok meghalni

hogy még az utolsó

sóhajtásomat is

visszafogja előbb

fölveszi magnóra

valaki vissza-

pörgeti párszor ille-

delmesre tompítja

vagy éppen törli

maradjon az a kis

enyhe mosoly inkább

kesernye nélkül persze

az volt a jellemző rá

az a kis enyhe mosoly

sóhajtás nélkül mondja

valaki akinek foj-

togató kezét torkomon

éreztem egész

nyomorult életemben

1977

A ház előtt egész éjszaka

(Reminiszcencia)

a ház előtt egész éjszaka

ott állt egy terepjáró

égő féklámpával állt

mintha csak éppen akkor

érkezett volna mintha

éppen indulni akart volna

szellőztettem már lefekvéshez

készülődve kihajoltam

ki szoktam nézni mielőtt

az ablakot becsuknám és

akkor megláttam égő

féklámpával a terepjárót

nofene szaladt ki a számon

történt valami kérdezte a feleségem

semmi mondtam csak egy terepjáró

miféle terepjáró afféle

terepjáró mondtam a függönyt is

eligazítva innen is talán

látható mondtam az

ablak sarkához húzódva

innen a függöny mögül

ha éppen kíváncsi vagy rá

nem kell a szemközti háznak is

mindent látnia mondtam

egy kis eltalált odalapulással

ha a megfelelő szöget elkapjuk

csukott ablakon át is

lelátni még a járdából

is egy-két arasznyit befoghat

a tekintet még örültünk-forma

is egy picit a fölfedezésnek

mert majdnem két évtizede

élünk itt a harmadikon és

mostanig még soha nem jöttünk

rá hogy milyen aránylag

megfelelően leleshetünk

vajon ott van-e még kérdezte

későbben már a paplan alól

a feleségem hogy ott van-e

tényleg megnézem ha gondolod

megnézhetem mondtam ott állt

égő féklámpával

mintha csak éppen akkor

érkezett volna mintha

éppen indulni akart volna

érdekes mondtam és

kimentem a fürdőszobába

tettem-vettem még garga-

lizáltam is mert a torkom

is mintha egy kicsit

kapart volna vagy mifene

még mindig ott van

suttogta a feleségem

egy picit meg is ijedtem

ahogyan a függöny mögül

kisuttogott amikor beléptem

mellé szorultam én is

és szégyelltük mind a ketten

hogy milyen hallhatóan

ver a szívünk majd elmegy

ha megunja lefeküdtünk

vártam vártam amíg el-

alszik az asszony

akkor aztán nagy óvatosan

újra az ablakhoz lopakodtam

ott van-e még kérdezte a

feleségem s én zavaromban

azt mondtam hogy csak

az eget akartam

úgy hallottam mintha

eleredt volna az eső

és nem esik kérdezte

nem esik mondtam és

ott van-e még

ott állt égő stoplámpával

mintha csak akkor

érkezett volna mintha

éppen indulni akart volna

ott áll most is pedig

már hajnalodik ott áll

most is míg ezt a verset

kopogom mert mi mást

is tehetnék elaludnunk

már úgyis reménytelen

1977

Boldog volt a szűcsmester

boldog volt a szűcsmester nagyon

amikor megpillantotta művét egy

valódi asztrahán-kucsmát a

híres filmszínész fején nézte is

aztán minden áldott este a filmet

amíg csak ment a sarki moziban és

mosolygott bazsalygott rejtélyesen

mert ő látta-tudta azt is ami a két

egymásnak fordított irha között a

két egymásnak fordított irha közül

estéről estére amit legfönnebb egy

másik szűcsmester tudott volna

kellőképpen értékelni

1976

Nevükön kellene

(Ars poetica)

nevükön kellene szólítani mind

s megrajzolni a kezüket legalább

ahogyan pohárra fejsze- s villanyélre

markolódnak az ujjak életét a hosszú

hallgatásokat a déliharangszóval

felezett arany és kék napokat kellene

és kiverni a búzát-összefekvő

léhűtő hejehuját karóval verni

ki a határból is hogy csendes

örömben telhessen a délután s méltón

ereszkedhess alá alkonyok-alkonya

emberi-szomorúság

1974

Ostinato

láttam amikor a költőt

meglökdösték mint a tolvajt

láttam amikor a költőt

megalázták mint a tolvajt

láttam amikor a költőt

elítélték mint a tolvajt

láttam s én ki sose loptam

félni kezdtem mint a tolvaj

1972

Szunnyadó tenger

Bálint Tibornak

nem alszik a tenger

csak bóbiskol akár a lovak

legyint is olykor-olykor

sörényét meg-megrázza

lábon szundít a tenger

akárcsak a lovak

félig-csukott pillái alól

mindegyre kifehérlik

a gömbölyű láthatár

1971

A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről

ha egyszer krónikámat

megismerhetnéd

a leghosszabb hétről

amikor végig

a szomjan-halók

őrjítő szomjúságával

szomjúhoztalak

1976

Hát itt maradunk megint

hát itt maradunk megint a sárban

még szerencse hogy van gumicsizmánk

nylonköpenyünk a civilizáció nekünk

is tejelt valamit egyébként itt maradunk

a zsebrádióval s az esti tévével itt

maradunk mint egy nagy luxushajó

távolodik tőlünk a kultúra mert

nem az örökös zsíroskenyér meg a

kenyér-szalonna-siráma nem az

futja többre is hanem a könyvek

visszahőkölése fintora pedig

hogy megindultak volt felénk

gellert kaptak volna valamitől

gólyalábra hágott volna az ábécé

röstellné az egyszerű ismeretséget

fönn hordja az orrát az ábécé

röstelli az egyszerű ismeretséget

köröz köröz még fölöttünk de már

húzza fel a hágcsót parádézgat csupán

a mentésünkre érkezett helikopter

tűznyelőkké lettek volna prométheusz

kései unokái

ilyen és ehhez hasonlók

járják meg az eszünket ugrándozva

egyik elgondolásról a másikra mint a

fázós-lábú verebek a csupasz diófa

zúzmarás ágain

1975

Szóváltás

Hátamra vettelek

amikor nem volt lábad

s te háládatlan

szárnyakat növesztettél

hátadra vettél

amikor nem volt lábam

s én mintsem hálálkodnom kelljen

szárnyakat növesztettem

1977

Öreg ének

omladó falú cinterem

repedt harangú torony

korhadó hársfán zümmögő

gyermekkorom

kidőlt-bedőlt idő

süppedt sír mohos kövek

egyszer mindenkit

elfelejtenek

vár volt vár

de még milyen vár

tatár elől török elől

bújtunk mi a kántor elől

alagút is volt alatta

attila király rakatta

ha nem ő hát akkor istván

képében a megyés ispán

ha nem lászló ha nem kálmán

minden köve tiszta márvány

úgy bizony galambom

elszolgált budvárig

de látod-e kincsem

hogy elporlad minden

bim-bam bim-bam

mindenütt csak sír van

1968

Mert félek

hogy valaki egyszer

elzárja majd a forrást

a forrásból kicsurgó csermelyt

elzárja mint a csapot

puszta megszokásból elzárja

és lassacskán kiapadnak a folyók

kiszáradnak a tengerek

és elszáll zörögve az ég

1972

Föltámadás után

F. J. bátyámnak

amikor magam mögött tudtam már az egészet

s a koponyák hegyéről mint aki jól végezte

dolgát hazafelé vettem az irányt megálltam

egy szusszanásra s hegedő sebeim tapogatva

arra gondoltam most aztán minden időválto-

záskor dörzsölgethetem őket mind az idők

végezetéig és láttam ismerősök jönnek

szembe meg-megcsúszva és káromkodva

úsztak a sárban és akkor pótlólag a már

közismertekhez ezeket mondám a legszomorúbb

hogy én sem tudtam lábatok előtt az utat

kikövezni

1972

Félárnyék

terasz-mellvéden tollászkodó

szürke galamb mögötte

virággal csorduló zöldre-

festett láda

félárnyék van:

átlag

burukkol a galamb

tele a begye

társra vágyik

ó szemelgető boldogság

címerbe illő jelkép

nemhogy leparittyáznám

morzsát hintek

édesgetem

1975

Jönnek hozzám

jönnek hozzám hajnalonta

ködbe bújva lopakodva

jönnek hozzám hajnalonta

honnan jönnek mit akarnak

csontomig ki mért takarnak

kebelembe rezgőnyárfát

kötnek alá árva bárányt

mért ültetnek rezgőnyárfát

szívem májam mint a gyermek

akit ha kell ha nem vernek

szívem májam mért szedik ki

s vetik a kutyáknak enni

kötnék bár egy tiszta gyolcsba

annyit érdemeltem volna

kötnék bár egy tiszta gyolcsba

két szememen ki-bejárnak

elmenőben meggyaláznak

két szememen ki- s bejárnak

földdel tömik be a számat

1976

Lamentáció

északos helyen élek ahol a

fákhoz kövekhez tapadó moha

minden évszak itt félárnyék soha

be nem süt az áldott nap mosolya

de naponta bőrömbe kóstol a

nyirkos borzongás ólmos ostora

tengődöm menekülni ostoba

százlábúak kétlábú rokona

1975

Verniszázs

K. L.-nek szeretettel

a képeiket fölaggatták

a verseiket fölolvasták

kvartettet is játszottak volna

pedig csak hárman voltak

és álltak aztán

álldogáltunk mindannyian

kalaplevéve

akár egy temetésen

1976

Még csak ezután

még csak ezután ahogy öregszik a szív a szem

még csak ezután ahogy nehezedik a kéz s a

mondat egyre több féltenivalóval a háta mögött

egyre sebezhetőbben s mégis tétova nélkül

naponta végső lépéseire szánja el magát

még csak ezután még csak ezután csak ezután

kezdődik a gyötrelmek gyötrelme percenként

megmérettetel s önnön kételyeid tisztító-

tüzébe vettetel krónikás

1974

Purdé

egyszer még tudom fölvonít a holdra

érettem vonít majd purdé gyermekkorom

füst-színű drága társa megnyalja lecsüngő

vagy már egymásra illesztett kezem

könnyet is ejt hűséges szép szeméből

ahogyan én is napokig sirattam

tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály

földig letakart lova szűgyitől

s farkát behúzva elindul előttem

ő tudja már hová

1975

Láttam én már

láttam én már

nyugdíjra sandító

anarchistákat

garast-fogához-verő

forradalmárt

hitetlen papot

– a kocsmáros is ha inna

tönkremenne –

okítottak engem

nálamnál oktalanabbak

– bölcsen figyelmeztető

ujjuk akasztófaként

mered előttem ma is –

egereket kölyköztettek

álmaim fészkébe

de én hálás és

alázatos vagyok

fájó gerincemet

mondhatni ingyen

kezeltethetem világhírű

gyógyvizeinkben

és múzsámat is tisztes

jegyszedői álláshoz juttatták

abban a múzeumban ahová

idővel a rólam készült

arckép is bekerülhet

minden nehézség nélkül

úgyszólván hivatalból

1975

Hunyadi

Balla Bálintéknak

Sírja üres akár a

megváltóé

de késik a húsvét

hiába esdi minden

áldott délben

a harangszó

1974

Bedeszkázott szökőkutak

hallod-e tél jön hallod-e

deszkázd be szökőkútjaid

véredből jégrózsa ne virítson

deszkázd be szökőkútjaid

meglesz a város neszezés

csobogás nélkül is elél

deszkázd be szökőkútjaid

nyakadon nyakadon a tél

1973

Időmadárijesztő

Dráma három percben

(Ketten jönnek emelt fővel)

– Időmadárijesztő.

– Micsoda?

– Időmadárijesztő.

– Időmadárijesztő?

– Az.

– Találóskérdés?

– (nemet int)

– Mi akar lenni? Mit jelent?

– Időmadárijesztő.

– (bizonytalanul) Politikus?

– (nemet int)

(nevetnek)

– Hát akkor?

– Vers.

– Vers? Talán verscím.

– Vers. Maga a vers.

– Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram?

– Vers. Időmadárijesztő. Egysoros. –

Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van,

uram.

– És még milyen is van?

– Néma.

– Néma?

– Az.

– Némavers?

– Némavers. De csak legbelül szokott meg-

jelenni. Olykor nagyon nagy példányszám-

ban. Rendszerint az iméntihez hasonló egy-

szavasok ellenverseként.

(hallgatnak)

– Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást.

– Kérem.

– Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor

már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond-

ható szavak, megpróbálom nagy költőnek

érezni magam. Köszönöm.

– Szóra sem érdemes, költőtárs.

(Lehajtott fejjel mindketten el.)

Függöny

1975

Apáczai

háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint olykor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólkodókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt követjük mint diákjai annakidején gyulafehérvárról kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv

1975

Menni csak

A. E. Baconskynak

menni csak menni

látásra-szomjas

epedő szemmel

hetedhét országon

óperenciás

tengeren is túlra

a pillanatért

melyet csak számodra

tartogat innsbruckban

egy torma- és mustár-

illatú éjfél

ott az arany-tetős

palota előtt

pennsylvánia hatalmasan

pihegő éjszakája

a finn erdők

áttetsző csöndje

s az alkony

velencében ahol

végre tenyeredben

érezheted a

dóm teraszán

kényesen lépkedő

napóleont is

rablásra csábító

négy gyönyörű

egyiptomi mén

tomporát

1975

Olykor átvonul

gyermekkorom

füst-szagú sátoros-

karavánja

olykor átvonul

beszélik hogy

innen is onnan is

fölmarkoltak

egy-egy rajtuk-ámuló

gyermeket

hogy volt akinek

tüzes fogókkal

tépték a nyelvét

szekér-alá-láncolt

kutyává varázsolták

aki nyelvet öltött

volna rájuk

és hogy el se

mentek volna talán

itt tanyáznának

most is a falu végén

nagy szennyes zsákjaikból

ők engedik ki

minden szürkületkor

az éjszakát

1976

Lassan eltelik

eltelik a nagy készülődésekkel

lassan eltelik előbb a fele

aztán a másik fele is csak

készülődünk az időközben idő-

szerűtlenné vált nagy mire is

végül a sebtiben sütögetett kis

pecsenyék csömörével a szánkban

mentegetőzve tárjuk szét már csak

arra jó karjainkat sajnos élni

is kellett közben sajnos így igaz

1973

Dal

elhúzza két konok bivaly

ha nekitérdepelhet

elhúzza két konok bivaly

ezt a megrakott földet

nekitérdepelt két bivaly

egyéletem-halálom

nekitérdepelt két bivaly

recseg-ropog a járom

csillagképekké roppanó

járomszög járompálca

igésül ami látható

se füst se köd se pára

csak távolodó szuszogás

csak közeledő távol

gyűrűző ostorcsattogás

s egy mezítlábas lábnyom

1976

Sumér szonett

eljön a sumér pap

s a várost visszaveszi

én adtam nektek mondja

és most visszaveszem

és elviszi a várost

hóna alá kapja mint egy

égetett agyagtáblát

de előbb még leporolja

és mi nem tudjuk

nem tudhatjuk

ki marad rajta s ki nem

útközben is sokan

lepotyoghatnak

útközben is sokan

1974

Rekviem egy erdőért

a tekintet még

keresi

keresi még

az erdőt

kisemmizett

madár

nap és hold

láthatja immár

amit csak a halál

s a szerelem

kitakart völgyek

hajlatok

árnyékatlan

szomorúság

lombot már csak

emlékeinkben hajt

lombot már csak

emlékeinkben hullat

és nem merem

meg-nem-csókolni

a fejszét

1974

Rövid könyörgés kettétört hajón

undorodom a verseimtől uram

mint sebeiktől az önkínzó

középkori szerzetesek

adj nekik nyugtalan

öröklétet nekem

jó éjszakát

ámen

1975

Bartók

egyszál hegedű

a tengeren

múlt és jelen

s tán a jövendő

süllyedő-félben

süllyedőben

csak a kapitány

két szeme

csak egy pillanatra

csukódott le

nagy baj nem lehet amíg

velünk a zene

1974

Citerára

volna kedvem volna

nemcsak egy tavaszra

számat se nyitanám

sohase panaszra

ülhetne énrajtam

akármilyen felhő

hogyha én volnék a

szemközti nagy erdő

így egyszál-magamban

kedvem is csak loppal

takarózhatom a

saját árnyékommal

1974

Játszva magyarul

aki megért

s megértet

egy népet

megéltet

1974

Sóhaj

ó akinek háza s hazája

valahol a befagyott óceán

izland s kanada közti

jégmezője fölött egy

szinte állni látszó

idegen felségjelű

repülőgép

1974

Kötél

valami mindig visszafog

egy ki-nem-mondott szó

egy hirtelen felötlött arc

egy ökölbe szoruló kéz

egy margaréta

– szeret nem szeret –

s a szégyen

két kisfiú

meg egy asszony életre-

szóló szégyene

de ki ne érezte volna már

talpában a végső

súlytalanság jóleső

bizsergését

1972

Őszike

M.-nek

fehérpillájú parázs

föllobbanni kész

tűzből

nézek én is

szűkrehúzott-szemű

szigorodó éjszakába:

téged kereslek

minden csillagon

1973

Érzelmes költemény

emlékezzél meg rólam is egyszer

te huszonegyedik századi

szelíd kecskepásztor

míg félkönyökre dőlve

egy tisztáson szalonnázol

tudtam egy könyvrevaló

dűlő- és határnevet

s forrásokat melyekből

ha tenger nem is

de egy jókora tó

kicsurgott azóta

falvak városok

utcák nevét tudtam

s hidakét

földrészeket jártam be

álltam az ararát lábánál

a vezúvon s az empire state

building tetején

falut fűthettek volna

kézfogásaim szétosztott

s kapott melegével

ha még idejekorán beér

a bioenergetika

emlékezzél meg hát rólam is egyszer

te huszonegyedik századi

szelíd kecskepásztor

mikor bicskádat bekattintva

nekihasalsz és jót iszol

a forrásból

1974

Félfüllel Délről

L. K.-nak és T. O.-nak szeretettel

valószínűtlenül arányos szobában

valószínűtlenül hosszúkás asztal

mellett dolgozik a költő írja

valószínűtlenül hosszú verseit

egy többnyire sárga kép is van

a háta mögött vagyis velünk

szembe a falon többnyire sárga

ennél pontosabban nem tudnám

de nem is fontos a költő beszél

unalomszámba menő lassúsággal a

sztriptízes versmondás érdekes-

ségeiről beszél a költő

de amikor a tiszteletreméltó

városatyák megtudták hogy csak

csóré versek lesznek óne vetkőzés

megvonták a nagylelkűen fölajánlott

tiszteletdíjat s még a teremért is

bért követeltek úgy bizony hiába

sikongott sírt turbékolt búgott

marokrafogott hajtincsein

gordonkázva a költőnő

benzin nélkül maradtak a „kis

piros bulldózerek” egybül

haptákba vágta magát a rend

szakállához kapott az erkölcs

szakállunkba markolt a felelősség

pedig de nagyon szerettek volna

együtt egy jó kis gruppenszekszet

követtek még egy ideig mint

valami kóbor ebek jöttek utánunk

a rímek de aztán egy-egy póznánál

szemétládánál minél lemaradoztak

vakkanásukat se hallani már

de lám a karaván mégis

halad

1974

Töredék

(Mint hómezőn a vadlúd)

mint hómezőn a vadlúd

kihűlő kráterek

párája pár gyerek

ha mit még hátrahagynunk

volna és lesz kinek

mint hómezőn a vadlúd

ha mit még hátrahagynunk

elég ha sejtitek

mint hómezőn a vadlúd

s kihűlő kráterek

ámuló pár gyerek

ha mit még hátrahagynunk

ha nem is értitek

mint hómezőn a vadlúd

ha mit még hátrahagynunk

fakuló képeket

úgy-ahogy összetartó

szúette képkeret

elég ha sejtitek

hogy itt miről is van szó

1972

Képeslap

Szász Endrének

most tél van itt nálunk nagy hó békebeli

a föld színtjét jó fél öllel megemeli

az éjszakák megannyi mammuthallgatás

az ember mást se tesz napokig csöndet ás

befagyott magányunk jégpáncélja alatt

dédelgetünk egy-egy piros szemű halat

kaparja kitartóan a tájat a tél

hatalmas zsilettje a szél

míg bruegheli tökéllyel zúzmarát

virágzik olt mentén a fűzfaág

és átüt mindenen mint tépésen a vér

a hófehér

1973

Majd

nyelv nélküli

nagy harang

lesz a csönd

s valaki lassan

leborít vele

1974

Prométheusz

Latinovits Zoltánnak

nem a lánc

nem az óraműpontossággal

visszajáró sas

csőre karma

az árulás füstje fáj

a fuldoklás szégyene

miért kellett körém

gyújtanotok az erdőt

1974

Hallomásból

és kalandok sem voltak

egyszer talán a helybéli

tisztelendő vagy a tiszteletes

amikor még nőtlen volt

meg a tornatanár is

egyik május elsején

vagy szilveszterkor talán

mikor a lámpákat el szoktuk

oltani meg akart vagy talán

meg is csókolt

felnőttek a

gyerekek istennek hála

mind az öt férjhez is

mentek tisztességgel már

unokák is kezdenek jövögetni

nem volt könnyű még ebben a

mai világban sem öt leányt

ötöt férjhezadni

eltelik

lassan ami még hátravan

de valahogy nem voltak

ünnepek s nem voltak igazán

hétköznapok sem

1973

Festmény

egy lány a napsütésben

egy barna lány

kezében szál virág

egy szál sárga virág

csak áll a fényben

árnyék és háttér nélkül

áll és mosolyog

árnyék és háttér nélkül

1974

Fa

hirtelen támadt

ítéletidőben

mindenüket eldobó

ijedt kapások

hátukba süvítő

nyílakkal

meg-megcsúszva

orra bukva

sárba lapulva

amikor dörren

csattan az ég

futottam én is

de félelmem

gyökeret vert

villámok bénítottak

maradásra

fussatok

meneküljetek tovább

menedéket alattam

ne keressetek

1974

Vágy

az esti folyó illatát

aratás idején

a küküllő esti illatát

aratás idején

s egy marék vizet

hogy arcom visszamosdjam

1974

Mikor szülőföldje határát megpillantja

a szívem kolumbusz árbockosárból

kiáltó matróza mikor

idáig érkezem

minden más táj csak óceán

ez itt a föld

a föld nekem

1975

Változatlan változat

bár a mennydörgés tovagördült

s a villámok elsisteregtek

állok esténként mégis őszült

fejjel is félő kisgyereknek

be az odvas hajdani fába

ahogyan hatévesen álltam

s egy hosszú éjen át hiába

daloltam sírtam kiabáltam

1976

Négyszemközt estefelé

miként a szokásból lassan kivesző

házasember-nótát járják olykor

az illedelmes falumbéliek

tűzzel még de hejehuja nélkül

s inkább az emlékek mint a muzsika

melegétől el-elbotló hangon

mondanak ezt-azt mondanék én is

fel-felparázsló szemedbe nézve

mondanám amit a kéz a vállon

s a csípőn öröktől fogva

el szokott mondani amikor

csak ketten vagyunk a földön

1976

Halott delfin

fejét már lerágták a part

vagy a víz dögevői

három nap óta nem tud

eltemetődni

sirályok

vijjognak

fölötte

körötte

szemfényvesztősdit játszik

a chaplin-mozgású idő

bukfencet vet a víz s a

lerágott fej kinő

szirének

dizőzök

müezzin

imára szólít az imám

mitológiák buzogánya döng

a láthatár érckapuján

gördül és dördül

hullámra hullám

emberfejet

láttat a képzelet

a már

szederjes hullám

vadul a tenger kis homok-

várainkat egytől-egyig elönti

leskelnek már a part

meg a mély dögevői

gyászinduló

jajdul talán a víz alól

eldobott papírcsákó

biceg talán az

örökkévalóság felé

s kihull

a nap

a müezzin karjaiból

1972

Öregek

ülnek a kopárló fák alatt

mint valami színdarabban

vagy festményen

térdeik között egy-egy pálca

(sose lesz többé bot belőlük

legfönnebb egy ronda kutya

vagy komisz kölyök felé

suhannak már amitől

a kutya még dühösebb

a kölyök még komiszabb lesz

szamárfület mutatva s röhögve

hajlik el – apróka kopogások

pörölnek fogatlan motyogással

aztán újra a padok valamelyikére

nyugszik a trottyos nadrág s a

térdek közé a bot mintha ki se

mozdultak volna a képből)

mintha örökkön-örökké

nagy messze fönn a kopárló fák fölött

sugárhajtású gép íveli át a

visszhangos eget s mire a fejek

lassan a hang irányába törnének

már csak a hosszú csóva mutatja

merre tűnt

más járat indul most a félig csukott

pillák alól fénynél sebesebben oda

ahol egy lustán szénát szálalgató

szürke szamár volt az ősz

és a favágó gép s a kés-alá-hízott

süldők visításával kélt a szelíd

mészárosképű hajnal

1972

Pehely

most már bizonyos hogy örökre

elmarad abban az álombéli

menedékházban az álmodott

csodálatos téli éjszaka

azzal a lánnyal aki

az első pillámra-hulló

hópehellyel mindig

megkísértett

1975

Volna még

pedig volna még

volna még valami

mondanivalóm

a nyíló nárcisz-

mezőkről például

az alkonyi szélben

riadtan lobogó

hegyi füvekről

a hegyekről a folyókról

égről és földről

a tengerekről

az óceánok alatt

vergődő tűzhányókról

a szerelem végtelen

napéjegyenlőségeiről

amikor az idő is

ellankad mint a patak

ha szomját oltja

benne a szarvas

egyszóval kettőnk

dolgáról az emberiség

nevében volna még

talán volna még

1976

Folytonosság

áldozóhely volt szentély

pogány templom később keresztény

mutatja még egy-két mohos darab

a hajdani falat

most csak hely fű fa és bokor

tenyészget csöndjében élni akar

lábod ősi ösvényre ismer

akármikor jössz itthon van az isten.

1974

Egy csokor orgona mellé

Jékely Zoltánnak szeretettel

orgonaszó orgonaillat

ónkarikás ablaktányérok

lépesméz-ízű zsoltár

életem pünkösd-évszaka

lelkem pünkösdi itala

máig zsongító óborom

nyelvem petőfi sándora

albertus molnár

ledőlt a cinterem fala

kövei földbe vástak

védtelen áll a dombon

maholnap egyesegyedül

istené lesz a templom

csupán egy ajkon szól már

paptalan marosszentimrén

haldoklik szenczi molnár

hoztam egy csokor orgonát

ülök őbenne bízón

ülök hol várja jézusát

a házsongárdi síron

1975

Noé bárkája felé

a Nagy Imre-festmény hátára

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.

A szavakat is. Egyetlen szó,

egy tájszó se maradjon kint.

Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap

és negyvenezer éjjel, ha egy

buboréknyi lelkiismeret-

furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.

És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,

a meglévő szóból újra-

teremthetjük magát

az első búzaszemet

ha már igével élnünk

tovább nem lehet.

1973

Ahogy a labda

ahogy a labda olykor

a magasított

drótháló-kerítés fölött

szállnék naponta

és vesznék inkább

szulákkal benőtt

szemét közé

rejtőzném jámbor

keserűlapuk alá ahonnan

majd előrúgdalhat

egy boldogan rámtalált

kölyök

1973

Ló és lovas

föl-fölhorkan a ló

cimpája ina reszket

vadszagot érez

félve lép mint a vak

meg-meghajlik a föld alatta

zsombékos süppedékes

se kantár se sarkantyú

csak egy sovány kötőfék

s két elszántan szorító térd

a zubogó patakot hallod-e

vagy ereidben

a vért

ugratni kéne

ha volna túlsó part

1973

Nomádok

szakállas fiatalember nyakában erre-

arra nézdelő pufók legényke kétfülű

mózeskosár tart ringó hidat a nagyokat

öltő farmeres-facipős apa s a mellette

szaporázó farmeres-facipős szép ifjú

anya között szatyor és táska degeszre

tömve hőpalack csecsemőtápszeres dobozok

dudorodnak tartja a két biztos csukló a

hidat alszik a kicsike akár az anyaméhben

suhan suhan alatta az aszfalt minden

szemetével s a púpos hátizsákzsebből

messze-fehérlik a boldog béke útlevele

egy köteg papírpelenka

1975

Arany Jánosra gondolva

kenyerem javát már megettem

útjaim nagyját már megjártam

útfélen fekszem őszi fának

egyre gyérülő árnyékában

fogam között egy szál vadrozzsal

szememben a tündöklő éggel

kévém-bekötni majd az isten

mellemre térdel

1976

Szürkület

beállt a szürkület a röptér

fölött az ég akár egy földetért

seszínű ejtőernyő

elvirágzott rakétarózsák

szagát hozza-viszi a szél

elégiákba landolnak az ódák

1976

Dalocska

sziszegő szerelem

novemberi eső

kihűlt ölelések

szalmáján neszező

megállt az éjszaka

fordulni nem akar

mindenegy percével

csontomig kitakar

1973

Félszeg ballada

A föl nem szállt repülőgépről

Balázs Imrének

pedig roppant ügyes kezű fiú volt

mondotta a festő mentegetőzve

repülőgépet is fabrikált igazi

nagy repülőgépet fából

egy nyáron át fúrta-faragta

mi segítettünk megtolni

mi az utcabeli srácok

nem szállt föl persze

de fölszállhatott volna

későbben bizonyosan

tizenöt tizennégy éves

se volt még akkor hogy vissza-

felé számoljak én is mint a startoló

rakétákat vezénylő személyzet

emlékszel még a repülőgépre

kérdezte a festő

emlékszel-e még

csak egy féldecit kapjunk be

csak egy-egy felet és mehetsz

máris fontos dolgaidra

emlékszel még a repülőgépre

emlékszel-e még

csak egy-egy felet becsszó

csak egy felet hogy legyen kerek

kereken kettő és fél hihihi

hová sietsz mindig

emlékszel még a repülőgépre

emlékszel-e még

emlékszem hogy a múltkor is siettél

hogy siettél pedig te rendes kisfiú

voltál valamikor amikor még nem

siettél ennyire na pá neked

és önnek is uram tiszteletem

elkerült valahová

valahová elkerült

bekerült valahová

valahová bekerítették

régóta nem tervez már

szerszámot se vesz kézbe

pedig mondom még repülőgépet is

milyen gyönyörű repülőgépet

a képek a képeim nem falra valók

szólalt meg újra három utcányi

hallgatás után a festő

derűset derűsebbet akar

ha akar egyáltalán

a versekkel te tudod

miképpen állnak a dolgok

a versekkel ó persze

magamnak kellene tudnom

az a repülőgép ha fölszállhatott volna

nem mondtuk csak gondoltuk

mind a ketten

1977

Versek a vers körül

Bori Imrének

Széljegyzet lábjegyzettel

riszálják magukat tetszetős

interjúkban riszálják magukat

európa boldog költői egymással

versenyeznek a beállás

különböző pózaiban alkotási

nyavalyáikkal traktálják

aki még traktálható

beszélnek beszélnek

egymásnak beszélnek

szárnyas csikaik megannyi

kérődző barom

nekem pedig savanyú a szöllő

Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág

csodálni-valóan szép

katedrálisait

de imádkozni csak itthon

gyermekkorom öreg

templomában tudnék

ha tudnék

Még mindig

vers-szolgabírák

sürögnek-forognak

ügyködnek

úgy tesznek

módját adják

úgy járják

tenyérbe-szegett tarkóval

barkóval

unos-untig húzatják

nyirettyűvel nyúzatják

asztalra-bukó fővel

se gesztusuk se gusztusuk

hiába tűznek nájlon

sörtét a kalapjukba

Hajnal felé egy déli városban

jedan smer

egyirányú

jedan smer

egyirányú

soha

átal is

vissza is

oldalra

körbe is

ha falhoz lapulva

ha falhoz lapítva

de szembe is

A költészet íratlan szolgálati szabályzatából

portyán előörsön felderítőben igazi

szuronyt tűzünk igazi puskára igazi

gránátot akasztunk a derékszíjra és

még a nyomjelző lövedékünk is éles

mert az avantgarde lényege mindig a töltés

(anarchista közbekiáltás:)

meg kell szüntetni az egyes szám első személyt

vesszenek a közérzet nélküli szavak!

hátra a dobbal majd a parádén

szóljon bár ott se erősen

Ellenvers avagy folytatás

Petőfi: A farkasok dala

hosszú tél ne dideregtess

ne vacogtass

üvöltene de csak nyüszít

sír a farkas

ki megfagyott ki megfutott

hol a horda

ül a farkas magányosan

le a hóra

azt se bánná már ha vadász

vetne véget

aj mivé lett a nyári szép

farkas élet

csonttá fagyott a szabadság

ehetetlen

társa sincs hogy belemarna

tehetetlen

Kuplé

már annyi minden költészet e földön

házak hidak gépek és röpterek

hogy lassacskán azon kell eltűnődnöm

miért is írunk pajtás verseket

s van-e vajon költészet még a versben

vagy már régen elinalt megszökött

nem ül a rímek bilincsébe verten

s a versek kongó cellák börtönök

hová csak jámbor múzeumi nézők

tekintgetnek be egy-egy ünnepen

ójjégatni a sárarany s a mélyzöld

rozsdával díszes üres rímeken

míg a költészet ezer más alakban

éli világát tudósok mérnökök

mívelik már számokban vonalakban

jelenti már magát ég és föld között

már annyi minden költészet e földön

házak hidak gépek és röpterek

hovatovább azon kell eltűnődnöm

írunk e még valaha verseket

de hát a múzsák és mi mind a költők! –

alkalmazottak valamennyien

a múzsák tisztes öreg jegyszedőnők

s a költőkre nem figyel senki sem

A maradékhoz

rajtad is áll hogy a verseim

szirmokká nyílnak-e vagy

jól időzítve repeszdarabokká

1974–77

Vezényelt eskü

hogy vérünk

s életünk árán is

hogy vérünk

s életünk árán is

mind egy szálig

játszunk

katonásdit

játszunk

felnőtt fejjel

aztán a sebesültek

igazi sebesültek

a halottak

igazi hatottak

1978

Halottak napja Bécsben

Befonnak egyszer téged is

valami pompás koszorúba

idegen lesz majd és hideg

minden akár e bécsi utca

elgurulsz mint egy villamos

utánad felgörbül a vágány

kutyatej páfrány

tör át a járdán

kit érdekel hogy erre jártál

Oszlopnak vetett háttal

hallgattam az ágoston-rendiek

fehérre meszelt templomában

hallgattam a rekviemet

Mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek

bora ecet könnye torma

gyertyájának is csak korma

álldogálhat egymagában

kezében egy szál virággal

mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek

Mondják hogy ítéletidő tombolt

összeért a temető s a mennybolt

vízszintben állt ösvénnyel az árok

egymást se látták a gyászhuszárok

toccsantak térdig tövig derékig

senki se látta mégis beszélik

és a sírok is mint a leláncolt bárkák

táncoló farukat föl-le-föl dobálták

volt minden egérlyuk gurgulázó korsó

s hogy elúszott volna akkor a koporsó

dunából tengerbe

ki az óceánra

dunából tengerbe

ki az óceánra

úszik a koporsó

zene a vitorla

úszik a koporsó

zene a vitorla

Menjen innen kis vörös gömböc

rúgott felé a fitos kis kóristalány

és wolfgang amadeus mozart

a megszégyenítéstől még vörösebben

kioldalgott az öltözőből

a gnädige frau nem győzte várni

a kocsi nemsokára visszajön

hajolt földig a cseh portás

és wolfgang amadeus mozart

kilépett az utcára

föltekintett a csillagokra

a csillagok épp akkor kezdtek

fürödni a fölérkezett muzsikában

és wolfgang amadeus mozart

megtörülgette homlokát

és nekivágott gyalog

dunából tengerbe

ki az óceánra

úszik a koporsó

zene a vitorla

Mit szólhat isten amikor

heréltek zengik az ő dicsőségét

csupa semleges hang neutrum

neutrum neutru-u-um

Mondják sőt írja az histoire de la musique

encyclopédie de la pléiade egyébként

kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt

lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki

franciául nem értené szívesen magyarra né-

metre vagy románra fordítja azt a részt

hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása

szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines

civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos

törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának

egyedül mozart zenéje hallatán kezdték

hegyezni a fülük

Fehér templomokban

fehér imádságot

hej regő rejtem

fekete templomban

fekete imát

hej regő rejtem

fekete templomban

fekete imát

hej regő rejtem

fekete templomokban

fehér imádságot

hej regő rejtem

azt is megadhatja

az a nagy úristen

Gágogó lúdakkal

hápogó récékkel

tetves csirkékkel

varas malaccal egy-

közös tenyérnyi udvarról

alkoholmámorban fogant

koszos kis kölykök

serege bámul

a hangnál sebesebben

tovaívelő gépek egére

szállj le világ

állj meg világ

sohase érünk utol

Oszlopnak vetett háttal

hallgattam az ágoston-rendiek

fehérre meszelt templomában

hallgattam a rekviemet

Dies irae dies illa

szórhat szikrát a favilla

festve divat a szempilla

megásni tűz elföldelni

az a nap ha mégis eljő

lobbot vet égnek a felhő

lábon lángol minden erdő

tüzet immár sokat láttunk

égő várost is csodáltunk

poklok poklára is szálltunk

megásni tűz elföldelni

csak a bíró késett eddig

bűn bűn alól új bűnt vedlik

s nem tudhatjuk vajon meddig

tartatunk ítélet nélkül

s mint bűnhődtünk azt is végül

nem róják-e vissza vétkül

megásni tűz elföldelni

lám a kétség belénk dobban

hihetünk-e vajon abban

mi sem marad megtorlatlan

Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán

nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának

négy szép gyermeke maradt a romok alatt

kettő négy hat nyolc

éves korukban ölték meg őket

mondja el minden esztendőben a feleségem

amikor már idáig ér a naptár-igazítással

ez az ő békeverse

poklot miattuk ki reszket

aki győzőtt aki vesztett?

bűn a vég és bűn a kezdet

Kezdem megszokni hogy a kéz

nehezen moccan kézfogásra

elmarad vidám parolája

s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó

de már a mondat enyhén karcos

és sejteti a riadót

mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél

Én királyom nagy királyom

ki születtél kolozsváron

gyertyámat most érted gyújtom

szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló

légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend

hogyha férkőzése

volna közelébe

kérje meg odafent

hogy vetne már véget

a nagy protokollnak

dolgaink romolnak

s bizony hogy avégett

s lenne védelmünkre

hogy ne kéne nyelvünk

féltünkben lenyelnünk

s önnön szégyenünkre

Küküllő-angara

maros-mississippi

küküllő-angara

maros-mississippi

hazamegyek haza

már maga se hiszi

hazamegyek haza

már maga se hiszi

szóródik folyton porlódik

él pedig folyton porlódik

szabófalvától san franciscóig

Uram ki vagy s ki mégse vagy

magunkra azért mégse hagyj

ajtódon félve kaparász

kis szárnyával e kis fohász

gyermeki hangon gügyöget

dícsértessék a te neved

Aj miféle népek volnánk

szégyentől mért ég az orcánk

mivel vétettünk mi többet

mint akár a legkülönbek

vén zsidók ószövetségi

nyelvével kéne most élni

de hallgatunk senki sem mer

feleselni az istennel

verjed bartók verd a dobot

frakkod szárnya tüzet fogott

ég a kunyhó ropog a nád

tüzet fogott ég a világ

Harmincnyolc éves voltam amikor

krisztina a majdnemhogy meztelen

szép stájer lány egy pohár whiskyre

hívott engem a singerstrasse sarkán

szegény vagyok szívecském s idegen

macht nichts mondta halottak napja van

megittunk aztán kétszer két felet

az zsuzsanna az szép német leány

bécsben lakik tiefengrab utcáján

was für ein gedicht

vier jahrhunderte alt

piros rózsa tündöklik orcáján

szép kaláris tetszik az ajakán

kit sok vitéz kíván

szép voltát csudálván

de csak heában szeretik sokan

lennék ma néked ingyen a zsuzsannád

de gyász a gyász halottak napja van

többet szólnom dolgunkról nem szükség

csókot adott kedvesen cuppanósat

s intett elég ha két schillinget

hagyok a ruhatárnál

Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal

az ágoston-rendiek

fehérre meszelt templomában

hallgattam a rekviemet

Volt egy kevéske földünk kertünk

isten előtt se térdepeltünk

üggyel-bajjal de megvalánk

panaszra nem nyílott a szánk

fohászra is inkább szokásból

s hogy őrizne meg a kaszástól

Rólam is majd emlékezzél

megvizült hátamon az ing

mint a bujdosó kossuth lajosén

mikor a törökhöz folyamodott

megvizült hátamon az ing

olyan egy beszédet vágtam ki én is

rossz lábom a kapunyílásba vetve

nehogy becsaphassa az orrom előtt

mert akkor oda az egész virrasztás

égen volt még a

hajnalcsillag amikor

odaültem a kapujába

nehogy elszalasszam ma is

megvizült hátamon az ing

akár a szegény kossuth lajosén

fél kezem a kapukilincsen a másikkal

botomat szorongattam mint a torkomat

a visszanyelt szavak

finomnak kellett lennem

különben nem érek célt

s ott rothad a kicsi rossz szénám

akárcsak a tavaly a kicsi rossz

szénám amit a tagútban kaszáltam

a tagútban s harmadában amit régebben

nagyidő elleni harangozás fejében

a minden háztól kijáró kupa

búza mellé ingyen jussolt a

falutól a harangozó

megvizült hátamon az ing

amíg kértem a mérnök urat

adna egy fogatot

arat a nép

mindenki a mezőn

áll az iga

ingyen eszik a ló

közérdek is hogy az a kicsi rossz

széna födél alá kerüljön

a harmada csak az enyém

a harmada

majd meglátjuk úgy dél felé

hé-te-hé hé-te-hé

suhintotta felém a szót

úgy dél felé

hogy suhant volna válaszul a bot

de akkor oda a cél a kicsi

rossz szénám hé-te-hé csavarni

lehetett volna az inget a hátamon

mint a szegény bujdosó kossuth lajosén

ott égje el a tűz

vagy ott rothadjon ítéletnapig

s már nem is a lába

a botja hozza

az én hetvenen túli

földig alázott

édesapámat

Róla is majd emlékezzél

akiért a földre jöttél

jézus meg ne feledkezzél

adjad hogy jó véget érjen

de szándékod felől kérdezd meg

mielőtt harsonáid megfúvatnád

Rikitó rézpetúniák

szirmain gyémánt harmat

fürdőző pufók angyalok

tomporára rápall a karnagy

mise és mese csörgedez

eltrillázgat a szoprán

és földöntúli édeni

nyugalmat balzsamoz rám

párától glóriás

puliszka-óriás

susog a tej

surrog a tej

csobog a tej

a bársonyos

az édes

csak ennyi kell

csak enni kell

csak ennyi kell

az esti

üdvösséghez

mise és mese csörgedez

köcsögök cserépfazekak

messzi beszéde hallszik

kérőző kedves bivalyokra

gondol a tej

s megalszik

Tu eşti văpaie fără grai

de dincolo de matca mumii

te vagy a láng a szótalan

az áldott anyaméhen túli

világvégét érintő angyalok

szárnyaitól szoktál kigyúlni

ó itt maradnom adj erőt

örökre itt legyek megáldott

hol sötéten enyésznek el

gyilkos hiábavalóságok

nem tudhatja század se szem

oly mélyre nem lát olyan távol

hová fészkemre menekít

egy tűzpillangó a halálból

Befonnak egyszer téged is

valami pompás koszorúba

idegen lesz majd és hideg

minden akár e bécsi utca

wie die glocken ihren schall verloren

felejted hamar minden örömöd

Akarva nem akarva

itt meg kell állanunk

valami eltakarta

vezérlő csillagunk

pedig sehol egy felhő

nincs egy tenyérnyi folt

más csillag sincs ha feljő

egymaga lesz a hold

ormok és tornyok dőlnek

egymásra hangtalan

minden ránca a földnek

kisímul boldogan

ki elkezdett bevégez

nincs gondunk ezután

talpunk alatt a csöndes

gömbölyű óceán

Ahogy a harangok a harangszót

felejtem hamar minden örömöm

bort ide angyalkák az ajtóm elibe

világból válni akarok

szabadok közé szállni

Utána már semmi sem következhet

csak a lebegés olyan szegényen

akár egy hidrogénatom

de megkísérthet még a félsz

ha netán eszükbe jutna

elvenni az egyetlen megmaradt

elektronunkat is

így legalább

megvolna még a remény a tíz-húsz

milliárd évnyi jövendőbe vethető

hit a feltámadásra

vagy valami ahhoz hasonlóra

1976

Sörény és koponya

Reggeli rapszódia

Bartalis István bátyámnak

bé mesternek szeretettel

ezek olyan nem-szeretem

nem is igazi versek mondja

a feleségem mint ahogyan az

esztéta is mondotta nemrég

ó a nőknek semmi sem igazi

mert az esztéta már maga

a szó is nőnemű olyan

kifinomult legalábbis latens

még akkor is ha férfiember a

művelője hát persze hogy

nem igazi békebeli

versek miért éppen a vers

legyen igazi amikor

minden egyéb

hogy adná ki magát

ha éppen a vers kezdene

költeménykedni hivalkodni

igaziságával a végén

luxusadót akasztanának

mind a termelő mind pedig a

fogyasztó nyakába miért

éppen a költőktől várnátok

barokkosan billegő és jóltáplált

vigaszt mikor a miatyánk

egy-két aszkéta igéjével is

évekig elvagytok a mi

mindennapi kenyerünket

add meg nekünk ma és ne

vigy minket a kísértésbe

miért ne

kem kellene krisztusi vér

hullatás árán is valódi

költeményeket szereznem te még

az ezüst karkötődet

sem mered viselni pedig

csak féldrágakő

vetkezetlen

volna lenne volnék ha lennék

akár a pók a mesterien

szőtt hálóval lesném

várnám a mi mindennapi

legyünket európai

rím és mérték szerint avagy

ősi a másik jelzőt már említeni

sem merem milyen nyolcasokkal

antikváriumokban is ritkán

kapható antik hexa- pláne

pentaméterekkel amikor ma

minden mikro a

vers

versminden mikro a

isversminden mikro a

elemi

részecskék fölszabadulása

hasonlat metafora szó

szótag etcetera teljes

önállósulása potenciális

energiájuk teljes i

génybevétele érdekében

így hát ne várjon tőlem senki

goethe-vén göltemény

ezt a luxust nem engedhetjük

meg magunknak mert

társ

dalom

ban élünk

aban élünk

miaban élünk

társ

társmiaban élünk

atársmiaban élünk

dal

dalatársmiaban élünk

mi(?)

helyzetünkben meg

éppenséggel nem

kell elkeseredned azért

benne van ezekben a nem

szereted a versekben is ott

van ott bujkál valami antik

valami ősi majdnem európai

szándék-lejtés s akár a

víz alatt úszó olykor

ki-kibukkan levegőt venni

az értő érti

a látó látja és

csettint és mosolyint

elégedetten s még a

versben kevésbé járatosak is

föl-föllélegeznek egy-egy

jobban sikerült levegő

vételemtől

egészen eltikkadtam

adj egy korty valamit s

én kárpótlásul

vigaszul fordítok neked

valami igazit

á lá sik parizien á lá bodler

á lá rembo vagy legalább

á lá fen dö szieklö

vagy két világháború közti módon

ha úgy tetszik mert azt még

azért úgy ahogy kell ahogy

illik testhezállón és mégis

lezserül ahogyan bé mester az

ország talán még egyetlen élő

reverenda- és palástszabója szokott

de csak nekem és családomnak

mint magam a velünk együtt

élőkéből magunknak

fordítani s foltozni is ha éppen

kifeslik valamink

én rendkívül

büszke vagyok bé mester

kitüntető barátságára csettint

hamiskásan-huncutan hunyorít

mintha érezné hogy a versben az

e müet a néma e-t is ki kell

ejteni méghozzá ö-nek és röviden

csettint és hamiskásan hunyorít

olyanformán mint amikor

nincsen otthon bé néni és

mi lesomfordálunk a pincébe

titkon koccintani

ő bízik

bennem biztat csettintve

hunyorítva már-már

képes volnék magam

is á lá bodler

legalábbis á lá fen dö szieklö

meg tudnám én is

huszadik század-végi módra

ki tudnám én is

eredeti jó béke

beli anyagból azt a néma

hangot amit ki

kell ejtenünk

1983

Dísztelen dalok

Harangfölirat

(ars poetica)

azért harang a harang

hogy hívja az élőket

temesse a holtakat

s hogy árvíz jégverés

tűzveszély idején

s hódító horda láttán

félreverjék

1986

Helyzetdal

miben volnék én különb

állami alkalmazottak

vagyunk valamennyien

neked megmondják

mit kell elvégezned

nekem megmondják

mit nem kell megírnom

telik belőle lakbérre

ruhára cipőre betévőre

s ha beosztók vagyunk

még szórakozásra is

te kocsira örök-

lakásra maszekolsz én

harmatnyi örök-

kévalóságra tied

a bizonyosabb

1980

A festő

A festő jut eszembe akinek

künn az olt-parton egy

nyár végi délután tartottam az

állványát hogy el ne fújja a szél

gyönyörű idilli táj éledt a vásznon

tehén ballagott békésen az oltra

de reggelre kelve ámulva láttam

nyoma sincs a tehénnek aszályszín

vörösesbarnával perzselte

le a mester a tegnap

még zöldellő domboldalt

hová lett a tehenünk kérdeztem

eladtam mondta nincs

amiből kitelelnünk

1981

Szerencsés ember

Szerencsés egy embernek mondható

az én nyolcvan felé

járó édesapám bal lábfejét

akna tépte s ezért hadi-

rokkant nyugdíjra jogosult ekképpen

háromszor annyit kap mint épen

meggörnyedt falusfelei mondogatják

is nem minden irigység nélkül

ellőtték a lábát ellőtték

de legalább megfizetik szó

ami szó haszonélvezője

ő is a háborúnak

akár a nagyhatalmak vagy

a fegyvergyárosok

1983

Öreg iskola ünnepére

bennünk is vásnak a lépcsők

bennünk is öregednek-

újulnak a falak

halálunkig halljuk a csengőt

nyelvünk magányos

márvány-tenger partján

milliom rodostóban

zágont

dúlások

üszkös falak

karantén

könyvtelenné árvított

bibliotékák

isten- s embercsapása

mi minden volt

s mi jöhet még

ünnep előtt

ünnep után

addig vagyunk-leszünk

amíg a lépcsők bennünk is

vásnak-vénülnek

s újulnak a falak amíg

halljuk a csengőt

s benne a tengert

és minden rodostóban

zágont

1981

Dokumentumlíra

ifjonti dühvel arról

rigmusoltam hogy aratatlan a

búza s lábon szárad a fű

meg-megcecegtek engemet akkoriban

és piros kis plajbászaikkal

mint a kollégiumi számtan-

tanárunk szokása volt csak-maguk-

ismerte jeleket róttak nevem elé

lábon szárad a fű és aratatlan a

búza most is sose

reméltem volna hogy emberöltőnyi

halhatatlanság jusson néhai

rigmusaimnak és

hogy ama titkos jeleket se

radírozza ki senki

a nevem elől

1989

Hattyúdal

úszó

jégtáblára

menekült

didergő

emberpár

karácsonyi

zenét

sugároz

minden

hullámhosszon

1984

Esti dal

boldogság az is

irigylésre-méltó

ha csúcsforgalom

idején

huszonkétfokos

hidegben toporogva

fölfurakodhatsz

a várvavárt

zsúfolt autóbuszra

és

még viszel is

valamit a

műanyag szatyorban

1983

Megkésett dal

Ruttkai Éva emlékfüzetébe

őszelőben hanyatt-dőlve

jegenyenyír gótikája

rezeg már-már szemfödelet

félig-csukott szempillámra

valahonnan nagymessziről

a dunáról idesiklott

sirály sajdít a kék égre

bánat-színű kondenzcsíkot

mellettem a lábonszáradt

fűben tücskök cimbalmoznak

még valami vigasztalót

a megriadt magyaroknak

1983

Dilidal

fegyelmezett egy ember

vagyok én kérem illem-

tudó sőt még annál is

illemtudóbb

tudom mit lehet s mit nem

én kérem tiszteletben tartom

és bizonyos okoknál fogva

még kifelé jövet is mindig

kopogtatok az ajtón

1982

Lépnek még

tavasz van végre valahára

bomlanak rügyek levelek

ágak közt rigó füttyöget

ki emlékszik a vén platánra

lám az idő kiszuperálta

hiányzik-e valakinek

csak a sakkozó öregek

emlékeznek a vén platánra

szemükbe örökült az árnya

és szívükbe a döbbenet

már kétségeik sincsenek

lépnek még bár vesztve a játszma

hiába rügyek levelek

kidőlnek mint a vén platánfa

1984

Dísztelen dal

nem mondok én ki

mondhatatlant mert

félek ha ki

mondanám rámszakadna

nem vagyok hős ó

hősök nem

alkalmazottak

vagyunk valamennyien

légirévészek egy

tollvonással vagy

mint régen a lakájok

egyetlen legyintéssel el

bocsájtható al

kalmazottak saját

jószántukból mert

senki sem kényszerített

ó nem csakhát a körülmények

ugyebár azok mindig

adva vannak sőt ugyebár

a havi fix reménye

nomeg a nyugdíj ó a

szabadság kérem ahogyan

egy jeles író

személyiség mondotta

az kérem a tizen

nyolcadik század esz

méje volt ugyebár a

huszadiké a nyugdíj

ha megérhetjük és

így van ez kérem

az egész földgolyón

talán másutt is

ahol ha van még

civilizáció.

1982

Egy pályatársra

olvasnám örömest amit írsz de

minden igédnek mintha neutrum

nembeli hangzata volna holott

köztudomású hogy a magyarban

nyelvtani nem nincs nemhogy a

versben szó aki háremet őrző

tedd ide-tedd oda szolga gyanánt

tyúkszaros élte fejében

hagyja magát kiherélni

1984

Merénylet

egy bizonyos mössziő lö poet

nem mindennapi vakmerőségre valló

tettet hajtott végre

antológiát szerkesztett

minden idők száz legjobb

verse címen erre

egy önérzetes oxitán megírta

minden idők százegyedik

legjobb versét

1984

Dedikáció

Dr. K. M.-nek

fejcsóválva mutattad a filmen

megviselődött hátcsigolyáim

válasz-látlelet ím ez a vékony

könyv a gerincünk állapotáról

1981

Dél keresztje alatt

Dél-amerikai véreimnek szeretettel

Invokáció

Nagyasszonyunk hazánk reménye

tekints a déli féltekére

bús nemzeted csekély paránya

ítélve örök árvaságra

zokogva esd

mint a pusztában a zsidókat

hajdan az Úr vezéreld óvjad

segítsd a nyelvben bujdosókat

s vezesd a vándorénekest

1983

A folyók közt

(Entre rios)

1

ebből a tájból csak a szél

az alkonyi szél ismerős

ahogy az útmentén eregél

s nekihasal a vizenyős

sáncmartoknak de már a sás

vagy sáté-féle valami

ahogy a szélben dudorász

nem olyan mint az otthoni

füvek fák nevét nem tudom

s az ismeretlen csillagok

tekintetével magamon

úgy állok itt e délbarokk

éjszakában mint akinek

már halottai sincsenek

2

megítélsz-e majd istenem

kételkedőn is arra vágyom

hogy valaki ne földi szem

elébe kelljen egyszer állnom

ne ügynökök ne vámosok

mondják persona non vagy grata

s vannak miket nem bízhatok

se testvérre se jóbarátra

itt volna most az alkalom

innen szinte egedbe látni

tőled volna jó hallanom

miként volt s lészen ezutáni

életem mert félő hogy holtan

észre se veszed majd hogy voltam

3

ki annyi poklot járt a földön

hihet-e másvilágiban

szörnyű kínok közt nyűgölődöm

s az igazi még hátra van

nem a halálban még előtte

amelyben részeltetsz uram

a fölbújtott káinok ökle

mikor majd arcomba zuhan

isten báránya hiába vetted

magadra világ vétkeit

hiába ha a szeretetnek

rózsája hervad s nem virít

hiába minden áldozat ha

kiszemeltél a kárhozatra

4

s nemcsak engem a nyelvet is

mely ezerévig áldva zengett

de ha vétkezett volna is

tekintse érdemét kegyelmed

ne rostálják ki mint a konkolyt

a szemenszedettek közül

adj rá reményt mint a lecsonkolt

testrész szemétre nem kerül

én látom itt mi minden sorvadt

el néhány évszázad alatt

bélyegét az elkárhozóknak

süsd rám semmint a hódolat

igájában mint nyelve-volt

indián legyek hódolód

5

fehér pillangók függönye

öleli körül a tüzet

vízesés morajlik ide

mint egy mennyei ütközet

halni készülő öregek

arcáról ismert nyugalom

simítja végig a vizet

s megérinti a homlokom

elülről kéne kezdenünk

de semmit sem felejteni

abból mi megtörtént velünk

s élni élni az édeni

bűntelenségű elemek

társaként örök életet

1984

6

1985 karácsony

(itthoni változat)

fehér pillangók függönye

öleli körül a tüzet

hó hull el kellett jönnie

a se veled se nélküled

olyan közömbös mint a hold

vagyok ki voltam valaha

nem érdekel már hogy mi volt

ne lenni többé ne soha

káromkodáshoz nincs erőm

imádkozáshoz nincs imám

fekszem patyolat lepedőn

mint édesanyám oldalán

valahol mintha valami nyilna

virága csönd álom a szirma

Bogotai bagatellek

1

alig mentünk félutcányit

elénk állt két mogorva úr

hogy beszélünk dörrentek ránk

mondtam nekik hogy magyarul

lett erre nagy ribillió

kevertem a szót hiába

ha nem tudunk spanyolul hát

miért jöttünk bogotába

farzsebükből pisztoly villant

s orrunk előtt bádog-jelvény

dadoghattam én a világ

bármelyik más művelt nyelvén

papírt kértek és pattogtak

mint a kecskebab a deszkán

karon-markolt a két buzgó

konkvisztádor-vérű hispán

ráütöttem a kezükre

ha szükségük van két rabra

ne a nyelvünk – öltöttem ki

a csuklónkat verjék vasba

s káromkodtam egy huszárost

ettől aztán békén hagytak

de kísértett egész este

árnya a két rémalaknak

az indián szőlőárus

tanúja a jelenetnek

ráadott a font szőlőre

ingyen még egy szép gerezdet

2

pompás székesegyház

barokk katedrális

drágakőből rakva

benne az istálló

színarany a jászol

szelíd-szavú jézus

jámborságra intő

ostorodtól már a

kufárok nem félnek

kelj föl kicsi jézus

az arany szalmáról

kattintsd el a benti

villany-örökmécsest

s térdelj ki a templom

eresze alá a

poncsóban didergő

indián vénasszony

alkalmi kis tüze

mellé melegedni

1983

Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

valaki engem kiszemelt

valamire valamiért

hullatni verejtékemet

s ha nincs kiút hullatni vért

sorsomat én nem tudhatom

a célom is tétova vélt

gyanútlan jöttem mint simon

a cirénei jődögélt

vállamra tették cipelem

hiába kérdezném miért

van aki röhög s irigyem

van aki űz van aki félt

hát viszem egy-két stációt

a megkorbácsolt krisztusért

s megvetek minden protokollt

és minden kincstári babért

a közönyöst a langyosat

kiköptem ha nyelvemhez ért

ha utálnak hát szidjanak

nem haragszom már semmiért

ó te annyiszor megdalolt

szabadság ó te nem remélt

gyolcsoddal hogyha meghalok

törüld le ajkamról a vért

1983

Románc

Federico García Lorca elpattant húrjaira
szerezte egy magyar vándorénekes

keresgélt a repülőgép

fél szárnnyal a vizet szántva

míg a lagunák közt rálelt

a parázsló betonsávra

domborodott az ég kékje

komorult a földnek zöldje

mikor a gép alázökkent

fújtatva és dörömbölve

húzta a sok kis cölöpház

maga alá az árnyékát

rezegtek mint a bazári

fölhúzható bádog-békák

föld az éggel kék a zölddel

borult össze elalélva

szerelemtál részegülten

betűzgettem cartagena

delet ilyet soha én még

napot soha még így égni

hol a bokor víz és viskó

s még a beton is érzéki

félórát ha voltam nálad

míg egy kisded megszülethet

ameddig egy ismeretlent

elföldelnek elfelednek

kísértésbe szédítőbe

estem véled szerelembe

hogy maradjak viskóid közt

mindenkitől elfeledve

ittam fényed kéked zölded

a géphez gurított létra

tetejéről félórára

enyém voltál cartagena

fölszállóban már úgy rémlett

vityillóid rezegtetve

mindegyikben mintha egy-egy

szerelmespár ölelkezne

jaj elválnunk miért kellett

magadhoz mért nem öleltél

minden évszakom azóta

hóval borított hideg tél

egy napodért éjszakádért

cserébe mit vágyton-vágyok

adtam volna üdvösségem

az örökkévalóságot

ilyen bolond ki szerelmes

érzi hogy a szíve béna

belémsajdult sose látlak

többé viszont cartagena

s ittalak még színed fényed

amennyi talán elég lesz

itt a deres kárpátok közt

a közelgő öregséghez

hol a nap is a tiednek

csak lézengő halvány mása

kél és nyugszik emlékeztet

az egyszer-volt ragyogásra

ó a kéked ó a zölded

kékje zöldje víznek égnek

karib-tenger tüneménye

a neved is belémégett

nem gyógyít ki az idő sem

azon kapom magam néha

félhangosan szólongatlak

cartagena cartagena

1983

Ha

(látomás ember-távlatból)

ha elherdáljuk ezt a kánaánt is

ha itt sem építjük föl a

vágyva-vágyott új jeruzsálemet

ha kivágjuk az utolsó erdőket is

és önnön hatalmunktól részegülten

illatozó eukaliptusz-máglyák

körül karneválozunk

majd beomlanak a mikroprocesszoros

vakondokok vájta labirintusok

visszanyel mindent a kirabolt föld méhe

égrekövülnek a szuperszónikusok robbanásai

kondenz-felhők vakítják majd az

óceán gyönyörű tükrét s még

keselyűk se billegnek majd a

corcovádon posztoló krisztus

tehetetlenül széttárt karja közül

már fölmeredni látszó minden idők

legmonumentálisabb koldusbotján

1985

Dél keresztje alatt

az indián és a néger

tüzet rakni éppúgy térdel

mint a hargitán a pásztor

számolni ujjain számol

különbség ha van az égen

itt a göncöl jön föl este

fölöttük a dél keresztje

a poncsónak nincsen ujja

ritkán telik mégis újra

rojtosul a rojtja rongya

kigyérül akár a condra

különbség ha van az égen

itt a göncöl jön föl este

fölöttük a dél keresztje

egy útmenti fogadóban

talán még boldog is voltam

rióból murryba tartón

a gitárszót most is hallom

más a dallam egy a nóta

itt a göncöt jön föl este

odalenn a dél keresztje

ó te istenáldott földrész

lenn vagy – a szemem rád fölnéz

érett banán az újholdad

íve akár a sarlónak

nézem hosszan vágyakozva

ha feljön a göncöl este

szívemen a dél keresztje

1983

Körömversek

Réz Pálnak szeretettel

Itt a körömvers

ideje, Kosztolányi!

Körömszakadtig.

Rakétarózsát

pukkant patron: haiku.

Élessel töltlek.

Kertet s virágot,

csak szavakból, szavakkal.

Nem maradt másod.

A bárd s a tőke

eltűnt a múzeumból.

Itt járt a tettes.

Szögesdrót-eső.

A magasság is hozzánk

alacsonyodott.

Háziasultál?

Begyeld, amit elibéd

szórnak – s burukkolj!

Dérverte május.

Riadt pillámra halott

szirmok havaznak.

Húzd meg, ereszd meg!

Pórázon a pacsirta:

Énekén hallom.

Föl, egyre fönnebb!

Emelkedőben szép az

Ítéletidő.

Lesz-e majd torok

elüvölteni, amit

most elhallgatunk?!

Nyeld le a nyelved!

Egyszerre jóllakhatsz vele:

egyetlen egyszer.

Eget akkor majd

Fra Angelico fessen –

és üdvözülök.

Virágvasárnap.

Szamár még volna, de nincs

krisztusi státus.

Túszként kezelnek?

Hovátartozásod el

nem vitatható.

Ne légy kishitű!

Volt idő, hogy emberhúst

mértek Enyeden.

Szívvel-lélekkel.

Tűzzel-vassal – s majd újra

szívvel-lélekkel.

Szél veri a fát.

– Fuss az erdőbe, bolond!

– Fészek van rajtam.

A senkiföldje

gondosan fölszántva – s a

mienk parlagon.

Háború volna?

Keresztrejtvényt fejt nálunk

most minden múzsa.

Vidékiség, ó!

Mefisztó is lúdtalpas

közalkalmazott.

Tömjénezés, ó!

Középkor bűzét-szagát

szívom naponta.

Csínján a múlttal!

Részeg lehetsz tőle, de

jóllakott soha.

Engedted, isten,

hogy túlélje Hiador

s Vahot – Petőfit.

és majd elfognak

és majd felkötnek és majd

föl is támasztnak

Két körömre

Szent Mihály hava

hóharmat-verte

krizantémok – idén is

fekete lovon

kocogott velünk

a reménytelenségbe

szent mihály hava

Őszi éjszaka

rabszállítóként

csukódik ránk a sötét

őszi éjszaka

üzemelteti

az újratermelődő

szívós félelem

Féltékenység

féltékeny vagyok

a szavaimra nehogy

prostituálja

a nyilvánosság

egyik-másik bérlője –

zárdába velük

Mondják

meg lehet szokni

mondják a tetveket is

hát csak szokjátok

én vakarózom

amíg el nem vásik a

bőröm s a körmöm

Atyafiság

a vers is akár

a beton évekig hőt

termelve köt meg

s ha megkötött vul-

káni kőzetekkel lép

atyafiságba

Színházból jövet

Patanyom-tócsa,

megrekedt árok: mindegy –

csak szomjunk oltsa,

s benne tört arcunk

úgyahogy megvillanjon:

idejutottunk.

Krónika

Áthasonulnak

lassan a hosszú hangzók:

janicsárulnak,

de a csé, a gyé

s még jónéhányan, akár

az egri védők.

Tanköltemény

Kinek kellene

e tönkretett föld s rajta

az ínséges nép?

Nem acsarkodnunk,

dolgoznunk kellene most

egyetértésben.

Antik témára

Jó termést hozott

a vadszőlő, Catullus,

ne sírj, Lesbia,

lesz a rigómnak

rügyfakadásig elég

ennivalója.

Sor-vers

Előbb voltál itt.

Rendben van, testvér, állj

hát a sorba is

elém! de azzal

is csillapulhat éhed,

ha engem fölfalsz.

Dr. B. J.-nek

mert a vírusok,

akár a szabadságvágy,

irthatatlanná

kristályosodnak –

és járvánnyá élednek

alkalomadtán.

Három körömre

A központozás

rabságból próbáltál,

legalább abból…

s vélt bilincseid:

kérdő-, felkiáltójel

és a megvetett

hármaspont maradt

(zárójelek rácsa közt)

végső fegyvered.

teleírtam már

mind a húsz körmöm sőt a

fiaimét is

kinövi majd a

köröm a verset és még

holtom után is

lesz hová írnom

legalább jó egy hétig

ha minden jól megy

Három haiku haiku témára

Miért, hogy mindig

japán verssorok jutnak

rólad eszembe!

Ó, miért, hogy le

nem én szakíthattalak,

Cseresznyevirág!

Virágillatod

volt csak enyém, gyümölcsöt

másnak teremtél.

1983

História

Sámán körmökre¹

sátrakban laktunk

de írni már akkor is

tudtunk különben

honnan tudnátok

őseitek sok hősi

tettét ha föl nem

jegyeztük volna

félkönyökön bár s nyereg-

kápának dőlve –

európában

akkor még ürgelyukban

lakott a jó nép

s róma romjain

vakarózva fürdőt már

hírből sem ismert

noli tangere…

neked is nekem is jobb

ebbe maradnunk

1983

Szürke szonettek

Fabulatémákra

A tücsök és a hangya

megunta a tücsök a hosszú téli

koplalásokat s hogy prózában versben

évszázadok sőt ezredek meséi

szerint mindig szégyenkeznie kelljen

elkezdte tanulmányozni a hangya

életvitelét s borzasztó dologra

döbbent rá ki mit gyűjt beadja

morzsáig beszolgáltatja a bolyba

szolga az egyén hősi csak az ópusz

állapította meg elszontyolodva

s rajtam röhög a volt szolga ezópusz

s ti szabadnak hitt társaim azóta

is rajtam fenitek léha nyelvetek

ki koplalok bár de szabadon cirpelek

1983

A farkas és a bárány

mindennek fölfelé megy most az ára

nemcsak a nemesfémnek drágakőnek

le csupán a kisnépek s a magára

hagyott törzs tagjai értékelődnek

fura egy világ megmenthetné még a

menthetőkből csekélynél is csekélyebb

áldozattal egy-két műhold rakéta

s repülőerőd árából szegények

mint parázs ha fújják fölélemedve

önnön nyelvükkel világítanának

fura egy szerzemény az ember állat

meséket ír olvas hogy elfeledje

mihelyt adódik rá hatalma módja

a farkas mindig a bárányt okolja

1983

A fölfuvalkodott béka és az ökör

Egy vidéki mitugrászra

bevallom engem néha már gyötör

nemcsak gyötör de szinte mintha fájna

a nagyravágyó béka s az ökör

ezópusz óta híres fabulája

mert mindeddig harsányan kinevettük

a pukkadásig fölfuvalkodót

s most mintha nevetni nem volna kedvünk

ökörnyi már az öklünknyi se volt

fújja magát s a magáét a béka

megvalósulni látszik vágya célja

mind hatalmasabb csődöt mond a vén

fabulák minden eddigi receptje

hőköl szomjan az ökör s még remény

sincs arra hogy a béka kirepedne

1983

A vipera és a róka

védd magad ezópusz mert a megalomán

filozófus a kis nevenincsen

talpnyaló fönn az agorán

járt hogy befeketítsen

kart karba öltve látták menni őket

számodra végzetes lehet

legyintett ezópusz s a körötte levőknek

elmondott egy történetet

kart karba öltve vonultak nohát

bánom is én már ha rosszat ha jót hoz

tövisbokron vitte az ár a viperát

méltó a hajós a hajóhoz

állapította meg csöppet sem búslakodva

a látványon a róka

1983

A galambok és a patkányok

elnéztem az erőtlen

kis patakká apadt

folyó medrében az őszi verőben

koslató víg patkányokat

hátukon libegő galambok

kerestek mint a katona

fejében a ballada lombok

alatt tetvésző asszonya

sóbálvánnyá dermedten álltam

a hídon talán vélitek

gyökeret miért vert a lábam

látván milyen békésen érti meg

egymást milyen harmóniában

az alvilág s az égiek

1983

A kelmekészítő és a szénégető

meguntam szénégetővel

békélgetőznöm egy födél alatt

a napja is kormozva jő fel

s kifehérített gyolcsomat

mit éjet nappá téve szőttem

kötözve szakadt szálakat

hogy mindenkinek jutna bőven

emberhez méltó patyolat

s kötés a sebre mely hol itt hol ott

újra és újra fölfakad

meguntam a szénégetővel

békélgetőznöm egy födél alatt

a napja is kormozva jő fel

s befeketíti gyolcsomat

1983

A favágó és a fejsze

a fejsze végzi a maga

tervszerű végeznivalóját

hiszen arravaló a fa

ha már erdőnyi letarolják

és az se bánt ha belejő

s már-már eszelős mámorában

sikongat úgy is újranő

utódom kit nyomomba vágytam

csorbulnak itt még fejszeélek

köszörülhetik szüntelen

a favágó meg hadd rikoltson

nem gyűlölöm viselve sorsom

de a belőlem hasadt éket

mely belémhasít megvetem

1983

A fenyőfa és a nád

a nád hajlongott a fenyő nem

adta be derekát a szélnek

s kettétört ekképpen az erőtlen

nád javára billent eddig a mérleg

de jött egy legény amiről nem

vagy csak suttogva ha beszélnek

vihar múltával jött s merőben

más tanulságot adott a mesének

lévén maga is viharverte fáradt

és tapasztalt ki meséken átlát

lemetszette tőből a nádat

furulyát fabrikált belőle hátát

a kettétört fenyőnek vetve halkan

elkezdte siratni az alkonyatban

1983

Históriai pillanatok

1

caesar elkerülhette volna

ama véres március idusát

ha mint némelyik majmolója

korrupt testőrök helyett két kutyát

idomíttat be jóelőre

két jószimatú vérszomjas ebet

melyeket brutus ölelőre

táruló karja félre nem vezet

egyből megorrintotta volna

a két szemfüles dög a tóga

alatti tőrt dörgedelmes vivát

harsan a fórumon brutus pedig

nem ismervén az etológiát

máig kéz nélkül dísztelenkedik

2

nem minden alap nélküli a vád

nem csupán afféle római mendemonda

miszerint caligula a lovát

konzullá kinevezte volna

megfordult fejében s talán

meg is valósul a bizarrnak tetsző ötlet

hogyha még idejekorán

el nem kottyintja tervét egy görögnek

az állat uram kiszámíthatatlan

önfejűbb mint az ember – igazad van

prüszköl nyihog rúg harap hőbörög

igazat szóltál rabszolga tehát kuss

nehogy vérszemet kapjon a szenátus

caius döfött s kihörrent a görög

1984

Dachaui képeslapokra

1

az appellplatzon csönd honol

üresek benn a termek

a turisták most valahol

délen telelnek

kiszúrták hitler fél szemét

biztos valaki gyermek

az őr éppen fotót cserélt

és elhagytam a termet

és beültem a moziba

nonstop-módszerrel pergett

az egyhangú tragédia

teljesítve a tervet

Csönd van. Szemerkél. Szél oson.

Appellplatz. Ruhe! Holtszezon.

2

a mutathatósra abriktolt

krematórium kéménye fölött

füstnek is vélhetnéd hajdan-volt

füstnek a dús ködöt

tavasszal vagy a nyári kék

alatt feledtetőbbek

a látottak mikor a jegenyék

új egyenruhát öltenek

de most a ködben bólogó

fasor vésztjóslón silbakol

s a kürtőről a zsenge hó

mintha olvadna félek

mintha titokban valahol

valakik fűtenének

3

kinéztem a mementóul (vagy mintaként?)

berendezett barakkban

egy aránylag tűrhetőnek remélt

priccset és akaratlan

kifészkeltem agyamban is

für alle fälle egy

szonettnyi-kis

férőhelyet

ahol a gondolat

a zárt formában áttelelhet

fölszabadul és megmarad

még akkor is ha agyonvernek

valahol legbelül

unokáimnak jóvátételül

1984

Pergamentekercsekre

1

én a fáraó írnoka

ezennel kijelentem

bár kényszerítettek soha

semmit se szépítettem

utáltam mit a hivatal

naponta rámrótt

packázásaival

a gyáva előljárót

s mert szóval szólnom nem lehet

s mert törvény sincs mi védene

kivághatják nyelvem

a számadások szélire

versekbe szedtem amiket

le kellett volna nyelnem

2

a fáraó nem hallgatott

a geométerekre

maga döntött s az alapot

túlméretezte

aki tehette megszökött

hiába hajcsárolják

a népet a felügyelők

rabszolgákat a szolgák

nem jön össze a mű pedig

az idő egyre sürget

a munkát már csak mímelik

az arra kényszerültek

bőrük akár a pergamen

melyre írom az énekem

3

olykor ha nem néztek oda

arról is maszekoltam

ami a való s a csoda

közötti félúton van

egy boldogtalan szárnyanincs

madárról kinek párja

egy áhított de lábanincs

égi madárka

egy virágról nem ismerem

csak az illatát érzem

arról amiben idelenn

s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem

s még nem bánat egészen

4

írónádamat leteszem

mintsem vályogból sziklát

hazudni legyek kénytelen

vakuljon ha vakítják

s higgye hogy véghezvihető

s törvénye szerint élnek

a kéjt csak kínzásban lelő

alattomos heréltek

és hallgassa az éjben

hallgassa hogy zokognak

hallgassa örök ébren

hallgassa hogy jajongnak

a nagy mű érdekében

szülésre parancsoltak

5

írónádamat letevém

és elfújtam a mécset

időm egy imbolygó tevén

a sivatagnak léptet

ami belőle mérhető

becsülettel kimértem

most elhagy engem az idő

elporoszkál se érdem

se fortély soha vissza nem

hozhatja mit a teve visz

ennyire tellett istenem

szikkadok holtraváltan

egy elfuserált piramis

fullasztó árnyékában

1985

Űrsorompó

Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol

idén se lesz nálunk karácsony

hiába vártok

nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek

mindenkivel ő sem törődhet

messzi a csillag

mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk

de olyan sötétek az esték

s a szeretetnek

hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis

nézz uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak

1985

El kellene

nemcsak az írásjeleket

és a még mindig osztálykülönbséget

fitogtató nagybetűket el kellene

hagyni minden fölöslegest

meztelenre kellene vetkőz-

tetni a szavakat akár

a deportáltakat

1980

Elmondhatom

elmondhatom én az emberiségnek

ahhoz a szűk nem tudom hányadához

tartozom akik igazán fajra felekezetre

sőt nemzetiségre való tekintet nélkül

a legfelső emeleten élnek laknak

nem kopog-topog-csoszog senki

sem a fejünk fölött csak az esők

dobolnak a tetőn gyermekkoromat

lopva vissza egy valaha szénával

teli s ma már üresen roskadozó széna-

padlásról

ránk forróbban tűz a nap

hozzánk közelebb vannak a csillagok és

fohászunk is fórban van az alattunk

lakókéhoz viszonyítva

jaj csak tót-

ágast ne álljon egyszer ez a ház

ezzel ébredek minden hajnalban és amilyen

csöndben csak lehet úgy lopakodom

ki a fürdőszobába és amilyen ó-

vatosan csak tudom éppen csak meghú-

zintom a láncot dehogyis akarom én

magam ellen ingerelni az ál-

matlanságban szenvedő történelmet

1983

K. barátomnak

korszerű hősiesség az enyém

végig merlek kísérni ha nem is

a főtérig de mégiscsak a leg-

forgalmasabb európában úgy

mondanák a bánhofstrasszén

kiteszem magam az árgus tekin-

tetek s a tán mégárgusabb

rejtett kamerák prédájául és

bólintok biccentek a mellettünk

elsandító ismerősök felé

le-leintve magamban a

mindegyre föl-fölnyüszülő

félszet mégiscsak két gyerek

és egy asszony többé-kevésbé

biztosnak mondható

jövője jelene sőt múltja de

mégiscsak alávaló fráter

volnék ha még ennyire se

futná a merszből ha nem is

a főtérig mosolyogni való

sőt nevetséges az én hősi

oldaladon-kutyagolásom

láttam egyszer mondom útközben

hogy mondjak én is valamit

láttam egy hős ledöntött szobrát

hányódni a tyúkudvar szemetében

mosolyogni való sőt nevetséges

volt ahogyan a kakas a szobor tetemen

végig parádézott s a le-

nyakazott fejre pottyantva egyet

kukorékolt mosolyogni való

sőt nevetséges volt a hős

rohamra vezénylő karlendítése

ott a tyúkudvar szemetében ám

ha egyszer majd letiszto-

gatják szétesett tagjait

s lenyakazott fejét

visszaillesztve méltó

helyre állítják csodálattal

néz föl rá s megilletődve megy el

előtte az akkori arrajáró

1980

Hatalom

kiteregettem a kérvényeinket

mondtam mondtam a magamét

a magunkét s ő kicsit szűkre húzott

szemmel keskeny-kis mosollyal a szája

sarkában egy bent rekedt méhecske

sziszifuszi harcát figyelte

nem tudom hányszori ablak-

üvegnek ütődését vissza-

hullását s én csak mondtam mondtam

ömlött belőlem rólam a

megaláztatás éreztem hogy az ingem

már az alsóm is csupa víz

legalább ha az ablakot csak egy

résnyire hogy legalább annak a

boldogtalan kis méhnek sikerülne

de mintha a gondolatomban

olvasott volna hirtelen

azt mondta: nem!

1983

Történelemóra

a történelmet próbáltam

magyarázni a köveknek

hallgattak

próbáltam a fáknak

bólogattak

próbáltam a kertnek

szelíden rámmosolygott

a történelem négy

évszakból áll mondta

tavaszból nyárból

őszből és télből

most éppen tél jön

1985

Megszokás

megszokja a szem

meg a sötétet

hiába hunyorog

rám e kései nap

leszegett fejjel

baktatok mint a

felszínre fölhozott

hajdani bányalovak

1981

Obsitos dal

hasonlatosak vagyunk

azokhoz a katonákhoz

akiket megfelelő

időközönként példás

magatartásukért

előléptetnek

dekorálnak s úgy

vonulnak nyugállományba

kiérdemelt vagy

kitérdepelt sarzsival

ezüst vagy éppen arany

sújtással ékítve anélkül

hogy valaha is puskaport

szagoltak volna

pedig micsoda háborúk

dúlnak bennünk

1983

Könyvjelző

Az újfasizmus ellen

van amikor máglyákba gyűjtve

fojtogat áldozati füstje

úgy érzed amíg könyvre könyv ég

mintha agyvelőd pörkölődnék

van amikor a megmaradtra

vadásznak mint a ritka vadra

becsöngetnek éjnek évadján

és besurrannak mint a patkány

szimatolnak szaglásznak körbe

majd polcostól döntik a földre

és gyanúsított könyved örvén

elhurcol téged is a törvény

van amikor finomabb módját

eszelvén ki nem indokolják

miért s miért nem mint a zúzák

a bebegyelt ocsút bezúzzák

mielőtt még világot látna

átpréselik a másvilágra

van amikor csak lipve-lopva

elfelejti hozni a posta

ha merszed volna s tudakoznád

pilátusként kezüket mossák

van amikor szemük se rebben

csak ráböknek hogy mi van ebben

s mi amabban leszedni mindet

átnedvesül a gatyád inged

megszégyenülten mint a tolvaj

maradsz a szennyes kis motyóddal

mintha velődet vették volna

szédelegsz ki a folyosóra

reszkető kézzel matarászva

fordítva gyújtsz cigarettára

s egész életed kesernyéje

harap tikkadt szád szögletébe

1984

Mélyhűtött álmok helyett

a nagy neon vagy

mit tudom én milyen

nevű fény ketrecéből

ahol akár a csirkék

s a tyúkok fogyasztásra

fagyasztásra vagy éppen

tojástermelésre egyszóval

társadalom

fönntartásra ítélten

kell leélnem rövidke

leélni

valómat a

fennkölt sőt magasztos cél

szolgálatában fertőtlenített

sodrony-hidláson föl-alá föl

alá pillogva báván

bután és örökös

riadalomban jaj nehogy

eszükbe jusson egyszer

kiengedni a gyepre ahol az

első még föllelhető

giliszta vagy csimasz

okozta mérgezésen

már a legmicinebb micin sem

segít eresszetek

engedjetek amíg nem késő

neon helyett a napot néznem

s a frissen forduló barázdák

illatát beszívnom engedjetek

gyönyörködnöm a kis barázda-

billegetők kecses

ügyetlenkedéseiben rigók

gerlicék szárnya-libegése

támogasson el a

síromig mely a kertünk

végében vár és

még emberi emberi emberi

1983

Hiúság

Tagoló vers Sándor fiamnak
20. születésnapjára

lelkemre

többre

nem

vágyom

lenne

bár

egy

padom

lenn

Arany János

nevét

viselő

metróállomáson

1983

Ha majd

ha majd minden fal

teli lesz könyvvel képpel

ki öreg-székben ki pedig

hasmánt heverőn olvasgattok

önfeledten én szeretteim akkor

csöndesen kilopódzom

és elindulok a

kertünk vége felé mire

fölmerülnétek szemetek

dörzsölgetve úgy tetszik

hogy talán nem is voltam

csak valamelyik könyvben

olvastatok valamelyik

könyvben a sok közül

1983

Ha sejtené

ha sejtené hogy mennyi

villamosáram bizsereg a

majdnem bénának mondható

jobb karomban mekkora

feszültség lüktet

zsibbadó ujjaim bögyébe

nyilallón velem világíttatná

ezt a vidéki bahnhofstrasszét

üzemeket kapcsoltatna rám

s akkor talán hasznos

teljesítményeim nagylelkű

jutalmául megtűrné hogy

ünnep- és vasárnaponként

vagy legalábbis a hivatalos

munkaszüneti napokon

nappalokon verseket írjak

az ő dicsőségére

1985

Árnykép

nagy riadalom támad

az árnyékok hivatalában

ha tudomásukra jut

hogy van aki még mindig

nem ijed meg a

tulajdon árnyékától

összedugják a fejüket

és egyhangúlag

megvonják a gyanúsított

tulajdon árnyékát

majd idő teltével

kettőzött árnyékkal

látják el

kezdetét veszi a szorongás

mely lassacskán

rettegéssé fajul

még a tulajdon árnyékomat

is követik

motyogja a boldogtalan

sejtve-sejtvén

hogy a sajátjának vélt

árnyéka sem az övé

1985

Mese az írógépről

amikor az írógép

neszét vette hogy a

tulajdonosnak lejárt

a használati engedélye

beadta a kulcsot

billentyűi beragadtak

szalagja kifakult

kocsija kátyúba rekedt

úgy viselkedett

mint egy törvénytisztelő

öntudatos prostituált

akinek ha lejár a bárcája

nem űzi tovább az ipart

nem teszi ki magát az

esetleges razziák

kellemetlenségeinek

ennyire megszívlelte

amit egy életen át

beléje vertek

1985

Május

dulakodásban szétrúgott tüzek

füstje csípi a szememet

ítéletidő záporába fulladt

tüzek füstje mardossa torkomat

tehetetlen két tenyeremmel

milyen szánnivalóan

gyámoltalanná maszatoltam

valamikori elszánt arcomat

1979

Elrontott rondó

Ad notam Charles d’Orléans

nulla nulla hatvanöt hetvenhárom

mint egy tetovált reszketeg

deportált mormolom memorizálom

az írógép-szériaszámom

nyilvántartásba vétetett

gépem számozott járom

illúzióim nincsenek

nulla nulla hatvanöt hetvenhárom

a szó fölsebzi nyelvemet

gellert kap konok számon

az idő lám kivetkezett

emberi mivoltából

a tél s a tavasz egyremegy

források folyók csermelyek

várnék s nincs mire várnom

nulla nulla hatvanöt hetvenhárom

1988

Kiváltság

még versengünk is kiváltképpen

a nagy téli éhkoppok idején

rendezett parádés hajtóvadászatok

alkalmával még versengünk is

hogy melyikünket hasítson föl

elsőként fölségesen didergő

ujjait gőzölgő vérünkbe

párálló belsőségeinkbe

mártogatva megmelengetni

1987

Már alapozzák…

már alapozzák a divatjamúlt

vágányokat már rakosgatják

le a síneket nemsokára

indulhat a megkésett villamos

de lesz-é belőle valaha barrikád

1987

Sor(s)-vers

avagy egy vidéki üdvözítő
harminchárom sor(s)a

merre hová menjek én innen át- ki- hová

is telepedhetnék amikor nekem itt

szinte de szinte biztosnak mondható

helyem van kicsi székem minden köz-

ellátási de közszükségleti sor(s)ban

szinte barátnak számító ismerősök

helyzetemünket értő sor(s)társak közt akik hű-

ségesen állnak helyettem

is tartják a soro(so)mat ha bizonyos

funkcionális okokból elvégre még a vadállat

is ha muszáj szükségét végezni gyá-

moltalanul még derülnek-örülnek forma

is ha sikerrel jár mert attól a kedv is

köztudomásúlag mindjárt jobbra somolydul

hogy adná ki magát árulásnak venné a sor(s) ha

egy napon arra kellene ébrednie hogy én

is már illa berek nádak erek maradok hát

lassacskán araszolgatva előre előbbre

engedvén az inerciális a tehetetlen-

ségi erőnek navigálok havigálok sod-

ródom a sor(s)formáló tömegekkel az

ünnepi alkalmakkor népnek

is nevezettekkel napról-napra éjszaka aztán

mindenekért ami bennem bennünket ért

álom(s)írom a sort üdvösségünkemért

s azzal a már-már boldog reménnyel

szenderülök szentülök le hajnalba

hajlón hátha nekem nekünk

is juthat valamicske belőle de arra

is föl s el vagyok immáron készülve hogy mint

annyiszor annyi minden az üdvösség adagunkon

is kifogy kifogyhat s éppen az orrom előtt

épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)

1984

A prédikátor könyve

1. részének 9.versére

Ami volt ugyanaz lesz majd

és ami történt ugyanaz fog történni…

kiszolgáltatottnak lenni mit jelent

kérdezte a kisebbik fiam vacsora

közben a torkomon akadt a falat

riadtan nézhettem mert a tizen-

harmadik évében járó kisfiú szinte

bocsánat kérően kezdte magyarázni hogy

az utcán egy néni meg egy bácsi a

bácsi káromkodott is a káromkodást

értette nehogy elismételd szólt

rá az édesanyja te is mindent meg

hallasz amit nem kellene no persze

mondtam csak úgy ide is oda is hát nem

ti mondtátok hogy kérdezzek meg mindent

tőletek amit még nem értek hát persze

mondtam megint fölálltam s az utcára

szolgáló nyitott konyhaablakot ösztö-

nösen behajtottam majd becsuktam

annak rendje és módja szerint a

feleségem meg a lépcsőházra szolgáló

ajtóra vont a tekintetével sebtiben

párnázatot oda is lépett mintha csak

arról akarna meggyőződni sikerült-e

értem már értem ne is magyarázzatok kösz

még azt is mondta üvöltötte a bácsi hogy a

végén minket is mint a zsidókat kösz

köszönöm a finom vacsorát megszánt minket

bement a szobába mi pedig szótlanul

tettünk-vettünk a góluszban gettóban élő

családok történelmétől s no persze a

csukott ablaktól hirtelen megáporodott

levegőjű harmadik emeleti konyhában

1984

Szürke szonett

K. L. képeskönyvébe

meg ne tévesszen mosolyom

senkit az égvilágon

magamat rég nem áltatom

s tégedet se barátom

de önnön rettegéseim

miért vetitném rátok

inkább mosolygok feleim

akár a légtornászok

kihunyóban a csillagunk

ezen a korhadt kupolán

félre nézek a mélybe

isten csodája hogy vagyunk

mosolyogjatok vissza rám

nincs a csodának vége

1989

Kőnyomat

Köszöntővers helyett Domokos Gézának
hatvanadik születésnapjára

bölcsen rendelé az úr amikor

kőbe vésette a törvényeket

a templomok lerombolhatók

a temetők fölszánthatók

de mi történjék a kövekkel

a már kézbevettekkel

a megmunkáltakkal

az írott-kövekkel

a kövek beépíthetők

a kövek összezúzhatók

porrá őrölhetők

de attól még a kő kő marad

a kőpor pedig megüli a légutakat

ránehezedik a tüdőkre

a kővel már szüszifosz is

hiába próbálkozott

ezért mondom hogy bölcsen rendelé az úr

amikor kőbe vésette a törvényeket

a kövek persze elföldelhetők

mint bármely más veszélyes hulladék

de a köveknek nincs felezőidejük

elég egy ítéletidő

isten ments egy földindulás

a kövek bármikor felszínre kerülhetnek

és akkor bizony mondom néktek

kő kövön nem marad

1988

Egy ige összevont, tárgyas-alanyi ragozása jelentő mód, jelen időben

félem

féled

fél

féljük

félitek

félnek.

1988

Űrsorompó

Toró Tibornak

amikor egyre szélesebb körben

kezdett elterjedni

hogy a végtelen egyenlő a határtalannal

s hogy bizonyos alapigazságoknak

vélt axiómák postulátumok

nélküli világ is lehetséges

s hogy egy ponton át számtalan olyan

egyenes húzható melyek a

köréje képzelt körön belüli

más egyenesekkel

párhuzamosnak mondhatók

s hogy a képzelet körét

akár a határtalannal egyenlő

végtelenbe is tágíthatjuk

közbiztonsági okokból

sorompóval zárták

le a végtelent

közönséges

fenyőfa-sorompóval

1988

Csángó passió

elmennek a harangok

minden nagypénteken

rómába mennek

odamenegetnek

s ott felejtik

a nyelvünket

1987

Tömegsír-vers

a hangtompítós fegyverekkel

kivégzett hosszú hangzók

elföldelésekor kiderült

hogy nincs elég lapát

gyalogsági ásókért menesztett

egy leleményes altiszt s a kínos

várakozás hosszú percei

jó alkalmul szolgáltak hogy

írástudóik egyike-másika

szemlesütve néma kézszorítással

részvétét nyilváníthassa

a zsoltárt már csak magukban

dúdolhatták a kivégzett hosszú

hangzók hozzájuk tartozói

az isten háttal állt

mert ezer esztendő előtte annyi

mint a tegnapnak ő elmúlása

és egy rövid éj átvigyázása

1988

Gyülekezési szabadság zárójelekkel

a színházaikba (amíg még vannak)

az engedélyezett darabokra

a templomaikba (amíg még állnak)

felekezetre való tekintet nélkül

a temetéseikre (amíg még lesznek)

életük végéig fegyelmezetten

MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS

elmehetnek elmehetnek

1988

Egy öreg ember utolsó fohásza

Bátoríts hogy a kötelet

nyakamba tudjam vetni

és adj erőt uram

az elrugaszkodáshoz

ámen

1988

Históriás énekek odaátra

A bujdosni se tudó szegénylegény éneke

Ad notam Ady Endre D. G. barátomnak mondom

kelendő a burkus

minket még egy rongyos

forintra se taksál

senki emberboltos

nem kellünk mi múltnak

nem kellünk mi mának

kivált jövendőnek

minket itt utálnak

nem kellünk mi testvér

sem itten sem ottan

a nemkellésekbe

beleszomorodtam

hitted volna-e hogy

nyelvpecérnek álljon

a valamikori

kenyerespajtásom

kivel együtt víttunk

vettük meg a sáncot

akkor még a világ

gyönyörűnek látszott

lejárt testvér lejárt

rosszul tarisznyáltak

felezőideje

a vén ideáknak

kiszikkadt a nádas

kigyérült az erdő

nem bujdosó lenne

a nevünk tekergő

sem inde sem unde

semerre az utunk

egy-két ezer évet

vissza kell butulnunk

kelendő a burkus

hát vigyék ha adják

várjuk mint a holtak

az ítélet napját

1985

Hétlábú bogár

Sz. D. utolsó útja

heten emeltük vállra

tarisznyában is elvihető

földi maradványod

hosszúkás hétlábú bogárként

csoszogtál araszoltál

sehogysem akart kijönni a lépés

most se jött ki a lépés

még az öröklét felé

tartóban sem

én még a kalapomat is

kénytelen voltam

hónom alatt szorongatni

míg valaki meg nem szánt

s ki nem kapta onnan

komikus lett volna

ha mondjuk a lépcsőn

fölfelé ahol súlyos

tölgyfa-páncélod ugyancsak

vállamra nehezedett

s mind a két kezemre szükség volt

ha akkor a kalap elgurul

belelépek vagy elbotlom benne

rágondolni is rettenetes

mivé sikeredhetett

volna az egész

végtisztességtevés

most már nyugodt lehetsz

oldaladon a fiaddal

sírotok ugyan jeltelen még

de mesternek nagynak mondanak

olyan bennfentes biztonsággal

amilyennel azelőtt részegesnek

idegbetegnek suttogtak

de azóta ezt már

istván is

lászló is

elmondhatták neked akik

akkor halálra váltan bár

de még gyanútlanul

lépegettek mögötted

most már együtt mosolyoghattok

hogy milyen elszántan próbálom

elfogadhatóvá kopogni

ezt a keserű krónikát

Mellékdal:

hantoltál önmagad fölé gyönyörű

benemsüppedő vershantokat

töprenghet most a sok hű barát

vajon melyik jeltelen sír a tied

1984

Páskándi Géza

zsoltárt énekel kehes orgonakísérettel csak hívőkhöz szól elszántsága ökölvívókéra emlékeztet a valóság mely-ben volt s van rész számára mint a becsüsnek a portéka biológusnak az élővilág gyomornak a táplálék emésztés helyett is absztrahál s a csajka fenekén is mindig ott tudott hagyni egy kanálnyit papírból is képes szeszt párolni és alkimistákat igazolandó aranyat is vére költővér nulla-egy mindenkinek adhat senkitől sem kaphat csak szó szerinti rokon vérűektől zászlója fehér nem a meg-adás a szerelem s a győzelem fehérje borból lettünk sörré válunk tanulhatják meg az apokrifoid szentenciát akik végigbolyongják képzeletének nem mindennapi tárlatát bizony hogy úgy van bólogatják vissza a mától nyomorodott hajdan volt alakok ha százszor újraszületik akkor is az írás marad lelki és testi kenyere ha véletlenül a gondviselés messzesége folytán falumban látta volna meg a napot lótartó lett volna de a szomszédos dobaiak fajtájából akik szeretik táncoltatni szügybecsapdosva bíztatják a lovat vásárról vásárra havonta-hetente új pár fordul meg a kezükön sohase járnak üres szekérrel s a kaptatón föl a mindig nehéz terhet fuvarozók kedvével-komolyságával vetik vállukat a lőcsnek akkor is ha csak egyvékányi cseresznye szundikál a sarjú közt a kóberes szekér derekában

1975

Ballada

H. Gy. érdemes művésznek

olykor meg-megcsillan

valami vékonyka fénysugár

káprázni kezd a szemünk

lassacskán belénk

bizsereg annak a

reménye hogy talán

mégis valami emberségesebb

emberarcúbb hogyismondjukra

lesz kilátás aztán

kiderül csak a porkoláb

fiacskája játszadozik

ajándékba kapott kis

zsebtükrével vagy éppen

az őrtorony valamelyik

őre pásztázza végig

önszorgalomból vagy

puszta szórakozásból

a megszokottól eltérő

időben a gondosan

fölszántott elboronált

senkiföldjét s abból

vetült a már-már lakályosnak

mondható barakkunkra az a

csalóka fénysugár

1984

Kettős ballada

Ad notam François Villon

az eső egykedvűen csorog

piszkos állomásépület

feketézők és tolvajok

számigálják a pénzüket

a homlokzatra kent süket

betűknek is szakálla nőtt

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

lopni erény az boldogul

ki hazudik a becsület

lassan némává szótlanul

ilyen hosszú áramszünet

rég nem volt mondja ki tüzet

kér és kacsintva mellbe bök

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

csak az nem látja aki vak

csak az nem hallja ki süket

azt ami van s mit mondanak

mázolhatsz öles betűket

levedli minden épület

homlokzatok és gyártetők

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

az élet csupa kisbetű

s akár bennünk a rémület

semmi sem örökéletű

hiába törvény rendelet

mert a sok kicsi sokra megy

s lesznek fejüket fölszegők

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

olcsóbb lett volna s hasznosabb

bármilyen drága szemüveg

mely a látásra módot ad

kár volt a gyöngülő szemek

arányában a betűket

nagyítgatni jött csődre csőd

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

koncul hiába vettetünk

csillapítani éhüket

a millióknak csak velünk

ideig óráig lehet

s a szítogatott gyűlölet

csak késlelteti az időt

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

Ajánlás

Felség késő a szemüveg

annak kit elvakít a gőg

növesztik titkon szőrüket

már a hatalmas meszelők

1986

N. Stănescu búcsúja

szájatokba rágtam eddig a szót

mint a csecsemőknek karonülőknek

szokták a legelső még anyatej-ízű

falatokat régebben az édesanyák

fölserdültek mostantól már

kaparj kurta neked is lesz

harapjatok azért van fogatok

beszéljetek azért van nyelvetek

kiáltsatok azért van torkotok

szeressetek azért van szívetek

s kezdjétek megszokni hogy az életre

semmilyen nyelven sem rímel a halál

most elrepül a holdat-tojó madár

költeni fészkére száll

1984

Örök pásztor

In memoriam Zaharia Stancu

fekete nyájak számadója

lettél darie örök pásztor

ülsz a nagy folyam túlsó

partján mint hajdanán a zajló

dunát hallgatva lehunyt szemmel

s mint gyermekkorodban annyiszor

most már örökre mezítláb el-

elbicegsz egyik-másik volt

bojtárodhoz számadó társaidhoz

kolompok mélabús el-

elhaló hangján üzengetsz

üzengettek a még innenső

parton pásztorkodóknak

minden naplementével minden

fölkelő teleholddal

1984

Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

egyszer már majdnem sikerült

egyik verssorod csuhakötelén

mint az artistáknak a trapézig

följutnom de láttam hogy te a

megváltás lassacskán kétezer

év óta egyre húzódó zűrös

utómunkálataival vagy el-

foglalva szemérmesen és

megértő tisztelettel vissza-

ereszkedtem a porondra

1984

Vae victis

Változat Baconsky-témára

egyre ritkábbak a meghallók

egyre ritkábbak a megértők

egyre több a mogyoró- és nyírfa-

vesszőket hántolgató jákob

észjárású élelmes el-

s lehallgatott a prédikátor

hiábavalóságok

hiábavalósága

volt minden ő intelme röhögésbe

fulladnak a példabeszédek

botot emelni készülnek a társak

tarisznyák mélyén rejtőzködnek a

hangjukat-vesztett furulyák

sír a bárányka vérét venni

diadalmas kések fenődnek

1984

Madárijesztők

Göcögő rigmus Kormos Pistának

emlékszel-é pista emlékszel-é

a madárijesztőkre ahogyan estefelé

napszentületkor az egész napi vacak

meló után állnak az öreg manchai lovag

egykedvű leszármazottaiként

tudván, hogy tőlük még egy fia madár se fél

sok rémisztőt kitalált már az emberész

de nekünk emlékszel-é az egész

szörnyű bagázsból csak ezek a lengeteg

csámpás legény-másaink voltak kedvesek

tudták a madarak is tudják semmi vész

irodalom csak játék az egész

hókuszpókusz de a már elvetett

magot vigyázni kell tartják az illemet

tisztelik tisztük napközben derék

hivatalukból se varjúraj se veréb

sem a seregélyek surrogó ostora

gúnyt nem űzne az őrzőkből soha

alkonyatkor jut is marad is alapon

estefelé aztán szűnik a tilalom

telik a begy s ha jóllaktak a fáradt

madárijesztők vállaira szállnak

beszélgetnek velük sorra kikérdezik

napközben költött verseik

csupa nagy költő mondtad egyszer a vonat

ablakában könyöklőn nagyokat

göcögve hozzá no nézd balassi és

a társa meg világra olyan mint vitéz

s az a menyecske-farba bámuló kujon

ki más ha nem a margózó villon

és ez a gyom közül ki se látszó keszeg

amilyen én leszek

emlékszel-é pista emlékszel-é

a madárijesztőkre úgy estefelé

rájuk gondoltam abban az októberi

napsütésben mikor az ég madarai

dideregtek mivel az örökkévaló

nakonxipánban egyszerre

zuhant le minden hó

1984

A clevelandi Kossuth-szobor

Mintha most érkezne ő is

és jönne szembe, vagy csak

mi megyünk? Lélegzését is

hallani vélem, s csak áll,

mosolyogni-valóan

divatjamúlt öltözékében,

soványan s boldogtalanul

lendíti fél karját, s a

másikkal kardjához kapva,

nem kardjára ütve – áll:

eszméi madárijesztőjeként

az eszeveszetten száguldó

gépkocsik tömkelegében.

Talán kiált, de nem

hallom, hogy mit. Intenék,

de már nem látom, velem is

robog a kocsi. Szégyentől

ég az arcom: valamit tenni

kéne: egy fölmentő sereget!

– o, yes! vagy legalább

egy bátor századot – o, yes!

egy méltó századot – o, yes!

egy századot legalább,

mégiscsak atyánk, vezérünk,

– o, yes! o, yes!

egy hős, egy ember.

S jól tudom, hogy ezer

Damjanich se – o, no! –

vágjon bár élete árán

utat a dübörgéstől

rezgő talapzatig.

O, no!

Soha.

1979

Krónikás ének

Jékely Zoltánnak – odaátra

legelőször a házsongárdi kaptatón

voltál szívélyes kalauzolóm

hármasban lépdeltünk mintha elégiát

magad szász imre s én az újdonsült barát

meg-megálltunk a kripták félsorán

el-elméláztatok sovány

optimizmusomon

hogy mégis mégis akkor is – vajon

csak ennyit szóltál szomorkásan a haránt

behulló de még nem egészen

nyárias napsütésben

és nekünk szentelted az egész délutánt

dicsérted meg sem érdemelten

frissiben fordított arghezi-versem

szégyenlem most is arcomon a pírt

még szerencse hogy a gyermek közbesírt

mikor a feleségem kávét-főzni ment

s mi hármasban maradtunk odabent

halkan hogy a csecsemő gyermek

előtt se szégyenüljek

azt mondtad hanem a saját

versedben az a láb

az utolsó jambus sántikál pedig

a szabályok nem nagyon engedik

csöndes séta csöndes helyet az anda

múmia-szagú jaj hagyd a francba

maradjon inkább az a spondeus

nem föltétlenül kell mindig deus

ex machina egy-egy falatka nyers

nem árt ha túlpirítják rágós lesz a vers

szentgyörgypusztán horgászásból jövet

dicséred ügyességemet

szinte kár értem

hogy időm versekre fecsérlem

életlen fejszéddel is mily kiváló

tehetség vagyok mint favágó

barátok rokonok unokáid

s büszkén végig mutogatod

a vén dunából kifogott

nem mindennapi trófeáid

nézzétek milyen váratlan szerencse

tündéri tündéri cipőcske

arany cipellő és éppen a balja

küldte nekem egy drága bécsi szajha

az is lehet fölgerjedt úri dáma

dobta kincsemül a dunába

kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár

végül a kis royal

és mindig hármasban vagy még többedmagunk

margitka szomorú áhított angyalunk

lator grandpierre és titkokat rebbenő

pillákkal mindig egy-egy tünde nő

évek múltán a bérházrengeteg

útvesztőiben kerestelek

serlegből ittunk a brassói ötvös ős

munkája volt-e mint egy édes ősz

meg-megvillant benne a bor tüze

hármasban voltunk akkor is emlékszel-e

elkísértük aztán a cimborát

ballagdáltunk a margit-hídon át

s mikor elvitte őt a villamos

néztünk utána és csak itt honos

kajánsággal mondtam szép verseket

írogat ez a te embered

szépeket mondtad de néha rozogát

rozoga istenem de szép szó nohát

húsz éve húsz éve nem mondtam ó be rég

ki ezt a gyönyörű gyönyörű szó-gebét

rozoga rosinante rozoga

s már előttünk állt donkihót lova

felültél rá s én finom mosolyod

szálaiból hamarjában-fonott

kötőfékszáron fogtam rozogát

s átkocogtuk hármasban a dunát

ó a házsongárdban hányszor kerestelek

mint a kitartó s konok turista sereg

keresgéli sírhantról sírhalomra

apád sorait duruzsolva

apáczai és aletta nevét

hiábavaló a beszéd

tudják hogy itt ringatja rég az álom

hiába magyarázom

hiába

idézem hogy már apád sem találta

akár ama petőfi-versben

hol írva van: „tíz annyi volt az ellen

győznünk nem lehetett”

mert megírta miénk az ütközet

megnyertük a vízaknai csatát

történnek a verssel történnek ilyen csodák

kereslek én is már-már szégyenem

sírod a házsongárdban nem lelem

itt kell lennie itt vagy valahol

rámmosolyogsz a száraz lomb alól

s nem-értem verset olvasok le szádról

fordítsd le ezt a kedvemért te sándor

rainer maria rilke: ősz

s hozd magaddal amikor idejösz

ha németed még sűrűn odakozmál

azt se bánnám ha saját verset hoznál

Elkészültem. Várok. Mikor ír le,

akiről általam ekképpen szóla Rilke:

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt

a messzi égnek kertje hervadozna;

nemet-legyintve hullnak mind halomba.

S a csillagok köréből elbolyongva

magányba hull a súlyos éji föld.

Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.

S amott a másik: hullva hull le minden.

De Egyvalaki végtelen szelíden

minden lehullást a kezében tart.

1983

Krónikás ének

Illyés Gyulának – odaátra

ég már a szekértábor is

remény sincs fölmentő seregre

a föld is ég

futja-e még

csonkán-bonkán elkeseredve

egy utolsó lesz-ami-leszre

csak hős ne légy

mert ebben

a hősietlen

korban hősnek lenni nem érdemes

és nem szabad

de meg se add magad

van aki már

kötélre vár

csüggedni is erőtlen

ég már a szekértábor is

istenem hová vetődtem

van aki sír

van aki szül

van aki hallgat

van aki jajgat

a zsoldosok az elmaradt

hópénzért kiabálnak

a tisztjeik

az átállás esélyeit

latolgatják suttyomban

szorosra húzzák a hevedert

s a tönkrevert

védők közt kilovagolnak

van aki sír

van aki hallgat

akik elmentek közülünk

nem voltak közülünk valók

mert ha közülünk valók lettek volna

nem mentek volna el

szétosztjuk az úr testét

utolsó kenyerünket

mindenki hallgat

ég már a szekértábor is

a föld is ég

füstje a kék

egekben tova ködlik

potomság

a többit

megírja ha megírja más

zizegni kezd zizegni kezd

a hajdani

a majdani

kukoricás

1988

Visszafojtott szavak a Házsongárdban

Kacsó Sándor sírjánál

se imádság se ének

feketét vett igékből halotti beszédek

mormolunk rebegünk

mi lesz velünk mi lesz velünk.

senki teremtett

nem múlhatja e vermet

mindnyájan ehhez járulók vagyunk

siratván siratjuk magunk.

ő volt a tisztesség fehér

zászlaja alatt a vezér

igéi ama tarpai

esze tamás talpas kurucai

mosolya búzát érlelő

maga a nyárelő

dühében a tenger morajlott

s az ágyúkká öntött harangok.

a ki nem üvölthető félszek

idején nekünk nyomot vérzett

leáldozott a mindenség süket

a harangok lenyelték nyelvüket

csupán a bárány rázza az akol

sötétjében csengőjét valahol

a gyermekkor gyönyörű kék egén

pillog föl milliom gyertyafény

s egy-két a nyárból megmaradt

tücsök cirpeg az öles hó alatt.

se tárogató se harsona

föl nem riasztja álmából soha

nyugszik ki volt a szeretet fehér

zászlaja alatt a vezér

s mi a ránk szakadt nagy télben toporgók

körülállván ezt a koporsót

mormoljunk el mibennünk áldott

lelkéért bár egy miatyánkot

1984

Sörény és koponya

Töredék

harmadnapon már csak sörény és koponya

lerágott bordák s a karambolozott csigolya

egymásra futott véres kis vagonjai

el sem kellett már takarítani

harmadnapon már csak a dögszag s a belek

széttaposott sarából torozó legyek

s a szakadék szélén sebtében kirakott

zabálás sürgette anyagcsere-nyomok

s a csönd a tehetetlen lombok szégyene

miért itt kellett megtörténnie

harmadnapon már csak sörény és koponya

lerágott bordák s a karambolozott csigolya

üres kötőfékszárat húz a nap

végig az erdőn még egy sugarat

mint akire önnön halála alkonyul

úgy állok olyan vígasztalanul

s a dögre settenkedő farkasok

szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok

1981

Tavaszi tarisznya – napsugár versek

(1957–1989)

Róka-mondóka

Volt egy kicsi kakasom,

elvitte a róka.

Jércém is a tavaszon,

elvitte a róka.

Volt egy ludam, jó tojó,

elvitte a róka.

Récém, tóban tocsogó,

elvitte a róka.

Gácsérom és gúnárom,

elvitte a róka.

Semmim sincsen, tirárom,

vigye el a róka!

Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó

utas-itatónak,

diófának vagy a fán

füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,

lenni bár egy hangnak,

jönni-menni volna jó

akárcsak a harmat.

A tavon

Szúnyog zirreg a tó fölött,

bűvöli a béka.

Alig várja, hogy leszálljon

elé a zsombékra.

– Szállj már alább, gyere, gyere,

ne félj tőlem, szentem!

Szúnyogot én már náladnál

nagyobbat is nyeltem.

Így biztatja a szúnyogot

meredt szemű béka,

amikor a tóra vetül

a gólya árnyéka.

Ám a béka se lát, se hall:

– Ne félj, szúnyog úrfi!

Hamm, bekaplak, de hálából

megtanítlak úszni.

Ugrik is már, és a szúnyog

mintha nem lett volna.

De a gólya sem hiába

szállott le a tóra.

Csőre villan, mint a penge,

csattan, mint az ostor:

nyakon csípi béka úrfit,

s viszi szúnyogostól.

Szitakötő tánca

Zurrogó-zirregő

szitakötő tánca

csipkét ver a csengve

csobogó forrásra.

Zirren kéken, zölden,

sásról sásra táncol,

úgy veri a csipkét

önnön árnyékából.

Reggeltől napestig

egyvégtében járja,

de csak alkonyatkor

látszik a munkája.

Akkor aztán pitypang,

káka, békalencse

s a csobogó forrás

minden egy szem kincse.

Szitakötő szőtte

csipke alatt csillog,

s alábújik inni

az esthajnalcsillag.

Gágogó

Baktat, kocog a csacsi,

diceg-döcög a kocsi.

Árok martján a liba

azt gágogja: taliga,

kicsi kocsi, taliga,

a csacsi nem paripa!

De csak kocog a csacsi,

diceg-döcög a kocsi,

csak a kerék mondja, hogy

kityi-kotyi, kityi-koty,

ha liba vagy, csak totyogj!

Kerekítő

Amott egy nagy kerek felhő,

alatta egy kerek erdő,

kerek erdőn kerek tisztás,

közepében kicsi kis ház,

abban lakik Kereki,

ki az erdőt kerüli.

Kallózó

Kál hozott kelmét

kalákában kallózták,

kalimpokkal kalimpolták,

kalapáccsal kalapálták,

vályúban verték,

teregették kertre,

eső esse, verje,

szálas eső szapulja,

száraz szellő hadd fújja,

verő nap aranyozza,

teljék ki széle, hossza:

kerekedjék Kálnak kalap,

karimáján keljen a nap.

Ács

Kipikopi kalapács,

korán kél a kicsi ács.

Karján fűrész, kicsi fejsze:

kiköszörült jó szekerce.

Bőrtarsolya tele szeggel,

állványon éri a reggel.

Takács

Kipikop, nem kalapács:

korán kel a kis takács.

Vetélője veteget,

másokat is költöget.

Keze alatt három vég

vásznat sző meg három gép.

Kovács

Kipikopi kalapács,

korán kél a kis kovács.

De egy kovács nem kovács:

csak két kovács egy kovács.

Egyik fogja a vasat,

másik ver rá nagyokat.

Kipikopi döndeleg:

addig üsd, amíg meleg!

Szakács

Kipikopi kopogás.

Tán még alszik a szakács?

Kicsi kovács, kicsi ács,

gépe mellől a takács,

mind egyszerre kérdezi:

kész van-e a reggeli?

Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék

talpig aranyban állva,

biztatón mosolyognék

a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,

tágas udvaron állnék,

aki alám ül, annak

jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,

piros almákat termő,

nem is csak egyetlen fa,

hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán

gyertyán vagy fenyő lennék,

hogy aki fázik, égő

tüzemnél melegedjék.

Ne félj!

Ne félj, ne félj!

Múlóban már a tél.

A nap, a nap

lassan erőre kap.

Remény, remény

ragyog az ág hegyén.

De még, de még

tartja magát a jég.

De már, de már

ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,

ha labda töri be.

Cicus, cinke, citera

Fürge vizek habosodnak,

hegyek, völgyek mosakodnak,

törülköznek reggel, este

rojtos, bojtos fellegekbe.

Március, március,

bolyhosodik a cicus.

Sütkérezik a domboldal,

sütteti hasát a nappal,

kamasz szelek fütyörésznek,

szikkadoznak az ösvények.

– Cinke, cinke, cinege,

jön a tavasz, tetszik-e?

– Tetszik bizony, csak siessen,

hogy a tollam fényesedjen,

hogy a begyem begyesedjen,

s a hangom is édesedjen,

pengjen, mint a citera,

cit-cit, cit-cit, citera.

Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet;

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Májusi szellő

Almavirággal

futkos a szellő,

akár egy kócos

semmirekellő.

Kócosnak kócos,

de nem mihaszna,

okot nem ád ő

soha panaszra.

Füttyöget olykor,

mintha ő volna

a kertek kedves

sárgarigója.

Meghintáztatja

ágon a fészket,

leszáll a földre:

fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,

s ha dolga nincsen,

elüldögél egy

kék nefelejcsen.

Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,

mert folyton-folyvást egyet hajtogat:

kakukk, kakukk, kakukk.

Mintha az erdő egyesegyedül

az övé volna, szégyentelenül

fújja a magáét: kakukk, kakukk.

Túlkiabál minden más madarat,

csak harsogja a nyári ég alatt:

kakukk, kakukk, kakukk.

Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,

kisajátít idegen fészkeket,

abba tojik a szemtelen kakukk.

Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:

szeretni kell mindenegy madarat,

akkor is, ha kakukk.

Hatalmas az ég, végtelen a nyár,

s ideje a kakukknak is lejár,

elnémul, bereked.

És újra hallod majd a cinegék,

pintyek, rigók kedves kis énekét

s a locska verebet.

Őszeleji kívánság

A vadludak és a darvak

már az égre ékelődnek;

hosszú őszt a maradóknak,

jó utat az elmenőknek.

A fecskék is készülődnek,

sürgönydróton sorakoznak;

jó utat az elmenőknek,

hosszú őszt a maradóknak.

Az árnyékok vékonyodnak,

a patakok hűvösödnek;

hosszú őszt a maradóknak,

jó utat az elmenőknek.

Gyapjasodnak a kis őzek,

vöröslik a lenyugvó nap;

jó utat az elmenőnek,

hosszú őszt a maradónak.

Lapulnak a lehullt lombok

Sem a napot, sem a holdat

nem látjuk már napok óta,

habarcsával a szürkeség

a kék eget bevakolta.

Sehol egy tenyérnyi kékség,

bár egy vékony repedésnyi;

nincs a feketerigónak,

nincsen kedve fütyörészni.

Csak csetteget ágról ágra,

hírleli: vége az ősznek,

lapulnak a lehullt lombok,

fáradtak, nem kergetőznek.

Lombok helyett fönn a fákon

csupa sötét varjú-kár van.

S elkezd a hó hulldogálni,

mint a tavaly ilyentájban.

Szemerkél az őszi eső

Szemerkél az őszi eső,

szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári

viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél

pompázatos szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó

záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,

hogy azok is elszeleltek,

akik árnyas lombja között

nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,

csak egy öreg, mindig álmos

varjú maradt hűséges a

lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,

jól tudja, hogy nemsokára

lesz az öreg diófának

gyönyörűszép hósubája.

Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya,

deres a medve lábnyoma.

Lecsupaszult a málnavész.

Minden toboz a földre néz.

Hályogos szemmel pillogat

olykor néhányat még a nap.

Se cirpelés, se csipogás,

hallgat minden kis muzsikás.

Csak a szél, csak a szél,

egyedül ő zenél.

Ág se moccanhat nélküle,

minden kis hang az ő műve.

A medve helyett ő morog.

Övé minden csőr és torok,

ő játszik minden furulyán,

harsonán, dobon, pikulán.

Táncoltat erdőt, bokrokat,

lebbent az égre fodrokat,

s annak, ki ellene szegül,

annak a hátán hegedül.

Tánc a havon

Cinkék bokáznak

öles havon.

Nézi a varjak

hallgatagon.

Nézik, nézik, majd

billegetőn

járni kezdik a

havas tetőn.

Kikeringőznek

a cserepek

védelme alól

a verebek.

S még a kéményből

a jó öreg

bagoly is elő-

s kikecmereg.

Hideg van, hideg,

a mindenit!

De minket az el

nem keserít.

Járjuk, csak járjuk,

ha nem lehet

elűznünk másképp

e vad telet.

Elnémult a kis patak

Elnémult a kis patak,

elakadt a hangja,

jég födte be s a jeget

öles hó takarja.

Azt se tudnád, hol lehet,

merre volt a medre,

partja közét a nagy hó

színültig befedte.

De a füzek, az öreg

girbe-gurba strázsák,

az elnémult patakot

télen is vigyázzák.

Ösvény is fut rajta friss,

naponta-vert ösvény,

hogyha volna korcsolyám,

magam is felkötném.

Beállnék a gyermekek

vidám seregébe,

s tavaszt-hozó verseket

karcolnék a jégre.

Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,

megosztom veletek e fél cipót,

megosztom az én olyan-amilyen

éneken-szerzett kenyerem.

Csettegess, rigóm, járd a kerteket,

jöjjetek, csókák, varjak, verebek:

vendégül látok minden itt maradt,

velünk telelő madarat.

Terítve már patyolat abroszom,

kenyeremet elétek morzsolom.

Nem várok érte, nem kell félnetek,

ordas télben ujjongó éneket.

Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,

akkor zendüljön a ti hangotok,

hírrel hirdetve, hogy az emberek

télen se voltak embertelenek.

Zsörtölődő

Elegünk van már,

elegünk.

Meddig kell még di-

deregnünk?

Mondják a kupás-

cserepet

megülő fagyos

verebek.

Télen átal is

nyaraló

fecskének lenni

volna jó,

csettegeti a

porkahó

alatt csőrölő

kis rigó.

Varjú körözget,

billeget,

letácsol rigót

s verebet.

Hogyha kedves a

tollatok,

annyit ne sopán-

kodjatok.

Megértem én már

eleget,

ennél is zordabb

teleket.

De olyat eddig

sohasem,

hogy vége egyszer

ne legyen.

Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,

nem tud rólad a nagy erdő,

sem a hó alatt a határ,

sem a határ fölött szálló

árva madár.

Új esztendő, új esztendő,

nem volt a nyakadban csengő,

nesztelenül érkeztél meg,

lábad nyomát nem érezték

az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,

csak a nap, az alvajáró,

jelezték, hogy újra megjő

éjfélkor az esedékes

új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,

vidám kedvvel, ünneplőben,

csak a népek vártak téged,

háromszázhatvanöt napi

reménységnek.

Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,

nem mozdul róla felhő,

a napot is ritkán látja,

mégis zöldell minden fája.

Ha az erdő futni tudna,

vihar jöttén tovafutna,

de nem futhat, mert a fészkek

futtában mind leesnének.

Madarait némaságra,

kárhoztatná bujdosásra.

Milyen erdő az olyan, hol

még egy árva madár sem szól.

Ha gyérítik, morajozva

fölzúg, mintha tenger volna.

Ősszel búsul, télen hallgat,

kikeletkor újrasarjad.

Esőleső

Szomorú az esőleső,

mert eső semerről se jő.

Se keletről, se nyugatról,

már a béka se kuruttyol.

Potyára nem kuruttyolhat,

ha nincs udvara a holdnak.

Minden este mért vesződnék,

ha nincs szavahihetőség.

Már a csacsi sem iázgat,

viszi, mit a juhász rárak.

Kétoldalt a batyu, mintha

két lecsúszott púpja ringna.

Makacs állat, nem hajt térdet,

azért nem megy el tevének.

Se tevének, se zebrának;

türelmesen poroszkálgat.

Dörren az ég, jön az eső,

jókedvű az esőleső.

Felhő föd el napot, holdat:

boldog békák kuruttyolnak.

Villám cikkan, zápor paskol

hol keletről, hol nyugatról.

Szól a szamár: csacsiságnak

tartanám, hogy most iázzak.

Kánikula

Kutyameleg, kánikula,

nyelvét kiveti a kutya,

budákol, a tűző, heves

nap elől árnyékot keres.

De alighogy hűvösre lel

s leheverne, költözni kell:

falja az árnyékot a nap,

s az ebbe is beleharap.

Pillognak a récék, libák,

nem csinálnak most galibát;

kiapadt a kicsi patak,

mint a cérna, kettészakadt.

Itt-ott ha még van is, ami

víznek mondható valami,

odamennek a bivalyok,

s kimártják a kis patakot.

Egyedül egy árva csacsi

hangját lehet csak hallani,

megereszt egy bátor iá-t,

esőért az égre kiált.

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik

hangjától a levegő; lüktető

köröcskék pengetik a nap

feszes sugarait.

Zeng, zeng a pacsirta, óceánra

menekült kis kalózadó,

s azt sugározza egyre,

fáradhatatlanul,

hogy milyen rettenetes éjszakánként

egy magányosan didergő kökénybokor

alján virrasztani.

Nyárialmafa

Ilyenkor ősszel senki se

gondol a nyárialmafára.

Dísztelen áll, üresen ásít

kifosztott koronája.

Még a lombját is hamarabb

hullatja, mint a társak,

akik most gyümölccsel rakott

tele ágakkal állnak.

És jönnek a szüretelő,

zsivajgó, vidám népek,

s a nyárialmafára ők

nemhogy föl, rá se néznek.

Ilyen az élet, susogja,

megfakul minden érdem.

És futna, mint a levelek,

bujdosna szégyenében.

Bujdosna, de a gyökerek

konokul visszatartják:

ha odébbállna, ki terem

jövőre nyárialmát.

Őszi biztató

Utolsókat kondul

a hegyen a kolomp:

itt nekünk már semmi,

de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,

a fenyves fölzokog

csordákba verődve

futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:

hártyavékony jeget

csipkéznek szélire

a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,

a bátor őszikék

arra bátorítnak:

ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha

megzendül a kolomp,

lesz megint idefönn,

lesz nekünk keresnivalónk.

A kíváncsi Hold

Fönn az égen bandukolt,

kóborolt a Telehold.

S kíváncsi lett módfelett,

hogy a Földön mi lehet.

„Közelebbről volna jó

látni, milyen is a tó.

Nem fürödtem soha még,

hajnalig jót fürödnék.

Elkötnék egy csónakot,

csónakáznék egy nagyot,

vagy kószálnék boldogan.

(Mindig csak a sugaram

jár a földi utakon.)

Bemásznék egy ablakon:

a fejemre puha ágy

borítaná paplanát.

Nem aludtam soha még –

reggelig szundítanék.

Nálam nélkül valahogy

meglesznek a csillagok.”

Ezt gondolta, s legurult

az égről a Telehold.

És alighogy legurult,

az ég sötétbe borult.

És így aztán

künn a pusztán:

nem a tóban, nem a város

tájékán, hanem egy sáros

patakmarton ért a Földre.

Majdnemhogy a nyakát törte.

És botorkált árkon-bokron;

nem volt, aki világítson.

Falu, város messze volt;

megszeppent a Telehold.

És kiabált, de hiába.

Érezte, hogy a szép sárga

ruhája is csupa sár.

„Kár volt, kár volt, ej de kár

legurulnod, vén szamár!” –

szidta magát, mint a bokrot,

amíg a patakba’ mosdott.

Addig mosdott, addig morgott,

míg a pajkos patakfodrok

elkapták – s már ott se volt.

Sodródott a Telehold.

Hajnal hasadt, szólt a kakas,

amikor az égi utas

patakháton himbálózva

érkezett egy kisvárosba.

Karján kosárral egy asszony

jött éppen, hogy ruhát mosson.

„Hínye, de szép sárga labda!” –

szólt az asszony és kikapta,

ki a patakból a kókadt

és didergő Teleholdat.

Állt az asszony, örömében

nem tudta, mitévő légyen.

Nézegette, majd ledobta:

pattant a hold, mint a labda.

Elkapta az asszony, s féltve

bedugta a kötényébe.

Ott a Holdnak nem volt nyugta,

belecsusszant a patakba,

azt gondolta: „Jobb lesz innen

minél előbb eleveznem.

Ha köténybe kötnek, félek,

nem szeretem a sötétet.”

Szökött volna a Hold, hogyha

az asszony fülön nem fogja,

fülön csípte, kézbe kapta:

„Furcsa szerzet vagy te, labda.

Úgy tetszik, mintha már téged

valahonnan ismernélek.

Ábrázatod olyanforma,

Mintha a Hold képe volna.”

Megszeppent a Hold nagyon:

jaj, mi lesz ebből vajon,

ha a titka kitudódik,

és híre megy, hogy a Hold itt

lenn a Földön kóborolgat?

Nagy melege lett a Holdnak:

„Jaj, mi lesz, ha kémnek vélnek,

veszedelmes ellenségnek?

Nincsen erő, mely határt szab

a suttogó gyanakvásnak.

Elfognak és vasra vernek.”

Átkozta az órát, percet,

melyikben a Földre vágyott,

szidta magát s a világot;

s ijedtében kezdett fogyni,

jobban mondva fogyatkozni.

De az asszony észrevette:

„Ejnye, mintha ereszkedne,

mintha ki volna lyukadva.”

S belenyomta a patakba.

Alányomta, meglötykölte,

kötényével megtörölte;

gömbölyödött a Hold képe

mint az égen olyan szépre,

s egészen megvidámodva

rámosolygott az asszonyra.

S jókedvűen felfrissülve

huppant le a selymes fűbe.

Várta nyugton, hogy az asszony

a patakban kimoshasson.

Tetszett neki, hogy a szorgos

asszony milyen ügyesen mos.

S az is tetszett, hogy az ágról

fölötte egy kismadár szól,

azt se bánta, hogy a hangyák

körülmásszák, megszagolják,

derült rajta, hogy a szöcske

egy ugrással átalszökte.

Gyönyörködött volna még,

de fölpillantott a nagy égre

kelet felé, hogy a Napnak

sugarai fölragyogtak.

S lám, egy harmatos fűszálon

föléje hajolt az álom.

Ott hagytuk a mesénk abba,

hogy a Hold, a sárga labda,

földet érve, kimerülten

elaludt a selymes fűben,

míg az asszony nagy serényen

mosott a patak vizében.

Aludt a Hold, ahogy még nem

aludt soha életében.

Aludt, mély álomba hullva,

aludt a Hold, mint a bunda,

mint egy megfáradt napszámos,

aki ritkán jut alváshoz,

mint a tej a köcsögökben,

mint a méz a bödönökben

aludt a Hold, mint a gyermek,

akit anyja ringat-renget,

aludt, mint a földi vándor

alszik, mikor Hold világol.

Aludt a Hold, arra ébredt,

hogy valaki fütyörészget,

más valaki kacarászgat,

s ő a nagy ruháskosárnak

alján fekszik, nem a fűben:

„Hát ide meg hogy kerültem?!”

S látta hunyorogva, pislán,

hogy egy fiú meg egy kislány

hajol fölé, és becézve,

simogatva veszi kézbe.

Örömet és boldogságot

ilyet a Hold még nem látott.

Kézbe kapták, föl-földobták,

akár az igazi labdát.

Szállt a Hold, szállt a magasba,

huppant vissza sűrű tapsra:

Egy előre,

két kettőre,

három hatra,

hat kilencre,

kilenc tízre,

tizenegyre,

elöl tapsra,

hátul tapsra.

Szállt a Hold, szállt oly magasba,

ahová még nem szállt labda.

Diófányi, jegenyényi

magasra szállt, már-már félni,

tartani lehetett tőle,

hogy vissza se jön a földre.

Elszámoltak húszig, százig,

„Már csak alig-alig látszik”,

mondta a kisfiú pislán,

elsírta magát a kislány.

Összegyűlt az utca népe,

nyújtott nyakkal leste-nézte,

visszaszáll-e az a labda,

vagy ott marad a magasba’.

Ekkor a Hold gondolt egyet,

vetett egy csodás bukfencet.

És visszahullt végre, végre

a kislány két tenyerébe.

Tetszett a Holdnak a játék,

jónéhányszor égre szállt még,

egyre fönnebb parittyázta

magát a kék magasságba,

s mit nem tehet földi labda:

meg-megállt egy pillanatra,

bele-belehallgatózva

a zengő pacsirtaszóba,

s támaszul szolgált a fáradt,

lankadozó kismadárnak.

Hátára vette és hagyta,

hogy ott magát megszusszanja,

és erőre kapva újra

kedves dalát tovább fújja.

Tetszett a Holdnak a játék,

egyszer-kétszer föl-le szállt még,

egyre inkább mind hosszabban

időzgetett a magasban.

Nőtt a Holdban a kísértés,

idelenn meg nőtt a féltés.

„Fönnebb!”, zengték a pacsirták,

idelenn meg visszasírták.

Könnymaszatos képpel pislán

sírt a kisfiú s a kislány.

Hát az asszony, ő meg mit tett?

Alkalmas hálót kerített,

és kötött rá hosszú spárgát,

hogy majd azzal zabolázzák

a labdát, ha visszajönne…

S visszaszállt a Hold a Földre.

Bánhatta már, hogy miért nem

maradt végleg fönn az égen.

Bánhatta a játékos Hold:

mire leért, már fogoly volt,

mint a lovakra a hámot,

ráöltöztették a hálót.

Nem akartak semmi rosszat,

nem tudták, hogy Holdat fogtak.

Ők csak azt szerették volna,

hogy az ég el ne rabolja.

Nem akartak semmi rosszat,

csak kedvükre játszadoztak.

Kezdetben a Hold se bánta,

tetszett neki a jó spárga.

Élvezte, hogy földobálják,

s mikor fönn van, visszarántják.

Tetszett neki, nem csodálom,

sose volt a Hold pórázon,

nem tudhatta, rá mi várhat,

akit sose ráncigáltak.

Mondom, vidám s gyanútlan volt

a hálóba bújtatott Hold.

S játék közben azt tervezte:

ha eljön a langyos este,

nekifeszül majd a hámnak,

és az égig meg sem állnak.

Mit bolyongjon egymagában

a sötétlő éjszakában…

Majd hármasban szekereznek,

fölvidítja a két gyermek

az egyhangú éjszakákat.

„Nosza próbáljuk ki, lám csak!”.

és nekifeszült a hámnak.

Egy araszra,

két araszra

libbentek mind magasabbra.

Szerencsére jött az anyjuk:

„Jöjjön kend is hamar, apjuk!”

De jött a nagy ijedségre

a két gyermek bátyja, nénje,

és a szomszédság se késett

megadni a segítséget,

kapaszkodtak, ki hol érte,

egymásba s a spárga-végbe

és végül a diófába.

Így a Holdat visszarántva,

hurkolták, akár a láncos

kutyát a vén diófához.

Megborzadt a vén diófa

a hatalmas riadóra.

És az ebnek is inába

szállt korábbi bátorsága,

visszaiszkolt és a vackán

kuporgott, mint egy aggastyán.

Szállott, röppent hírt hadarva

a kerítésre a szarka:

hogy már jönnek, hogy már látta,

elindultak házról házra,

mint a sintér a kutyákat,

szedik össze a labdákat.

Nagy csönd lett a tyúkudvarban,

mint amikor szörnyű baj van,

mint amikor héja, kánya

száll alá a diófára.

Vette szárnya alá apró

csirkéit a gondos kotló,

s mint egy hervadó bokréta

kókadt a kakas taréja.

És a ludak meg a récék

pillogatva egymást nézték.

Félt a grádics, félt a jámbor

százesztendős pincegádor,

a tetőn a kémény, s félt a

diófának döntött létra.

(Húzta volna, hogyha tudja,

lábait föl a magasba.)

Félt minden, mi látható volt,

de kivált a fuldokló Hold;

félt is, fájt is, mert húsába

vágott a ráhurkolt spárga.

Nyílt az ajtó s jött ki rajta

a háznép apraja, nagyja.

Elöl a fiú s a kislány

lábujjhegyezgetve, pislán,

mert tudták már: a hálóban

nem labda, hanem a Hold van.

„Hányszor mondtam, fogadkozván,

még a Holdat is lehoznám,

csak hogy kedvére tehessek

az én két szép gyermekemnek.

Hát most itt van. Ugye, Apjuk,

ezt a labdát föl nem adjuk.

Megölne a szégyen, hogyha

a hatóság itt elfogja.

A pincébe, a kamrába

föl kell vinni a padlásra.”

„Elrejteni már nem tudjuk,

de csöppet se búsulj, Anyjuk.

Ki kell hamar a boltbéli

sárga labdára cserélni.

A segítségnyújtó népek

eddig mindent kibeszéltek.

Ha ők egyszer labdát láttak,

ott kell lenni a labdának.

De dologra! Jönnek is már.”

Ugrott a fiú s a kislány,

hozták a nagy sárga labdát

és a Hold helyébe lopták.

Hát a Holdat – bajban voltak –,

hová rejthetnék a Holdat?

„Ide hozzám, ide gyorsan!”,

vakkant a kutya az ólban.

S azon nyomban künn is termett.

A Holdat meg a két gyermek

begurította az ólba.

Föllélegzett a diófa.

Fölneszelt a szárnyas jószág:

„Most már jöhet a hatóság”,

kongta a grádics s a jámbor

százesztendős pincegádor.

Odafönn a ház gerincén

kihúzta magát a kémény,

s örömében majdnem léha

táncra kelt az öreg létra.

Kötötték a Holdat láncos

kutyaként a diófához.

Delet húztak, és a népek

ki-ki lassan hazaszéledt.

Elmenőben nahátoltak,

szemügyre vették a Holdat,

megbökdösték, lapogatták,

nevetgélve táncoltatták,

furcsállták a furcsa labdát.

A két gyermek örömében

nem tudta, mitévő légyen;

egy darabig cirógatták,

aztán az udvaron hagyták,

s jó étvággyal nekiestek

a párolgó húslevesnek.

Borított a vén diófa

árnyékot a teleholdra,

s vetett levelekből ágyat

az ég csüggedt vándorának.

Mert a vén fa tudva tudta,

ki raboskodik alatta,

tudta, kit kötöttek láncos

kutyaként a derekához.

Járásáról, mosolyáról,

ismerte az illatáról,

mert illatot mindig tőle

vett az éj szép királynője.

És tudta az eb az ólban,

hogy az ól előtt a Hold van.

Hányszor ugatta meg bátran

a holdfényes éjszakában,

s hányszor vonított rá, hányszor,

minden időváltozáskor.

Most, hogy szemtől szembe voltak,

bámulta az eb a Holdat.

Inalt volna, mert inába

szállott csahos bátorsága,

de láncon volt szegény állat,

s ki láncon van, nem ugrálhat.

Megszeppent a Hold is látván,

hogy a kutya mint egy bálvány

mered rá az ólajtóból.

Attól tartott, belékóstol,

„Még hagyján, ha megszaglászna,

ez a kutyának szokása,

szaglászgasson – eb a lelke –,

csak a lábát ne emelje.

Inkább tépjen széjjel, mintsem

engem így megszégyenítsen.”

„Rabtárs – vakkant az eb halkan –,

úgy látom, bajban vagy.” „Bajban –

szólt vissza Hold. – És nincsen,

aki bajomban segítsen,

de nem panaszképpen mondom…”.

„Segíteni az én dolgom,

megteszem, mi tőlem telhet,

ameddig a láncom enged,

mert jótett helyébe jót várj,

hozzám te jóságos voltál,

felhőbe bújtál, ha láttad,

hogy kergetnek, hajigálnak.

Bocsáss meg, ha rádcsaholtam,

amikor nagy bajban voltam,

és vonítva szidtalak, ha

örvet kötöttek nyakamba.”

S kúszott az eb lopakodva,

hogy a spárgát elharapja.

Kúszott az eb lassan, loppal,

de az ajtón sebbel-lobbal

kiviharzott a két gyermek.

Soha ilyen ijedelmet

nem látott még a diófa.

Iszkolt a nagy riadóra

az eb is vissza az ólba.

Mert riadó volt valóban,

hírlelte a tévé s újság,

mozgolódott a hatóság;

máris házról házra jártak,

minden labdát megvizsgáltak,

s a gyanúsnak mondhatókat

elküldték a kutatónak.

Eltűnt a Hold, hajnal óta

senki se tud semmit róla.

Sem égen a csillagászok,

se tengerben a halászok,

sehol senki se találja.

„Nagy szégyen a tudományra,”

tanakodtak a tudósok,

működtek a kártyajósok,

s keresték az űrhajósok,

akik éppen szálltak volna

rakétájukkal a Holdra.

Keresték a Holdat: hol van?

Kuksolt a Hold bent az ólban.

Az ól előtt nemtörődöm

pózban ült az eb a földön.

Úgy tett, mintha rá se rántna

a buzgólkodók hadára.

Mert igen szép számmal voltak

vizslatói a vén Holdnak.

Ketten másztak a padlásra,

ketten bújtak a kamrába,

ketten meg az ágyak alját

s a párnákat tapogatták,

kettőt meg benyelt a jámbor

évszázados pincegádor.

Fényt villantott a zseblámpa

a tömzsi káposztáskádra.

És már harsant a kiáltás:

Megvan, megvan! De a nyálkás

lében csak egy rongyos, poshadt

sós káposztafejet fogtak.

Jókedvre derült a bátor

tett láttán a pincegádor.

Pöffentett a ház gerincén

és kormot prüszkölt a kémény.

Az udvaron álló népek

mosolyogtak, nevetgéltek.

Derült a fiú s a kislány

a foglyul ejtett káposztán.

Rohant pulyka, lúd, tyúk, réce,

hogy a káposztát széttépje.

Csak a kotló maradt veszteg,

közel senkit se eresztett,

nagyokat kerrentve szórta

szitkát a kutakodókra.

Kettesével jöttek-mentek,

fölverték az udvart, kertet.

Végül nem maradt más hátra,

fölhágtak a diófára.

Megrázintották a vén fát,

s elbillentették a létrát.

Dűltében kihullt vagy három

fog az öreg lajtorjából.

Így a fönnrekedt vitézek

egy darabig még fürkésztek,

megnézték a szarkafészket,

aztán a legalsó ágak

közül bátran leugráltak.

Lehuppantak rendre, sorra,

de majdnem a kutyaólra.

Ám az eb, ki nemtörődöm

pózban ült eddig a földön,

s úgy tett, mintha rá se rántna

a buzgólkodók hadára

(bár a füle s szemesarka

figyelt minden mozzanatra),

talpra szökkent, s vicsorogva

hörrent a lepotyogókra.

Csitították: „Jól van, jól van,

a te helyed benn az ólban.

Ne félj, arra nincs parancsunk,

hogy az óladban kutassunk.”

Erre az eb megnyugodva

visszahúzódott az ólba,

s odakacsintott a kókadt,

mi tagadás, ijedt Holdnak:

„Vérem árán is megvédem,

ne félj, pajtás – a vendégem.”

Hálásan dörzsölte álmos

képét a Hold a kutyához,

s el is aludt azon nyomban

a jól védett kutyaólban.

Odakint az ól előtt meg

lassacskán szedelőzködtek.

Még a bolti sárga labdát,

azt is az udvaron hagyták.

Jegyzőkönyvbe vették: dolgát

elvégezte a hatóság.

Tanúk rá, kik jelen voltak.

Híre-hamva sincs a Holdnak.

Aludt a Hold, aludt volna,

de megrebbent a diófa.

Nem is rebbent, hanem borzadt,

sötétbe vonta az ólat.

Betakarta, kitakarta,

ahogyan a szél akarta.

Nyögött a lomb és az ágak

össze-vissza kalimpáltak.

Kereste lúd, pulyka, réce,

hol lelhetne menedékre.

Moccanatlan csak a kémény

posztolt fönn a ház gerincén,

ahonnan már kereket

oldottak a verebek.

No meg lenn a szelíd, jámbor

évszázados pincegádor,

csak ő nem volt megijedve,

fölnézett a fellegekre,

s mint aki sok vihart látott,

várta, hogyha már villámlott,

a mennydörgést visszhangozva

illendően viszonozza.

Ettől a Hold még nyugodtan

aludt volna, benn az ólban,

mert fáradt volt, a kalandra

ráment egész álló napja.

Aludt volna, de az ebnek

a csontjai úgy reszkettek,

hogy nemcsak az alvó Holdat,

de még a sírbéli holtat,

azt is menten felébresztik,

ha az ólban most az fekszik.

Félt az eb, belebújt volna,

ha van rajta luk, a Holdba.

„Egyet se félj, gazdám, kedves”,

bújt a Hold az ijedt ebhez.

„Én odafent sose látok

esőt, cikázó villámot.

Örüljünk hát együtt, kérlek,

a csodaszép mennydörgésnek.”

„Nem, ó nem, hát én sem félek”,

állt az eb lassan kötélnek,

nyüszítve még, félve, loppal,

hóna alatt a vén Holddal,

künnebb-künnebb araszolva,

kikönyökölt az ajtóba.

Onnan csodálták, bámulták

a nagy vihar elvonultát.

Nézték, milyen vígan táncol

az üdítő nyári zápor.

Rázta magát a diófa,

dudorászott a csatorna,

bújtak ki a cserepek

alól a hős verebek.

Kortyolt a vízből a jámbor

évszázados pincegádor.

S a tócsában billegett a

künn felejtett bolti labda.

A Holdnak is kedve szottyant,

hogy fürödjék, s odatoccsant

a fürdőző bolti, sárga

labda mellé a tócsába,

s vígan lubickoltak.

Nyílt az ajtó, nyílt az ablak,

előbb csak kikönyököltek,

aztán futott a két gyermek,

most már együtt pocsolyáztak,

örömére a családnak.

Perdült a kutya is táncra,

perdült volna, de a lánca

nem engedte. Jött az asszony,

s hogy az eb is hadd mulasson,

levette a láncot róla,

s rádobta a kutyaólra.

A kisfiú a labdával

járta, a Hold a kislánnyal,

de legszebben a kiláncolt

kutya táncolt.

Amint jött, olyan hamar

inalt el a zivatar.

Egyet-kettőt még dörgött, és

tovagördült a mennydörgés.

Kibújt a Nap és vidáman

mártózott a pocsolyákban,

megmosdott a patakokban,

keréknyomban, patanyomban,

s lenyugvóban, visszanézve,

szivárványt festett az égre.

Ült a Hold, az eb s a labda

szárítkozni ki a napra;

de megszeppent a két gyermek,

mert a Hold egyet tüsszentett.

Fölkapta a kislány s féltve

göngyölte a kötényébe.

Vitték hamar be a házba.

Bújtatták paplanos ágyba,

de előbb didergő testét

jó szárazra törülgették.

Hársfavirágból teát,

finom meleg vacsorát,

legalább egy jó levest

főztek volna örömest,

hűlés ellen aszpirinnal

tömték volna vitaminnal,

de már kutya baja sem

volt a Holdnak, kedvesen

hordta körbe mosolyát,

élvezte a vetett ágy

kényelmét és melegét.

Le-lehunyta a szemét,

aztán újra fölnyitotta

s körbehordta mosolyogva.

Odakünn, míg a boldog Hold

benn a vetett ágyon trónolt,

odakünn a vén diófa

készülődött az alkonyra.

Lombjáról a kövér cseppek

mind egy csöppig leperegtek.

Szikkadóban volt a sár is,

csitult a sánc s a kanális.

Tollászkodott a majorság,

követelte esti jussát:

tyúk, lúd, réce, tojó, gácsér

sorba állt a vacsoráért.

Sötétült a csöndes, jámbor

évszázados pincegádor.

Búcsúzott a ház gerincén

a nyugvó Naptól a kémény.

Az eb is visszaoldalgott

az óljába, hol a Hold volt

még az imént a vendége.

Béke szállt a tájra, béke.

A fák közül ki-kilesve

útrakelt a nyári este,

virágról virágra lépve

borult lágyan a vidékre.

Töprengett a Hold az ágyban.

„Teljesült a régi vágyam,

reggelig jót szundíthatnék,

de szólít a kötelesség.”

Ki-kinézett, föl az égre,

érezte, hogy menni kéne.

Ahogy szürkült, sötétedett,

a Hold egyre fényesedett.

Tévében és rádióban

egyre kérdezték, hogy hol van.

A gyermekek tanácskoztak,

a felnőttek tamáskodtak.

„Ha megvolna, nem keresnék.”

Hitték is, nem is, a vendég

kibenlétét, égi voltát…

Eldöntötték, visszalopják,

visszasegítik az égre.

„Száz szónak is egy a vége,

megvárjuk az öreg estét,

s ha akkor is még keresnék,

ha a csillagok körében

nem tündökölne az égen,

akkor aztán… akkor aztán.”

„Nincs mit várnunk” – szólt a kislány –,

„a csillagok már fönn vannak

s magányosan pillogatnak.

Mindannyian sóvárogva

néznek a mi ablakunkra.”

Nem volt helye már a szónak,

könnyeztek és mosolyogtak.

Ölelték a Holdat s féltőn

léptek vele le a lépcsőn.

Már a talpraszökkent létrán

mászott a fiú s a kislány,

vitték köténybe markolva

föl a Holdat a magasba.

Suhogott a vén diófa,

nagy vitorla lett a lombja.

„Egy kettőre,

két kettőre,

négy háromra,

hat az ötre,

hét a hatra.”

Repült a Hold, szállt magasra.

A csillagok fölragyogtak,

ahogy holdas estén szoktak.

A ház népe meghatódva

nézett föl a teleholdra.

Érezték, ahogy ott álltak,

illatát a szabadságnak.

De legboldogabb az eb volt,

mert barátja, az öreg Hold,

mielőtt magasba mászott,

elcsórta a kutyaláncot.

Kicsi legény, nagy tarisznya

Horgasinamat verdeső

tarisznyában palavessző,

palavessző s palatábla…

Így indultam valamikor,

legelőször iskolába.

Le az utcán büszkén, bátran

lépdeltem a tarisznyámmal.

– Hova viszed, ugyan biza,

azt a legényt, te tarisznya? –

Tréfálkoztak a felnőttek,

akik velem szembe jöttek.

Máskor pedig ilyenformán

mosolyogták a tarisznyám:

– Éhes lehet a tudásra

az, akinek ilyen hosszú,

ilyen nagy a tarisznyája.

De csak mentem, még büszkébben,

míg az iskoláig értem.

Az iskola kapujában

gyökeret vert a két lábam.

S álltam, míg csak bátorító

szóval nem jött a tanító.

Rám mosolygott: – Ej, kis legény,

gyere fiam, bátran, ne félj!

Kézen fogott, bevezetett.

Emlékszem, be melegem lett.

Évek teltek, múltak, de még

most is érzem olykor-olykor

jó tanítóm meleg kezét.

Birka-irka

Szomorú a birka,

mert üres az irka.

Azért béget, azért sír-rí,

mivel fogja teleírni.

Majdcsak teleírja

irkáját a birka,

tele azzal amit ismer,

a nagy bével meg a kissel.

Pulyka-szégyen

Iskolába jár a pulyka,

de az esze nagyon kurta.

Sose tudja, mert nem figyel,

azt amiből felelni kell.

És még ő dúl-fúl, sistereg,

pukkadozik, majd szétreped.

Lebernyegje irul-pirul:

most már csak azért se tanul.

Ha ez így megy – szégyenszemre –,

nem járhat majd egyetemre.

Hogyha lovam volna

Hogyha lovam volna,

zabbal abrakolnám,

kocsiba, szekérbe

soha be nem fognám.

Zabla helyett elég

volna egy kötőfék,

nyerget se tennék rá,

sarkantyút se kötnék.

Szőrén ülném én meg,

s tudom, egy jó szóra

még a tengeren is

egyből átugorna.

Ha a napnak

Ha a napnak lába volna,

bizonyára gyalogolna.

Ha pedig keze is lenne,

akkor ő is cipekedne,

s leülne, ha elfáradna,

ide mellénk, a kis padra.

Kérges kezét térdre ejtvén,

merengne a holdas estén.

Úgy várná be, szépen ülve,

hogy őt a föld megkerülje.

Ha én zápor volnék

Ha én zápor volnék,

égig érő zápor,

áztatnám a földet

istenigazából.

Hogyha napfény volnék,

melengető napfény,

minden sugaramat

széjjel teregetném.

Ha én harmat volnék,

minden reggel s este

lábujjhegyen lépnék

bársonyos füvekre.

Hogyha szellő volnék

erdőn, mezőn átal

járnék a virágok

finom illatával.

Kislány vagyok, s ezért

harmat, napfény, zápor

s a vidám szellő is

igaz, jó barátom.

Ünnep van, ünnep van…

Ünnep van, ünnep van,

nagy ün-nep.

Terülj meg, asztalkám,

te-rülj meg.

Esztike asztalát

nagyszemű kisbabák

ü-lik be

aki a legjobb volt

az ül az

ö-li-be.

Megmosta a kezét

min-den-ki.

De finom az ebéd,

ün-ne-pi!

Ünnep van, ünnep van,

gyer-mek nap,

még a kis

cica is

fagylaltot

nya-lo-gat.

Évike-nénike

Évike, Évike,

bizony ő már

nénike.

Nénikéje Esztikének,

pedig még csak a hat évet

őszire

tölti be.

De azért már, mint egy nagylány,

sürög-forog, nézi: hadd lám,

eszik-e,

jóllakott-e

Esztike?

S lábujjhegyen jár, ha alszik,

s hogy aludjon, vele alszik,

s pisszre rebben apró ujja,

ha valaki megzavarja.

Hessegető

Bú, bú, fekete bánat,

kedvemre ne boríts szárnyat.

Hess el, fekete kotló!

Lovamon arany a patkó,

szájában ezüst a zabla,

kantárja, csótárja, csatja

gyémánttal van kirakva.

Hess el, fekete vénség,

mielőtt rád nem lépnék!

Faragott versike

Volt egy fakatona.

Fából volt a lova:

kengyelje, kantárja

a kádár munkája,

fából a patkója,

fakovács patkolta:

fából volt faragva

a föld is alatta.

Fahuszár, favitéz,

Hadd látom, mennyit kérsz?

Százat adj lovamért,

ezeret magamért.

Csapj oda, csapj bele,

égjen a tenyere!

Három székláb

Van egy kisszék,

háromlábú,

három lába:

három bábu.

Egyik: Billeg,

másik: Ballag,

harmadik meg:

Billegballag.

Így a kisszék

meg nem állhat,

szidja is a

három lábat.

Állj meg, Billeg!

Nyughass, Ballag!

Ne lipinkázz,

Billegballag!

De ők aztán

csak azért se,

nem hallgatnak

a kisszékre.

Billeg ballag,

Ballag billeg,

s Billegballag

ballag-billeg.

Jár csak jár a

három tébláb,

ringatózó

három székláb.

Kedvébe

eképpen járnak

a kicsi szék

gazdájának.

Tűvé-tevő

Szőrén-szálán elveszett,

lába kelt a tűnek,

cérnát, hogyha varrni kell,

most már mibe fűznek?

Tűvé tette a szobát,

egész áldott este.

Sírt a kislány de a tűt

hiába kereste.

Lába mégse kelhetett,

el senkise vitte,

meglelném, ha valaki

keresni segítne.

Megkérte a kiskakast,

hogy keresnék ketten.

Kukurikú, meglelem

ha keresni kezdem.

Tűvé tette a helyet

egész áldott este,

a kis tűt a kakas is

hiába kereste.

Megkérte a kiskutyát.

Bízd a szimatomra,

úgy veheted mintha már

a tű meg is volna.

Tűvé tette a helyet

egész áldott este,

a kis tűt a kutyus is

hiába kereste.

Megkérte a malacot.

Egyet se sírj húgom,

azt a kis tűt neked én

menten előtúrom.

Tűvé tette a helyet

egész áldott este,

túrt a malac, de a tűt

hiába kereste.

Megkérte az egeret,

utána a macskát,

végül a vakondot is,

de nem látta hasznát.

Tűvé tették a helyet,

egész áldott este,

macska, egér s a vakond

mind a tűt kereste.

Ám hiába, nyoma se

volt sehol a tűnek,

cérnát, hogyha varrni kell,

most már mibe fűznek.

Sírt, csak sírt a kicsi lány

egész áldott este,

s még álmában is talán

mind a tűt kereste.

Elsírta a bánatát

reggel a csikónak.

Hozz egy fogót szaporán,

rántsd le a patkómat.

Most verettem frissiben,

vadonatúj mágnes,

ezzel a tűt megleled,

ne sírj kicsi Ágnes.

Térült-fordult a kislány,

s mint egy fényes bolha,

pattant a tű szaporán

a mágnespatkóra.

Örülnek mindannyian

a megkerült tűnek.

S a fokába sorra mind

piros cérnát fűznek.

Kelekótya-lapótya

Serpenyőben a lapótya,

lesi, várja Kelekótya.

Silleg-süllög a lapótya.

Mit sündörögsz, Kelekótya.

Megfordítják a lapótyát,

pirongatják Kelekótyát:

– Várj sorodra, Kelekótya,

nem sült meg még a lapótya!

Csak nem tágít Kelekótya,

markában már a lapótya.

Ja-jaj, éget a lapótya! –

Jajveszékel Kelekótya.

A halak bosszúja

Tutajos Lajos és

Úszó Pál

vízre szálltak egy

szál deszkán.

Szerencsét akartak

próbálni,

deszkán hasalva

horgászni.

Billegett-büllögött

a deszka,

markolta, tartotta

Lajoska.

Pál meg a horgot

kezelte:

dobta, rántotta,

emelte.

Nem is lett volna

talán baj,

hogyha nem jön egy

falánk hal,

s mellette még egy

csapatnyi.

Táncolt a dugó,

ropogni

kezdett a bot, és

roppant is,

nyelte is már a

roppant víz.

Mindketten kaptak

utána,

nem volt gondjuk a

deszkára.

Erre várt csak a

csapat hal:

orral, uszonnyal,

farokkal

tovalopták a

szál deszkát,

s föl-fölugrálva

kacagták,

mint úszik partra

kifosztva

Pali s utána

Lajoska.

Somvirággal, kakukkfűvel

Somvirág, somvirág,

aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,

kirándulni volna jó:

fűzfasípot faragni,

fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,

háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,

este hazatérni:

fűzfalovam kocogva,

fűzfasípom tutogva,

somvirággal, kakukkfűvel,

kakukkszóval, tele szívvel.

Három kérdezgető

I.

– Miből van a pántlikád?

– Hajnal pirosából.

– Miből szőtték a ruhád?

– Kék ég bársonyából.

– Miből van a köténykéd?

– Havasok havából.

– Hát te magad miből vagy?

– Mezők harmatából.

II.

– Te kis juhász, merre mész?

– Merre nyájam legelész.

– Hát a nyájad merre jár?

– Ahol zöld füvet talál.

– Hallod-e, te kis juhász,

ha farkas jő, mit csinálsz?

– Megmarkolom a botom,

s a farkast megugratom.

III.

– Hallod-e, te kis kovács,

mit kopog a kalapács?

– Azt kopogja, kipre-kopp,

csengős csikót patkolok.

– Hallod-e, te kis kovács,

mit dohog a kalapács?

– Azt dohogja, dön-de-leg,

ekevasat élezek,

mert a tavasz kö-ze-leg.

Gyalogúton

Hegyre fut, völgybe fut,

kanyarog a gyalogút.

Gyalogúton – ki lehet? –

egy kis legény lépeget.

Vállán villa, gereblye,

kalapjában két szem cseresznye;

villanyélre akasztva

hátán egy nagy tarisznya.

(Ebédet visz bizonyára,

arra vall a tarisznyája.)

Megy szaporán, meg nem áll,

máris milyen messze jár!

Mire jobban megnézhetném,

elnyeli a görbe ösvény.

Erdőn jártam

Erdőn jártam,

málnát szedtem,

amit szedtem,

mind megettem,

üres a kaska,

mit csináljak,

mit mondjak anyámnak,

ha megkérdi,

hol a málna,

miért üres

a kosárka?

Azt mondjam-e,

jött egy medve,

amit szedtem,

mind megette?

Dehogy mondom,

megijedne.

Jujj!

Ballagi

Nem messze van ide Kászon,

útja végig fehér vászon,

ballag rajta valaki,

bizonyára Ballagi.

Fején kucsma, lábán csizma,

nyakában meg nagy tarisznya,

kajla bajsza csupa dér:

estére csak odaér.

Elment Péter

Elment Péter tököt venni,

elfelejtett pénzzel menni.

Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi.

De nem volt mit elővenni.

Elmaradt a sülttök-vétel,

étlen maradt szegény Péter.

Faroltató

Farta te, tarka,

tarka tehén, farta!

Kolompot zengőt,

kötök reád csengőt,

szarvadra szalagot,

szarvad közé csillagot.

Vigye el a róka

Volt egy kicsi kakasom,

elvitte a róka.

Jércém is a tavaszon,

elvitte a róka.

Volt egy ludam, jó tojó,

elvitte a róka.

Récém, tóban tocsogó,

elvitte a róka.

Gácsérom és gúnárom,

elvitte a róka.

Semmim sincsen, tirárom,

vigye el a róka!

Rajz rigóval

Ákombákom

levelek a fákon.

Limb-lomb susogó,

alatta ül nagyapó.

Mellette élete párja,

néznek együtt föl a fára.

Fejük fölött a rigó

azt fütyüli: élni jó.

Két vén fáról

Zöld Király és Zöld Királyné,

ha fúj a szél, lovagolnak,

megkergetik, megfuttatják

hol a napot, hol a holdat.

Zöld Király és Zöld Királyné,

ha szélcsönd van, álldogálnak,

nézegetik árnyékát a

két gyönyörű koronának.

Szerencse

Hű, mekkora szerencse,

hevül már a kemence,

a tészta is dagasztva

meg is kelt már magasra.

Hol a lapát, vessük be,

míg meleg a kemence:

süssünk hamar egy sütet

új sütetű kenyeret.

Volt egyszer egy ember

Volt egyszer egy ember,

volt szakálla kender,

cseremakk pipája,

lapi a dohánya.

És hogy lenne mindig

pipája, dohánya,

felköltözött lakni

egy nagy cserefára.

Ott egész nap füstölt,

a füsttől meg prüszkölt.

És addig mind füstölt,

addig-addig prüszkölt,

odalett a fának

minden makkja, lombja,

se pipa, se hozzá

füstölnivalója.

Mit volt mit tennie,

lemászott a fáról,

font egy hosszú ostort

a kenderszakállból.

Azzal csettinget most,

a fa alatt állva,

s várja, hogy majd lenne

pipája, dohánya.

Volt egyszer egy varga

Volt egyszer egy varga,

csak az nem volt, sajna,

miből rámás csizmát

varrt volna a varga.

Volt egy görbe tűje,

abba cérna fűzve,

sodrott, szurkos cérna,

volt fűzve a tűbe.

Éles kése, metsző,

kalapácsa kettő,

háromlábú széke,

mindenkinek tetsző.

Szegző s varró árja,

kaptafa és sámfa,

kicsi s nagy, egyszóval

mindenféle lábra.

Térdig érő asztal,

tele ezzel, azzal:

jófajta csirizzel,

suvickkal, ragaccsal.

Bőrköténye s kajla,

pödrött végű bajsza,

mindene volt, mitől

varga lesz a varga.

Csupán bőre s talpja

nem volt neki, sajna,

márpedig anélkül

nem varga a varga.

S hiába lett volna

bőrje no meg talpja,

ha nem volt akinek

rámás csizmát varrna.

Gondolt egyet, s tett az

egészre egy foltot,

kidobta a csirizt,

s becsukta a boltot.

Mátyás-napi vásár

Nagy vásár volt még a

keresztúri vásár,

csizmát venni mikor

oda járt a császár.

Híres volt kivált a

Mátyás-napi vásár,

arra járt el mindig

csizmáért a császár.

Node nem azért volt

híres ez a vásár,

hogy lábbelit venni

oda járt a császár.

Bár a vevőtől is,

kivált ha az császár,

hírre-névre kaphat

olykor egy-egy vásár.

De a keresztúri

nagy kirakóvásár

híréhez-nevéhez

nem kellett a császár.

Portékájáról volt

híres az a vásár,

azért járt el oda

csizmáért a császár.

Utcák hosszat állott

álló nap a vásár.

Sátortól sátorig

alkudott a császár.

Parolázott, már-már

készen volt a vásár,

egyet gondolt, s azzal

odébbállt a császár.

Addig válogatott,

alkudott a császár,

félő volt, hogy mindjárt

eloszlik a vásár,

s mehet szégyenszemre,

és éppen a császár.

S mit mond otthon,

miért maradt el a vásár?

Járhat majd tavalyi

csizmában a császár,

esztend’ ilyenkorig

nem lesz csizmavásár.

Mert csizmát csinálnak,

s máshol is van vásár,

de oda nem mehet,

nem bizony a császár.

Menne ő örömmel

máshová, a császár,

de nem oda Buda,

kettőn áll a vásár!

Megmondta az asszony

– otthon ő a császár –:

„Csizmát kend csak Székely-

keresztúron vásál.

Nem pazarolhatunk,

éppen mi, a császár,

mikor ott az olcsó,

nagy tél végi vásár.

Alkudjék csak kelmed,

úgy vásár a vásár.”

Ezért alkudozott

napestig a császár.

De nem is maradt el

sohasem a vásár,

estefelé mégis

csizmát vett a császár.

Többnyire Bodrogi

sátorában vásált.

Bodrogi rendszerint

megszánta a császárt.

Pompás áldomással

végződött a vásár,

s karján új csizmával

ment haza a császár.

Csukástó

Egyszer régen, amikor még

több volt a hal, mint a horgász,

és nem volt a folyók mentén

ekkora nagy sürgés-forgás,

élt a kicsi csíki Oltban

élt egy csuka, hasonlót még

én sem tudnék kitalálni,

hogyha horgászember volnék.

Nem is élt, de uralkodott.

Ő volt a halak királya:

se hálónak, se horognak

nem volt hozzá bátorsága.

Nemcsak félték, tisztelték is,

mert nagylelkű és kegyes volt:

szúnyogon meg moszaton élt,

testvérhúsba sose kóstolt.

Úszta, járta birodalmát

Domokostól le Bükszádig.

Védelmezte népét s annak

porontyait és ikráit.

De leginkább Tusnád táján

szeretett elidőzgetni,

hol a szikla a kis Oltot

majdnem-majdnem megrekeszti.

Ha elfáradt, ott pihent meg,

ott a víz is, mint a kristály,

s a vízből is tisztán látta

a fenyőket fönn a sziklán.

Ahogy telt az idő, s ő is

lassacskán mind öregebb lett,

s az úszkálás föl-le, föl-le

lassacskán mind nehezebb lett,

hovatovább mind gyakrabban

bámulta a fenyőfákat.

Gondolt egyet, és fővárost

alapított ott magának.

„Jó is lesz így, öregedő

uszonyaim mit fárasszam,

mikor úgyis itt folyik át

egész hosszú birodalmam.

Igen ám, de épp az a baj:

folyton folyik az országom,

és nekem, hogy itt székeljek,

folyton-folyvást kell úszkálnom.”

Szerencsére jött a tavasz,

és a kis Olt úgy megáradt,

hogy nem fért át a szoroson,

s majd ellepte a fűzfákat.

Jött aztán az apasztó nyár

nagy meleggel, de hiába,

ott maradt, a fűzfák között,

az Olt egy kis darabkája.

Csillogott, akár egy kastély,

ez kellett a mi csukánknak!

Átevickélt a szép tóba,

s lefoglalta palotának.

És azóta Csukástónak

hívja minden vízi s földi,

hetedhét országból szoktak

odajárni gyönyörködni.

Mondják, hogy az öreg csuka

lemondott a királyságról,

s mai napig ott éldegél

szerényen a nyugdíjából.

Az elveszett követ

Hogy s hogy nem, de egyszer,

Kolozsvárra jövet,

elveszett az úton,

el a török követ.

Pedig egyenest az

isztambuli öreg

szultántól jött volna,

ha megjön a követ.

Fényes kísérettel,

ahogyan csak jöhet

Konstantinápolyból

egy szultáni követ.

Födte a lovát is

selyembrokát-szövet

bíborban, bársonyban

lovagolt a követ.

Turbánjára forgót,

derekára övet

a fényes szultántól

kapott volt a követ.

Csillogtatta a nap

a sok drágakövet:

éjszaka sem veszhet

el egy ilyen követ!

S mégis, amint mondják,

Enyed táján jövet,

kámforrá változott,

odalett a követ.

Telt és múlt az idő,

s a szultánnak szöget

ütött a fejébe:

hová lett a követ?

Se híre, se hamva,

kerékbe is töret

mindenkit, ha elé

nem kerül a követ.

– Halál fia, aki

parancsot nem követ,

reggelre meglegyen

az elveszett követ! –

Agák, bégek, basák,

ki csak számba jöhet,

indultak keresni,

hol lehet a követ.

Jöttek dérrel-dúrral,

s Enyed táján jövet,

kámforrá változtak

akárcsak a követ.

Dühbe jött a szultán.

– Biztosan egy követ

fújnak a piszkosak

s a hóhányó követ.

Együtt szedik ezek

a tejről a fölet,

de jaj nektek, agák,

bégek, basák s követ! –

Azzal lóra pattant

s jött, ahogyan jöhet,

maga a nagy szultán

s nem holmi kis követ.

Pompáját leírni

fölösleges szöveg,

koldusnak látszana

mellette a követ.

Jött hát, s mit ad Allah!

Enyed táján jövet,

eltűnt a szultán is,

akárcsak a követ.

S így a mai napig

nem tudjuk, az öreg

szultántól mi hírrel

jött volna a követ.

Hódolatot kívánt,

vagy csak aranyövet,

ónkupát szegődni

jött volna a követ?

Hódoltatni ide

ugyan jönni jöhet,

de amit kap aztán,

viheti a követ.

Vihetné, de hol van?

Enyed táján jövet,

el mégsem párolgott,

kámforként a követ!

Gördítsük le hát a

titokról a követ:

vénséges vén pince

mélyén ül a követ.

Az történt ugyanis,

Enyedre béjövet,

szörnyen megszomjazott,

s vizet kért a követ.

– De vízzel Enyeden,

ó, nagyságos követ,

akkor se kínáljuk,

ha kerékbe töret! –

Kortyolt egyet-kettőt,

de minthogyha tüzet,

lett a bortól egyre

szomjasabb a követ.

Lement a pincébe,

– elég is a szöveg! –

még most is ott iszik

az elveszett követ.

Agák, bégek, basák,

Enyed táján jövet,

jutottak a nyomon

ahová a követ.

Ott van a szultán is

azt fújja az öreg:

– Tudtam én, hogy egyszer

megkerül a követ.

Én is majd folytatom

egy-rímű versömet,

mikor Kolozsvárra

érkezik a követ.

Az okos kos

Lucskos, latyakos

ősz vége volt, akárcsak

most,

mikor vásárra vittek egy kost.

Szép nagy állat volt,

fajtiszta racka,

sajnálta is nagyon a gazda,

de nem volt mit tenni,

mivel a kos nem tudott

viselkedni.

Mindig tilosba járt,

s volt úgy, hogy hetekig

odahált,

máskor meg naphosszat

tekergett kedvére,

(mint akinek nincs meg

a leckéje),

s mikor már rosszat

gondolhattak volna,

hogy most aztán vége:

farkas vagy medve

valami megette,

csak előállt, mintha

mi sem történt volna.

Tűrt, tűrt a pásztor,

aki egyébként jámbor

ember hírébe állott,

és még büszke is volt olykor

a kosára,

de egyszer csak megelégelte

a dolgot.

Tarisznyát vett a vállára,

szarvon fogta a kost, és

elvitte a szóban forgó

őszi vásárra.

Tetszett a kosnak a vásár,

s hogy annyi újat láthat,

kíváncsiságból szarvára is vett

egy mézeskalácsos sátrat.

Lett erre riadalom,

lárma:

– Vigyázzon, ember, a kosára,

ha már nem tudta megnevelni!

Erre a pásztor a kosnak,

a kos a kalácsosnak,

a kalácsok meg a földre estek.

Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.

Aztán meg a garázda

kos egy kofa kosarára

vetett

szemet,

s dézsmálni kezdte,

mint egy mihaszna kecske.

– Hogy kerülne már rúdra bőröd! –

eképpen zsörtölődött,

a most már cseppet sem jámbor

pásztor.

– Hogy lenne belőled pörkölt,

te ördög,

te átok! –

S nyomatékul botjával reávágott.

Módfelett mulattatta a népet

a látvány.

Most

valaki hozzájuk lépett.

– Pörköltet mondott, bátyám?

Úgy legyen!

Mészáros vagyok, s a kost

ezennel megveszem. –

Meg is vette, sokat nem alkudoztak.

Indulni kellett máris

a kosnak.

S indult a pásztor is

megkönnyebbülten:

– Na végre, hogy tőled is

megmenekültem. –

Haza is ért még délre.

S hát ki jön szembe véle

az udvaron? Ki az ördög?

– Kos ez, nem pörkölt!

– Ne-e-em bizony, gazdám,

volt eszed, de nekem is volt ám.

Mit eddig sose tettem,

ezennel megjelentem,

meghalni nem volt kedvem,

s amikor észrevettem

a hentes kését, menten

a hátuljának mentem,

s a késével, mit megfent,

szépen a sárba nyekkent,

talán még most is ott van

a pocsban.

Hol van az előírva,

hogy buta minden birka?!

A vásár különben szép volt,

én szeretem a cécót.

Próbált még néhányszor

túladni rajta a pásztor,

vitte vásárról vásárra,

de hiába:

a kosból nem lett pörkölt.

A pásztor meg csak zsörtölt,

s hűséges barátok lettek,

mire megöregedtek.

Költögető

Hajnalonta engemet

gerle-galamb költöget:

jó reggelt,

mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,

gyöngyös harmatot iszom,

hű de jó,

harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek

kenik-fenik csőrüket:

csiri-csűr,

csak így telik meg a csűr.

De a szarka rájuk reccsen,

hogy egy kicsit csendesebben:

csöndesen,

nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol

kakukkmadár kakukkol,

kakukk szól,

túl a vizen valahol.

Kakasszótól pacsirtáig

Kukorékol a kakas,

pirkad az ég alja,

talpon már a pásztor is:

egész falu hallja.

Fújja kürtjét, tereli

szaporán a csordát

siratja egy-egy tehén

otthon hagyott borját.

A kecskék is mekegőn

vissza-visszanéznek:

nem örülnek cseppet sem

a koránkelésnek.

Ludak, tyúkok, malacok,

mindegyik rákezdi,

ha már fölkelt, nem akar

egy se éhen veszni.

„Darát, szemet, friss füvet!”

kinek mi a vágya.

„Előbb nekem, csak nekem!”

mind ezt kiabálja.

Türelmetlenségükben

a kakasnak esnek,

szidják, szabják, szapulják,

egyet veszekednek.

„Mit trombitálsz, hogyha még

nincsen amit enni,

máskor tartsd a csőröd, te

alávaló senki!”

De a kakas gőgösen

áll a szemétdombon:

„Én a hajnalt nem ilyen

csőcseléknek mondom.

Nélkülem a falu is

sötétben maradna,

nem ragyogna föl a nap,

tavasz fényes napja…”

Ágálna még, hogyha nem

volna ő is éhes,

éhségében fogott ő

hajnalhirdetéshez.

Ugrik, repül szaporán

le a szemétdombról,

tömi máris a begyét,

dehogy kukorékol.

A vályú is megtelik;

akolban, pajtában,

szürcsöl, majszol mindenik:

nagy-nagy boldogság van.

A pásztor is már kiért,

ki a legelőre,

kibontja a tarisznyát

fél könyökre dőlve,

s míg a csorda legelész

békén szalonnázgat,

és hallgatja énekét

a kis pacsirtának.

Tavaszi tarisznya

Kamrában szegre

akasztva,

üresen lóg a

tarisznya.

Egyszer csak jön a

menyecske.

Leveszi, s tömi

degeszre.

Tömi, pakolja

púposra,

lesz benne cipó,

szalonna,

fő hagyma, só és…

nicsak, ni:

kolbász is még egy

arasznyi.

Készen is már a

tarisznya,

utazhat nyakba

akasztva.

Mehet, amerre

az ösvény.

Mendegélnek is

csöndeskén:

megy a favágó,

karján a

frissen köszörült

baltája.

Nyakában pedig,

akasztva,

billeg-ballag a

tarisznya.

Só, cipó, hagyma,

szalonna,

minden, mi be van

pakolva.

No persze a jó

arasznyi

füstölt kolbász se

maradt ki.

Alighogy a nap

feljőne,

érnek is ki az

erdőre.

Magasan, ágra

akasztva,

lóg már a tele

tarisznya.

Kerül a balta

tenyérbe,

csattog és villog

az éle.

Szálába, hosszan

s keresztbe

fák dőlnek, nedvet

eresztve.

Sikkan a balta

serényen

abban a kérges

tenyérben.

Meg nem áll, vágja,

hasítja.

Lekerül most a

tarisznya.

S minden, mi be volt

pakolva:

só, cipó, hagyma,

szalonna.

No persze a jó

arasznyi

kolbász sem fog benn

maradni.

Rákerül mind egy

csutakra.

(Nem hinném, hogy ott

maradna.)

Magasan ágra

akasztva,

billeg újra a

tarisznya.

Nincs benne semmi,

de semmi,

csak só talán egy

csipetnyi.

S a balta újra

serényen

sikkan a kérges

tenyérben.

Alkonyig vágja,

hasítja.

(Ing-leng az üres

tarisznya.)

Jön a favágó,

karján a

fényesült nyelű

baltája.

Újra nyakába

akasztva,

lappog a lapos

tarisznya.

Áll a favágó.

Csodát lát:

Soha még ennyi

salátát!

Mondja, s egyet ka-

nyarítva,

lenn is van már a

tarisznya.

S miként reggel a

menyecske,

elkezdi tömni

degeszre.

Megörül majd a

családja,

jó lesz éppen va-

csorára!

Hajnalban a csillagok

lehullnak a földre,

mint a fáról a gyümölcs:

alma, szilva, körte.

Szunyókálnak szelíden

késő délelőttig,

mustillatú sugarak

amíg föl nem költik.

Akkor aztán napsugár-

szálakba fogózva

föllibegnek, mint a pók,

újra a magosba.

Zápor

Suhog a zápor ostora,

senki se bánja;

lúdbőrözik a pocsolya,

senki se bánja.

Minden s mindenki mosolyog:

a virágok s a fák is,

és az is, aki tocsorog

az utcán, s bőrig ázik.

És kacagnak a patakok,

s az eresz csatornája,

kacag a föld is, becsurog

a zápor a nyakába.

Zivatar

Hát ez a szél

mit akar?

Mindent kiföd,

kitakar.

Ajajaj,

hajajaj,

nyakunkon a

zivatar.

Tipegő kislibák

Tipegő kislibák,

kiscsibék

csipdesik már a

fű hegyét.

Báránykák, kisgidák,

hipp-hopp-hopp,

tavaszi táncot

ropjatok!

Sütött a nap

Sütött a nap,

a víz dalolt,

a víz fölé

virág hajolt.

A virágon

döngicséltek

halk hangú és

kedves méhek.

Nagymessze, fönn,

repülő szállott.

De lentről – az is

méhnek látszott.

Csacsikázó

Domboldalon három kicsi

lassan lépegető csacsi.

Mindhármukon – elhihető –

billeg egy-egy átalvető.

Megpakolták alaposan:

a háromnak hat hasa van.

Subák, bundák, üst és szita

mi minden jut egy csacsira!

Aprítgat a három kicsi,

szófogadó szürke csacsi.

És nyikorog és nyekereg

a hátukon a fanyereg.

Minden kápán egy-egy veder:

hogy is fér el annyi teher!

De csak megy a három kicsi,

hűséges hű kedves csacsi.

Cipelik a juhász-batyut,

kapaszkodnak merre az út.

Nem is út már, ösvény csupán;

mendegélnek a nyáj után.

S rádióval hóna alatt

mögöttük a juhász halad.

Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán,

fa alatt egy kisleány.

Néz a kislány föl a fára,

s le az alma a kislányra.

Nézi egymást mosolyogva:

lány az almát, lányt az alma.

Gondolkozik, mit tehetne,

áll a kislány lábujjhegyre,

nyúlánkozik, ágaskodik,

ugrik, toppan, kapaszkodik.

De az alma meg sem moccan,

csak mosolyog a magasban.

És a kislány pityeregve

csüccsen, huppan le a gyepre.

Lomb közt szellő szundít csendben,

de a sírásra fölserken,

sajnálkozva néz a lányra,

és az ágat meglóbálja.

S hull az alma, örömére,

pont a kislány kötőjébe.

Városi kánikula

Éjjel-nappal

forró katlan,

a hőség ki-

bírhatatlan.

Minden ház, mint

egy-egy kályha,

s mintha lépnél

eleven parázsra.

Se egy szellő,

se egy felhő,

se nyugatról

se keletről.

A nap mintha

megállt volna,

az éjnek is

nap a holdja.

S az utak, mint

sárkánynyelvek,

valósággal

sisteregnek,

s ugranának,

ha nem volna

híd alattuk,

a folyóba.

Nyár van, nyár…

Nyár van, nyár,

tikkasztó.

Kiszáradt

minden tó.

Elapadt

a patak.

Ludak, récék búsan

fürödnek a porban.

Kérdezd meg a tojót,

kérdezd meg a gácsért.

Kimennének a világból

egy kis pocsolyáért.

Zápor előtt

Zápor előtt, zápor után,

mindig ugat az én kutyám:

zápor előtt a felleget,

zápor után a kék eget.

De ha megzúdul a zuhé,

húzza farkát lába közé.

Nyári zápor

Virágon lepke,

tarka pillangó,

körüle zümmög,

donog a dongó.

Fű, virág, minden

áll mozdulatlan.

Izzad a lepke,

olyan meleg van.

„Borul, beborul,

Vigyázz, pillangó!

Bújjunk, bújjunk el” –

dongja a dongó.

Felhő az égen,

borul a napra.

Megáll a lepke

egy pillanatra.

Libbenne szárnya,

jaj, de már késő.

Dördül az ég, és

zuhog az eső.

Zuhog a zápor,

ázik a lepke.

Szorítja szárnyát

nagy dideregve.

Aztán a felhő

ahogyan támadt,

fordít a tájnak

hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és

a kis pillangó

szárítja szárnyát,

s donog a dongó.

Víg volt

míg volt

néki kedve,

mostan

el van

keseredve,

se meggy,

sem egy

szem cseresznye

mibe

bele-

csipegetne.

Majd fölvidul a rigó,

ha megérik a dió.

Szarvas-itató

Ahol a szarvas inni jár,

moccanatlan a nyír s a nyár;

Még a fűszál is tiszteleg,

mikor a szarvas inni megy;

megáll akkor a patak is

egy pillanatig áll a víz:

s ő lépked, ringatja magát,

agancsa égő, ékes ág.

Tarlón túzok lépeget

Tarlón túzok lépeget,

mögötte a népe megy:

felesége, fia, lánya,

veje, menye, unokája,

apja, anyja, bátyja, nénje,

nagyszüleje és a dédje,

ipa, napa, sógor, após,

s nem maradhat el az anyós.

Ki totyogva, ki meg futva,

ott megy egész pereputtya.

Tarlón túzok lépeget,

mögötte a népe megy.

Szemelgetnek, tallózgatnak,

estére nagy begyet raknak.

Eljött a szüret

Eljött a szüret.

Itt van.

Jó pohár mustot

ittam.

Lepényt is ettem,

édest,

igazi túrós

bélest.

Kongatják, kong a

donga.

Indulok ki a

dombra.

Hátamon öblös

puttony.

S még a Napból is

must foly.

Dombok hátán fut a szél

Dombok hátán fut a szél,

s fut a szél nyomán a

lombja után szaladó

tarkabarka nyárfa,

nyújtogatja a nyakát,

s hátratekint néha,

azt nézi, hogy megvan-e

vajon az árnyéka.

Fut a nyárfa, fut a szél;

fut az erdő: sárga

köpönyeget kanyarít

futtában magára.

Valami készül

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt fecserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelőre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bőrét nem félti,

és a szellő is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen őszül.

Bivalyos vers

Jámbor állat a bivaly,

s mi tagadás, lusta,

de ha kell, a hegyet is

helyéből elhúzza.

Olyan erős és olyan

nagyon igazságos,

nincs az a ló, amelyik

hívebb a gazdához.

Letérdel, de a terüt

cserben úgy sem hagyja;

én mondom ezt nektek, a

volt bivalyos gazda.

Minden állatunk közül

ő a legerősebb,

mégsem írtak róla még

soha bár egy verset.

Medvét, lám, az emberek

nagy ritkán ha látnak,

s nem is nagyon hívei

a találkozásnak,

hacsak nem a rács mögött

csücsül a jó medve,

s mint egy szelíd barika,

nincs megkezesítve.

Mert ki merne, teszem azt,

csak úgy kényre-kedvre

bokrászgatni ott, ahol

otthonos a medve?

És ki merne, ugyan ki,

ha szembe jön véle,

ki merne egy jó nagyot

húzni a medvére?

Hát az állát s a nyakát

meg ki vakargatná,

mint egy jámbor bivalyét?

És a medve hagyná?

Mégis könyvek garmadát

írták a medvéről,

s egy sort sem az állatok

kedves négeréről.

Pedig medve s bivaly közt

van is hasonlóság,

amíg kicsi a bivaly,

bivalybocsnak mondják.

S úgy is cammog a bivaly,

mint valami medve,

ringatózik, mintha csak

hajón lépegetne…

Hajón bizony, mintha a

Föld nagy hajó volna,

úgy lépeget a bivaly

öreg matróz módra.

De itt el kell mondanom,

mit régóta sejtek:

miért, hogy a bivalyok

ringatózva lépnek.

De térkép is kell ehhez,

még inkább egy földgömb,

tudnunk kell, hogy a bivaly

először hol bömbölt,

illetve hol rekkegett,

és vajon mi végre?

S hol sütötte le a nap

ilyen feketére?

Bizony messziről került

a mi pocsolyánkba,

csoda-e, ha billegő

a bivaly járása?

De ne vesztegessük a

drága szót hiába,

keressük csak, merre van

Szumátra és Jáva.

Ott a forró trópuson,

az örökös nyárban,

ott lebzsel a bivalyős

a langy pocsolyában.

Nemcsak lebzsel, húzza is

az igát keményen,

lépeget a rizsvetés

tocsogó vizében.

Tehát onnan jöhetett

jó annak előtte,

trópusi nap melegét

őrzi még a bőre.

Azért olyan fekete,

s nem azért, mert gyászol,

mivel ilyen messzire

került hazájától.

Jó hazára lelt ő itt,

kedvére valóra.

Megszokta a telet is:

jó istálló óvja.

Hangja azért rekegő,

mert ritkán használja,

éppen ezért érthető,

ha be van rozsdálva.

S azért olyan billegő

a bivaly járása,

mert hajóval érkezett

őkelme e tájra.

És megszokta a hajón

a tengerész-járást,

és elhagyni lusta ő

mindenegy szokását.

Így sejtem én, ez lehet

járásának titka,

bár ezt eddig senki még

róla le nem írta.

Én sem veszek mérget rá,

hogy így van s nem másképp,

de megtudnám, hogyha én

Szumátrában járnék.

Pipál a hegy

Pipál a hegy, s a hegy alatt

pipál a kémény.

Üresen tátong, nem ül a

gólya a fészkén.

Csupán a varjak csapata

portyázgat erre-arra.

Néma a kert, elcsörrögött

belőle a szarka.

A verebek még gondtalan

bukfenceznek a porban.

Süt még a nap, de melege,

a melege már hol van?

Napszállatja, napnyugta

Napszállatja, napnyugta:

vörös az ég alja;

poros a nap kalapja,

karimája kajla.

Egyedül a dombtetőn,

sírdogál egy nyírfa,

leveleit reszketőn

magához szorítja.

Szél lesz holnap, hideg szél:

szomorú az erdő;

bánatában megvénül

mire a hold feljő.

Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon

három kis anyóka,

fonogatnak, pereg

szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt

nem is kenderszálak,

fonallá a napnak

sugarai válnak.

S lemenőben a Nap

azért ragyog vissza

finom fonalukat

nehogy elszakítsa.

Kopár a fa

a ház előtt.

Eső veri

a háztetőt.

Szél verdesi

az ablakot.

Csak néha látsz

egy kis napot.

Az is halovány

és öreg,

orrán felhőből

szemüveg.

Alacsony égen

hajladoz,

alig van ébren:

szunnyadoz.

El-elbóbiskol

az öreg,

és olyankor

a szemüveg

lecsúszik – nézd:

a tó jege,

az alvó nap

szemüvege.

Szeptember

Tele a hombár,

tele a raktár,

tele a kaptár,

tele a csűr.

Rászáll a nyár a

legelső sárga

levélre, s elrepül.

Elment a nyár

Elment a nyár,

itt az ősz,

reggelente párát lehel

a kis őz.

Elment a nyár, megjött az ősz,

fosztogat,

gyéríti a sápadozó

lombokat.

Reszket a lomb, remeg az őz:

fél, de fél:

pedig nem jár vad erre más

csak az őszi szél.

Jön az ősz

Jön már az ismerős,

széllábú, deres ősz.

Sepreget, kotorász,

meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,

krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat

s harapja, kurtítja

a hosszú napokat.

Kék kikerics a határ

Kék kikerics a határ,

s a mogyoróbarka

akkorára nőtt, akár

a mókuska farka.

Fényes, magas lett az ég,

sugarakkal pántos.

Színes szappanbuborék

s fakó levél szálldos.

Hűs csillagok fényeit

őrzi már a harmat:

itt van az ősz, érkezik

s mindent betakargat.

Tisztás szélén mogyoró

Tisztás szélén mogyoró,

mogyoróbokor;

kalapomban kikerics,

kikerics-csokor.

Lemenőben van a nap,

lemenőben már;

le is ment, már valahol

túl a hegyen jár.

Elvitte a nyarat is

magával a nap:

őszi szellő szekerén

jön az alkonyat.

Megborzong a mogyoró,

mogyoróbokor;

kalapomban kókad a

kikerics-csokor.

Szarvas bődül a tetőn,

megremeg a völgy;

ijedtében makkot ejt

mellettem a tölgy.

Fogom hát a botomat

és leballagok;

szembe vélem jön a hold

és a csillagok.

Őszi réten

lila-fehéren

csak viríts, csak viríts,

menyasszony-ruhás kikerics.

Eljön érted

szép vőlegényed,

csupadér, csupadér,

fehér lesz minden, hófehér.

Fa az ágát földre hajtja

Fa az ágát földre hajtja,

kínálja magát az alma.

Sárgán nevet rád a körte,

lepottyan, ha nem nyúlsz érte.

Ásót, kapát fogj marokra:

leszáradt a krumpli bokra.

Ha nem ügyelsz, reggel, este,

dió koppan a fejedre.

Foszló kertjei az ősznek,

ökörnyálak kergetőznek.

Virradattól napnyugtáig

dombok hátán traktor mászik,

füstöt is vet, csoda-kéket,

s húz vagy három vetőgépet.

Felleg hátán felleg

mendegélnek, mennek.

Északról le délnek

mennek, mendegélnek.

Délről napkeletnek,

onnan napnyugatnak,

térülnek, s már újra

északra vonulnak.

Elfödik a Napot,

este el a Holdat.

Ólmos esőt visznek,

porka havat hoznak.

Ősz végén vidéken

Favágógép visong, sikong.

A kéményen bagoly rikolt.

Berzenkedik a majorság,

hogy a nyugalmuk feldúlták.

A tyúkok méltatlankodva

inalnak a szemétdombra.

Legelöl a kakas lábal

lengedező tarajával.

Onnan röppen a palánkra:

a pulyka az udvart szántja,

s a ludak is, noha félnek,

sziszegik a lármás gépet.

Csak a csacsi hallgat bölcsen:

tudja, így szokás ezt ősszel.

Szólhatsz hozzá, nem is néz rád.

Szálalja a száraz szénát.

S mire a gép az öl fával,

ő is végez a szénával.

S akkor szépen, gépbe fogva

átalkocog a szomszédba.

Fakó lovon léptet

Fakó lovon léptet,

dünnyög, dudorászgat.

Számbaveszi minden

kincsét a határnak.

Megnézi a krumplit,

a tengeri táblát:

messziről meglátszik,

ha jól megkapálták.

Aztán gyalogosan

a kertekhez kószál:

leng utána egy-egy

ezüstfehér hajszál.

S amint megy,

a fákról alma, dió, körte,

szilva, barack pottyan

elébe a földre.

Nézelődik az ősz

– mert ki más is volna –,

nézi mi lenne még

végezni valója.

S amint nézelődik,

lát egy vetőgépet,

és nekilát mindjárt

a búzavetésnek.

Hulldogál, fújdogál

Hulldogál, hulldogál, hull a hó,

lesz belőle vastag takaró.

Egy arasz, két arasz. Növöget.

Tart a búzának jó meleget.

Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.

Szimatol, kotorász, keresgél.

De vajon talál-e egyebet,

három-négy megfagyott levelet.

Kapar a szél

Kapar a szél, kotorász,

kormot szór a hóra.

Hagyd a kéményt, mit csinálsz,

mi kéne, ha volna?

A padlásról szalonna,

a pincéből jó bor.

Mind megette, megitta

múlt héten a sógor.

Deres kakas

Minden áldott hajnalban

hatalmas hóharmat van.

S mert a csizmája lyukas,

fél ki-

lépni

a kakas.

Reszket rajta taréj s toll,

ezért csak az

ajtóból kukorékol.

Fehér havon kormos folt

Fát vág a szél

a tél hátán,

perzselődik

már az ártány.

Száll a havon

korom, pernye,

körmünkön a

malac körme.

Teknőben a

húsa, hája,

aki látja,

megcsodálja.

Fehér havon

kormos folt.

Gyönyörű egy

malac volt.

Ősz volna még

Ősz volna még,

s a varjak már közhírré tették

a dermesztő tél

közeledtét.

Károg az ég,

éhenkórász nagy csapat csóka

ricsajog, hussog

reggel óta.

Tócsára jég,

virágra, fűre harmat dermed,

megöregedtek

mind a kertek.

Jó volna még

sütkérezni, de jó is volna,

ha az égen

pacsirta szólna.

Ez a tél

Ez a tél, nem is tél,

a hó csak pilinkél.

Hullna már, hullna bár!

Meztelen a határ.

Csak a dér, csak a köd

borít rá lepedőt.

Méteres bunda-hó,

az volna, volna jó.

Lám tegnap hullatott

valami keveset.

Reggelre szétrúgták

azt is a verebek.

Síró farkas

Hosszú tél ne dideregtess,

ne vacogtass!

Üvöltene, de csak nyüszít,

sír a farkas.

Ki megfagyott, ki megfutott,

hol a horda?

Ül a farkas magányosan

le a hóra.

Azt se bánná már, ha vadász

vetne véget:

jaj mivé vált a nyári szép

farkasélet.

Csonttá fagyott a szabadság,

ehetetlen.

Társa sincs, hogy belemarna

tehetetlen.

Hallgat az erdő

Hallgat az erdő,

csöndje hatalmas;

mohát kapargat

benne a szarvas.

Mohát kapargat,

kérget reszelget.

Szimatol, szaglász,

cimpája reszket:

ura a két fül

minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,

csöndje hatalmas;

kujtorog benne,

éhes a farkas.

Éhes a farkas,

éhében vesz meg.

Szimatol, szaglász,

horpasza reszket:

ura a két fül

minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,

kajtat a farkas;

kérődzik csendben

s fülel a szarvas.

Hopp, most az ordas

orrát lenyomja,

s fölkapja menten:

rálelt a nyomra!

Szökken a farkas,

megnyúlik teste,

szökken, de éppen

ez lett a veszte.

Roppan a hó, s a

száraz ág reccsen,

ágyúlövésként

hallszik a csendben.

Roppan a hó, s a

száraz ág reccsen,

s már a szarvas sem

kérődzik resten:

ina, mint íjhúr

feszül és pendül,

teste megnyúlik:

futásnak lendül.

Nyelvét kiöltve

lohol a farkas,

messze előtte

inal a szarvas.

Zúzmara, porhó

porzik a fákról,

menti a szarvast

csillogó fátyol.

Horkan a farkas,

nyüszít és prüszköl,

nem lát a hulló,

porzó ezüsttől.

Nyomot vét. Kábán

leül a hóba,

kilóg a nyelve,

lelóg az orra.

Hallgat az erdő,

üvölt a farkas.

Kérődzik csendben

s fülel a szarvas.

Farkas

Ki üvölt, mi üvölt?

Farkas.

Ne üvölts, ne üvölts,

hallgass!

De bizony üvöltök:

ó-hó!

Szemembe ment a

porhó.

Bendőmben nincsen

semmi,

jó volna valamit

enni.

Üvöltök velőt-

rázón,

üvöltök, mert én

fázom.

Üvölts hát, üvölts, ne

hallgass,

fázó, éhező

farkas!

Kecske

Nem jött az este

haza a kecske.

Hiába várta,

hiába leste

szegény gazdája,

nem jött a restje.

Erre a gazda

dolgát otthagyta,

és vesszőt nyesve

kósza kecskéjét

keresni kezdte.

Ide belesve,

oda belesve,

itt is kereste,

ott is kereste,

de csak nem találta.

Kiment a határba.

Fekete volt az este,

fekete volt a kecske;

mindent, de mindent

feketére feste

a csillagtalan este.

Ha ott lett volna, se találja…

Ború szállott a gazdára.

„Bizonyára

kóbor ordas,

éhes farkas

lehetett veszte.”

S drága kecskéjét

sajnálni kezdte:

„Drága kecske,

jó kicsi kecske,

volt tejecske,

nincs tejecske,

mennyit adott

reggel, este,

s gazdáját is hogy szerette!”

Így kesergett hazáig a

kecske nélkül maradt gazda.

De egyszerre

furcsa neszre

lett figyelmes.

Közelebb lépett a kerthez.

S hát a halvány,

akkor kelő hold világán

látja, hogy a drága kecske

fényes teste

ágaskodik

az ágakig.

Egész este

a gazda oltványait nyeste.

„Megállj, kecske!”

Így a gazda.

Egyik szarvát megragadta,

s a vesszővel, melyet nyesett,

kecskéjének nekiesett.

S nyeste, nyeste,

és a kecske

sírt, mekegett

egész este.

Paszulyt főzne a néni

Paszulyt főzne a néni,

tüze nem akar égni.

Hiába szítja, fújja,

kialszik újra s újra.

Harangoznak már délre.

Megjön a néni férje.

Panaszkodik a néni,

tüze nem akar égni.

Hiába szítja, fújja,

kialszik újra és újra.

Gondolkozik a bácsi:

mit lehetne csinálni?

Így nem fő meg az étel!

S ő is a földre térdel.

Most ketten, két tüdővel

viaskodnak a tűzzel.

Sír a nyers fa, és prüszköl

a macska is a füsttől.

Hajt a csordás

Hajt a csordás, szól a kürtje:

„Hijja, hijja, hí te, gyű te!”

Bőgő borjak, álmos csikók,

matróz-léptű bivalytinók,

ághegyre néző kecskenyáj

egymás mellett, egymás után…

És a csordás egyre fújja:

„Hí te, gyű te, hijja, hijja!”

Ostor csattog, a csapója

belelóg a vastag porba;

ide szisszen, oda ér el,

versenyt csíp a hegyes széllel.

Hajt a csordás, szól a kürtje:

„Hijja, hijja, hí te, gyű te!”

Kél a nap is nagykésőre.

Mire fölhág a tetőre,

ott a csorda – s a bivalyok

szarvukra veszik a napot.

Róka-étlap

Rókalyukban nagy a gond,

se kakas, se jérce:

sehol semmi, bár egy comb,

ha volna ebédre,

ha nem is comb, legalább

a combnak a csontja,

bár egy vékony jérceláb,

az is de jó volna.

Ámde semmi, semmi sincs

benn a rókalyukban,

odakint meg kutya egy,

szörnyű egy idő van:

ólmos eső szúr, sziszeg,

és a szél se jámbor,

még a bőrt is le tudná

húzni a rókáról.

Ezért aztán nem csoda,

hogyha rókáéknak

legszomorúbb olvasmánya

mindennap az étlap:

reggelire Füllentés,

ebédre a párja,

s ami ebédtől marad,

az lesz vacsorára.

Sáska

Egy butácska

sáska,

kinek anyja

hiába magyarázta:

szökkenjen szépen

a sásra,

s ne kívánkozzon

másra,

beleugrott

egy zsákba.

(A zsák

egy néninek volt

a zsákja.)

Ott magát

jó mélyre

ásta.

De beleakadt

egy ráncba.

Megszeppent erre

a butácska

sáska.

De a zsákot

hiába

kaparászta.

A néni hazavitte.

Otthon kirázta.

Szaladt a majorság

apraja-nagyja,

s a kakas,

a nyakas

sáskát bekapta.

Veréb

Hipp-hopp,

itt vagyok,

azt eszem,

amit kapok.

Ha nem kapok:

csip-csirip!

Koldulgatok

egy kicsit:

morzsát, maradék

kenyeret,

megrakom jól

a begyemet.

Csóka

Ághegyről a csóka

pislog a hóra,

ott üldögél már órák óta.

Nincs egyéb dolga,

mert ha lett volna

valami dolga,

elrepült volna.

Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! –

ott sétálgat egy feketerigó.

Jár a szeme: oda néz, ide néz:

sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! –

nem fuvoláz a feketerigó.

Egyet-kettőt csitteget, csetteget,

kifizeti ennyivel a telet.

Derce

Lobog a tél sörénye

Zúzmara, porhó.

Hó alól ágaskodik

a kóró.

Varjú száll a sövényre

Zúzmara, derce.

Dugja ki orrát, kinek

van mersze.

Február

Reggel

az ember

ki se lát,

annyi, de annyi

jégvirág

nyílott az éjjel

az ablakon.

És szánkáz a szél

az utakon.

Délfelé

Ereszt

az eresz:

csöpp-csöpp-csurr!

Izzad a hó és

kásásul.

Fázik a hóember,

didereg.

Kacagnak rajta

a verebek.

Estefelé

Bújnak a cserepek

alá a verebek:

csip-csirip.

Hideg van, hideg a

mindenit!

Az ablak üvege

citeráz, szaporáz.

Az ajtón ijedt kis

szelecske kotorász.

Brummog az erdő is,

dörmögő hanglemez.

Morog a medve –

ébredez.

Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,

fújja körmét, topogjon,

földig érő kucsmába,

nyakig érő csizmába,

burkolózzék bundába,

bújjon be a dunyhába,

üljön rá a kályhára –

mindjárt megmelegszik.

Befagyott a Nyárád

Befagyott a Nyárád,

ki se látja kárát,

majd kienged, tirárom,

ha nem előbb, a nyáron.

Jámbor medve

Februárban föl szokott

ébredni a medve,

s elindul a barlangból,

lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki

nincs mezítláb szokva,

s karjaival kalimpál,

folyton kapaszkodna.

Nem is csoda, szegénynek

érzékeny a talpa,

kivékonyult, télen át

álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is

ilyenkor a medve.

Lézeng, cselleng egy kicsit,

ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,

lássa, mi a dolga.

Ha süt a nap, visszamegy,

mert a nap csalóka,

hátra még az igazi

zimankós hadd-el-hadd,

hátra még a tél java:

kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,

künn marad a medve.

Itt a tavasz, amire

visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,

mutatja hatalmát,

holott nyílni készülnek

a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és

talpát nem kímélve,

elcammog a még jeges

kis patak vizére.

Node amíg odaér,

nagy ügyetlenkedve,

hadd mondom el, mint került

kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord

februári reggel,

erdőlni indult el egy

falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél

felfelé a hegyre,

szembe véle jődögél

jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,

ám a medve báván

s ártatlanul néz reá,

mint egy szelíd bárány.

Áll, tűnődik emberünk,

majd egyet gondolva,

válláról a fának szánt

kötelet leoldja.

„Nem volt nekem soha még

életemben medvém,

mi lenne, ha ezt most én

szépen hazavinném.”

Veti hát a kötelet

a medve nyakába,

s vezeti, mintha tinót

vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen

egészen hazáig,

már emberünk zsindelyes

kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar

hinni a szemének,

szó ki nem jön torkukon,

szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik

a kutyák, s a ludak

ámultukban mind egy-egy

hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán

rá sem hederítve

lépked a mi emberünk

s mellette a medve.

Elérik a kaput is,

be is mennek rajta.

– Nézd, mit hoztam, feleség! –

kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a

gyermekek is nyomban,

de a kapu előtt már

fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,

egyenesen hátra,

mintha menni akarna

a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,

húzza most a medve.

– Még valami kárt csinál,

jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,

még csak meg sem mordult,

egyenesen a disznók

vályújának fordult.

A vályúba éppen még

párolgott a moslék,

beledugta orrát, és

ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig

be nem kebelezte.

Akkor aztán fölállott

két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a

reggelit köszönte.

Kifordult a kötélből

s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a

deszkakerítésen,

és megindult, merről jött,

vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor

fölocsudtak végre

a gazda és ámuló

egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is

ugatni, s a ludak

mind egy-egy nagy éktelen

gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is

ott állna, ha élne,

kezében ott lógna az

üres kötél vége.

Betemetett a nagy hó

erdőt, mezőt, rétet,

minden, mint a nagyanyó

haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó

bajsza, hófehér lett,

csak a feketerigó

maradt feketének.

Szigorú még a tél

Szigorú még a tél,

de szigorát

enyhíti már

a hóvirág.

Maradna még a hó,

de nem lehet,

vékonyodik a jég

és megreped.

Beszédes lesz a kis patak

és ki-kikandikál,

bukfencet vet a jégen

és mondikál.

Tojásra ül a kotló.

Zümmög a keltető.

Vetkőzni kezd

a dombtető.

Zöldülni kezd a fűz.

Zsendülni kezd a fű.

A jó Nap egyre melegebb

tekintetű.

Mosolya egyre biztatóbb

és egyre tüzesebb;

kergeti hegyen-völgyön át

a vacogó telet.

Sétálgat a szellő

Sétálgat a szellő,

szökken ágról ágra,

kapaszkodik olykor

gyönge napsugárba.

Dudorászgat, fütyörészget,

kisöpri az üres fészket,

bekukkint az odúba,

a fejét is bedugja.

S rikkant egyet: ide mind,

tavasz van már idekint!

Ébredj, ébredj, Göndöri,

kunkorodjál, Kunkori!

S ha alusznak, vagy nem hallják,

vagy hallani nem akarják,

meghúzza a mókus farkát.

Ettől aztán Kunkori,

göndörödik Göndöri,

az álmos szemét a két mellső

lábfejével dörzsöli.

Rigók

Tegnap egy rigó

fönn a fán,

füttyentett egyet,

s azután

tovaröppent

a szomszéd fára.

Ott várta

a párja.

És a párja is

füttyentett egyet.

És együtt a harmadik

fára röppentek.

Egy fa – egy fütty.

Így szálltak fáról fára –

s reggelre kizöldült

a környék minden fája.

Március

Kinyílott az idő,

mint egy virág,

barkázik, rügyezik

a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst

tollászkodik,

bontja szárnyát föl a

sárga napig.

Sürögnek-forognak

szántóvetők.

Juhnyáj lepi be a

tetőt.

Pipe virág között

pipe tipeg.

Kacagják a

szőke vizek.

Zümmögő

Zümm bele, zümm bele,

zümm, zümm, zümm…

Virágzik a meggyfa,

virágos ága

népesül.

Zümm bele, zümm bele,

zümm, zümm, zümm…

A meggyfa virága

szállongó szárnyon

elrepül.

Zümm bele, zümm bele,

zümm, zümm, zümm…

Piros már, piros már,

piros a meggy és

édesül.

Bokor alján ibolya…

Bokor alján ibolya,

ágak hegyén barka,

a kerítés tetején

csörög egy nagy szarka.

Illatos az ibolya,

és a barka selymes,

a szarka meg szemtelen;

szemtelen és nyelves.

Csokorba az ibolyát,

melléje a barkát!

Hess el innen – ha tudod,

hessentsd el a szarkát!

Ballag a folyó

csöndeskén,

füzek állnak a

part mentén.

Nézik a vizet,

bámulják.

Ámuldoznak a

vén fűzfák.

Kérdik egymást s a

folyót is,

hová ballag a

sok-sok víz.

De a folyó csak

ballagdál.

Meg-megáll minden

pataknál.

Fölveszi őket

becézve

ülteti, mintha

szekérre.

Viszi, ringatja,

dajkálja.

Néznek a fűzfák

utána.

Összesusognak,

aggasztja

őket a folyó

nagy titka.

Víz fölött fecske

cikázgat.

Örömére a

fűzfáknak.

Tőle is kérdik,

s megtudják

végre a folyó

nagy titkát.

Tengerbe ballag,

tengernek.

Állnak a fűzfák,

merengnek.

S véges-végig a

part mentén

rügyezni kezdnek

csöndeskén.

Két kis kezecske

Két kis kezecske,

dolgos,

akár egy fecskepár,

szorgos.

Röppennek, sose

restek;

egész nap tesznek-

vesznek.

Este szelíden

szállnak

nyakába

édesanyának.

Kotkodács

„Kot-kot, kot, kot-kot-kot!”

A fehér tyúk megtojott.

„Kot-kot-kot, kotkodács!”

Alatta a friss tojás.

Fölfigyel a zajra,

de föl ám a szarka,

s miközben a tyúk nagy

dicsekedve lépked,

háta mögé kerül

s meglepi a fészket.

„Kot-kot-kot, kotkodács!”

Odalett a friss tojás.

Szeptemberi töprengés

Hogyha nekem szárnyam volna,

Délre szállnék, mint a gólya.

Nem kellene óvodába

járnom, aztán iskolába.

De azért jó mégse volna

elrepülni, mint a gólya.

Édesanyám bánatában

folyton sírna énutánam.

Le is teszek végleg róla,

csak azért se leszek gólya.

Inkább járok óvodába,

azután majd iskolába.

S mire mindet mind kijártam,

s mégse nőne ki a szárnyam,

tudom már, hogy mit csináljak:

elszegődöm pilótának.

Búcsúkép

Összegyűlt a nádas népe

elmenőben még egy képre:

vadrécétől pelikánig

minden madár ott kacsázik,

s elhallgatnak mind egy percre,

hogy a tó lefényképezze.

Készen a kép, és megszólal

kórusban a búcsúzódal:

sorra-rendre, ahogy jöttek,

a nádastól elköszönnek.

Dühe elől szélnek-télnek

elrejti a tó a képet,

s ha megjön a tavasz újra,

a jég alól előhúzza.

Az én folyóm

Az én folyóm csak egy patak

tengerem a kert végi tó,

a récéket s a ludakat

fürdőzésre csalogató.

Ott szoktam én papírhajót

úsztatgatni, kórétutajt.

Kedvemtől még a korhadó

szilvafa is mindig kihajt.

Csigabiga a vonatom,

nem hinnétek, áramra jár:

táplálja a fűszálakon

huzalként rezgő napsugár.

Csápjaival szedegeti

az éltető sugarakat,

s bár sínpárja nincsen neki,

lassacskán, de azért halad.

Így teleget a szép idő,

kínálgatja örömeit.

Repülőm a szitakötő,

zöld szárnyával őszbe röpít.

Októberi lakoma

Sárgul, ritkuló lombú fák,

üresen ásító fészkek.

A fák alatt egy kis legény

vidáman fütyörészget.

Almát tallózgat, lomb között

lapító almát, körtét.

(Kár, hogy a dióágakat

a verők összetörték.)

Megrakja zsebét, kebelét,

s kiül az őszi napra.

Mellette dióval tele

üldögél a kalapja.

Követ keres, két jó követ,

föl sem kell állni érte.

Körülötte már ott csücsül

utcája kicsi népe.

Elkezdődik a lakoma.

A szomszédban lekvárt főznek.

Süt a nap, finom szilvaíz

illata van az ősznek.

Madármarasztaló

Nyári-kék

őszi ég

nézi a

tó vizét;

tó vize

őrzi még

nyári nap

melegét.

Őszi ég,

nyári nap

színarany

sugarak,

ugye még

nem hagy itt,

ugye még

melegít

éltető

sugarad.

És veled

itt marad

bár egy-két

hetet még,

ha lehet,

halogat.

Őszi ég

messzi kék

útjait

keresőn,

messzi kék

messziség

hangjait

figyelőn,

ugye még

itt marad

te sok szép

madarad.

Őszvégi játék

kopár

határ

zörgő

erdő

rojtos

bojtos

ide-

oda

lengő

felhő

síró

rívó

dúló

fúló

morgo-

lódó

rideg

szél

fejre

kucsmát

lábra

csizmát

hátra

bundát

ágyba

dunyhát

jön a

hideg

tél.

Volna

Ha énnekem, ha énnekem

egy biciklim ha lett volna,

Hencidától Boncidáig

elkerékpároztam volna.

Ha énnekem, ha énnekem

egy kis dobom ha lett volna,

akkor minden örömömet

világgá doboltam volna.

Ha énnekem, ha énnekem

egy trombitám ha lett volna,

hajnalt minden kakas helyett

magam trombitáltam volna.

Ha énnekem, ha énnekem

egy furulyám ha lett volna,

az égről a csillagot is

földre furulyáltam volna.

De énnekem, de énnekem

csak egy táltos paripám van,

s egy jókora hamubasült

pogácsa a tarisznyámban.

Kicsi faluból való vers

Nagyváros, nagyváros,

hol az út is járda,

ott szeretnék járni

én is iskolába.

Villamossal mennék,

mikor eső esne,

cipőt sem pucolnék

minden áldott este.

Ellaknék én benned,

nagyváros, nagyváros,

mert a mi kis falunk

sokszor bizony sáros.

De van egy hű kutyám

s két kicsi bárányom,

búsulnék, ha tőlük

el kellene válnom.

Talán még sírnék is,

ha senki sem látja;

s ki járna helyettem

a mi iskolánkba?

Nagyváros, nagyváros,

ne csábíts te engem,

maradok holtomig,

itt, ahol születtem!

Elfújta a szél a napot

Elfújta a szél a napot,

be a felhők sűrűjébe,

hajladozik a vén erdő,

úgy tesz, mintha jődögélne.

De ha a szél úgy akarja,

máris fordul, mintha menne;

leveleit hátrahagyva

kapaszkodna föl a hegyre.

Mintha jönne, mintha menne,

mintha vinne, mintha hozna:

de nehéz is az erdőnek,

mikor a szél kormányozza.

Ne szállj el…

Ne szállj el, fecském,

ne szállj még.

Kiderül majd a

borús ég.

Nem sárgul még a

fán a lomb,

még messzi hangzik

a kolomp.

Nem a szél, pásztor

furulyál,

még nem ment el,

még itt a nyár!

Ne szállj el te se,

ne szállj még,

lesz még meglátod

kék az ég.

Szép itt az ősz, és

télre meg

kibéleljük a

fészkedet.

Megosztjuk veled,

amink van.

Maradj itt fecske

madaram.

Ha mégis el kell

szállanod,

ne vidd magaddal

a napot.

És igyekezz, ne

halogasd

visszahozni a

szép tavaszt.

Margaréta

Hatalmas nagy szalmakalap,

alatta valaki halad.

Azt mutatja a viselet,

hogy az utas kislány lehet,

kislányra vall a ruhája

s a kalap nagy karimája.

Arra vall a járása is,

bizonyára ebédet visz,

különben nem volna nála

se kisfazék, se kosárka.

Meg-megáll szusszanni egyet,

aztán kaptat föl a hegynek.

Olykor vigyázattal lép át

egy-egy nyíló margarétát.

Le is szedné, ha nem volna

mindkét keze megpakolva.

Addig-addig incselegnek,

míg a kislány gondol egyet,

s mert a keze foglalt, így hát

leharap egy margarétát.

És boldogan mezítlábal

foga között a virággal.

Vadcseresznye

A bozótból ki-kilesve

piroslik a vadcseresznye.

Rigók, szajkók örömére

érik lassan feketére;

s hálából az ingyen-gazdák

szertehordják apró magvát.

A tavaszi fagyokat se

sínyli meg a vadcseresznye.

Később nyílik, mint a kerti,

nem kell óvni, dédelgetni.

Virágjából a vadméhek

gyűjtenek maguknak mézet.

Csemetéjét ha beoltják,

akkor se felejti múltját.

Gyümölcsében ott az erdő

ínyed alatt is fölsejlő,

féltve őrzött, ezerféle

édeskedvű kesernyéje.

Nyírbocskor

Télen által addig nyalta,

elvásott a medve talpa.

Így most aztán pipiskedve

illeg-billegél a medve.

Elbilleg egy vén nyírfához,

és nem sokat hímez-hámoz;

lerántja róla az irhát,

meghántja a korhadt nyírfát.

Hajtogatja, gyűri-tűri,

de nem akar sikerülni.

Odaszökken a kis mókus:

nem úgy kell azt, hókusz-pókusz!

Erre egy lyuk, kettő arra,

venyigével összevarrja.

S máris pompás nyírfakéreg

bocskora van a medvének.

Töprenkedő

Van egy báránykám: Borika.

Hűvös reggelek jöttivel

párákat fúj az orrlika.

Van egy kisgidóm, de mivel

folyton-folyvást tilosba jár,

ezért az ő neve: Betyár.

Van egy hűséges kiskutyám:

Pajtás, ki mindig tettre kész,

s ha nincs mit tennie, puhán

a lábam előtt heverész.

Egyetlen gondom van csupán,

hogy kezdődik az iskola,

s hogy a nyájam s a kiskutyám

nem kísérhetnek el oda.

A bárány s kivált a gidó,

tudom, hogy oda nem való.

De a kutyámmal, ha lehet,

megosztanám a helyemet.

Édes málna, kásás vackor

Málnásznak a medvebocsok,

hol négylábon, hol kétlábon.

Így szokott ez lenni minden

áldott nyáron.

Ha elfogy a málna, akkor

ősz jöttével vackorásznak,

ha a földön nincs még vackor,

fára másznak.

Egymás hátán kapaszkodva,

ágak felé ágaskodva,

föltornásszák egyik a mást

a magosba.

Megrázintják a vackorfát,

hull a kásása potyogva,

s majszolják a mackók, mintha

málna volna.

Édes málna, kásás vackor

hizlalja a bocsok talpát.

Télen átal, mint a mézet,

nyalogatják.

Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,

csak reggelente van hideg,

csak estelente kéldegél

újra és újra föl a szél.

Csak az éjszakák, csak azok

hűvösek, mint a csillagok.

Napközben meleg van, meleg.

Sütkéreznek a verebek.

Duruzsolnak a darazsak.

Napfényben fürdik a patak.

Gúnárok, gácsérok, tojók

élvezik még az úsztatót.

De a reggeli hideget

feledni többé nem lehet,

sem az esték, sem a sötét

éjszakák csillag-hűvösét;

tudják mindezt a levelek,

s a fáknak búcsút intenek.

Tánc a deltában

Vízi világban

vízi virágok

esti szellőre

lejtik a táncot.

Hajlik a nád és

hajlik a káka,

keringőt jár a

lótusz virága.

Tücskök és békák

vígan zenélnek:

gyűlnek a bálba

kócsagok, gémek.

Vadmalac, vadkan

megszelídülve:

röffenni sem mer

parton a csürhe.

Fönn a hold egyre

szebben világol,

lenn a képmása

maga is táncol.

November

Nyugaton, keleten

vörös az ég alja.

Régtől nem kelepel

kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg

lepi el a fákat,

véget a szél se vet

a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan

fújni tud november,

birkózik a csupasz

hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,

dühében már jajgat:

túlcsárogják dühét

a csókák s a varjak.

Pitty-potty

Pitty-potty, pitty-potty,

pittyen, pöttyen,

ereszen a jégcsap

meg-megcsöppen,

meg-megcsurran,

csoronkálgat,

aki tesz alája

mosdótálat,

s abba mosdik

reggel-este,

nem lesz annál

szebb lány egy se.

Eső, szél, sár

Eső, eső, te sziszegő,

kabátomat nehezítő,

novemberi ólmos eső.

Az még hagyján, ha csak esne,

nem volnék elkeseredve.

De a szél is, ez a cudar.

Térül-fordul, csivir-csavar:

ő is esőernyőt akar.

S harmadikul itt van a sár,

Szidja is, aki erre jár.

Pedig a sárt ne érje szó,

hármuk közül csak ő a jó:

derék vendégmarasztaló.

Húz, nem akar válni tőled:

lehúzza a félcipődet.

Télifák

Elhullatta leveleit

kertek, erdők minden fája,

szélnek, télnek vad szigorát

egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő

nem hódol meg hónak, fagynak:

zöldell akkor is, ha a nap

sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,

a szeleket megakasztja.

Sátra alatt menedéket

lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó nap, pislogó ég

gyújt az ágakon gyertyákat.

Szarvas, farkas s a szelíd őz

mind egy-egy szép télifát kap.

Három holló

Ül a havon

három holló.

Mind a három

nagyothalló.

Fújhat a szél,

zúghat-búghat,

ők a hóról

nem mozdulnak.

Közepén a

fehér télnek

moccanatlan

feketéllnek.

Favágók

Fütyülni a hóra s a

dermesztő hidegre,

kinn az erdőn ilyenkor

tanyázni ki merne?

Fűrész harsog, motor zúg,

csitt-csattog a fejsze,

valakinek mégiscsak

volt kimenni mersze.

Nem is egy, de seregnyi

kemény férfiember

dönti a fát, birkózik

hóval és hideggel.

De raknak is estetájt,

olyan tüzet vetnek,

hogy a fázó őzek is

annál melegednek.

Kilenc kecske

Kilenc kecske jön

me-ke-ke,

talárjuk talpig

fekete.

Állukon hegyes

kis szakáll,

szemük meg ide-

oda jár.

Jönnek méltóság-

teljesen,

koppan a körmük

csendesen.

Legelöl lépdel

Ághegyi,

aki a többit

vezeti.

Mögötte mindjárt

Nyájesze,

aki vigyáz a

többire.

Harmadiknak jő

Háncsoló,

negyediknek meg

Rügyfaló,

majd káposztaföldek

rettegett

Káposztási-ja

lépeget.

Hatodik: Bokrász,

s hetedik:

Tilosi, róla

mekegik,

hogy nincsen az a

kerítés,

melyen átal ne

szökne, és

nincs az a védett

csemete,

mely ne lenne neki

csemege.

Utána Kajtár

ódalog,

az a hír járja

róla, hogy

farkas-kézben is

mekegett

s félfüle akkor

ottveszett,

félfüle árán

szabadult,

de az intésből

nem tanult,

és amikor csak

teheti,

a kecske-törvényt

követi.

Bokrász-szal, vagy csak

egyedül

sokszor órákra

odaül,

becserkészi a

félhatárt,

csinálva egyre

kárra kárt.

Még most sem fér a

bőriben,

nemhogy menne a

többivel

ő is méltóság-

teljesen,

szeme ott jár az

ághegyen,

kilép a sorból

untalan

kétlábra áll és

boldogan

el-elkap egy-egy

levelet,

rügyet, hajtást vagy

ághegyet,

mígnem az öreg

Bakk-apó,

az utolsónak

baktató

jól oldalba nem

tiszteli

s gorombán azt nem

mekegi:

vissza a sorba

szemtelen.

És ez hazáig

így megyen.

Otthon aztán a

nyolc sutát

megfejik. Csöndes

jóccakát

mekegnek,

s illedelmesen

kérődznek mind a

fekhelyen.

Ballag már

Ballag már az esztendő,

vissza-visszanézve,

nyomában az öccse jő,

vígan fütyörészve.

Beéri az öreget

s válláról a terhet

legényesen leveszi,

pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul

s mikor éjfél eljő,

férfiasan kezet fog

Múlttal a Jövendő.

Jön január

Porka havak esedeznek,

sopánkodnak a verebek.

Jegenyefán ócsárolják

Januárt a zajgó csókák.

De Január rá se ránt a

fákon csárogó csókákra,

sem a tetőn dideregve

siránkozó verebekre.

Azért van a csűrön cserép,

bújjon alá, aki veréb,

s a füstölgő kémény mellett,

aki csóka, melegedhet.

Jön Január, megy Január,

kinek-kinek kedvébe jár,

szánkót csusszant, ródlit lódít,

gyermekekkel hógolyózik.

A kucsmáján, lám, mit látok,

egy korai hóvirágot.

Sorra sétál minden házat,

s boldog újévet kívángat.

Tél derekán

Összenőtt a föld az éggel,

csupa fehér, csupa szürke.

Ég és föld közt oszlopokként

feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.

Csattog a fagy, mint a fejsze.

Kibújni a jó melegből

kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis

egész nap bent rostokolni:

mire való a jó csizma

meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,

se csizmája, se bundája,

mégis kiült károgni a

fehér lombú diófára.

Hóvilág, hóvirág

Hóvilág,

holdvilág –

alszik még a

hóvirág.

Félöles,

méteres

paplan alatt

aluszik:

számoljuk ki,

hányat kell még

alunnia

tavaszig.

Hófoltos még a határ

s a dombok oldala.

Szunnyadoz még a kökény

s galagonya.

Alszik még a rengeteg

s a kertekben a fák,

de nyitogatja fehér

szemét a hóvirág.

S az ibolya is ébredez

a sombokor alatt:

költögetik a szelíd

napsugarak.

Az ibolyatő fölött

a sombokor pedig

álmában már színarany

virágot álmodik.

Ül a tél a hegy tetején

Ül a tél a hegy tetején.

Fehér kucsma van a fején.

A hátán meg fehér suba.

Készülődik a faluba.

Tápászkodik, fölkel s jövet

fehér terveket szövöget.

Szórja, hinti, hol elhalad,

két marokkal a friss havat.

Fehéredik domb és lapály.

Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,

aztán munkába fog megint.

Ahol kilátszik a vetés,

vet oda egy marokkal, és

mire a mi falunkba ér,

mögötte már minden fehér.

Egy kicsit még tipeg-topog,

befagyasztja a patakot.

Lepihen és a szürkület

csöndjében füstöt ereget.

Kelj föl, nap

Ébredj, sugaras nap,

kelj föl, aranyos nap:

hóvirág, ibolya

mutatkoznak.

Zsendülő határra,

rügyezgető ágra,

süss fel, aranyos nap,

a világra.

Kelj föl, aranyos nap,

ragyogj, sugaras nap,

édesanyám arcát

simogassad.

Reggel még…

Reggel még a hétalvó Nap

dunyhájából ki se látszott;

mosdja már a zubogóban

szeméből a téli álmot.

Bele-belenéz a vízbe,

nézi magát s úgy találja:

bozontos nagy szakállá nőtt

ősz óta a borostája.

Keni magát hólé-habbal,

a pataknak nekitérdel,

és lehúzza a szakállát

egy alkalmas jégpengével.

Teregeti kék köpenyét,

majd magára kanyarítja,

vállára száll valahonnan

énekelni a pacsirta.

Hóvirágból, ibolyából

bokréta nő kalapjába,

ül a Nap a dombtetőn és

rámosolyog a világra.

Haragos a kicsi patak

Haragos a kicsi patak,

szemlátomást nő a mérge.

Hajkurássza a ludakat,

meneküljön, aki réce.

Méltatlankodnak a ludak,

ártatlankodnak a récék.

Nincs a mérges kicsi patak

medrében egy csöppnyi részvét.

– Így tavasszal

mind magasztal,

udvarolnak, kurizálnak,

folyton bennem mártóznának.

De amihelyt meglankadok,

s nyár jöttével megapadok,

gőgös nyakkal, tele beggyel

lépnek átal este, reggel,

s fáradékony

cérna-vékony

gilisztának

titulálnak.

Márciusi versike

Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.

Zöldülni kezd a barna haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge határ.

Erőre kap a gyönge bogár.

Szelídülnek az ordas szelek.

Barkákat hány a bokros berek.

Bukfencet vet a játszi patak.

Már csak a hegyen látni havat.

Elszálltak…

Fölszálltak a csókák,

elszálltak a varjak,

az öreg toronyról

hét határba tartnak.

Egy, csak egy maradt itt,

az az egy is hallgat,

sütheti a nap és

verheti a harmat.

El nem mozdul, mintha

odafagyott volna,

azt se tudjuk, vajon

varjú-e vagy csóka.

Hiába vallatják

a verebek – hallgat,

némán ül hírnöke

annyi zivatarnak.

Noszogatják, küldik:

hussanj te is, menj ki

zsíros barázdából

eleséget szedni.

Megszólalt harmadnap,

de csak annyit mondott:

csiricsári népre

nem hagyom a tornyot.

Árva bárány

Béget a bárány,

ittmaradt árván.

Anyja ma reggel

ment a sereggel

bégetve-bőgve

zöld legelőre.

Barikám drága,

nem vagy te árva.

Van neked gazdád,

gondot visel rád

ez a kis pásztor,

akivel játszol.

Nem hajt a szóra,

vigasztalóra,

nem néz a gyepre,

rítton-rí egyre:

hegyekbe vágyva

sír a kis árva.

Barikám édes,

annyit ne bégess.

Ó, te kis bodros,

mehetsz jövőre

boróka-bokros

zöld legelőre.

Nyári reggel

Gerlegalamb búg a kertben,

füttyögetve rigó röppen

ágról ágra, fáról fára,

röpdösgetve száll utána

három kicsi fiókája.

A szarka is füttyögetne,

ha nem volna berekedve.

Sunyít, lapít, lesi-várja,

hogy a tyúk majd kotkodálva

tojóhelyét kikiáltsa.

Hírli a tyúk már harsányan,

hogy a fészkében tojás van.

Száll a szarka, de hiába

vásott csőre a tojásra:

a fészekben nem találja.

Nem bizony, mert egy kis szőke

fürge fiú megelőzte.

Akár a nap, olyan sárga

a kisfiú rántottája,

s még a lábost is kimártja.

Kilenc pipe…

Kilenc pipe meg a lúd

a kapun kiszabadult.

Azt se mondták, gi-gá-gá,

elindultak világgá.

Tapsantyúztak nyakuk-nyújtva,

pillogtak a poros útra.

Alig mentek három utcát,

a világot máris unták.

Hű de hosszú, hű de meleg,

tovább menni nem éri meg.

S ahogy voltak, libasorba,

letottyantak mind a porba.

Kérdezzük meg a kis csacsit,

hátha ő útbaigazít.

Mosolygott a csacsi bölcsen;

ki tudhatná, ha még ő sem.

„Fussatok a patakig,

mert a világ ott lakik.

Alig három libanyak-hossz

út viszen el a patakhoz.”

Máris talpon, s futva fut

kilenc pipe meg a lúd.

És napestig szakadatlan

fürödtek a kis patakban.

És azóta három utca,

sőt az egész falu tudja,

hogy a világ itt, csak itt,

a kis patakban lakik.

Ének a forrásról

Írtam a kisborosnyói forrásvédő kisiskolások kérésére

Van egy forrás valahol egy

öreg erdő sátorában,

valamikor a korsómmal

vízért én is odajártam.

Ott tanyáznak a rigók is,

közelében raknak fészket;

alkonyatkor odajárnak

szarvasok és szomjas őzek.

Láttam belőle kortyolni

nyári napot, teleholdat,

csillaghullás idején a

csillagok mind belehullnak.

Jóbarátom az a forrás,

biztatott, s én hittel hittem:

sikerül az aratóknak

egy csillagot kimerítnem.

Kárpótlásul a csillagért

azoknak, kik várva várnak,

megtanított jég alatt is

pengetni a citerámat.

Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok,

és lemenőben hold ragyog.

Ébredeznek a kis patak

bokraiban a madarak.

Derengeni kezd a fák hegye,

és már ellátni messzire.

A legnagyobb hegy tetején

most veti lábát meg a fény.

Kapaszkodik a virradat

vitézeként a nyári nap.

A tisztás fölött nyári kék.

A tisztáson már őzikék

ízlelgetik a csillagok

s a hold hullatta harmatot.

Köztük egy suta két fülét

antennaképpen tárja szét.

Fülel, szimatol: nincs-e vész;

még a nappal is szembenéz.

Őrködik, hogy a többiek

békében legelhessenek.

Krumplis mese

Volt egy szegényember

meg a felesége.

Krumplit ettek minden

áldott nap ebédre.

Ebédre még hagyján,

reggelre se volt más.

Hogy még a tövét is

járná meg a rontás.

De bizony ne járja,

vette védelmébe

a krumplit a szegény

ember felesége.

Ha krumpli se volna,

fölkopna az állunk.

Így hát, édes uram,

krumplit vacsorázunk.

Okos egy menyecske

volt a szegényasszony,

tudta az urára

hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram,

kendnek is azt tudni,

hogy Burgundiából

jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább

ünnep- és vasárnap

nevezzük illendőn

mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor

sok az ember dolga,

akkor kérdezheti:

kész-e a pityóka.

Nyár elején a még

zsenge-friss gumókat

becézte az asszony

földimogyorónak.

Nemcsak eszes asszony,

ügyes is a lelkem,

minden étkezéskor

mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre

se venném, hogy krumpli;

nem tudnám a főztjét

sohase megunni.

Levesnek, tokánynak,

sültnek, körítésnek,

ahogy ő készíti,

meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura,

az egész környéken

nincsen olyan asszony,

mint a feleségem.

Kivált a paprikást

ahogyan csinálja,

arra még a síri

holt is hazajárna.

A harangozónak

sincs minálunk dolga:

az illattól kondul

a harang is szóra.

Egyszer a király is,

akinek szakácsa

beteg volt, megjelent

krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját

őfelsége, s nyomba

ültette az asszonyt

urastól hintóba.

Azóta a király

s az udvari népek

burgonyát, pityókát,

krumplit pecsenyéznek.

A réce meg a béka

Erdélyi szász népmese nyomán

A ludak az úsztatóban,

gi-gá-gá,

kinevették a kis récét,

s ő elindult világgá.

Utánakruttyan a béka:

„Kis réce,

ha te elmégy, én is mennék,

magaddal elvinnél-e?”

„Elvinnélek. Miért ne?

– Kapaszkodj meg a farkomba!”

– biztatta a kis réce.

Hallja őket egy behemót

malomkő,

s mondja, ha nincs kifogásuk,

akkor ő is velük jő.

– Kapaszkodj a hátuljomba.

„Miért ne?

– szólt a béka. – A menetnek

szüksége lesz kerékre.”

Megüli hát a malomkő

a kis béka hátulját;

nézik-nézik s akik látják,

bámulják.

Amint mennek az útszélen:

füstölög,

de láttukra bátorkodva

fölparázslik egy üszög.

„Kapaszkodj a karimámba,

van ott hely –

mondta a kő –, húzd meg a magad,

csak világíts, s ne tüzelj.”

Négyesben így mendegéltek,

cammogtak,

míg elértek partjára egy

iszonyatos folyónak.

Több se kellett a récének,

háp-háp-háp,

beletoccsant és elkezdett

evezni a folyón át.

Récén a béka, békán a

malomkő,

a malomkő karimáján

a parázs, a füstölgő.

Át is érnek, ha nem jön egy

halacska:

alábukott a kis réce,

hogy a halat bekapja.

Elrúgta magát a béka,

lemerült a malomkő,

és kialudt, holt szénné vált

az üszög, a füstölgő.

Bebegyelte a kis halat

s kiúszott a kisréce,

a béka is a túlparton

beérte.

Lám, az úszás nagy tudomány,

bizony nagy –

örömükben táncot jártak

partján a nagy folyónak.

Vannak, akik nem olvasták

mesénket,

legyintenek s olyasmiket

terjesztenek, beszélnek,

hogy a réce s hogy a béka

csak hápognak s brekegnek.

Ne higgyetek az ilyesmit

híresztelő embernek.

Az eb és a szamár

Grigore Alexandrescu nyomán

Lekonyult füllel, lába közé húzott farokkal

kutyagolt az ösvényen a kutya lógó orral.

Ment, mendegélt bújában, árkon és bokron által

s találkozott magával

a nagyságos szamárral.

„Hát neked mi bajod, orrod mért lógatod?

Búsnak látszol, koma.”

„Annak – válaszolta a kutya –,

mivel az oroszlánt szolgáltam mostanig,

de oly gorombán

bánt velem az oroszlán,

hogy végül is meg kellett szöknöm tőle, pedig

ha nem lelek új gazdát, az állam fölkopik.”

„Hát csak ez a bajod? ezért búsulni kár,

új gazdád itt vagyon – derült föl a szamár.

Szegődj hozzám, meglásd, meg nem bánod, koma,

jó koszt és jó alom,

minden lesz, fogadom,

semmi gondod s nem is kell dolgoznod soha.”

„Válaszul – szólt az eb – csak ennyit mondhatok:

Szolgálni bárkinél is keserves egy dolog,

de annál nagyobb szégyen nem is lehet, ha már

szolgálnod kell, s a zsarnok fölötted – egy szamár.”

Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,

hej, de régen volt,

amikor még a Küküllőn

malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,

lisztje, mint a hó,

örült neki a ház népe,

kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából

olyan kenyeret,

illatára odagyűltek

mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:

legyen a világ

olyan, mint a búza közt

a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven

illatos-fehér,

ropogósra sütött, foszlós

nagyanyó-kenyér.

Küküllő–kalendárium

Őszelő

Fázik a Küküllő,

lúdbőrös a háta,

már csak a nap jár el

fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak

vadrécék, vadludak.

Ők is búcsúzóban:

tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán

föl az őszi égre,

belevesznek lassan

a kék messziségbe.

Reggelenként apró

ködfióka s pára

kapaszkodik föl a

partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:

leveleket olvas.

Fönn a hegyek között

felbődül a szarvas.

Ősz

Reszket a Küküllő,

sovány, hórihorgas;

félő, hogy egy kortyra

kiinná a szarvas.

Kiálló kövek közt

kering, citerázgat;

üggyel-bajjal tudja

átfolyni a gátat.

Biztatgatja a nap,

régi jó barátja:

sugarait olykor

belé-belémártja.

S amikor elfárad,

szíves vontatónak

a fürge halacskák

elébe fogóznak.

S a parti fűzfák is

mind előredőlnek,

mutatják az utat

a vén Küküllőnek.

Őszutó

Vacog a Küküllő,

éjjel-nappal fázik,

lábujjhegyen lépked

fűzfától fűzfáig.

Úgy kihűlt a medre,

égeti a talpát.

A felhők is hol ki-,

hol meg betakarják.

Jó volna egy tartós

eső biztatólag

a megridegedett,

soványka folyónak.

Örülne a gát is,

fölgyűlt a postája.

A Maros a füzek

levelét rég várja.

És ha megjön a tél,

vet azonnal véget

mindenféle őszi

levelezgetésnek.

Télelő

Szajzik a Küküllő:

hártyavékony jéggel

szegte be a szélét

a zimankós éjjel.

Kétoldalt a fűzfák

ezüst-zúzmarásak,

és olykor a ködtől

egymásig se látnak.

Hová lett a nyári

kedve zubogása?

Már a nap sem jár el

fürödni a gátra.

Legfönnebb úgy déltájt

hunyorít a vízre,

de még ő is mintha

fölötte elnézne.

Csak megkönyörül majd

valamelyik éjjel,

és bevonja véges-

végig ezüst jéggel.

Tél

Beállt a Küküllő,

jégpáncél van rajta.

Nagy csönd van, elveszett

egészen a hangja.

A lovát úsztató

nyári kis legényke

korcsolyázni jön most

az arasznyi jégre.

Havasak a fűzfák,

mindenütt csak hó van.

Megcsillan a vén nap

mosolya a hóban.

Jégcsapok díszítik

a megdermedt gátat.

Vacog minden, ám a

halacskák nem fáznak.

Jég alatt versenyt

verseny után tartva,

készülnek a fűzfát

zöldítő tavaszra.

Télutó

Enged a Küküllő:

helyen-helyen kásás,

jégtörő csákányát

próbálgatja Mátyás.

Legelőbb a gáton

mélyeszti a jégbe,

pillogatva buggyan

ki a víz a fényre.

Bajszot pödörint egy

tavalyi fűszálból,

óvatos egérként

lesurran a gátról.

Előbb cincogatva,

aztán kacarászva,

zendít a Küküllő

csengő csobogásra.

S mintha valahol már

furulya is szólna:

ébrednek a fűzfák

nagyokat nyújtózva.

Tavaszelő

Zajlik a Küküllő,

vonszolódva lépdel,

hátán a sok súlyos

dirib-darab jéggel.

Egyik-másik tábla

tutajnak beillő;

emeli, billenti,

viszi a Küküllő.

Viszi s ha megunja,

kiveti a partra,

hogy a nap egy kicsit

vékonyítson rajta.

Vállra veszi újra,

s kéri, invitálja,

hogy a nap is üljön

föl a tutajára.

Haszna is van ám az

együtt-utazásnak:

elolvad a jég, s a

füzek kibarkáznak.

Tavasz

Árad a Küküllő,

elönti a berket;

maguk alá húzzák

lábukat a kertek.

Kicsap a medréből

(nem is tud a gátról),

réten méri mélyét

botjával a pásztor.

Pipéiket féltőn

gágogják a ludak;

a parti füzek most

a közepén úsznak.

Bömböl a Küküllő.

Széle-hossza egy lett.

Fut a nyúl előle,

inal dombnak, hegynek.

Hinnéd-e, hogy volna,

ki rámerészkedne?

S fél szárnyával bátran

beleszánt a fecske.

Tavaszutó

Ázik a Küküllő,

paskolja a zápor,

tovatűntén is még

csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel

a nap mosolyogva,

szivárványhidakat

ível a folyóra.

Récefiókákat

vezényelő vének

tanítgatják a szép

búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,

viszi a szél, húzza:

szemlátomást nő a

nyomában a búza.

S meglátván a békák

udvarát a holdnak,

holnapra új záport,

záport kuruttyolnak.

Nyárelő

Kékell a Küküllő,

talán a nevét is

kékellő színéről

kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,

nyárelői árnyak

összeszoktak szépen,

és nevévé váltak.

Vagy az örök fűzfák

lombja közt üdülő

legelső rigónak

füttye a Küküllő.

Kékellő Küküllő,

kökényszemű tündér.

Szívemhez, nyelvemhez

hozzáédesültél.

Járhatok akárhol,

minden folyóparton

a te nyárelői

susogásod hallom.

Nyár

Ballag a Küküllő,

meg-megállva baktat,

szúnyogokat fogdos

a kicsi halaknak.

Vén bivaly módjára

olykor kedve szottyan

el-ellustálkodni

a nagy kanyarokban.

Sütteti a nappal

hosszasan a hátát.

Ha ott lennél, mélye

legmélyét is látnád.

Ám a lustasága

csak amolyan látszat.

Ilyenkor gyűjti be

illatát a nyárnak.

Aztán jön a szellő,

s csillagokig szárnyal

a nyári Küküllő

esti illatával.

Nyárutó

Langyos a Küküllő;

vize mint a vászon,

egy nagy szövőszéken

fordul át a gáton.

Lenn a gát alatt az

ezüst zubogóban

fürdik az arany nap,

most van lenyugvóban.

S még lennebb növekvő

árnyukkal a fűzfák

a lassuló folyót

át meg átalússzák.

Ott egy kislegény is

prüszkölő lovával –

úsztat a Küküllőn

ő is át meg átal.

Maradna még a nap,

de nőnek az árnyak;

kár, hogy nemsokára

vége lesz a nyárnak.

Béka-búcsúztató

Békák, hű társaim, ti brekegők,

kik énekelve vesztek levegőt,

szeretném megköszönni, cimborák,

a sok szép nyári estét, éjszakát,

s hogy még a langyos őszi alkonyok

idején is kuruttyolgattatok.

De már az ősznek, vége annak is,

reszket a nád, lúdbőrözik a víz,

és reggelente ezüst zúzmarát

virágzik a vízmenti fűzfaág.

El-elbújik a hold s a csillagok:

nem szégyen, hogy ti is elbújtatok.

Iszapba bújva várjátok, amíg

a téli világ kitavaszodik.

De hogy nyugalmas legyen álmotok,

olykor-olykor majd kuruttyulgatok,

tavaszra várón breke-brekegek,

amíg végképpen be nem rekedek.

Vannak vidékek

vannak vidékek ahol

a fölösleges

kutya- s macskakölyköket

vízbe ölik vagy elevenen

eltemetik

de mielőtt még a szemük

kinyílt volna

de mielőtt még a szemük

kinyílt volna

1974

Előhang

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércein

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

1982

Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a szerelem

akár a harmat az árnyékos helyen

tavasztól őszig őrizgeti magát

szerény hasonlat de illik rám s terád

félszeg is mint az iménti asszonánc

de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen

vagy el sem ér a környezetvédelem

kimossák sóid kasza is fenyeget

csupán a harmat táplálja gyökered

tisztások széle északos vízmosás

ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet

megmaradnunk ha kezemben a kezed

és a viseltes szónak is hamva van

ha félárnyékban s ha nem is boldogan

száríthat szél és süthet hevet a nap

míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

1982

Indián ének

vannak vidékek

ahol az ének

kiment szokásból

ha van is élet

azt hihetnétek

mindenki gyászol

pedig csak védett

helyen az ének

valahol mélyen

szunnyad a lélek

legjobban féltett

gyönge csücskében

vannak vidékek

ahol a népek

csöndben az ágak

jelekkel élnek

beszélni félnek

viharra várnak

1982

Cáfolat

vannak vidékek ahol a

szerencsésebbek állítólag

névházasság útján a

mégszerencsésebbek viszont

konvertibilis valutával

válthatók meg az emberi

jogok kiáltványában szavatolt

ama cikkely gyakorlására miszerint

bárki bármikor szabadon

elhagyhatja hazáját és oda

bármikor sértetlenül vissza-

térhet

ezek persze csak amolyan

rosszhiszemű sőt rosszindulatú

mendemondák

hasonlatosak az

ugyancsak állítólagos vám-

hivatali túlkapásokról

terjesztett rémhírekhez miszerint

még Anton Pavlovics

Csehov műveinek sem

adtak menlevelet

1982

Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat

csak romos templom s régi név mutat

örmény-kert zsidó-sor magyar-telek

örmények zsidók lakták székelyek

s akad még itt-ott ki a néhai

honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant

tudhatja már hogy ki nyugszik alant

régen kikorhadt fejtől a kereszt

a zsidók hamvát meg ne itt keresd

s ki érti már a megmohosodott

márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok

négy sarkában finoman faragott

négylevelű lóhere mélyed és

századok óta nincs egy repedés

esőcsöppöt és harmatcsöppöket

gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak

a temetőben oltják szomjukat

ha szárazság van vagy éppen aszály

a gaz-felverte mohos sírra száll

iszik s hálából mikor égre kel

a holtakért a madár énekel

1982

Oki Asalcsi balladája

vannak vidékek kietlen

messziségekbe veszetten

vidékei az őshitnek

ahová utak nem visznek

de eltalál visszaréved

behunyt szemmel is a lélek

nyomra lel a szó a dallam

kötése köt oldhatatlan

csángónál is csángóbb éren

oki asalcsi nővérem

véremmel egy vér ki verset

két megyényi népnek szerzett

két megyének két kötetnyi

verset s utána letenni

váltani a tollat késre

sztetoszkópra és szikére

megmaradni néma társnak

híven ahhoz kit bezártak

kuzebáj gerd csöndjét önként

vállalni de nem az önkényt

életen át hallgatással

dacolni az elnyomással

köldök-néző európa

honnan is tudhatta volna

nem lett belőle botránykő

mért nem dalol a votják nő

csak ki érte csak ki élte

s két megyényi kicsi népe

csak ők tudják csak mi tudjuk

még álmunkban is motyogjuk

el mert hallgatni s gyógyított

meghódoltat és hódítót

életen át hallgatással

szembeszállt az elnyomással

csángónál is csángóbb áron

oki asalcsi nővérem

két fényképed csokor versed

ennyid maradt rám s a merszed

hogy legalább a családnak

elmondjam a balladádat

1982

Alázuhanó diólevélre

(Csoóri Sándornak)

vannak vidékek ahol nyáron is

a kút melletti vályú alján

reggelre megszajzik a víz

megköt a színe

akár a kiöregedett

szavakon az emlékezet

horkanva hőköl vissza

a gyanútlan kis tavaszi csikó

pikkelyeket prüszkölve

inal anyjához

korai őszt

hosszú kemény telet csárogva

rugaszkodnak tova a csókák

alázuhan az első

diólevél

s hulltában

hóharmat-verte halántékú

férfi vállára

nehezül: szárnyul

1980

Éjfél utáni nyelv

vannak vidékek ahol a

várótermekben éjszaka

a félhomály s a bűz

füstjéből mintha tűz

parázslana föl félnomád

éjfél utáni nyelv üti föl táborát

szitkok jajgatás röpköd és

arany- és kivertfogú röhögés

felkúszik a falon a mennyezetre hág

elnyomja a kinti tolató-zakotát

elhessenti a riadt mozdonyfüttyögést

nő és feszül már-már a tetőn ütve rést

köpenyed mögül félve ki-kilessz

látomás kísért hogy vajon mi lesz

mondjuk két-három század év után

a szent mihály templom gótikus ablakán

lábuk lógázva a szentély serlegét

köszöntik egymásra akár csak az elébb

leharapván a flaskakupakot

testvéreim cigányok igyatok

és isznak s amíg gurguláz a szesz

ki-kilesve fogódzót keressz

se péter se máté csak jános van jelen

fölvisít egy csecsemő hirtelen

majd kétmarokra fogja a tömött

elébuggyantott gyönyörű csöcsöt

szívja mintha szeszt óriásra nő

lehunyt pillád alatt a csecsemő

az éjfél utáni nyelv bozontos busa

és nagyétvágyú krisztusa

1982

Metszet

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol csak keserű

lapi tenyészget sanyarú

sorsú emberek szomorú

szemében alig pislogó

mindegyre el-ellobbanó

fakó reménység révedez

hogy egyszer mégis vége lesz

fekete kendők kalapok

pergamen arcok alattuk

s mint a kezek a térdeken

ülnek maguk is félszegen

a velük rozzant egy-rokon

megszuvasodott padokon

ülnek akár egy metszeten

mexikóban vagy messzi fenn

vancouver jólápolt gyöpén

indiánokat láttam én

így ülni ilyen révedőn

reményt már alig rebbenőn

térdükre ejtett két kezük

az életünk az életük

azért mentem oly messzire

belémdöbbenjen mennyire

indiánosodik szemünk

tekintetük tekintetünk

akár egy temetés után

telő vasárnap délután

1982

Ballada

Ad notam François Villon

több évszakot írtam mint értem

akár a befagyott patak

citeráztam dermesztő télben

jeget-pengető hangokat

kapaszkodtam őszi levélbe

óvtam hiszékeny ágakat

hogy akarata ellenére

senkit se boldogítsanak

aszályban esőért iáztam

mint a csökönyös szamarak

megvetettem büszkén a lábam

nem fogott jó szó jobb falat

sem ostorra sem ösztökére

föl nem hagytam az utamat

hogy akaratom ellenére

engem se boldogítsanak

itt állok öreg donkihótként

szánalmas hőbörgő alak

kitörlöm szememből a sokk-fényt

nem napfény művi sugarak

reflektorok rivaldafénye

és azon kapom magamat

hogy akaratunk ellenére

megintcsak boldogítanak

Ajánlás

jó Herceg mondd mikor lesz vége

és lesz-e új a nap alatt

és akaratunk ellenére

még meddig boldogítanak

1991

Kőkoporsó

alkalmi versezet Molnár Józsefnek
Tótfalusi Kis Miklós méltó és
hűséges tanítványának

a világnak olyan

szögeletin élünk

ahol csak holtunkban

adják ki a bérünk

a mi ünnepeink

feketével írvák

támaszaink mohos

sírkövek és fejfák

és egy kőkoporsó

magasra emelve

mintha a szellemek

ravatala lenne

fölötte Szenczi-gond

Apáczai-bánat

s protestáló hitünk

mit reánk testáltak

hogy akadna mindig

kikben meglakolnak

meggátolói a

közönséges jónak

kiknek ujjbögyében

s elméjében loppal

jegyesül a jelen

jövő századokkal

s akik életükkel

föl-fölmosolyozzák

meggyötört arcodat

édes Erdélyország

1991

Azt bünteti, kit szeret

mint pogrom után

a zsinagóga

veretlen maradt

öreg zsidója

nem hálálkodom

nem is kérdem

hogy őket miért

s engem miért nem

mert szeretsz Uram

szeretsz Te engem

és legközelebb

nem hagysz veretlen

1990

Kuplé a vörös villamosról

avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre

holtvágányra döcögött végül

a kopott vörös villamos

kalauz és vezető nélkül

döcögött holtvágányra végül

a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel

bezzeg amikor érkezett

bíborló színben sok beszéddel

meg volt rakva virágos néppel

bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag

utólag minden kiderül

bíborát nem a pirkadó nap

vértől vereslett mint utólag

utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában

belül történt mi megesett

a színen csak siránkozás van

mint a görög tragédiában

belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi

a dicsőség így múlik el

honnan lehetett volna tudni

hogy sic tranzit gloria mundi

a dicsőség így múlik el

s így állunk ismét mint az ujjunk

sok hite-volt-nincs nincstelen

a magunk kárán kell tanulnunk

ismét itt állunk mint az ujjunk

sok hite-volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve

ha jön a volt-már villamos

sárgára avagy zöldre festve

tülekedünk egymásnak esve

ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom testvér

nem sirató csak szomorú

nem szeretném ha lépre mennél

félre ne értsd ismét/lem testvér

nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre

de holtvágányra döcögött-e

vajon a veres villamos

eljárt-e az idő fölötte

és holtvágányra döcögött-e

vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte

boldog aki nem éri meg

halomra halnak miatta s érte

most is s ha lenne visszatérte

boldog aki nem éri meg

1992

Rondó

mint aki üres kötelet

tart a kezében tétován

nézek egyszerre odalett

ellovant éveim után

álldogálok és fülelek

mintha-mintha még hallanám

nem csengettyű szól levelek

szél babrál késett balladán

madarai rég nincsenek

és nem is lesznek már talán

tartja az üres fészkeket

ágai közt a vén platán

mint aki üres kötelet

tart a kezében tétován

1985

Krónikás ének

ezerkilencszáznyolcvannyolc januárjából

Szatmárnémetiben zúgnak a harangok

Gellért Sándor gallérjára

most varrják a tiszti rangot

Filep Margit patyolatban

Bán Anna fehérben

Magoss Juliánna

talpig feketében

Fújja az öregek kórusa a zsoltárt

olyanformán mintha fújná

áradón a holtág

az a szép ukrán nő

tán az égi sztyeppén

fésülgeti hosszú haját

katonája közeledtén

Vesszük a koporsód két petrencerúdra

szegény talpasoknak ilyen

ágyútalpra futja

a négy vivő-férfit

négy keréknek hinnéd

mintha magát a boldogult

Toldi Miklóst vinnék

Kezük-lábuk lefagy a tisztelgő szóknak

mint hajdan a hómezőn az

elmaradozóknak

kettőbe tört penna

szikkadt kalamáris

zsandárszemek vizslatják a

koporsódeszkád is

Vajon kitől félnek tőled-e vagy tőlünk

akik még itt valahogyan

valameddig élünk

beomlik a tető

a szürke ég boltja

ha a könyvek oszlopát is

kiverik alóla

Fűzzük a kötelet eresztünk a sírba

megcsikordul a mennyei

vár fölvonóhídja

Balassi kupát tölt

s a lombtalan sírkert

öléből felölel

Szenczi Molnár Albert

Messziről szólnak a szatmári harangok

Gellért Sándor gallérjára

fölvarrták a tiszti rangot

Kötetben meg nem jelent versek

Naplótöredék

A fény, a fény

szuronyok hegyén villan.

nem ilyen fényre vágytam én,

amilyen itt van.

A szél, a szél

katona szaggal libben.

Ne fújd, ne fújd el őszi szél,

amit még hittem.

A vér, a vér

agyamban vadul lüktet.

Ó isten, isten, hogyha vagy,

segítsd meg véreinket.

Kolozsvár, 1956 okt. 25. éjszaka

Most elképzelem

most elképzelem milyen jó is volna

ha kicsit szuszogósan is kimenni

kisétálni a tavaszodó dombra

csak ülni a volt kereszt helyén némán

nézni a várost s nem törődni hogy

a város visszanéz-e énrám

lehunyt szemmel ellátni oda túlra

hol antonio machado tanár úr

szelíden kezet nyújtna

1979

Fecske nélkül szálló alkonyatban

Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már.

Ó, éjszakába feneklő kajakok!

Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán

hunyorgó-füstölgő csillagot,

vezessen és, ha kialszik, dobd a tóba,

– sötétben is megleszek reggelig –

iszapba, hínárba burkolózva

odalent majd gyöngyöt könnyezik.

Sóhajt a víz, a jegenyék megborzongnak,

szitálni kezd a bánat s tán az eső;

míg keresgélem a marasztaló szókat,

sarjad a csönd és eget-földet benő.

Már a fecske nélkül szálló alkonyatban

éreztem, kedves, hogy nélküled

maradtam.

1967

Őseim volnának

őseim volnának

de belőlük élni

még ha volna rá mód

sem élhet ki férfi

házuk is volt mindig

többszáz esztendőkig

nevük a nevemmel

tovább öröklődik

nem vitatom senki

idevaló jussát

de hát az enyémet

se nagyon vitassák

1976

Öregedő színészek…

öregedő színészek

öregedő sportolók

öregedő zsokék

öregedő költők

öregedő öregedők

mind azt szeretnék

mímelni hogy ők

milyen fiatalok

1974

Begykő

játszadozni a szavakkal

mint a fényes begykövekkel

föl-földobni el-elkapni

féltenyéren fölmutatni

piculára nem cserélni

ölremenni hajbakapni

fogad közül ki nem adni

és ha mégis letepernek

és elvennék az erősek

egyenként mind megsiratni

1982

Vigasz

Feleségemnek

ne bántson hogy állás

nélkül maradtál minden

valamirevaló elbukott

szabadságharc azóta is

világosnál teszi le a

fegyvert ott tetted le

te is majd csak össze-

hozunk annyit amennyi

egy kétgyermekes szerény

tanító házaspár jövedelme

azok vagyunk hadd

nyüszítsenek bach

jól táplált ebei lessék

őrizzék a koncot rúdra

kerül úgyis a bőrük

1981

Zelk Zoltán meghalt

felköltöztek a szavak

a mennybe

csönd van

csak az úr léptei

kongnak az űrben

korlátot kerítést áttörve

fekete pántlikásan

futnak a lovak

szatmárnémeti

szinérváralja

irányába

nincs aki

megjuházza

1981

Széttapsolt hexameterek

még a halotti beszédek is

már-már tapsra vezénylik

zsibbadttá idomított

elgyávult tenyerünket

1981

Távirat

csákányosok lánctalpas földgyaluk

rohamoznak reszkető kis falut

dől a kémény menekül a kuvik

ÁLLÍTSÁTOK MEG ARTURO UIT!

1988

Magyar históriai pillanatokra

1

vajon ha koppány úr a győztes

fölnégyeltette volna-e

vajkot ki ha magyari nőt vesz

asszonyául s nem hozza be

európát pannóniába

irtva már-már a nyelvet is

nem hittünk-e vajon hiába

ha bennünk az isten se hisz

ha folyton folyvást önerőből

kell újra s újra kezdenünk

ha minden áldozat kevés

vajon ha istván visszahőköl

akkor is fölfeszíttetünk

vagy mégis volna küldetés

1983

2

Lőrincze Lajos emlékének

porában is áldott kiért

és ezerszer áldott ki által

akár a szív fölött a vért

szembefeszült a másvilággal

meg akkor váltódott e nép

és küldetését akkor kapta

mikor a röggel az igék

magyarul hulltak a halottra

hazánkká akkor lett örökre

ez a sokszor ege-se-földje

töredékes nyelvünk-honunk

s a jövendőbe glóriával

léptünk a nyitott síron átal

mondván por és hamu vagyunk

1993

Rövid fohász

parlagon uram parlagon

ne végy munkába pihentess még

mint régen a szántóvetők

a búzaföldet pihentették

ugarnak hagyták parlagon

idő kell a szelíd csodákhoz

nem mindegy uram tudhatod

hogy utódom áld-e vagy átkoz

1991

Hallucináció

Petőfi székelykeresztúri szobrának leleplezése után

miután a szobrot nagy tapsok

közepette leleplezték s az

elvonuló hivatalosságoknak utat

engedve közelebb nyomult a

kordonon kívül szorított nép

hogy ne csak tekintetével de

tapintásával is birtokba

vegye bronzba-öntött nagy fiát

menjetek haza suttogta valaki

mintha maga a szobor suttogta

volna menjetek menjetek ne

tekintsetek föl reám járjatok

lesütött szemmel előttem mindaddig

amíg tekintetünk nem találkozhat

most menjetek haza békességgel

oszoljatok oszoljatok oszoljatok

kapkodtuk a fejünket hogy honnan

ez a hang de az ünneplőbe öltözött

rendőrök csak mosolyogtak és

tréfálkozva kötötték szakszerű

nyalábokba az imént még

kordonként feszülő köteleket

1973

Elektronikus bumeráng

Kelemen Árpádnak és Imets Máriának

a mikroprocesszor

melyet szürke szilícium

fövényből szorgos

tudósok teremtettek

olyanformán mint ádámot az úr

most próbálgatja erejét

a hatalom és a humánum

között tétovázgat:

katonásdit játsszon-e

vagy inkább óvodásdit

iskolásdit

kilője-é a világ

minden töltényét

beindítsa-é a világ

minden rakétáját

vagy inkább a világ

minden nyelvén tanítsa

a világ minden nyelvét

a rászorultaknak

fölruházza-e a ruhátlanokat

megetesse-é az éhezőket

egyszóval krisztusi

gondokban osztozzék-e

avagy

1985

Egy fenyőfára

fiatalon karácsonyfásan

állt a csillagok s önnön

illatának áhítatában

férfikorába érve áldón

strázsált mint a Megváltó

szobra a Corcovádón

zord telek hosszú Golgotája

lankasztotta öregedőben

ágait pietába

ledöndült és fekszik a tiszta

forgácsok gyolcsán

lecsupaszítva

1991

Az ismeretlen költő emlékszobája

az ismeretlen költő emlékszobáját egy vidéki fogadó alkalmi bérlője

eszelte ki nyilván az annyit emlegetett ismeretlen katona szolgált

mintául becsületére legyen mondva nem is titkolta az écesz ötletadó

géber kilétét amikor megtörtént a fölavatás hihetetlen hogy a mi

gyönyörű vidékünk mely annyi ismeretlen hőst adott hol ennek hol

annak a hazának éppen költőt ne termett volna hosszan tartó lelkes

taps viharzott itt-ott még könnyek is csillantak hihetetlen sőt lehetetlen

még nagyobb és még hosszabban tartó taps dübörgött ezért hát úgy

gondoltuk jól gondolták rikkantott közbe a vidék egyetlen de sajnos

ismert alkalmi rigmus faragója a suszter a hatóság az idegen forgalom

föllendülése reményében szemet hunyt a különös hóbort fölött de

ebben már a tárkonyos levesnek s a finom bárányflekkennek is volt

valamicske szerepe

1988

Űrpajzs

az égbekiáltó

igazságtalanságok

elmismásolásául

a közömbösség

s a belenyugvás

habarcsával vakolták

le az eget

de előbb

felsőbb megfontolásból

átlagos embermagasságon

alulivá dúcolták

nádalták

fölötte szuperszonikus

döglegyek dongása

dübörgése

távirányítású keselyűk

vijjogása nyomja el

ha mégis egy-két

sóhajtás panasz olykor

fölszivárogna

1985

Tojáshéj-fölirat

kezdem szégyellni a nevem

mert mint a halál kitakar

még elsuttogni sem merem

mennyire ősi és magyar

még fenekükön a kakukk-

tojáshéj de már turulok

magyar uraim én maguk

között lenni már nem tudok

1993

Metszet

…És darvak szárnya mozdul vállamon

ARGHEZI-DSIDA

nyárvégi tarlón szemelgető

útrakész darvak

markába fú a szénégető

bajszán megköt a harmat

halkabbra fogják a hars vizek

szélük csipkét ver

kígyózza szívem az őshideg

mint egy plasztik-katéter

Dérverten állok egy régi sor

s befelé növő szárnyak

sajdulnak csontomig amikor

a darvak égre szállnak

1991

Két makáma

Ha

ha a régiók ból ha zavagonírozott légiók akiket otthon nemhogy otthon de még egy hideg-rideg kivénhedt sivár vén kaszár nya se vár akiket nem véd sem isten sem király ha a régiók ból ha zavagonírozott légiók egyszer csak azt mondják elég volt a beszéd ből és föl kerekednek útnak indulnak császárt vagy akár cárt keríteni maguknak s ha a zéppen másnapos elnök zsebében netán egy kapitány egy százados vagy ha egy napóleonosra sikeredett hadnagyocska vagy isten ments ilyen is volt már egy furcsa bajszú káplár az éppen másnapos elnök zsebében megtalálja rálel arra a bizonyos kulcsra s ha felhők fölé szabadítja mind a kurta mind a közepes mind a hosszú hatósugarúakat s ha alattuk a nagy keleti fagy rászakad rázúdul a keleti tél erre a hervatag mégis-mégis gyönyörű szép fél közép-kelet-dél-nyugat európára ha majd asszonyod leányod unokád testének esnek krisztus öt vérző sebére kérve kérdlek mielőtt megölnének testvérem lősz-e ölsz-e

Civil

most civil van civil a társ civiltárs civil a dal civildal civil a lom civiltársadalom és benne persze másság nem egyenlők és egyenlőbbek egyének és egyénebbek ássák egymásnak a jól kitervelt kifundált vermet hát ne legyen egyen csak forma a mundért ne hordja senki fia-borja ha nem akarja nem muszál hacsak be nem zupál civil szanitéced leszek nem vitézed az ám hazám közös lónak túros volt a marja aki bírja marja az a fontos eresszen a búza de a szegény embert még az ág is húzza nahát legalább lesz amire felkötnie magát a terhek irgalmat nem ismernek nehéz mondja akinek gondja is összkomfortos nehéz nehéz akadjon fel midőn a fára néz ez csak afféle idézet-átok ilyet én senkinek sem kívánok mert önnön szegény fejemre visszaszállhat s előbb mint e század végső pontjára hág és az sem biztos hogy megújul a világ mert hihetsz-e annak ki fűtve lakhat öt szobát egy most éppen kihűlőfélben lévő hegyiházban akárcsak én hattyúdalát zümmögő s fáradt őszi légyre vadászgat szarvasbőgésnek idején

1994

Négy riadt sorocska

növekvőben a vérszomj

növekedőben az ódaigény

mi lesz veled szegény

szegénylegény

1993

Négy félbarna sor

magyarok ne magyarkodjatok

cigányok ne cigánykodjatok

magyarok ne cigánykodjatok

cigányok ne magyarkodjatok

1987

Váratlan sárga

Márkos András Unerwartetes Gelb c. képe alá
elegyes rímekkel gépi betűkkel
tizennégy sor legfönnebb tizenkét cicero

váratlan megjelent a

váratlan sárga

s belesárgult a menta

és véregyvelegű

váratlanságba

elhernyóztak a feketék

s összegubancolódtak

hanyatt esett egy Té betű

feketénél is feketébb

lett mikor lezsidóztak

vállamon eddig egyezer

évet cipeltem görbeteg

s lettem váratlan négyezer

esztendősnél is öregebb

1993

Töredék

…talán az őserdők a dzsungelek

talán a tajga néhány foltja még

vagy talán a sokat megért magányosak

a cirbolyák a cédrusok de nem

őket irtjuk ki elsőül és teljesen

mint konkurens lábonállókat

talán valamelyik alacsonyabb-

rendű növény alsóbbrendű faj

megpróbál majd a majdani

az emberutánihoz igazodni

de a fölszabadult mérgek az

elszabadított elemi

részecskék ez az egész rák-

jegyében senyvedő bolygó még

sokáig őrzi majd

nyomunkat szagunkat a

mindenségnek ebben a parányában…

1992

Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak

a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül

családi körében költi el nagycsütörtökön

már kora délután meglép aki csak teheti

nincs idegünk már a közös szorongáshoz

a közös de a külön-különi megszégyenítéshez

sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához

ha legalább élőben menne mint minden este

a megváltott és meg nem váltott világ

minden híradójában latrok százai ezrei

mentődnek föl naponta pilátusok légiói

mossák a kezüket nyilvánosan és közben

elégedetten mosolyognak bele egyenesen a

kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-

kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-

dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó

ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-

hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját

ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után

locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai

rohanó világban divatjamúlt a folklór

a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már

csak magának reméli

1994

Aztán

lassan az árnyak nőni kezdnek

fehéren mint valami nyírfák

végéhez közelít a kezdet

ahogy azt már régen megírták

előbb megköt a fény egy régi

ablakra jégvirágul-dermed

hiába próbál bár reméli

lyukat lehelni rá a gyermek

aztán az óra mutatója

eloson a számlap lefittyed

vetül a vágyott a valóra

olyan lesz-é milyenné hitted

1994

Ahogy

ahogy tenyered homlokodra

ellenzősíted meg-megállva

ahogy el-elmagányosodva

meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz

s nem hiányoznak már a könyvek

ahogy reggelente az ágy húz

és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik

van-e otthonod igazában

ahogy a szó is el- s kivásik

az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár

mint ujjaid a billentyűkre

ahogy foncsorosodva már-már

arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma

senki senkinek számadással

ahogy elfacérul a forma

s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted

s az ismeretlen ismerősül

ahogy a rég magadba-rejtett

titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen

beléd épül minthogyha volna

ahogy te is valamiképpen

vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok

aztán csak száll elszáll a lélek

vagy sortűz nyomán tova surrog

rajban akár a seregélyek

1994

Távolodóban

távolra még ellát a szem

de a közeli apróságok

már a betűk is megkívánnak

félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is

heggyel az ég egybemosódik

és kezded el-elhagyogatni

fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben

látod a foszló láthatárt is

osztogasd szét amid maradt

ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz

a maguk útján nem utánad

mendegélnek akaszd a fára

üresen maradt tarisznyádat

1996

Mintha csak tréfa

mintha csak tréfa tréfa

lett volna amolyan farsangi

olykor vaskos is volt talán

rusztikus mondaná az

esztéta nevettünk tiszta szívből

nagyokat és szorongtunk szivbe

markoló kegyetlenségei láttán

vagy ha éppen a bőrünkön éreztük

hogy ennek már fele se tréfa

nem babra megy nem babra ment

az életünk és csak bőgő majom

bőgő majmok voltunk aki-

ken hősiesen kuncogott

akikre titkon nyelvet öltött

akiknek a háta mögött szamár

fület mutogatott az aki nem volt

életileg is érdekelve

abban az egész micsodában

és ezt mindenki tudta az

előljárók meg kiváltképpen

mert nagy okosan kezdtek

középen lapulókká majd egészen

hátul kullogókká válni hogy aztán

amikor jött a nagy hátraarc

megint előljárókká váljanak

helyzetüknél fogva mert hát ők

tudták hogy az egész csak tréfa

tréfa volt életre szólóan sőt az

időközben elbukottak elhunytak

esetében síron túlig tartóan

és most itt vagyunk ahonnan elin-

dultunk bekötött szemmel vissza-

érkeztünk hihihi oda ahonnan

elindultunk csak éppen az

életünk telt el időközben az a hegy

nem is hegy volt hanem csak egy

felhő mert csak egy hegy megy

szembe jön egy másik hegy

ugye milyen tréfás weöres-vers

1994

Nóta

A címetadó T. Sz. Z-nek szeretettel

sültgalambra ha

vártál volna

ébredj testvér

a nyers valóra

hát kaparj kurta

s neked is lesz

mert hoppon maradsz

ha nem nyüsletsz

aki szegény volt

még szegényebb

lesz a tehetős

tehetősebb

fürkészheted mit

hoz a holnap

lesz a becsapott

becsapottabb

aki húzatja

meg az mondja

mindig így volt hogy

mi a nóta

s a magamfajta

hegedősnek

vérét veszik a

tehetősek

1994

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

1994

Útravaló ének

Tavasz jöttén a kis patak

akár egy kis egérke

kikukkint s nyomban kiszalad

a jég alól a jégre

Cincogat szaglál szimatol

és azt mondja no végre

kijutottam a jég alól

a sötétből a fényre.

És elindul megy mendegél

cincogat mondikálgat

és fölbiggyeszt – hamár egér –

bajszul egy szénaszálat

Térül-fordul s már szembejön

és egyre azt zenéli:

a legeslegnagyobb öröm

félelem nélkül élni

Elzirrenti a szúnyog és

a szúnyogtól a szellő

és tőle megfújja szél

az a semmirekellő

és azt se mondja köszönöm

világgá fütyörészi:

a legeslegnagyobb öröm

félelem nélkül élni

Vigyázba állnak a határ-

sorompók égre néznek

a tetejükbe gólyapár

épít magának fészket

és azt keleplik odafönn

s még a béka se kétli:

a legeslegnagyobb öröm

félelem nélkül élni

Zengik fütyülik huzalok

a szerelő s a pózna

cinkék cinegék víg rigók

ereszen a csatorna

Zengi lanka és hegytető

s fújja ahogy csak bírja

az éppen égre röppenő

parányi kis pacsirta

Megáll a nap a delelőn

s dúdolja döngicséli

a legeslegnagyobb öröm

félelem nélkül élni

és ontja ontja sugarát

hogy jutna bár egy résnyi

oda is ahol nem lehet

félelem nélkül élni

oda is ahol nem lehet

félelem nélkül élni

1995