Valaki jár a fák hegyén

Kányádi Sándor egyberostált versei

 

 

 

 

A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam:

– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki.

Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

 

KÁNYÁDI SÁNDOR

 

 

 

Harmat a csillagon

 

 

 

 

A mi utcánk

A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.
Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.
Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,
három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.
A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,
érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.
Onnan aztán jobbra kaptat,
két kapu és három ablak
útját állja, s mondja: vissza.
Nem zsákutca: csak tarisznya.
Nem is módos, inkább szegény
(jaj, de nagyon szeretem én).
Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.
Tisztesség dolgában mindig
tanulhat itt, el a sírig.
Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen
nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta. –
Nem is értem, az a pózna,
lenn a sarkon várakozva,
miért nem mer fönnebb lépni,
lehet, hogy a fényét félti.
 

1956

 

 

 

Bot és furulya

Legelső ajándék, mit kaptam,
egy bot s egy furulya.
Cifra volt a bot,
füstös a furulya.
A szomszédunk adta volt,
egy öreg pakulár.
Somfa volt a bot,
szilva a furulyám.
Bölcs szavakat is adott
a bot s a furulya
használatához
nekem a vén Duka;
„Az ember ott kezdődik,
és ott a pakulár,
ha jól fogja a botot,
s ha szépen furulyál.” –
És későbben se tellett
gazdagabb batyura.
Minden vagyonom ez volt:
egy bot s egy furulya.
Aztán fönnakadt egyszer
a bot egy almafán. –
Igy lett botom is egyben
szép, füstös furulyám.
 

1957

 

 

 

Öreg kút az utca szádán…

Öreg kút az utca szádán,
öreg asszony ül a káván.
Mint a botja, olyan görbe,
beleréved a vödörbe.
Nézi magát, motyog, motyog.
Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
de a mosoly nem sikerül,
abbahagyja kedvetlenül.
Jaj, mert az a félvödör víz
égeti, mint eleven tűz.
Ég a karja, ég a háta,
azért ült le a kávára.
Én istenem, hányadik is!
Nincs a kútban most annyi víz,
amennyit ő eddigelé
húzott reggel s estefelé.
Ha az a víz egybefolyna,
fél falunak elég volna.
Nagy tó lenne, talán tenger,
elsírt, lenyelt könnyeivel.
Talán ezen, talán máson –
tűnődik az elmúláson.
Sokáig élt, nincs más bűne…
S ottfelejti magát ülve.
 

1956

 

 

 

Megrozzant az öreg malom…

Megrozzant az öreg malom,
lassan a víz ellopkodja:
elúszik a Nagyküküllőn
első csókom szemtanúja.
Viszi a víz a vén malmot,
az a lány is már rég asszony,
engemet is másnak kell majd,
más asszony kell elsirasson.
Korhadóban a malomláb,
melynél annyit várakozott
fehér lovam, kit azóta
rég megettek a farkasok.
De más, de más, de más minden!
A víz is más medret ásott.
De a csókom megőrizték,
őrzik szelíd csobbanások.
 

1958

 

 

 

Vidéki békevers

Itt járt a háború!
Romokat nem hagyott,
csak elvitte a lovakat
meg a zabot.
Itt járt a háború!
Hámot, szekeret rekvirált,
és elvitte a férfiak
javát.
Dalolva mentek, mint akik
a háborút nagyon szeretik.
Bokréta volt a puskacsőben,
sírtak az asszonyok,
és pram-pa-pam, de szépen
peregtek a dobok.
Itt járt a háború!
Fekete pántlikás
vőfély kopogtatott,
nyomában jött a gyász.
És hiába fohászkodott,
vasárnaponként a kegyes
éghez, a jó öreg
tiszteletes:
a sok ló és szekér
nem talált már haza,
és nem a férfiak
java.
A puskacsőben hervadt
bokréta-szuronyok;
a legtöbbjükre – mondják –
hant is alig jutott.
Itt járt a háború! –
Mankóval jött a béke,
és csöndesen leült
a házak küszöbére.
Elsajnálták a lovakat.
Elsiratták a holtakat.
A bénák beletörődtek,
hogy most már így kell élni;
a gyerekből, mert kellett,
korábban válott férfi.
Itt járt a háború!
Romokat nem hagyott,
csak elvitte a lovakat
meg a zabot…
Itt járt a háború!
Itt járt, még mindig itt van:
anyák, anyókák viselik
életfogytiglan.
 

1960

 

 

 

Udvarunkon öreg gerenda…

Udvarunkon öreg gerenda
korhadozik, aki faragta
elporladt már régen – a pallér,
s porlik a név is, lassan megtér
viselőjéhez, világot zárva.
– Üljünk ide a gerendára –
mondta apám, dolga végeztén,
múltkoriban, egy langyos estén.
Akkor jutott eszembe mindez.
Úgy közeledtem, mint egy kincshez,
a korhadozó, szúrágásos,
kivénhedett-vén gerendához.
Meglehet, hogy százados beccsel
faragta az a régi mester:
életműnek volt tartozéka
ez a kimustrált vén gerenda. –
A régi házból maradt hátra,
s mert nem épült be az új házba,
céljavesztetten korhad, senyved,
s talán egy kicsit figyelmeztet…
Így tűnődtem, még mindig állva,
s borsódzó háttal ültem végül
apám mellé a gerendára.
 

1959

 

 

 

Nagyküküllő

Nagy a világ! S a földgömbre,
milyen igazságtalanság,
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
bizony, reá sem rajzolták.
Pedig tudjátok meg:
szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
Igaz, hajók nem úsznak rajta,
csak jó komáim, a virtuskodó
székely legények
úsztatják benne lovaikat.
De lejjebb
a kendervető-fáták
dojnákat tudnak róla.
S a vén fűzfák lehajló
ágaiba fogózva
vízszagú nyári éjszakákon,
mikor csak a csillagok látják,
benne visongnak, lubickolnak
a kényes-testű szász leánykák.
S a földgömbre –
hát nem igazságtalanság? –
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
még csak reá sem rajzolták.
Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézenfogva,
beletáncolja magát –
a Marosba.
 

1956

 

 

 

Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.
Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.
Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.
Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.
Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.
Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
– Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. –
Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.
Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.
Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
„Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.
Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.
És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?” –
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.
Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.
Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!
 

1955

 

 

 

Könyörgés tavasszal

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág.
Tavasz van megint, tavasz van újra,
s az ember, az ember messzire lát.
Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó!
Annyi, de annyi bús napon át
Tebenned bíztam, Tetőled vártam
keserű szívem szép igazát.
Bontsd ki a kedvem,
bontsd ki: lobogtasd!
Halovány arcom
fényedhez szoktasd.
Simogasson meg
barkáid bolyha,
sápatag vérem
fesd meg pirosra.
Remény-emlődből,
öröm tejével
szoptass meg engem –
igaz igékkel.
Szépíts, erősíts,
beszélj hozzám,
Tavasz-világom,
Tavasz-anyám.
Te szültél, te nevelj:
fiaddal ne perelj!
Elestem, emelj föl:
ne hagyj el, meg ne ölj.
Apaszd el bánatom,
könnyeim töröld le.
Ékesítsd fejemet,
ragyogjon fölötte
örökzöld május-ág.
S ringassák álmaim
illatos orgonák.
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.
 

1957

 

 

 

Belvárosi udvar

Leng, ringadoz
három fenyő,
rajtuk toboz
sohase nő.
Madár se száll
rájuk egyéb,
olykor néhány
ványadt veréb.
Gyér ágaik
árnyatlanok.
Elkerülik
a viharok.
Négy fal között,
szűk udvaron,
élnek örök
ravatalon.
 

1958

 

 

 

Hosszú eső

Elsüllyedt kikötő a város:
mint falánk cápák úsznak, falják be és lökik
utcára ázott
utasaik a ködlámpás trolik.
Elsüllyedt kikötő a város:
ablakaira sárgás fény-moszat
és hínáros
fénytelenség tapad.
Elsüllyedt kikötő a város;
villámlik olykor: mintha egy-egy még kinn maradt
világítótorony
zuhanna be nagy robajjal. Milyen magányos
lehet most a Nap
odafönn, a fölöttünk ringó hullámokon.
 

1961

 

 

 

Nyárfa

Nem éppen mai verskellék,
a költő is belátja,
újabb valamit illenék
keresni, mint e nyárfa,
mely szántszándékkal hajlik az
ablakon át a versbe,
sugallván önnön avittas
jelzőjét, hogy ő: rezge.
Rezge, akár a …, rezge, mint …
Mit akar tőlem, mire int
örök paranoiája?
Ki ültette és mi jogon,
hogyan került az ablakom
elé remegő nyárfa?
 

1963

 

 

 

Őszi elégia

Székely Jánosnak

 
Fölszáradt-e vajon a harmat
az erdő alján, vagy dérré változott?
Kijár-e még az a magányos
őzsuta alkonyatkor a tisztásra,
hol delelni szokott a telehold?
Szokásban van-e még a lombok
jámbor tereferéje, vagy vacogó
félelem, sorvasztó civakodás,
ágrólszakadt levelek siráma lett
a hajdani harmóniából?
Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,
gyapjasul magánya.
Szűkre húzott szemű éjszaka néz
ridegen a meddő mogyorókra s a
kikericsek mérgező csillagaira.
 

1963

 

 

 

Téli alkony

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.
Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.
Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.
 

1963

 

 

 

Tövisfa

Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat –
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.
 

1963

 

 

 

Arany János kalapja

Valami nagy megilletődöttség
szokott erőt venni rajtam,
valahányszor ott járok a szalontai
Arany János-múzeumban.
Már maga a Csonkatorony
iránt való tiszteletem
akkora, hogy jó félnapi
izgalomnak elég nekem.
S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam
mégis fejem, ma sem tudom…
Megírom, de az az öreg múzeum-őr
azért meg ne haragudjon.
Böngészgettem a megsárgult
emlékek közt áhitattal.
De sokszor pirított reám
már eddig is az a nehány
üveggel borított asztal.
De most…
(talán mert csak magam voltam)
minden elfogódottságtól
egészen megszabadultam.
Úgy járkáltam, mint valami,
engedtessék e szó: rokon.
S derültem a bécsiesen fogalmazott
finom báli meghívókon.
Vajon ment-e el a bálba,
s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,
ékkövekkel cicomázva ment-e véle
a jó tekintetes asszony?
S hogy érezhette ott magát
a sok fényes udvaronc közt,
ő, aki még valamikor
cédulát írt Csegi Mihály
hátulsó jobb lábra kesely,
fekete mén-csikajáról?
Ott az írás a többi közt,
megfakult már – negyvenhétből datálódik.
Olyan gonddal s szép magyarul
írta azt is, mint a Toldit.
Erről az jutott eszembe,
be megtisztulna a líra:
egyik-másik kollégám ha versek helyett
marhacédulákat írna.
Tudom, nem volt illedelmes
e gondolat s helyhez méltó.
De, amint már említettem, lehullt rólam
akkor minden illem-béklyó.
Szinte ugráltam a lépcsőn,
önmagammal kötekedve.
Nőttön-nőtt a kedvem s véle
bátorságom emeletről emeletre.
S hogy fölértem legfölülre,
hol a bútorai élnek,
alig tudtam ellenállni
egy kísértő párnás széknek.
S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?
Föl kellene próbálni… föl!
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha…
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.
Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.
 

1955

 

 

 

Asztalos István balladája

A csillagok, mint a harmat
a hajnali ég öléből,
úgy hulltak ki mindig vidám,
lecsukódott kék szeméből.
Harmattá lett, csillaggá lett,
temetőben sírhalom lett.
Átfutott a halálkapun
könnyedén, akár egy gyermek,
mint aki tán nem is sejti,
mennyire fáj, mikor elmegy.
Könyvekké vált, hangszalaggá, –
örök-párnát, anyaföldet
temettünk a feje alá.
Kettétörött kacagását
gyászolják a fehér lapok. –
Balladásra feketedtek
a jelzők, a hasonlatok.
„Kék volt az ég, mint a bánat.”
Sírt a nap is lemenőben,
mikor búcsút vettünk tőle
a lombtalan temetőben.
 

1960

 

 

 

Ballada

Guggol a kúton a gyerek,
kezében kortyol a korsó.
Kék szárnyú pillangó libeg
a kút fölé. – Jaj, a korsó!
Koccan a korsó, csobban a
víz, – azon mereng a lepke:
a gyűrűző vízre szálljon-e,
vagy a cserepekre.
 

1961

 

 

 

Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.
S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.
 

1959

 

 

 

Zápor

Villámok tört szárnya verdesi ablakom.
Kopog a zápor.
Hallgatom.
Szénaillat és lóveríték,
Párálló ujjasok szaga;
mint egy hajó, elindul vélem
ez a modernnek mondható szoba.
Ringat a zápor.
Ködbe süllyed aztán az emlék
föl-fölvetődő partja.
Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan
a fölázott falú pajta.
 

1962

 

 

 

Sárga kankalin

Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak
a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. –
Nem fér a pohárba
már a kankalin.
 

1963

 

 

 

Hajnaltájt, hazaballagóban

Hajnaltájt, hazaballagóban,
régi ismerős neszeket
libbentett felém a hársfasor:
juhok apróztak át a városon.
Egy sereg juh, két csacsi, két csobán
s három hatalmas farkashajtó
szaporázott a szállni lusta,
harmat-lucskos hajnali porban,
a kopott macskaköveken. –
Meneteltek, mentek némán,
ma született gyönge bárány
szundított az elöl menő,
öregedő csobán karján. –
A seregből olykor-olykor
ki-kibőgött szomorán
az anyajuh.
Valahonnan nagy messziről
jöhettek, mert alig-alig
vonszolódtak; a kutyák is
bágyatagon cammogtak,
s a lámpapóznák
tövét meg sem szimatolták.
Csak a körmök kopogása,
a bocskorok csusszanása
adta tudtul szánni való,
gyámoltalan vonulásuk.
Néztem őket,
s kicsit újra otthon voltam
a falumban, honnan egyszer
egy ilyen szép hajnaltájon
csöndesen kivándoroltam.
Néztem őket,
míg az utcafordulónál
tovatűntek. –
Aztán csak a gyapjú szaga
tétovázott a hársak közt,
s aprózásuk apró zaja
hallatszott még, s el-elhalón
az anyajuh bégetése.
És azóta tudom, látom:
a vénülő csobán karján
az a gyönge, alvó bárány,
az volt az én ifjúságom.
 

1957

 

 

 

A parton

Túlbőgi a nagydob a tengert,
a neon az eget túlragyogja;
árván omlik a parttól elvert
holdfény a benti hullámokra.
Feleútján meghal a harmat.
Jó lenne most egy csöndes séta. –
Zokog a tenger, a hold hallgat.
Csak a magánynak van árnyéka.
 

1961

 

 

 

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
 

1958

 

 

 

Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; –
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg, –
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.
 

1962

 

 

 

Kétszer kelt föl…

Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.
 

1963

 

 

 

Jó volna…

Magdinak

 
Jó volna most egy szénaboglya
karjába dőlni, úgy, mint régen,
amikor apám megvert, és sírni,
kisírni magam lágy ölében.
Vegyülnének hajamba zörgő,
rakoncátlan, tört szénaszálak,
a forró könnyeim a boglya
ezer ujja közt szétfolynának.
És sírástól fáradt, zokogás rázta,
már szinte halni való testtel
elaludni a boglya karján,
aludni, míg leszáll az este.
 

1957

 

 

 

Álom

Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.
Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.
És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.
De otthagytam – most sem értem –,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.
 

1962

 

 

 

Forrás és a pásztor

Jót húzott a forrásból,
s útnak indult a pásztor.
Útközben sorra elköszönt
a hegyektől s a fáktól.
Jött, amerre a kis patak,
a jóízű forrásból.
És amint jöttek kettecskén,
meg-megálltak egypárszor:
nekihasalt, és jót ivott
a patakból a pásztor.
Aztán elváltak útjaik,
kétfelé mentek, máshol,
más hegyek, völgyek hajlatán
mendegélt már a pásztor:
nekihasalt, és jót ivott
a legelső forrásból.
 

1963

 

 

 

Tavaszi tüzek láttán

Egy volt szerelem emlékére

 
Már lábadoznak, lobognak
a tavaszi tüzek.
A tavalyi lomb füstté szépül,
utolsót zizeg.
Pogány szertartás helye most
minden kert, berek.
Pogány gyönyörűséggel
áldoznak
az avart áldozó emberek.
Ilyen az ember!
Gyönyörűséggel rakja tűzre;
hisz avar! –
azt, amiben még úgy gyönyörködött
a tavaly.
Ó, be irigylem a csipke lángú
múltmáglya-rakókat én!
Avarom, tavalyom,
nem lenne jobb megválnom tőled
szépen, könnyedén?…
Nézem, nézem a tüzeket.
Csöndesen hazaballagok:
kertem nincs,
tüzet se gyújthatok.
 

1955

 

 

 

Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.
Vergődtem, vergődöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.
 

1963

 

 

 

Kikapcsolódás

 

 

 

 

Emlékezetem

 
végtelennek tűnő némafilm tekercse
mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit
örököltem a mítoszokig visszamenőleg,
még az ősködről is őrzök egy-két kockát.
Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a
piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva
melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra,
a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket
sose láttam, mint gyermekkorom őszi
harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy
egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző
lesötétített falusi szobára.
Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik
kockájához olykor hangokat próbálgatok.
 

1965

 

 

 

Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.
Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?
Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,
ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.
Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,
van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.
Mi kell még – kérdik –, nem elég?
Örülök persze – szólanék,
de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.
 

1965

 

 

 

Azon az estén

Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy
hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is
égve felejtették a fejvesztett menekülők.
Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,
csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron
óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.
Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,
keletről, nyugatról – délnek. A Tejút ívlámpái
sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott
villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett
teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették
az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették
a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok
őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a
vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő
kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,
az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő
vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,
de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán
napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.
És most béke van. Hull a hó.
 

1964

 

 

 

Májusi kétségbeesés

Mintha szögesdrótot hullatnának
a láger-álmú sötét felhők:
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
mintha árammal volna töltve,
s hurkolódik pocsolyás
utakra, fákra, tetőkre.
Hol az ég?
A törpeség mindent beborít,
s az ember olyan gyámoltalan:
ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
akinek útja van.
Hol az ég?… Hol az ég?…
Sehol egy résnyi rés,
egy repedés
a pacsirtás kedvű messzeség
felé.
Úgy sír, sajog az ég,
hogy a föld is sír belé.
Sírnak a rügybe hervadt álmok;
sír az ázott szélben riadtan ringó
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
a parkokban, a tereken
zokog a szerelem.
A kegyetlen ég
fölitta a padokról édes melegét,
és napok óta
csak ontja, csak ontja:
ömlik sűrűn a sziszegő
szögesdrót-sűrűség.
Ez lenne hát a májusi áldás,
az áldott kenyérhozó
„Ó, irtóztató, irtóztató!”
Fuldokolnak a pocsolyák,
fojtogatják a tavak.
Szennyes kedvében
folyóvá dagadt
a patak.
Sír a sár.
Állok az ablaknál,
szemem könnybe lábad,
szánom a szerelmeseket
és sajnálom nagyon
a gyümölcsfákat.
 

1957

 

 

 

A fák és a vének

 

1

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.
 

2

Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.
 

3

Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.
 

4

– Könnyű neki – mondja a vénember –,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
– Könnyű neki – mondja az öreg fa –,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.
 

1964

 

 

 

Relativitás

– Megállt az idő – mondják,
akik megálltak.
– Rohan az idő – mondják,
akik rohannak.
A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi… csupa
érzelmi hozzáállás.
Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.
 

1964

 

 

 

Ige–idők

– Az én időmben,
– A mi időnkben:
Múltban és mában,
a jövendőben.
– Tízezer éve.
– Tízezer múlva.
Mondották, mondjuk
s mondják majd újra:
volt,
 
vala,
 
lesz,
 
van.
Kifogyhatatlan.
S elfér e három
igealakban.
 

1964

 

 

 

Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg
azért keletkeztek, hogy szemléltető-
eszközökül szolgálván, a képletbe-
foglalhatón túl – vagy innen? – valami
fölemelőt is sejtessenek az időről,
ami, bizony, a rajtunk s a természetben
alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább
mindjobban lejáratja magát előttünk.
 

1964

 

 

 

Pillanatkép

Felhő árnyéka vonul
végig a napsütötte domboldalon,
minden más árnyékot közömbösít:
az aratók föltekintenek,
a búza ringásba kezd,
a forrás elámul,
a nyúl fölriad,
az ág moccan,
a sas megáll.
Mindenki s minden viszonyul
valamiképpen a változáshoz.
Aztán folytatódik minden
ott, ahol abbamaradt.
 

1964

 

 

 

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek…

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek
orozzák el függetlenségemet.
A mindenható kapzsi kényelem
újjászervezi idegrendszerem:
automatizál, s beépíti a vágy
egy-két célszerű transzformátorát,
s leszereli és elsorvasztja, vagy
kikapcsolja a többi vonalat.
Fénnyel áraszt, fürdet és melegít,
s redukálja bennem az emberit.
Szolgává tesz uram: a Kényelem,
bilincsbe ver, bilincse: félelem.
Mert mi lesz, hogyha a harmadik
emeletről egyszer csak megszökik
az áram, a víz, a gáz? – A vadak
szintjére hull híres színvonalad?
Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek,
bevallom, félek tőletek,
munkálnak bennem az örök
hajótöröttet sejtető ösztönök;
le is nézlek, mint szolga az urát.
Csiholtam kovát, hasítok uránt,
kívántalak mindig, de félni nem
féltem mostanig tőled, Kényelem.
 

1965

 

 

 

A fenyő úgy látta

A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből: föl-le-föl-
lódul néhányszor, majd elszáll,
mint egy parittyakő, rést ütve
a végtelen ég falán; még hallotta,
amint recsegve-ropogva beomlik
a magasság; fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint a liftakna
oldalán az egymásba torlódó,
kivilágított emeletek;
egy madár riadt röpte,
egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal: a föld, a föld.
A döndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.
 

1965

 

 

 

Tavaszi ballada

Kígyó-idő, árulás-szagú virradat!
Dermedten áll a kis barackfa,
mint a tőrbe csalt néz körül,
dér-főkötős rózsaszín arca
élettelenné merevül.
Álszent képpel, égi malaszttal,
egy-két föloldó sugarat
hint rá a kámzsás nap: – egy szűzzel
sereged, Uram, gazdagabb.
– Ofélia, Oféliám! – kesergek,
s középkor-bűzzel
telnek meg a gyászoló kertek.
 

1965

 

 

 

Vén juh az ősz

Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb,
gyapja gubancos gizgazzal tele,
mételyes szemmel baktat
a hegyről lefele.
Hátába keni vérét az égalja;
és már senki se tudja, hogy
a sáros holdat hozza-e két kajla
szarva közt vagy a vizenyős napot.
 

1965

 

 

 

Látomás

Imbolygó hegyek jönnek,
sörényük meg-megrázzák,
minden ablakba tesznek
egy-egy remegő nyárfát.
Valaki, mint egy kalapot,
megemelint egy dombot,
s látom, amint a hold alól
kiugranak a tornyok.
 

1965

 

 

 

Mióta élek…

Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.
Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,
még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.
 

1965

 

 

 

Két nyárfa közt, a dombtetőn…

Két nyárfa közt, a dombtetőn,
most búcsúzik a nap.
Nyár volna még, de reszketeg
levelek hullanak,
s az árnyékban már didereg
a sovány hegyi fű:
vadvackor ízű alkonyat
s hóharmat permetű
éjszaka jön – és nincs tovább!
Ragyoghat még a nap,
bennem már holtomig ez a
nyárölő alkonyat.
 

1963

 

 

 

Tűnődő vén juharfa

Tűnődő vén juharfa
tanítgat bölcsességre:
szemfedőt sző a napra,
gonddal, hogy meg ne sértse,
s int a homálynak halkan:
készülődhet az alkony;
és a gyanútlan hajnal
jöttére földig-hajlón
sugárzik, lombja bókol,
néhány sajnálkozó szót
mormol a halott holdról,
ki nemrég rajta úr volt,
s egy-két levelet ráz a
megfojtott éjszakára.
 

1965

 

 

 

Kroki

Moccant a tenger s az ég. Egymásba csukódott
szemhéjaik kicsit megnyíltak, s a résen
álomtól fátyolosan és kábán pillantott ki a nap.
Erre várt mindenki a parton, dideregve a hajnali szélben.
Aztán, le a ruhát!
S ezért a pár percért, mert hagyta magát meglesni,
egész délelőtt kedvére simogathatta a majdnem
meztelen gyönyörű nőket
s kénytelen-kelletlen, mert nincsen rózsa tövis nélkül,
a kevésbé gyönyörű napozók pocakját.
 

1964

 

 

 

Fehér sirálypár…

Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. De szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.
 

1963

 

 

 

Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap
bőkezűbb, mint a tegnapi,
egy kis langymeleg, annyi csak,
hogy az eresz jégcsapjai
fölengedjenek egy kicsit,
s meghervadjon a jégvirág,
hogy elláthass a sarokig,
csak a sarokig legalább,
s máris meglegyint a remény,
véred is enged, csörgedez,
jeget-pengető hangot ad;
ennyi kell, egy kis enyhe fény,
és amíg csöpög az eresz,
indulót vacog a fogad.
 

1965

 

 

 

Tűz és kasza

Elnéztem én sokszor a kaszám:
a vadkörtefa ágára akasztva
lógott, és lobogó tüzem magasba
kapó lángja játszott a vasán.
Fáradtan feküdtem; izmaim,
mint körülöttem a lekaszált rendek,
szinte testemről leváltan hevertek:
zsibbasztott több hetes kasza-kín.
Fülelgetett a nyáresti csönd:
róka osont, bagoly huhogott, békák
brekegtek, s kaszástűz-fényű planéták
ragyogtak hidegen odafönt.
Úgy éreztem, mintha egymagam
volnék a földön, a végtelen éjben,
és tüzem volna az egyetlen fényjel
ezen a fűszagú csillagon.
 

1958

 

 

 

Tűnődve áll a férfi

Forró galambvért hullat
harmat helyett a hajnal;
sunyít a fény a dombon,
az akác összerezzen.
Mezítláb megy a gyermek
az ösvény még didergő,
lúdbőröző porában,
vérző sarkától szeplős
lesz a behajló fűszál –
Az ösvény még a régi,
és vércseppektől rozsdás
fűszálak hajlanak be;
Jézus-vére-fű – mondják.
Tűnődve áll a férfi,
szeme az ösvényt szántja,
bizonytalanul kérdi:
az én vérem, vagy mégis a
Megváltó vére volt?
 

1964

 

 

 

Kakukk és kuvik

Kakukkolva kísért az alkony
végig a füzes folyóparton:
kakukk, kakukk, kakukk.
Mint a staféták, egymást váltva,
adtak engemet szájról szájra:
kakukk-kakukk-kakukk.
Rigótojás-kék szeplős éggel,
vállamon jó harminchat évvel,
kakukk, kakukk, kakukk.
Kihűlt tűzhelyek holtüszkéből
tűz villant minden erdőszélről;
kakukk, kakukk, kakukk.
Nikotin marta nyelvem perzselt
szalonnabőr-ízzel bizsergett;
kakukk, kakukk, kakukk.
Mély kútba hullt az alkony, már csak
bennem visszhangzik a madárhang:
kakukk, kakukk, kakukk.
Megyek a hold meszelte csöndben,
de más staféta jár előttem!
Kuvik, kuvik, kuvik.
 

1965

 

 

 

Déli árnyék

Dél van. Az árnyam csak egy lépés
s olyan áttetsző, mint egy régi,
gyermekkorból felötlő emlék;
nevet a fiam és átlépi.
Ez lennék, ez a törpe árnyék?
Megfordulok egy pillanatra,
verejtékező homlokkal nézek
a fölöttem delelő napra.
Érzem az időt, tapinthatóan,
a pillanat molekuláit;
mi eddig előttem járt, mostantól
múltammá válik,
mögém kerül és nő sötéten
bölcsőmig visszavékonyodva,
s már nem is énrám emlékeztet,
hanem valami Donkihótra.
 

1965

 

 

 

Bukolika

Kecskék bokrásznak a domboldalon,
bocskorával bajmolódik a pásztor;
lenn a műúton veszett forgalom,
az égen is gépek, nagytestű, jámbor
utasszállítók csillognak a lágy
júniusi délutánban, míg a pásztor
s a nyáj traghoszok, bacchanáliák
korába ringat e burrogó tájból:
kecsketej-illatú mediterrán
hangulat vesz körül: Mükéné, Árgosz
ösvényein jövünk a nyáj után –
s elérkezünk ehhez a délutánhoz.
 

1965

 

 

 

Rege

És – akarva, akaratlan –
űzik ismét szakadatlan…
 
ARANY
 
Hallgatag lovasok poroszkálnak
valahol egy homályló erdő alján,
dombok, hajlatok szelíd
hulláma ring utánuk.
Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre.
Jól tudják mind, de megfordulni
már nincs erő. S hová is fordulnának?
Hány tavasz s hány nép virágzott el
a nyomukban, mióta jönnek!
Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér,
hogyha a szükség úgy hozná magával,
s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút,
de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie.
– Majd népet toboroz, történelmet teremt
magának ez a szép áltatás, melyet
jószerével magam is inkább vélek
álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer,
s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul
társai felé fáradtan –, falunk is valamit,
aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik,
meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban
éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben.
Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne.
Ujjongva hozza a sámán a tömlőt:
– Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott.
Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől
nem érzik már a fáradtságot.
Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie,
valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod.
 

1965

 

 

 

Holtomig ismeretlen

Édesanyám emlékének

 
Mennyit egy maroknyi víz,
mennyit egy vonalnyi rajz
arcodból fölvillanthat;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.
Olykor talán a málló
faldarab nyomán sejlő
véletlen-formált arc vagy;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.
Máskor talán egy árnyék,
fű-, fa-, vagy virág-játék,
az is rád hasonlíthat;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.
Földből és őszi égből,
talán fiam szeméből
naponta, minden percben;
siratlak holtomiglan,
holtomig ismeretlen.
 

1964

 

 

 

Végül

Aztán elönt mindent az óceán.
Még hallom, amint egy régi szürkület
homályából nevemen szólít Édesanyám,
míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója
nekiröppen a kicsi ház ablakának.
Aztán elönt mindent az óceán,
Napot és Holdat és csodálatos testű
hajókat ringatva hullámain.
Csak egy árva vadkörte integet még utánam
ebből a parttalanná vált világból.
 

1965

 

 

 

Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
 

1965

 

 

 

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.
Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.
Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.
 

1964

 

 

 

Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy.
Mosolyod illatos kenyerét tétován
tördeli az emlékezés.
Hol volt, hol nem volt, volt egy lány…
Hiába próbálok neveket
illeszteni a mosolyodhoz.
Egy fehér-homlokú házra s egy lombos
eperfára emlékszem,
s hogy jött a csorda.
Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! –
húzott rá a napszítta pásztor.
És Rigó unottan tovább kolompolt.
Hangoltak a békák a libaúsztatóban;
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen.
Zizegett a nád.
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,
– talán még azt a zsombékot is meglelném –
csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem.
Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem? –
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad
ujjaim közé omlik, mint akkor.
De hiába, valami mindig eloroz előlem,
és alkonyatból alkonyatba menekít.
 

1964

 

 

 

Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
ha minden kötél szakad, vagy ha
csak éppen összezördülünk valamiért?
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
akik féltek néven nevezni istenüket.
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
s az ő dicsőségére élek e földön;
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
motorjával agyamban, szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.

1965

 

 

 

Apokrif ének

Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a
csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson
lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja.
Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már,
s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz,
mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott.
Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász-
szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor
kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg
legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen,
az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott
voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a
gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval
olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is
miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek
ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes,
szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig
ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni
sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam
az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha
rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni,
és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta
üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte,
hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem,
mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset.
De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott
finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát.
Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha
egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz.
Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a
gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell
majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte
rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött
Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól
elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni,
de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a
vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál,
ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy
hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint
két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és
összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa,
nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé,
miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét
mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott
a völgy vad röhejétől.
Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg,
vedd el súlyát a rönknek;
Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is,
vedd el súlyát a rönknek;
Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad,
vedd el súlyát a rönknek;
tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért,
vedd el súlyát a rönknek.
Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban,
mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem,
nehogy meghallják imádságomat.
A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult,
mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk
lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt;
a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis.
Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem
a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért.
– Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt
szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam,
s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre
föltaláltam a kereket.
Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat,
hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába
és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett.
Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból
kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük,
s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett.
Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom
felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy
Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat
előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek
köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg
Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám.
Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a
hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely,
kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és
nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta-
tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a
behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra.
Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között
kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban
mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán
és táncot járt a világ első szekere előtt.
Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt
rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű
vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette
a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével.
Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha
Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el.
– Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –,
ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva.
A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött
és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott
tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni.
Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb
s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is
üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került,
Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem.
Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek
csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek
nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a
kerekeket s nem merte mutatni senkinek.
Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok.
Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket.
Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott,
de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden
csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és
legurították a szikláról a szakadékba.
A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott.
 

1966

 

 

 

Epilógus egy balladához

Két öreg anyóka, talpig feketébe,
Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.
Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.
Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
Olyan szófogadó drága jó legény volt.
Olyan szófogadó drága jó leány volt.
Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
Már az unokám is legényszámba menne.
Már az unokám is férjhez készülődne.
Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.
Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.
Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
Mikor ad igazat egyiknek a másik.
 

1965

 

 

 

Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról

Ment a Fő utcán az alkonyatban,
hegyek ballagtak balján, kísérték,
s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal,
megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag.
Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is,
csak úgy a szakállába.
Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen
akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával
rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment
és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,
valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert,
ő is ismerte, még gyermekkorából.
Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta,
ha már az utcák úgyis váltakoznak.
Mosolygott az egyszerű bölcsességen,
és vett egy furulyát, ki is próbálta;
műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig,
majd zsebre tette a zeneszerszámot.
Ment tovább, vitte fülében a dalocskát;
az édesanyja jutott eszébe róla:
papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten.
Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba.
Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta,
hol épp a minapiban járt s ahol
hiába kereste a régi játszótársakat, akiket
a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen
földbe temette őket a háború?…
Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig
ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa,
talán az lehetne méltó emlék…
S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt
a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt
fölkapta fejét – a hegyek és hátrább hőköltek –, és
a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével
az Oszlopot.
 

1964

 

 

 

Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.
 

1964

 

 

 

Húros és ütőhangszerekre

Bartók Béla emlékének

 
Dob
dadog.
Dobok.
Nyűtt
hegedű
vonyít.
Tört,
szaggatott
dallamok
közt
keserű fohász
tétováz:
Erdő sűrűjéből
csillag magasába
ágazott fának
ága roppanása.
Tánc.
Zöld füvön
tűzözön.
Lánc.
Eszterlánc.
Meteorzuhanás.
Elektronrobogás.
Örvény.
Törvény.
Rend.
Szarvasok futása,
gerlicék búgása.
Csend.
Nyers fából a hegedű,
él a dob kutyája.
Rügyezik a hegedű.
Dér jön a kutyára.
 

1963

 

 

 

Pantomim

– A fasizmus életben maradt áldozatainak –

 
Belép a férfi az előszobába,
az ajtót kulcsra zárja.
Kettőt se lép:
Kop, kop, kop.
„Mintha kopogást hallanék.”
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
„Hallucinálok?”
Becsukja a kémlelő-rácsot.
Csóválja a fejét.
Kop, kop, kop.
Akárcsak az elébb.
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
Kilép.
„Ki lehet,
csak nem a szellemek?”
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak macskanyávogás.
Belép s az ajtót kulcsra zárja,
és vetkőzni kezd dudorászva.
„Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon.”
Kop, kop, kop.
„Mi ez?
Ki az?”
Kinéz.
S kezdődik újra az egész.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak a nyávogás
elhaló visszhangja: sicc!
Sicc! Sicc! Sicc!
Fehér, akár a fal.
„Csak nincs valami baj?
az eszem…
a szívem…
Úgy megszárad bennem a szű,
mint mezőben ősszel a fű…”
Legyint.
Tovább vetkőzik.
S megint:
Kop, kop, kop.
Dermedten áll.
Nyakában még a sál
és félig még rajta a nagykabát.
Kop, kop, kop.
Mint aki elszánja magát:
„lesz, ami lesz!”
az ajtónak ugrik, de csak
kiles.
Szíve torkában, lélegzet-fojtva
a kilincset lenyomja,
és mellét a sötétnek vetve
úgy áll be az ajtókeretbe,
mint a mártírok a filmen.
Odakint senki sincsen.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
„Pattogó indulók, parancsszavak,
szögesdrót – barakk.”
Áll, mint a feszület, olyanformán,
két keze a két ajtófélfán;
aztán, mint a fogoly,
magasba tartott kézzel,
majd átkulcsolja tarkóját
s letérdel.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak újabb macskanyávogás.
Betámolyog.
Az ajtót kulcsra zárja.
Remeg, akár a nyárfa.
Kop, kop, kop.
Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
ing-leng a zárban.
Nézi halálra-váltan.
Nézi megalázottan.
Kipróbálja és koppan:
Kop, kop, kop.
 

1964

 

 

 

Füst

Füst jelzi már messziről, az emberlakta
helyet Prométheusz törvénybe ütköző tette óta.
Mióta melegszik, süt-főz, föléget, fölperzsel
s elhamvaszt a föld lakója, mióta füstöl
az emberi történelem.
Esti tüzek könnyű-kék füstje,
dúlások, máglyák, krematóriumok füstje
pácolta – otthonossá? – fölöttünk a napot-,
holdat-, csillagokat-tartó boltozatot.
Cigarettázva ülök a dombon, a völgyből most
áttetsző vacsorafüst ágaskodik
a majdnem-vízszintes napsugarak fölé;
de íz- és illat-emlékezetemet agyvelők
elviselhetetlen füstje ingerli.
Könyvet égetnek valahol?
 

1965

 

 

 

Húsvéti bárány

Adalék Picasso-képekhez
Én láttam meg először.
Három lába és két feje volt.
Ilyet még az öregek se láttak-
hallottak addig.
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,
még a környékről is jöttek csodájára.
Borzadva néztük, mint nyalja az anya
a szörnyeteget.
Háború volt és húsvét vasárnapja.
– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,
s elzavarták a kisebbeket.
– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta
újra az öregasszony s vele a többiek.
Tanácstalanul álltak a férfiak.
– Megdöglik ez, még föl se tud állni.
– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.
De erre senki se vállalkozott.
– A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten
mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.
– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.
Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a
méhlepényt is kilökte magából
annak rendje és módja szerint.
– Tünemény ez, én mondom, tünemény.
– Múzeumba való, annyi bizonyos.
– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre
valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is
elhallgattak egy pillanatra.
– Föl akar állni.
– Az állatorvost kellene…
– Az állatorvos is katona.
Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.
Eltemettük, megkönnyebbülten.
Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még
egy illető exhumálni is akarta. Aztán
elfelejtettük. Lassan a természet
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy
őszintén annak hittük volna. Csak később
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a
húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,
nem is mind keresztények.
 

1965

 

 

 

Barbár szonettek

 

1

Dühöng a kán, tajtékzik, tombol:
álló hónapja már,
hogy dacol vele a szemközti dombon
az a maroknyi vár.
Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek,
hiába hordta
a vár köré a környéket,
– mindent, ami csak mozdítható volt – a horda:
tartja magát a vár.
– Kurgán! – üvölt a kán
s két lábra állítja lovát.
Meglódul a mező: a horda
hullámot vet, egymásba-rontva,
ember emberre hág:
 

2

gerinc reccsen, végtagok csavarodnak,
vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak
apokaliptikus üvöltéssé, hogy a
táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek;
velő loccsan, kifordult szemgolyók
rángatóznak ideg-zsinórjaikon …
Aztán csak hörgés, hörrögés – döglődő orkán –,
és kész a kurgán.
A kán
végigvág a lován
s fölrugtat.
Ó, boldog koponyák, gerincek,
herék és szemgolyók, akiknek
az a kegyelem juthat,
 

3

hogy a gyönyörű mén
taposson szét!
De csönd! A kán
fölért.
Unottan körbenéz.
Legyint.
Mint akit már nem is érdekli az egész.
Körben táncoltatja a mént,
majd a húshegyről leléptet,
s az ugró cselédek
képébe vágja
hétágú ostorát;
megveregeti lova tomporát
és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba.
 

1964

 

 

 

Egy tizenhat éves fiú halálára

Jaj, jaj, jaj!
Sírhatunk több ezer év előtti állapotunkba
visszahullva, ruhánkat megszaggatva;
üvölthetünk a fájdalomtól, mint a vadak,
szűkölhetünk, vinnyoghatunk, mint a vadak, pedig
a világot el tudnók pusztítani, nagyképűségünkben,
józanul, emberi formánk birtokában,
a világot el tudnók pusztítani.
Motyoghatjuk, ha már zokogni sincs erőnk,
a könnyeit maszatoló magára-maradt gyermek
tehetetlenségével hajtogathatjuk nagyképű
szavainkat, hogy a világot el tudnók, a világot
egyetlen gombnyomással el tudnók pusztítani,
de azt, akinek vérét gennyé rohasztja,
akinek vérét gennyé rohasztotta a rák …
Jaj, jaj, jaj!
Miféle törvény? Miféle törvény?
Pára futja el a mikroszkópokat.
 

1965

 

 

 

A XC. zsoltár

…Az embereket Te meg hagyod halni
Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint egy pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
– még kaszált is a háborúk idején –,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie:
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamirevaló háznál a kapának
ismer a gyermek is.
– Nem volt nekem, istennek hála, bajom
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
– Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
még egy percig se soha fekvő beteg…
csak a lábam, s a hátam, de majd csak
magához szólít az Úristen egyszer – s már
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:
egy-két marék ez-az a máséból, talán
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
ezért a szégyellnivalóan hosszú
életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
nem akarja már elszólítani.
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
a kapuban, szólt a fiának, hogy
menjen a papért s a zsákot is jöttiben
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
a szomszédasszonyért és csöndesen
sírdogálva lefeküdt.
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
moslékos kezét a kötényébe.
– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
még hetekig aztán –, amikor hallom:
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
most már a könnyeit törölgette –, éppen
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
olyan volt, mint amikor szegény fiát,
a másodikat, akkor is engem kiáltott…
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
hogy igazat kiáltott.
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
akart lemenni a torkán.
– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
ez egyszer az Isten.
– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
lánykorában.
Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
kezdtek lassan füvesedni.
 

1965

 

 

 

Esti kép

Kiszalad a gyermek,
odabent
anyját veri az apja.
Befogja fülét, hogy
ne hallja a rettenetet.
Futna ki a világból,
de a sötétség
visszakergeti zokogni a
gyönge-világú
ablak alá, hol
egy vergődő éjjelilepke
láttára lassan
csillapul zokogása.
 

1965

 

 

 

Teraszon

A szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan.
– Oázis ez a málnaszörp.
A város izzó katlan.
– Jeget, kisasszony, ha lehet.
– Dupla jég, dupla fagylalt.
– Dög egy meleg.
– A négerek
ettől kapják az agybajt.
A szalag, a szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan.
„Mit ért, mit ért a szerelem,
ha magamra maradtam?”
– Michelangelo,
– Beethoven,
– Bartók,
– Piaf,
– Egy Kafka,
– Micsoda csatár, öregem,
egytest véle a labda…
„Mit ért, mit ért a szerelem…”
– Ahogy a hangból kiveszem,
jó teste van a nőnek.
– Egy jó zápor, az kéne most.
„a szerelem, a szerelem…”
– A nyavalya kitörhet.
– Figyeld a nyamvadt szivarost.
– Frizsiderbe a Földet!
– Csak összeálltak csöndbe, mint
a lovak a melegben.
– Tavaly egy másikkal futott.
– A Sartre-ot megszereztem.
A szalag, a szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan:
„Mit ért, mit ért a szerelem,
ha magamra maradtam?”
– Zárjátok el a kornyikát,
szóljatok, hagyja abba.
– Nézd, hogy vájja az orrlikát
s a körmit szagolgatja.
– He-he-he.
– Node, bumm neki.
– Esküszöm, isteni voltál.
– Van isten, végre leveszi.
– Akár egy új Paganini.
– De volt egy mészáros Tordán.
„A szerelem, a szerelem…”
– Brigitte és Mastroianni.
– A nő teljesen meztelen.
– Meztelen kéne járni.
A szalag, a szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan.
– Az értelem, az értelem…
– Egy büdös vasat se kaptam.
– Megfordítja a nyomorult.
– Egy jó zápor, egy jó eső,
– Kár a palinak ez a nő.
– Esküszöm, vak az isten.
– Császár most, nagy a tartalék,
öt évet ült a sitten.
„Magányos éjszakáimon…”
– Kisasszony, még egy szörpöt.
„Magányos éjszakáimon…”
– Mi van ma?
– Csütörtök.
– Egy jó zápor, egy jó zuhé.
– Fogd ezt a szalmaszálat.
– Egy jó zápor, egy jó zuhé.
– Nincs még egy ilyen állat.
„Non ho l’età…” – No végre, hogy
valami rendes szám jő.
– Lassabban, csak ne háborogj.
– A kicsike titkárnő.
– Egy más bolygó, mely hűthető,
kondicionált Nappal.
– Fiat vagy Trabant, egyre megy.
– Foglalt, kérem, az asztal.
„Non ho l’età non ho l’età…”
– De hát mikor, ha most nem!
– Szevasztok, dupla szörpöm volt,
a magamét fizettem.
 

1965

 

 

 

Kikapcsolódás

Távoli harangszót érzek
ereimben,
nagy székesegyházak nyugalmával
s hűvösével agyamban
fekszem.
Mióta már?
Öt perce, kettő?
Óceánok. Erdők.
Könnyedén ring a hold-szelíd nap
alumínium gömbje,
kondulna, mint a harangok,
ha megkoppintanám.
Boldog vagyok.
Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen,
s a csomó szétesik.
Szókratész koccint a poharával,
Platón mosolyog,
János maga hozza a tálban a fejét felém,
inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel,
mint régi barátok,
angyalokat ereget a krematóriumok kéménye,
hatalmas léglökésesek suhannak
elébük előzékenyen;
a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében,
emelkedni kezd, mint a startoló rakéták,
elrúgja maga alól a földet,
s már fönt van, karimája elfödi
előlem az angyalokat,
elvágja bennem a harangszót,
s én nem merem kinyitani a szemem.
 

1965

 

 

 

Poéma három hangra

 

 

 

 

Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott
eszembe, mikor legelőször
megláttam az üresen maradt
folyómedret a tavaly őszön.
Olyan kietlen tátongott a
két part között a holtmeder,
értelmetlenül és kifosztva,
mint egy királyi sírverem.
Mint valami őshüllő-csontok
meredeztek a nagy kövek,
köztük nyálkás erecske csorgott,
hol meg-megállt, hol eleredt.
És a hajdani büszke fűzfák
félig kimosott gyökere,
parthosszában, kolduló bénák
elszáradt ujjú tenyere;
fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt
fillér-nagyságú levelet
reszketegen; ha jön a harmat,
ez a kincsük is elpereg.
És a part is ijesztő-vénen
éppen csak tartotta magát,
nyugdíjasok döbbenetével
nézett a szomszéd partra át.
Évezredekig csak a munka,
a helytállás volt élete;
csak állt és révedt, mint ki tudja,
hogy itt már nincs mit tennie.
És csend volt, csend, mint hogyha minden
gyászolna, néma volt a völgy,
mint hogyha a folyóval innen
magát a morajló Időt
vittük volna el, és zajunkkal
elvittük volna a Teret;
ami maradt, csak alkalmatlan
és ittfelejtett díszletek.
Nincs a völgynek dimenziója
átlényegült, csak fogalom;
mutató nélkül járó óra,
időtlen, lapos nyugalom.
Minden erő, tudás, tehetség,
robaj, zsivaj, bú s örömök,
amikről most szólni szeretnék,
a gátban van s a gát mögött.
Lármáinkat diszkrét neszekké
bontják a testvér turbinák,
verejtékünktől – tudom – szebbé
s kezesebbé vált a világ.
Néztem a gátat, de csodálni
sehogy se tudtam; hirtelen
leverő, ölelés-utáni
hangulat áradt bennem el.

 

 

 

Motívumok

 

1

Minek írnám le azt a völgyet,
völgyet eleget láttatok.
Nos, gépek voltak benne, gépek,
s amikben laktunk, barakkok.
Nem hasonlítható csatákhoz,
sem Bábelhez, sem a fáraók
telepeihez, csak unnátok
a kiagyalt hasonlatot.
Munkahely volt. Több ezer ember
kereste itt a kenyerét;
aki nem bírná képzelettel,
van róla fénykép épp elég,
és híradó is készült róla,
amit Homérosz egymaga
végzett egykor, azt most megosztja
a költő és a kamera.
 

2

„Két lakattal zártuk a ládát,
melyben az ünneplőruhánk volt”,
női kezek csak néha rázták
ágyunkban föl a szalmazsákot.
Zene nélkül vagy hangszóróra
mulattunk minden szombat este,
zsibbadt testünket elalvóban
asszonytest-ínség emésztette.
Takarítónő, kantinoslány
– sóvár vágyaink netovábbja –,
nélkületek dőltünk a hitvány
kigödrösödött szalmazsákra.

 

 

 

Rajz és tánc

Aztán mindjárt az első nyáron
megjött a vidám cigánytábor.
Nem messze tőlünk sátrat vertek,
megszállták lenn a füzes berket,
egész álló nap cigánykodtak
s istentelenül loptak, loptak:
lába kelt itt mindennek, fogni
kellett, amíg száradt a holmi;
vén cigánynék és korán-löttyedt
cigánymenyecskék ténferegtek,
nyomukban meg seregnyi csurdé,
csillogó szemű koszos purdé.
Hogy miből éltek, ma se tudnám,
mert munkára csak nagyon ritkán
s csak immel-ámmal vetemedtek:
lábast foldoztak, gyékényt vertek,
de kinek kellett az efféle,
kinek volt gondja itt edényre.
Üllőik is csak tessék-lássék
pengetgették, inkább csak játék,
szórakozás volt az, mint munka
nem kellett patkó a lovunkra,
se cigányszeg, a kotrógépek
csikorgó lánctalpakon léptek,
s az autók s a traktorok száza
az sem szorult cigánykovácsra.
Csupán az egy jövendőmondás,
no meg az öreg kancsi prímás,
ez volt a tőkéje a bolynak
és persze, amit hozzáloptak.
Kártyát hánytak, tenyérből, borból
jövendöltek a csillagokból.
Kiváltképp egy csuparánc vénség
értette jól a mesterségét;
volt is hozzá egy nagy kék gyöngye
– hindu ősöktől örökölte –;
egy érintése öt lejt kóstált,
ezért még csak sejthette sorsát
az illető, de harmadszorra
tisztán állott előtte sorsa:
sok pénz, szépasszony, siker; s persze
gyógyulás várt a betegesre.
És volt egy gyönyörű cigánylány,
ha van nőben, az volt a sátán:
a füzek alatt estelente
vetkőzött izzó meztelenre,
míg a többi s velük a vajda
a tűz körül a táncot rakta.

 

 

 

Cigánytánc

Lyukas a dádé nadrágja,
ki-ilátszik a gatyája.
Jaj, micsoda szégyen is,
jaj, micsoda szégyen is.
Kilátszana hogyha volna,
nincs a dádénak gatyája.
Jaj, micsoda szégyen is,
jaj, micsoda szégyen is.
Lyukas a dádé nadrágja
ki-ilátszik a kalánja.
Jaj, micsoda szégyen is,
jaj, micsoda szégyen is.
Szégyellje a devla, én nem,
vennék gatyát, de nincs pénzem.
Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,
jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.
Ha volna is, nem gatyára,
adnám inkább pálinkára.
Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,
jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.
Hívtak engem, csalogattak,
hogy szolgáljak az uraknak.
Jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.
jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.
Inkább gatya nélkül járok,
de senkinek sem szolgálok.
Ne-ne-ne-ne, nem bizony,
ne-ne-ne-ne, nem bizony.

 

 

 

Folytatás és szonett

A lány csak fürdött, mint egy csillag,
árnyékba úszott, majd kivillant,
s el-eltűnt a túlparton fürgén,
mint egy igazi vízitündér.
Fürdött egyet s: „jöhet a másik!”
Így ment ez késő éjszakáig,
mindaddig míg tetten nem érte
apja, bátyja és vőlegénye:
ütötték, rúgták, ahol érték,
kiátkozták a vén cigánynék,
ő csak vonaglott s fogszorítva
fúrta arcát a hűs homokba.
Félholtan hagyták ott, de másnap
kacsintott már a katonáknak.
Bizony megérdemelte volna
– s tán jobban is, mint annyi szajha,
akikhez hajdanán szonettet,
madrigált és stancákat zengtek –,
hogy őt is verssel udvarolják,
de akik a csilléket tolták,
nem konyítottak, sem a lelkes
bakák, a gáláns szonettekhez.

 

 

 

Szonett a cigánylányhoz

Feküdj a gyepre, barna angyal,
leterítem a köpenyem,
hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon
a fű nyoma a térdemen.
Vakítson bőröd éjszakája
s az a két sötét telehold,
fújtatók tüzes táncát járja
tenyeremben a tomporod.
Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,
piramist hordok csupa gyöngyből…
Nézd, elázik a köpenyem.
Feküdj mellém, fáraó lánya,
azt a kendőt meg, devla bánja,
már holnap reggel megveszem.

 

 

 

I. fölidéző

Emlékszel-é a parasztokra,
kik a szemétben guberáltak,
üres konzervesdobozokba
gyűjtögették, amit találtak.
– Fölkerül a ház körül minden,
a skatulyákba magokat, ezt-azt…
Ingyen van ez, tisztára ingyen,
ingyen egyebet úgyse kaphatsz.
Hordták zsákszámra, amit leltek,
– szombatonkint szekér jött értük. –
Ezt a fél zsák gipszet, cementet…
Épít a sógor… ugye értjük.
Voltak, kik úgy kivakaróztak,
hogy házat raktak, gangos házat,
lenéztek minket pazarlókat,
miközben félrumot potyáztak.
Lenéztük persze mi is őket,
hányszor csattant ökölbe, vérbe,
ha tréfáinkon feldühödtek,
a falu-város ellentéte.
S mégis, ahogy teltek az évek
s a két szikla közt nőtt a gátunk,
mi is egyszerre, észrevétlen,
mint az a két part, eggyé váltunk.
Mint ahogy a cement is egyre
magasabb hőt termelve köt meg,
össze minket már mindörökre
lakodalmak és torok kötnek.

 

 

 

Hajnali intermezzó

Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:
fönn a hold,
lenn a föld,
középen a hajnalcsillag
tündökölt.
– Ha akarnád, fűzfa lennék,
mindig itt a parton állnék.
– Akarom, csak most ne menj el.
– Jaj, ki az ott:
– Csak egy árnyék.
– Ha akarnád, folyó lennék.
– Gát lennék, hogy ne mehess el.
– Fűzfa leszek, folyó leszek,
csak most, csak most még eressz el.
– Nem lát senki, csak a hold lát,
meg az az egy árva csillag.
– Jaj, a hold, a holdtól félek.
– Ne félj tőle, mindjárt itthagy.
– De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,
ne hagyjon a hold el engem,
fűzfád leszek, folyód leszek,
csak most, most eressz el engem.
– Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,
partod vagyok, őrző gátad,
ne félj, ne félj, csak egy árnyék,
a virágok még nem látnak.
– Ne félj, ne félj, csak a harmat.
– Takard el a teleholdat.

 

 

 

Intermezzó a sugárúton

Egyszer egy fényes sugárúton
mentem egy kicsit spiccesen,
suhogtatták az ostorlámpák
fénycsapóik a flaszteren.
Éjfél után volt, magam voltam,
néztem a négyes lámpasort,
olykor egy-egy portyázó taxi
csábosan mellém lassított.
Tovább engedtem, mint egy herceg:
„a lámpáimat nem hagyom!”
És beszélgetni kezdtem velük,
hol hangosan, hol szótlanul.
Becéztem őket, simogattam,
és káromkodtam is nekik,
s éreztem, hogy a szemem lassan
forróvá homályosodik.
– A barátomat megettétek,
mikor a csille leszakadt! –
Jött, hogy fényestől kitekerjem
finoman ívelt nyakukat.
Megbillent a járda alattam,
hirtelen megalvadt a fény,
kivágódott a barakkajtó,
s az ajtóban ott álltam én,
halálra váltan és mögöttem
ott álltak mind a többiek,
félöltözötten, szál gatyában,
mint mikor híre érkezett.
Fordult velem egyet a járda,
s a bulvár, mint egy nagy tutaj,
hánykolódva küzdött az emlék
fölcsapó hullámaival.
S járni kezdtem a lakodalmast,
kegyetlen lámpáim alatt,
jártam, míg jött a józanító,
a lámpaoltó virradat.

 

 

 

Lakodalmas

Ünnepi csizmámon
elvásott a patkó,
talpa is kilyukadt,
szára sem igen jó.
 
De azért csak járom,
 
járom ezt a táncot.
 
Ha nem tudod járni: hallgass!
 
Egy nóta van: lakodalmas.
Megvénült már a menyasszony,
kitetszik a csontja is már,
feltörte a tenyeremet
a csípeje, olyan hitvány.
 
De azért csak járom,
 
járom ezt a táncot.
 
Ha nem tudod járni: hallgass!
 
Egy nóta van: lakodalmas.
Annyi bánat a szívemen,
kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott volna,
szívem kettéhasadt volna.
 
De azért csak járom,
 
járom ezt a táncot.
 
Ha nem tudod járni: hallgass!
 
Egy nóta van: lakodalmas.
Temető kapuja sarkig ki van nyitva,
de nem megyek én oda,
nem, nem, nem oda,
nem megyek be én oda,
 
hanem inkább járom,
 
járom ezt a táncot.
 
Vásson el a csizmám térdig!
 
Kivárom a nóta végit.

 

 

 

II. fölidéző

Emlékszel-é a kis titkárra,
– azóta elvitte a rák –,
hogy volt annyi energiája!
– Magunk közt úgy hívtuk: plakát –.
Ott volt mindenütt, ahol kellett,
lótott-futott és agitált,
csak úgy röpült vállán a vedlett
és agyonmosott dokk-kabát.
Vitte a két nagy gumicsizma,
nem is hordott más lábbelit,
rótta útjait egyhuzamba
sokszor reggeltől reggelig.
Egy jó szél elfújhatta volna
a sovány lelki-mindenest,
nem is értem, miből volt gyúrva
az a törékeny, gyönge test.
Emberből volt, tetőtől talpig,
szegényemberből; valahol
Moldovában kubikolt addig,
úgy hívták – hogy is? –: Petrisor.
Szeretnék most valami szépet
fölemlíteni róla, de
csupa köznapi semmiségek
jutnak az ember eszibe.
Csupa olyasmi, ami pár száz
embernek emlékezetes,
ami minden hasonlításnál,
észre sem veszed, mérce lesz.
Egyszer mégis gyalázat érte,
nagy zűr támadt a telepen:
kiszálltak, s jött a felesége;
ember volt ő is, istenem.

 

 

 

Rum és erkölcs

– Ha ez az erkölcs, le van ejtve.
– Azt mondom én is, le van ejtve.
– Nekem az ilyen, nem erkölcsöm.
– Azt mondom én is, nem erkölcsöm.
– Ne hidd, hogy csak a rum beszél.
– Belőlem sem a rum beszél.
– De így elhúzni a nótáját!
– Azt mondom én is, a nótáját.
– Ne ölj, ez erkölcs, meg van értve.
– Azt mondom én is, meg van értve.
– Ne lopj, rendben van, ez is erkölcs.
– Azt mondom én is, ez is erkölcs.
– De lopnak, az anyját, ez erkölcs?
– Azt kérdem én is, hát ez erkölcs?
– Tiszteld, akinek tisztelet jár.
– Tiszteld, akinek tisztelet jár.
– De egy kurváért ilyen cécót!
– Azt mondom én is, ilyen cécót…
– A többi régi, nem tudom már.
– Igazad van, én sem tudom már.
– Mert könnyű, csak úgy sárt-fröcskölve.
– De milyen könnyű, sárt-fröcskölve.
– Csak kiszállni egy autóból.
– Az ám, de milyen autóból!
– Ítélkezni, testvér, nem erkölcs.
– Azt mondom én is, hogy nem erkölcs.
– A lelkét tette ki miattunk.
– A lelkét, jól mondod, miattunk.
– A keresetét hazaadta.
– Mind egy krajcárig hazaadta.
– ’z asszony nem akar idejőni.
– A naccsága nem akar jőni.
– Ő meg innen nem szabadulhat.
– Az már szent, hogy nem szabadulhat.
– Az élet, testvér, az az erkölcs.
– Igazad van, a legfőbb erkölcs.
– Megérteni, az még egy erkölcs.
– Megérteni, mekkora erkölcs.
– De nem szólt, nem szólt, még nekem se.
– Csodálkozom, hogy még neked se.
– Nem szokott ő az ő bajáról.
– Sohase szól az ő bajáról.
– Aztán mégiscsak kitudódott.
– Ilyesmi könnyen kitudódik.
– Mondtam neki, hogy rá se rántson.
– Jól mondtad, komám, rá se rántson.
– De ő gyötrődik, mint egy állat.
– Gyötrődik, mondod, mint egy állat?
– Csak lettem volna a helyében.
– Azt mondom én is, a helyében.
– Megmondtam volna a szemükbe.
– Istenesen megmondtad volna.
– Föltettem volna egy-két kérdést.
– Az már biztos, föltettél volna.
– Mert itt csak a meló az erkölcs.
– Igazad van, csak az az erkölcs.
– Nem az én göncöm, mibe jöttem.
– Az már igaz, én is úgy jöttem.
– Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak.
– Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak.
– De a fenébe, sokat ittam.
– Én is éppen eleget ittam.
– Ideje volna lefeküdni.
– Azt mondom én is, lefeküdni.

 

 

 

Doina

Aki szeret s kikiáltja,
juttasd, Uram, szégyenfára.
Görbüljön meg minden útja,
holtában se legyen nyugta,
lidérc legyen, hazajáró,
túlvilági útonálló.
Csak énnekem kegyelmezz meg,
mert én szívemből szeretek,
oldozz föl, ha föl tudsz engem,
mert nem bírom a szívemben,
kiáltsam ki, ha nem másnak,
hát az erdei tisztásnak,
a tisztáson a forrásnak,
tudják meg a tengerek,
milyen nagyon szeretek,
s hadd tudja meg az a lány,
aki vízért odajár.

 

 

 

És végül

Elúszott aztán az utolsó tutaj is. Utána,
mint egy vesztét-érző óriáshal, ide-oda
csapkodott a folyó kiálló uszonyaival. Még a
sziklák közt el sem ült a tutajos éneke, amikor
lezuhantak a nyaktilók. A folyó eltűnt a kanyarban,
mint egy vonat. Vitte a belé dobált virágokat. A gát
mögött, új fejet növesztve, mint egy vérengző csuka
jött a víz. Megfordult s újra jött. Fordult és
támadt, s újra támadt, hogy döngött belé a gát.
Aztán kidöglött, fölfordult
hassal nyúlt el a szelíd napsütésben. Mi meg
siettünk a bankettre.

 

 

 

Epilógus

Itt könyöklök a gát korlátján,
nézem a vizet, milyen jámbor.
Hajó tülköl utasra várván,
integetnek is egy uszályról.
Turista lányok nézelődnek,
szárközépig érő nadrágban;
kamaszkoromban a mezőket
én is ilyen nadrágban jártam.
Nézik a vizet ámuldozva,
de csak a tenger vizet látják,
a hajókat s a hosszú dokkba
ringatózó sok rönköt, szálfát,
az alagútból csak a tornyot.
Egy szemüveges magyarázgat:
képleteket, számokat mormog,
és hogy ilyen s ilyen nyomásnak
milyen erő kell ellenálljon.
Így van ez jól. Ha nem röstellném,
megkérném, hogy még magyarázzon:
mi is a lényeg, ott lenn, mert én…
– Menjünk innen, de ronda szél van!
…én azt a barakk-kocsmát látom,
ahová kihajtott gallérral
rumozni jár az ifjúságom.
 

1965–66

 

 

 

Függőleges lovak

 

 

 

 

Függőleges lovak

Román Viktornak

 
Mikor tomporára roggyan a ló
s két mellső lába mint a szolgáló
kutyáké tört csűddel szinte
ujjat növesztő patákkal csügg alá
s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva
majdnem lóhossznyira nő
aránytalanul kicsire zsugorodik
az amúgy is aránytalan fej
az üreggé válás döbbenetével
dudorítja a szemet a szemgödör
mikor hályoggá sűrűsödik az ég
torokba csusszan a nyelv
s tehetetlen súlya alatt
heréi szétrobbannak
Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet
 

1967

 

 

 

Nádszál

Fölégették a nádast,
most pernye és korom
és árván maradt árnyak
gyászolnak a havon.
Nem zizzen nád a nádhoz,
csönd van és nyugalom,
csupán egy szál kiáltoz
a befagyott tavon.
Egyedül egy szál rongyos
befagyott nád rikoltoz;
– önmaga váza már –,
vijjog, verdesi véres
szárnyát a fényes jéghez,
mint egy madár.
 

1967

 

 

 

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,
lassan hajló
biztos kampók,
hőre-hóra
süket-néma
parázs-csippentő ujjbegyek.
Táncol a parázs.
Tűztől pipáig,
fehér pillájú halálig.
Földkérgű tenyérben
öt ujjbegy öt lüktető
szíve közt táncol,
táncol a parázs.
Prométheusz fönséges
tenyerében,
szomszédoló öregek szíjas,
békepipára gyújtó indiánok
cserzett markában,
Petőfi öt didergő
szíve közt táncol,
táncol a parázs.
Tűztől halálig.
Beton- és aszfaltsivatagban,
kietlen holdbéli völgyben,
azbeszt-tenyéren pislogó
tűz-magány.
Tűz-tenger
partra vetett hala.
 

1968

 

 

 

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide, hol oda lohol.
Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!
A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.
Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.
Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. –
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.
Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. –
Hol késel,
irgalmas vadász!?
 

1955

 

 

 

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger – a maga módján –
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
 

1956

 

 

 

Filmkocka

A híd,
mint egy öreg madár,
föllibben
s visszahull;
seregélyek süvítnek fölöttem,
mint a repeszdarabok;
a robbanás csak most ér el fülemig,
annyi év után;
egy szitakötő tétován meginog,
aztán: – zirr-zurr! – hidat ver
a csonkán meredő pillérek
fölé.
És eltűnik a kanyarban a vakmerő
motorkerékpáros futár.
 

1966

 

 

 

Háború

Behúzódtunk mind a pincébe,
kádak és réparakások mögé;
lapultunk, szorultunk egymáshoz:
legbelül, sőt legalul, a korommal
csúfított, homlokra húzott kendővel
vénített süldőlányok. Odakint
masiroztak, szekerek, ágyúk,
tankok dübörögtek: a front
ment vagy jött éppen. Valami
olyasféle melegség kezdett
szétáramlani bennem, amilyet
csak néha éreztem még, tavaszi
estéken az internátusi ágyon;
s már a városka köhögő
kis villanytelepének ütemére
dübörögtek a hadak odakint;
mintha egy másik testet
kapcsoltak volna ereimbe: két
forrón szorító comb, két pihegő
mell nyomult mind közelebb, közelebb.
Vicogtak a lányok, tikkadtan
pisszegtek a legények. – Mások is
ezt teszik; szamár – súgta egy kéz,
nem is a ruhám, a bőröm alatt.
– Legény vagy te már, szerencséd, hogy
nem vagyok a sorozó bizottságban –
mondta nevetve és szoknyáját
egyetlen rántással eligazítva
a fiatal hadiözvegy, mikor
kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a
hadak elvonultak; és a lesütött
szemű, korom-maszatos lányok
bűntudatos libasora után
eltűnt a pinceföljáróban.
Két gyönyörű térdhajlatától
a pince még
sokáig világos maradt.
S én részemről a háborút megnyertnek
nyilvánítottam.
 

1967

 

 

 

Részeges Agamemnon

Évezredek óta tart a háború.
Olykor szünetel egy-egy szusszanásnyit,
hogy erőt gyűjthessünk, utódokról
gondoskodhassunk, akik majd továbbviszik
a harcot, s hogy a Nagy Vak nyomában
sereglők mindent méltóképpen megörökíthessenek;
olyankor Agamemnon is, a győztes,
meg szokott térni családja körébe.
Akit én ismertem, fogságból jött,
mint Odüsszeusz, de az asszonya közben
összeállt egy kupeccel. Nem ölték meg,
s így a gyermekeknek sem kellett bosszút
állniuk a gyilkoson.
Elkezdett inni bánatában. Odáig züllött,
hogy a végén már féldecikért mesélte
dicsőbbnél dicsőbb haditetteit:
Trójától a messzi Don-kanyarig.
Esküdözött, hogy megöli Klütaimnesztrát
s azt a gyáva latrát, aki itthon,
amíg ő ott… Nevettek rajta, aztán
kitessékelték a kocsmából, ha már megunták.
Egy pincegádor volt az otthona,
ott fagyott meg, azon a kemény télen,
melyről az újságok is azt írták:
„Emberemlékezet óta nem volt még ilyen…”
Elektra és Oresztész valami miatt nem tudtak
elmenni a közadakozásból rendezett temetésre,
csak lélekben voltak ott: „Jól járt szegény.
Isten bocsássa meg a bűneit. Nagy kő
esett le a szívünkről.”
 

1966

 

 

 

Néma

Olykor még hallom a csecsemők
velőbe hasító üvöltését.
Európai hang ez is.
Nemcsak Helikon, Taigetosz
hangjaitól is süketültek
a párkák.
Aztán a több évezredes üvöltésben,
hárfa- és citerapengésben,
dobpufogásban,
harang- s motorzúgásban,
akna- s bombarobbanásban,
valami egyetemes légnyomás
következtében:
nagyothallókká lettünk valamennyien.
Belénk nőtt Taigetosz.
Cipőnk zsinórja magától kifűződik.
Elég egy jel, egy intés:
megyünk, bénán és némán,
ki föltartott, ki lehajtott fővel, de
megyünk.
Volt a szomszédunkban egy néma,
igazi lelkes állat,
akit dolgoztattak, mint egy gépet,
aki dolgozott, mint egy gép.
Amikor érte is eljöttek a spártaiak,
krónikába illőt cselekedett:
megmarkolta a villanyelet,
majd rúgott, harapott, karmolt,
mint csecsemő korában tette volna,
és üvöltött, mint egy felnőtt.
 

1967

 

 

 

Isten sírján

Ültem az Isten sírján,
megkönnyebbülten:
enyém a lelkem s irhám,
megmenekültem.
Fölálltam, s visszarogytam,
nem volt ahová mennem,
erőm se volt, a harcban
megöregedtem
 

1967

 

 

 

Éden kapujában

Kiüzentek, hogy nincsenek otthon.
Zavartan állingáltunk egy darabig.
Voltak akik káromkodtak.
Voltak akik sírva fakadtak.
Voltak akik tehetetlen dühükben
nekiestek a kapunak, öklükkel verték,
aztán megszégyenülten elsomfordáltak.
– Ebből nem élünk meg – mondta valaki.
Egy csecsemő felsírt, erre a
szoknyákba fogózók is kezdték
hazaráncigálni anyjukat: kenyeret,
tejet követeltek.
– Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! –
Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat,
másnapos-kesernyével a szánkban,
mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két
ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt,
ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak,
hogy blöff volt az egész, mert utánunk
kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk,
nagy autók gördültek ki rajtuk, és
százötvenessel robogtak ellenkező
irányba.
 

1967

 

 

 

Éjfél után

 
mikor a kihunyt transzparensek,
mint valami kipusztult űrlakók
koponyái reám merednek,
míg hazafelé ballagok,
s a szívem szinte kézenfogva
jön mellettem, mint fáradt kisgyerek:
föltekintek a csillagokra
és egyetlen atommá csüggedek.
 

1966

 

 

 

Másolat

Megírtak már mindent,
még azt is, amit már megírtak.
Lassan az életünk is
merő utánérzés.
Magától ír a gép,
és csupa másod-harmad példányt
kopog.
Stroncium s indigó.
Miért csak stroncium-veszélyt
jeleznek a finom műszerek?
Most mondja épp a rádió:
ötezer év előtti agyagtáblákra
bukkantak valahol,
valószínűleg a hatezer év előtti,
már ismert agyagtáblák másolatai.
 

1967

 

 

 

Mégis

Az esti égről sincs semmi
költői megállapításom.
Egyre közelebb kerülünk a földhöz.
Untatják már a metaforák a lelket;
s a hasonlatnál pontosabb
szemléltető eszközökkel is rendelkezünk;
pincékben, padlásokon hányódik a
fennköltség,
az inflációs bankjegyekkel egy kötegben;
tavakká gyűltek a szavak,
fáradt gépolaj rajtuk a pátosz.
Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához:
éljük.
S mégis:
a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján.
Úgy úszott az este is,
amikor egy űrszonda ráereszkedett.
Hogyan ereszkedett rá?
Mint a sirályok a hajóra.
 

1967

 

 

 

Ősz

Hiába döfködik a tornyok
az eget,
a harangszó, ködként,
szétterül.
Valahol egy anyóka
botjával beletúr
az avarba,
s tekintetével bezárja
a Mindenséget,
mint az elhagyott
udvart.
 

1966

 

 

 

Téli szonett

Megszagol, táncol, két lábra áll,
dörzsölődik, megnyalogat,
mint valami kölyök-halál,
a felborzolt bundájú fagy.
Védem magam: félszegen hadonászok,
irtózattal és ijedt-szelíden,
mint akinek hajdani kutyaharapások
emléke sajdul reflexeiben.
Diadallal s megkönnyebbülten
csapom be az ajtót orra előtt,
s kezdek levetni magamról minden
levethetőt.
Hiába a forró fürdő s a tégla:
nyüszít s én vacogva bújok a kanapéra.
 

1966

 

 

 

Tavaszi keréknyom

Friss keréknyom szalad
a keskeny dűlőúton.
Elindulok a nyomon,
de máris egy patak
cincog szembe velem,
jő, jődögél és beszél,
mint egy játékos egér.
Szimatol s hirtelen
megtorpan és megáll;
bukfencet vet egy kövön,
s már a cipőmmel pöröl
a virgonc kis betyár.
Lenyúlok és egy szalmaszálat
biggyesztek neki bajuszkának.
 

1968

 

 

 

Mentő

Nem az utcákon, bennünk száguld
veszettül szirénázva,
mibennünk vált a lámpa
sárgára, zöldre; tágult
pupillánk transzparense
int legelőször szabadot
megkönnyebbülten, látva, hogy
nem minket ért a balszerencse.
Megvárjuk, amíg vált a lámpa,
aztán a megváltottak jussán
átmentjük magunkat a zebrán
– a biztos bizonytalanságba –,
az egyetlen helyen, hol igazunk
lehetne még, ha meghalunk.
 

1967

 

 

 

Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?
 

1967

 

 

 

Kovász

Szaladj, fiam, a szomszédba,
kérd meg a kovászunk,
sütnöm kéne holnap reggel,
fuss, amíg szitálok.
Sűrű szita, gyakor szita,
gyakor táncát járja,
lapiban-sült meleg cipó;
mért maradtam árva?
Futnék most is a kovászért,
talpamban még érzem,
vetném magam át a korhadt
deszkakerítésen.
Gyakor szita, sűrű szita,
szíjas, hideg lángos;
összeseprem, ami lisztem
van még a kovászhoz.
 

1968

 

 

 

Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes
ide-oda ringása;
kenyér nélkül maradt
falatnyi szalonnabőr,
fél hagyma, só –
gondosan kendervászon
ruhába hajtogatva.
Hangyaboly savanykája.
Zöld vetésben inaló nyúlfiú,
magasan szálló füst,
alacsonyan szálló madár,
glóriás hegytető.
Kakukkfű a félrecsapott
kalapban.
Üres udvar, üres ház:
nyelv nélküli harangok
szomorúsága.
 

1967

 

 

 

Önelőhívás

Hitek, babonák, hagyományok,
elvek, célok, meztelen lányok,
álmok;
múlt, kenyérgond, fiam jövője,
az erkölcs s a törvény gőgje,
csődje;
versek, hiúság, csömör másnap,
– mozdult-kép, mit halálba mártnak –:
látszat.
 

1967

 

 

 

Fehér

Jázmin-avar.
Poshadó harangszó.
Cinikus halálhuszár,
közömbösen kocogó lovak.
Miért fekete?
Nyikorgó, szikrázó fehér,
hogy az ásó, a csákány
belecsorbuljon.
Fehér, fehér,
és dáridó!
Ámen.
 

1968

 

 

 

Léggömb

Nagy, színes léggömb száll fölöttem.
Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre
taposva követem magasba tartott fejjel.
A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora,
hogy az eget se látom tőle, a kék eget.
Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát
adjatok, mert nem bírom már a virágok s a
füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák
rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé
nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni
gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még
elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó
villámaival rám dördülne az ítéletidő.
 

1966

 

 

 

Nosztalgia

Papsajt közt szerelmeskedő
szabóbogarak tarka
népe csalogat vissza egy
régen nem látott martra.
Düledő kerítés alól
rajzik hozzám az emlék,
érzem a papsajt illatát:
hagynék mindent és mennék;
Ülnék a kövön gondtalan,
a langyos verőfényben
s gyönyörködnék a bogarak
szerelmi menetében.
Nem kötnék papsajttal rakott
szekeret már utánuk,
és nem mártanám csorduló
gyantába sem a lábuk.
Csak nézném átellenben az
égig érő erdőt,
s nem bánnám, ha már nem lehet
belőlem többé felnőtt.
 

1967

 

 

 

Kicsi behajló nyárfa

Gy. Szabó Béla metszete alá

 
Kicsi behajló nyárfa
ujját a vízbe mártja,
árnyat csipkéz a locska,
lépésnyi kis Szamosra.
Ennyi a kép, és pár szál
sáson szitakötő-pár.
Ennyi a kép, csak ennyi
s nem lehet elfeledni.
Hordod életen átal
a többi aprósággal:
édes anyai szókkal,
együtt az első csókkal.
Viszed e röpke rajzot.
E szelíd kép a pajzsod,
miközben lótsz-futsz, térülsz,
és minden nappal vénülsz.
Mented, akár az űzött,
majd fáradtan kitűzöd
végső hazád: magányod
fölibe, mint a zászlót.
Aztán csak fekszel, fekszel,
arccal a csillagoknak,
s a nyár s a víz még egyszer
fölötted elsusognak.
 

1966

 

 

 

A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.
Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
 

1955

 

 

 

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken
játszodtam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.
Sikoltanék.
De csak hangtalan ráng a szám:
látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.
 

1960

 

 

 

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
 

1966

 

 

 

Szöcske

Fekszel, sírodon fű nő,
a fű közt szöcske szökdel;
féreg bajlódik sarló
ívü szemöldököddel.
Elvirágzott a jázmin,
illata, mint a tömjén;
eltűnődöm a játszin
ugrabugráló szöcskén.
 

1966

 

 

 

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád,
ő hozta ezt a balladát,
citerán pengett hajdanán,
citerán, citerán.
Bujdosó lengyel batyuja
hazája volt e ballada,
ezt dúdolgatta szótlanul,
lengyelül, s már csak magyarul.
Szava, nótája megkopott,
elváslalták a magyarok,
nem őrzi síp, se citera:
szemedben van a ballada.
Rokitnói mocsár
zöld vize hínáros.
Ne menj bennebb, ne menj,
bemenned halálos.
De bement a legény,
ki sem is jött onnan.
Gyászolj engem, gyászolj,
éltemben, holtomban.
 

1967

 

 

 

Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.
Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosodva
futott a sáncban
a sárga patakocska.
– Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
– Te jó, te drága.
Társtalan lép az emlék
a kármin-köröm pettyes
tavaszi sárba.
 

1967

 

 

 

Monologue intérieur nyitott ajtóval

Most pedig menj!
Mire vársz?
Tél van. Kihűl a ház,
ha az ajtót sokáig nyitva tartom.
Menj, menj, amíg szépen mondom.
Takarodj!
Gazdagabban mehetsz, mint jöttél,
emlékeim is viheted,
csak menj, menj, amíg
nem kezdek átkozódni.
Elég volt, elég, elég!
– Sápadtnak látszol, mi bajod?
– Semmi, semmi.
– Főzzek egy kávét, vagy teát?
– Köszönöm.
– Teát vagy kávét, mit kívánsz,
mit állingálsz a küszöbön?
Tél van. Kihűl a ház.
 

1967

 

 

 

Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz,
nem mentegetőzik, csak mosolyog
megértően a zavarunkon.
‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan
hallotta a veszekedést!’
– Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le
megszokott helyére –, nem kellek
én már ide, ej, ej, az a megszokás…
– Ó, dehogynem, dehogy.
– Ugyan miket beszél!
– Tudom, amit tudok, sokat megértem én már.
‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött):
„Hová az isten haragjába tetted már megint!”
„Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?”
– Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye,
hogy meg se ismertetek volna soha.
– Ó, hogy mondhat ilyeneket!
‘Tudja, amit tud.’
– Tudom, tudom, de ha én egyszer
lehunyom a szemem…
‘Csak hunyná már!’
– De én erősebb vagyok, mint a sír,
és keményebb a halálnál.
‘És makacsabb a kősziklánál.’
‘Te vagy makacs, a gyermek is
tőled örökölte.’
– Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam.
– Dehogy fáraszt, el ne menjen.
– Itt ne hagyjon!
– Hová menne ilyen későn.
– Már a busz se jár.
– Megágyazok, legfönnebb egy kicsit
összébb szorulunk.
– Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok.
– Azt a verset, azt is elmondja, ugye?
– Elmondom, hogyne mondanám:
„John Anderson, szívem, John,
kezdetben valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima…”
Hajnalra tündérré fiatalodik.
– Túléli ez még magukat, lelkem.
Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.
 

1968

 

 

 

Szemed

Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,
mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állom még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.
 

1967

 

 

 

Kezdetben még…

Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
– Nem adom – mondtam.
– Nem is kérem – mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
– Játsszál csak – mondom.
Dobj minél magasabbra!
 

1967

 

 

 

Tárgyak

A tárgyak lassan fölveszik
vonásaink, szokásaink.
Hozzánk lényegül ágy és asztal,
bensőnket őrzi, kitapasztal.
Kanál, pohár, villa és csésze
lesz az embernek alkatrésze.
Lassan a testünk oda fárad,
hogy a szék tekint bútorának.
Képek, lemezek, könyvek, szobrok,
féltve őrzött, meghervadt csokrok
szövetkeznek a fallal, s végül
a négy fal, lopva, belénk épül.
Elorozzák tőlünk a vágyat,
megunnak, később ki nem állnak,
zsigereinkkel összejátszva
juttatnak majd egyszál deszkára.
 

1967

 

 

 

Kések

Kések villognak bennem.
Markolnám, dobnám, döfném
egyszerre valamennyit.
Gondosan kiválasztom a
legélesebbet – és
szelíden kenyeret kanyarítok
a fiamnak.
 

1968

 

 

 

Lovak

Népek, viharok,
maga az idő is
lovon járt egykor.
Vágtató lovak hátáról
szállnak föl
a szuperszonikus gépek is:
a beton kifutók szélén a fű
úgy lobog, mint a lovak
sörénye.
 

1968

 

 

 

Kőkorszak

Kovakő
alapkő
malomkő
kockakő
epekő
vesekő
határkő
kazánkő
ékkő
kékkő
lúgkő
zsírkő
tűzkő
műkő
sírkő.
 

1968

 

 

 

Félvén se félve

Hány megvert sereggel
futottam én már, s hányszor
múlt életem egy-egy
paraszthajszálon.
Ha győztem is, a győzelmem
pirruszi volt csak,
mit megünnepelnem
nem engedtek a holtak,
kik nem mellettem, de bennem
dőltek halomra.
Boldog, aki magában csak önnön
halálát hordja,
és annak él jámbor
gondjai közt, naponta
gürcöl rá; fél borral, máskor
zenével, könyvvel udvarolja;
aki céllal, tervvel
tartja magát távol,
aki illendőséggel termel,
amikor gyászol.
De meghalni minden-egy halállal,
tréningezni a véget,
s nem tudni, mikor találhat
önnönmagadban – téged;
örök készenlétben,
örökkön szembenézve,
s nem hajlani mégsem
a kétségbeesésre,
kiállni verten az élre,
maradni hadvezérnek,
és tudni, félvén se félve,
a végső vereséget.
 

1968

 

 

 

Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám
Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig
Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni
Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom
Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
„Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba”
Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni
Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
„Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra”
Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben
Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény
Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték
Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
„Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek”
Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható
Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
„C’est la vérité monsieur”
„Die letzte Lösung mein Herr”
„Fél tizenkettő
bolond mind a kettő”
Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet
 

1968

 

 

 

Könyvek s kolompok között

Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére

 
Életünk is olyan még egyelőre,
akár ez a szoba,
melynek egyetlen bútora
a szellem plafonig magasló polcai
s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga
s a manchai
lovag históriája
meg a többiek. De hiába:
büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke
sem tud felelni kérdéseinkre,
sem a Tiszta Ész Kantja;
süketek a csengettyű-hangra.
Itt van a csengettyű is
a gyermekkor csikójáról,
s a tisztaság bárányának
ereklyévé rozsdásult kis
kolompja is
itt csügg a könyvállványon.
„Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ:
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát,
s így mindenik determinált.”
A csönd, akár a szemközti falon
a pattogzott, több száz éves ikon.
Ioane, Ioane,
lae, bucălae!
Ioane, ugye érted
a csengettyű-beszédet?
Ioane, ugye hallod
most is a kis kolompot,
s az anyókát, az édest,
a gyapjú-kötényest,
és fiát, ki övnek
gyűrűt viselhet.
S tudod: akár a vér kering
bennünk az értelem
s éppúgy, mint őseink
korában – védtelen.
Könyvek és kolompok között
feszül idegünk fonala;
egyelőre még,
akár ez a szoba.
Egyelőre még,
bölcsek s koporsók között
téblábolva sután,
segítsz nekem s én segítek neked,
hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed,
akár a zsákot hajdanán,
a világegyetemet,
míg a szomszéd szobából
szendergő asszonyod
a csönd kis résein
szelíden átszuszog,
míg majdnem virradatba
mordul és vakog a
farkassal vemhes
komondor-éjszaka.
 

1967

 

 

 

Palackposta

Albert Camus emlékének

 
Kettétört az utolsó evező is, a hullámok
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd
kivágta valahová a messzi partra, vagy talán
be a reménytelenül mély óceánba.
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal
feszültünk a már-már összeroppanó bárka
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap
előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden
hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor
éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen
korty víz nélkül várni a megaláztatást.
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve
alámerültünk.
 

1967

 

 

 

Ballagó

Süt a hold, süt a hold,
süti a forgácsot,
karjukra vett fejszével
ballagnak az ácsok.
– Aranyeste.
– Színarany.
– Gyönyörű egy este.
– Ennél a holdvilágnál
olvasni lehetne.
– Azt lehetne.
– Lehetne.
– Még írni is lehetne,
pedig oda fény kell.
– Már az igaz, lehetne,
de még milyen szépen.
– Jó éjszakát.
– Jóccakát.
– Azt írják, hogy sivatag,
még bokor sincs rajta.
– Kenyér nélkül maradna
ott a magunkfajta.
– Jóéjszakát.
– Jóccakát.
– Sokat összeírnak.
– Még a végén lelövik.
– Hát, ha úgy találják.
– Annak is csak a szegény-
ember látja kárát.
– Jó éjszakát.
– Jóccakát.
– Pompásan világít.
– Rég nem láttam ilyennek.
– A pásztor is látszik.
– Jól igen s a bokor is.
– A kapca is.
– Mintha.
– Jó éjszakát.
– Neked is.
– Csodálatos.
– Tiszta.
Kapu csattan, megrezzen
az eperfa lombja,
ezüst fejszék ballagnak
a színarany holdra.
 

1967

 

 

 

Harangozó

Szépfalusi Istvánnak a Kapisztrán utcába

 
Barokk ősz, barokk város,
pufók nosztalgia:
szikár Kapisztrán János
gömbölyded lábnyoma.
Kerülgetem a dómot,
mint egy kóbor török,
évődnek bennem ódon,
toprongyos ördögök.
Mustrálgatnak a márvány
puttók és angyalok,
nem sejtik, hogy a káplán
hírmondója vagyok,
ki láttam még a harcot,
s vívtam is emberül;
újul a hit, s a bajnok
új zsoldba kényszerül.
Mégis valami ősi
nosztalgia miatt,
s mert ez a dolga, őrzi
az omladó falat.
Dél van. Meghúzom sorra,
hogy tegyek valamit,
közömbös Európa
öblös harangjait.
 

1967

 

 

 

Kufsteini grádicsok éneke

A várba négyszázötvenkét grádics viszen,

ha jól jegyzé meg Szulyovszky.

KAZINCZY: FOGSÁGOM NAPLÓJA

 
Nyelvébe, nem húsába vágott a lánc.
Vérzett, sajgott a gyönge test, talán
elbukott párszor, míg fölért, talán
tiszta zsebruhát kért, hogy gyöngyöző
homlokát finoman, mint a tintát a
betelt lapon, megszárítgassa, de
a szeme – főúri utazó, akinek
mindegy, ha szakát vet is a kerék,
vagy kidöglik a rossz úton a ló –
kamerák tárgyilagos szigorával
vette a fordulókat – telért a
meddő tárnában is! –: „Fáklyát!”
S a magasba tartott lángnál fennhangon
olvasta, mint védte néhányad-
magával, bajor ezerek ellenében,
egy tiroli hadnagy a bástyát.
„Derék.” Mondta és továbbindult.
– Hadd számolja Szulyovszky a grádicsokat. –
„Derék. Akár a mi Dobónk.” Fölérvén
a négyszázötvenkettedikre, megállt, és
egyetlen tekintetével befödte a
homályló hegyeket s a várat.
A többiről már maga tudósít:
„Wer von Ihnen ist Kazinczy?” Elsőül
szólították. Numero kettőben kapott
szállást, – ahol majd egy fő otthoni
hagyma lesz a hazája. – Ágyba
parancsolta meggyötört tagjait.
Hajnalban szinte már előtte kelt a mondat
– ott állt a cella nyitott ablakában –:
„Gyönyörű lakás, de szabadnak.”
 

1968

 

 

 

El-elcsukló ének

Csont és bőr.
Kirojtosodott idegek.
Nyílt áramkörök.
Bal lábfejét akna tépte.
Bottal biceg, kopott térde
megbicsaklik olykor-olykor
követ termő udvarunkon.
Minden időváltozáskor
mintha véső, mintha ráspoly,
isten életlen baltája
venné csontjait munkába.
Koponyásodó fej.
Csiszolt idő.
Szemgödre barlangjaiban
Prométheusz csintalan unokái
ugrándoznak a lopott tűz körül.
Jelet tesz a könyvbe,
falevelet.
Elnéz drótkeretes szemüvege fölött,
ringásba kezd a búza, virágzó
tengeriszárak zizzennek össze
szerelmesen, férget talál
a cinke.
– Jó könyv – mondja, tintát és tollat
szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó
betűkkel a kihasználatlanul maradt
újságszegélyre (kár annak a papír, aki
nem tudja megművelni). „Megnyugodtam,
mint ősszel a fa. Tamási Áron,
nagy írótól való”, s utána biggyeszti
az oldalszámot is.
Találó mondás, alkalomadtán beszédbe
vegyítem – vallja meg szemérmesen,
mint aki föloldozást remél azzal,
hogy beismeri a bűnt. Letépi és
teszi a már sárguló társai
mellé a halhatatlanságot
fuvarozó papírszeletkét.
Veszi a botját, és viszi
élelmes pulykafiak, zsörtölődő
malacok közt az igét.
Meg-megáll majd néhányszor, tudom,
előhúzza emlékezetéből: megvan-e még,
és fölcsillantja alkalomadtán,
mint gyermek a színes üveggolyót.
Isten, ördög, vagy ki tudja,
kinek meddig s mért az útja.
Nem fúlt bele a nagy vízbe,
pedig a nagy víz már vitte.
Hárman bújtak egy gödörbe,
a másik kettőt megölte,
„fordultak, mint két darab fa,
engem megkímélt az akna”.
Tücsök cirpel, pillangó szállong
a szemöldök alig-kapaszkodó
bokrai közt. Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
Tört bordám villanyélre emlékezik,
én egy vöröskeresztes lapra.
Félévig jött, Svájcon, Amerikán,
Szibérián át kalandozva:
„Fiam, ha tudsz, menj iskolába.”
– Sommás levél.
– Jól megírta.
– Ez már levél.
– Ez már apa.
– Nem kérdi, hogy él-e, hal-e,
– Háza. lova, gazdasága.
– Mindez semmi, csalt a legény,
ha tud, menjen iskolába.
Ma sincs másképp, ma is mondják:
– Hálni jár belé a lélek.
– Mégis öli még a csúfság.
(Csonkaságáért irigylik,
sokan vén bolondnak tartják.)
„Nem sok hajszáluk hullt ki
a tudományokért.”
Irigyeim irigyelték,
az ösvényt el is kertelték,
nem deszkával, nem karóval,
csak egynéhány nehéz szóval.
Hálni jár belé a lélek.
Volt-e, lélek, jobb szállásod,
lesz-e, lélek, jobb szállásod!
Tanárember is volt közöttünk pedig.
Nincs hitványabb, mint amikor a
tanult ember idáig vetemedik.
Hogy ölelték, hordták a könyveket
és rakták a kályha mellé rakásba
gondosan, akár a fát. Heherésztek,
dicsekedtek nagy hangon, hogy hány
öllel sikerült többet hápolniok, mint
a szomszédos szobák, s méghozzá
a vastagabbjából. „Micsoda kötés,
lábbelinek is megtenné! Eljárhatna
vagy két telet benne, bátya, pedig
megvan ez már százesztendős is.”
Ekkor közibük vágtam a mankóm:
– Vissza, vissza, ahonnan hoztátok,
az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola!
A könyvet nem azért nyomtatják,
hogy a tetves testetek melegítse! –
Nem hordták vissza, csak morogtak,
mint a kutyák, ha a csontot elrúgják
orruk elől. Este aztán, mert többre
erőtlen voltam, megvártam, amíg
elalszik a kórterem, kiürítettem a
kenyérzsákom, szemléltem egy darabig
még az ágyból, melyikük lehet értékesebb,
mind szépek voltak, de volt egy arasznyi
vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett
aki míg megírta. Azt fogtam meg legelőbb,
alig fért be a zsákba, s a
két mankóval mintha csak bajomra mennék,
kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda,
amíg alkalmas zugra akadtam. Megnéztem,
mielőtt eldugtam volna: német könyv
lehetett, cifrára rajzolt színes
kezdőbetűkkel. Még háromszor fordultam
azon este, s minden este háromszor-
négyszer, amíg tartott belőlük. Vittem,
ahová lehetett, vécébe, padlás-
följáróba, ahol kivárhatják, amíg
elmegyünk. Morgolódtak is: „Az istenit,
valaki lopja a tüzelőt! Nem vette
észre, öreg, maga ébren alvó?”
– Mintha a szomszédból járt volna benn
az egyik félkarú (ott majdnem
mind félkarúak voltak). – De lett
erre olyan ribillió, hogy még a
lámpákat is összetörték. Repültek a
mankók, a műlábak s az ordénárébbnál
ordénárébb káromkodások.
Fejemre húztam a takarót, élveztem
a tudományért folyó háborút.
Sok minden megesik a hadiéletben.
Ennél cifrábbak is.
Coburgban történt negyvenöt telén.
Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
De bennebb, a láthatatlanban,
sasra vár türelmetlenül
a megkötözött: kéj a kín.
Vér kering már a láncban.
Zene a csörrenés.
Sosem enyésző,
mindig tenyésző
Sziszüphosz-átok –
kövek, kövek, kő!
Nincs égnek annyi esője,
istennek az az esője,
hogy ne követ, követ
mosna ki minden alkalommal:
követ, követ, követ
vedlik a Cet.
Gyermekbotlasztó,
kapát csorbító,
ekét akasztó,
lovat szakasztó,
traktort döglesztő,
izmokba kövesedő,
koporsón koppanó
kövek.
Szomszéd földjéről átdobált,
szomszéd földjére átdobált,
ökölnyi kövek: primitív
hidegháborúk golyóbisai.
Krumplifészekben is követ
tojó kőkakukk.
Sorvadt ínyű,
metszőfog-hegyes
barázdakövek: a Juss
meglódult emlékművei.
Kőkenyér,
kőderékalj.
Patakágy-világ.
Hagyd abba, Dávid,
nem vagyunk góliátok!
Annyit jártunk mezítláb köveken,
hogy még a hetedízigleni unokák
sem lesznek lúdtalpúak.
A ló s az eb beledöglenék,
az ember beleszokik.
De mi az ég haragjáért kell
még most is ezt a bestelen követ,
szinte élete árán, ide cipelnie!
Inkább az egészségével törődne.
Kész a ház, az unokákat is
kiszolgálja. Miért, kinek?
Nem volt elég a kőből? Piramist,
kőhegyet, kőeget rakhatna isten
abból amit eddigelé
kapa alól,
kasza elől,
eke alól,
kerék elől,
árokmartról,
patakágyból
rakásba, szekérbe dobált,
saroglyára emelt!
Rám néz drótkeretes szemüvege fölött.
Kész a válasz, de még körül-
simítja mosolyával, mint a
pallér az alkalmas követ,
mielőtt helyére illesztené:
– Sándor, Sándor… – Leül a kőre,
sajgó csontjait pihenteti.
Jó ülés esik rajta. – Egyszer
ha ki majd épít,
megköszöni.
Csont és bőr.
Kirojtosodott idegek.
Nyílt áramkörök.
Koponyásodó fej.
Csiszolt idő.
Szemgödre barlangjaiban
Prométheusz csintalan unokái
ugrándoznak a lopott tűz körül.
Tücsök cirpel, pillangó szállong
a szemöldök alig-kapaszkodó
bokrai közt. Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
De bennebb, a láthatatlanban,
sasra vár türelmetlenül
a megkötözött: kéj a kín.
Vér kering már a láncban.
Zene a csörrenés.
Amputáció lenne a szabadulás.
A ló s az eb beledöglenék,
az ember beleszokik.
 

1952–68

 

 

 

Fekete–piros versek

 

 

 

 

Szentjánoskenyér

 

 

 

 

Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra

Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe.
Hadd lássam a székely hegyek
bükkös, fenyős kéklő ormát,
ahonnan már, amint hittem,
csak egy lépés a mennyország.
Hadd lássam a csoronkáló
nagy medrű kis patakokat
s az ősz felé délig deres,
eldugott friss tisztásokat.
Szálljatok föl, lassú ködök,
emlékeim száz bokráról,
volt társaim folton-foltos
ázott-pállott gúnyájáról.
Hadd halljanak valamit már
annyi idő után rólam,
mert nekem most hozzuk mérten
kegyetlenül jól dolgom van.
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk,
annyit s annyi felé járva,
olyan rég nem tarisznyáltam
rojtozott bőr tarisznyába.
Nekem már a hold csak bolygó
s az a pásztor folt a holdon,
a fejemben nem fél falu,
de egy ország gondját hordom.
Nem lóháton, repülővel
intézem, ha dolgom akad,
s rádióval pótolom a
csivitelő madarakat.
Tudom, sokan irigyeltek,
irigyellek én is sokszor,
néha-néha a töltőtoll
nehezebb, mint a nagyostor.
Nehéz a szó, kivált a szebb,
de jó lenne fogni olykor
egy-egy erős pásztor-kezet.
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe,
hogy mire a harmat-hordó
gyönge este elsőt cirpel,
minden élemedő tűzhöz
jusson el az üzenetem:
Növeljetek bő sörényű,
táncos lábú, fényes szőrű,
szikrátrúgó szép csikókat,
jókötésű szálas székely
legények alá valókat.
Én pedig itt szilajítok
száz új csikó-gondolatot,
olyanokat, kiknek háta
nem tűr nyerget, nem áll hámba,
kipányvázni ne lehessen,
béklyót egyik se szeressen,
a patáik dobogása,
a sörényük lobogása
tüzet vessen, merre járnak.
S nem kívánok érte más jót,
néha egy kis vigasztaló
furulyaszót.
 

1956

 

 

 

Elszabadult, fut a lovam

Elszabadult, fut a lovam,
tapodja a kantárszárat,
szűgybe szegett fejjel vágtat;
fogjátok meg, ha tudjátok!
Fogjátok meg, kerüljetek
elejébe, hogyha mertek. –
Húsz esztendeje kiáltoz
segítségért ez a gyermek.
Dőlnek a fák; csattog az ég,
villog iszonyú baltája.
Vágtat a ló, sír a gyermek
a holdtalan éjszakában.
 

1958

 

 

 

Ketrecben

Harapd már át a torkomat,
ne nézz olyan vadul.
Veszíthet, aki halogat,
ne várd, míg bennem is a vad-
állat elszabadul.
Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint
ez a kultúrált Európa,
s jöhet újra a régi nóta,
hogy szánjuk-bánjuk bűneink.
Mire vársz? Minden zsigered
véremre áhít.
Valahogy csak kihevered
a humanizmus nyavalyáit.
Hidd el: legolcsóbb bendő-
töltő – az ember.
Ne gondolj az önmagát öklendő
történelemmel.
Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten
nézem;
hogy túl korán születtem,
ez az én tévedésem.
 

1964

 

 

 

Jó szánút, jó fejsze…

Jó szánút, jó fejsze,
szán előtt két szürke.
Szálerdő, egyenes;
repül a két deres.
Jó csizma, jó ujjas,
két legény, két szíjas
csíki vagy gyergyói,
Küküllők tájáról,
szép Nyikó mentéről
két idevalósi.
Szót ritkán cserélnek,
énekkel beszélnek,
megnézik félszemre,
kéznél-e a fejsze.
Nagy havas, nyugalmas,
csöndje is hatalmas:
akár a jövendő,
hallgat a szálerdő.
Mintha csak hám nélkül
biztató szó nélkül
táncolva, prüszkölve
vágtat a két szürke.
Átal a nagy erdőn,
hegy-völgyek hajlatán,
ezer tél havában
farolva fut a szán.
 

1969

 

 

 

Vízhordó

Tenyerükből ellenzőt tartva
néznek az aratók a napra,
hátratekintnek olykor-olykor:
botladozva viszem a korsóm.
Lábam a tarló fölsebezte
(hogy égett, sajgott minden este!).
Sokszor útközben eltűnődtem
s még a gyíkot is irigyeltem.
Lettem volna madárfióka,
pillangó, leginkább pilóta.
Eltörtem, eldobtam korsómat,
s maradtam mégis vízhordónak.
Útvesztőkkel és kerülőkkel,
mindenütt, hová elvetődtem,
még a tündöklő szép szivárvány
alatt is üres korsó várt rám.
Tenyerükből ellenzőt tartva
aratók néztek föl a napra.
 

1968

 

 

 

Üres dobozok

Mire való üres dobozokat
rakni a kirakatba,
mire való?
Ha próféta volnék,
ekképpen szólnék:
Óvakodjatok, őrizkedjetek
az effajta cselekedettől,
atyám fiai, őrizkedjetek!
Ne áldozzatok az ámítás
istenének, ne áldozzatok!
Veszedelmes képzettársításokra
csábítnak, veszedelmesebbre,
mint az egész újabbkori költészet
ilyen irányú kísérletei.
Ne, ne, ne rakjatok
üres dobozokat a kirakatba!
Ne feledjétek, ilyen egyszerű
hasonlatokkal dolgoznak
a nagy próféciák.
De tőlem nincs miért tartanotok,
félénk városlakó vagyok csupán,
aki napfolttevékenységgel szoktam
magyarázni heveny
indulatkitöréseimet, és
égi ajándékként viszem
a nylonzacskóba zöttyentett
kiló szőlőmet ebben a
hunyorgó kora őszben.
 

1968

 

 

 

Délután

Ferde tetők fölött
magasló fenyő háromszöge
Csak barna
csak zöld
csak kék
csak
És egy pillangó
szárnyára veszi az eget
ki hitte volna
a pitypang is lehet
ejtőernyő
A gyermek kezében
gyöngyvirág csilingel
rázza
rázza
és mosolyog
 

1969

 

 

 

Részeg motyogó

De kinek mondanám
ha mondanám
nem mondom
kinek is mondanám
az én bajom
a te bajod
a mi bajunk
bajunk
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Engem szorít
téged szorít
minket szorít
a cipő
a cipőnk
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ajándék lónak
nem nézik a fogát
Nem mondom
csak dünnyögöm
csak dúdolom
Én vagyok a fehér néger
nem a bőröm nyelvem néger
Ravasz dalocska
igaz dalocska
dalocska
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Én nem ilyen lo-
vatakartam
vakartál
takartunk
amit mondok az a néger
ahogy mondom az a néger
ja-ja-jaj,
haj-ja-jaj
se vége
se hossza
se hossza
se vége
hát akkor
mi végre?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
mint az ablak
 

1969

 

 

 

Aztán megszoktuk

Szinte észrevétlen
jobbfajta cigarettákat
kezdtünk szívni
Kenyeret előbb félbarnát
aztán csak fehéret
bort a jobbikból persze
Nem állunk sorba
s így nem kell se előre
se hátra tekingetnünk
Így van ez rendjén
Ja kérem nem lehet
mindent egyszerre
De mit bámulnak ránk
mint a borjú az új kapura
valamit nem értenek?
Mi sem értjük hogy lehet
azt a vacak koporsószeget
mellre szívni
méghozzá szűrő nélkül
 

1969

 

 

 

Ballada

Sörétet süvit a szél
lőporfüstöt pufognak
a motorok
vér fröccsen
kavargó levelekre
tört bokájú lompos
nádszál csüng a
villanypóznára akasztott
bádog szemétkosárból
mint egy süldőnyúl a
vadásztarisznyából
 

1969

 

 

 

Téli táj vonatból

Brueghel egész éjszaka festett
Így marad minden az emlékezet
verőfénye sem tudja
fölengesztelni többé a dérverte
sarjúrendeket sem az ágak
merev-madárláb szigorát
Ezek a varjak
már föl sohasem repülnek a
szakállas huzalokról
Egy elsuhanó peronon
még láttam a borostás képű
parasztok s a kubikgödör jegén a
csicsonkázó gyermekek megfagyó
leheletét Aztán egy kéz – talán
a mesteré éppen – befüggönyözte
az ablakot
 

1969

 

 

 

Fillér

Egyszer csak a metróban belém sajdult,
hogy a kaszámat, a vadvackor ágán,
eddig megette a rozsda;
megtorpantam és
egy tizcentime-ost dobtam a vak
harmonikásnak, pengésétől
kopott varjú riadt föl az ágról,
és eltűnt az alagút sötétjében.
 

1969

 

 

 

Tallér

Az mindegy: vonaton, százhetvenessel
suhanó fák között – izgága tánczene kísérettel –
vagy több ezer méterről alápillogóban:
morzsákat hint a lélek:
ösvénynek tetsző utakra, egymásba-
szaladó sürgönyoszlopok közé, ápolt
autópályák szegélyeire;
tenyeredben egy múzeumban látott bot melege;
vándor mesterlegény-vágy
tűnődik a megérkezés
tiszta vendégfogadójáról: tallér
pendül a tölgyfa asztalon,
sürög-forog a csinos fogadósné,
nyikorgó falépcsőn kalauzol,
tenyerével védi a gyertya röpködő lángocskáját,
beszél, beszél valami érthetetlen kedves nyelven;
és belealszol abba, hogy hogyan lesz tovább.
 

1969

 

 

 

A hírhozó angyal

Fra Angelico freskója alá

 
Az angyal jön
s a titkot
féltérdre hullva
megjelenti
És mennyország születik
Mária szemérmes-boldog
mosolyából
Milyen jó
Lesz ahová az angyalnak
hazaszállnia
Ott marad Mária
a reneszánsz
boltívek alatt
nem néz az angyal után
Csak ül
ölén keresztbe ejtett
kézzel
az idők végezetéig
bánatosan
Anyám
 

1969

 

 

 

Szentjánoskenyér

Szentjánoskenyér ízével a számban
– jegyes-kenyéren, pont-kabátban –,
szentjánoskenyér ízű nosztalgiával
agitáltam végig ifjúságom;
majd túl az emberélet útjának felén
egy csillogó nagy áruházba léptem,
s vettem a próféta böjtös eledeléből.
Keserűen fordult ki számból:
az emlékhez fogak is kellenének.
 

1969

 

 

 

Pantha rhei

Az istenek is behódoltak: Zeusz tűrte, hogy
Jupiternek nevezzék, csak a rang, a tekintély,
egyszóval az állás maradjon. Ki vethet, ezek után,
követ az együgyű kecskepásztorokra, hajósokra,
mívesekre, kereskedőkre, akik továbbra is éppúgy
adóztak, áldoztak, mint azelőtt? Egy-két próféta
hajlamú pap s poéta még hetvenkedett az elején,
de aztán őket is megvették az élelmes rómaiak.
Fölvásárolták a múltat, kibérelték a mítoszokat.
Így állt össze görög, etruszk és neve-sem-maradt
kövekből a nagy plágium: Róma. Aztán Jupiter tonat,
(amint azt a latinórán tanultuk) Aphrodite
Vénusz néven lett sztár a Cinecittában, s az
etruszk váza szép néma leánya elment mosolygó
manökennek egy modern áruházba. (Ott nyelv nélkül is
lehet boldogulni.) Egyedül Poszeidón nem békül,
hiába emeltek új nevén szobrot majd minden városban,
a zsongító szökőkutak sem tudják haragját
csillapítani. Szelídebb óráiban kiáll paestumi
templomának parancsoló romjai elé, háromágú
villájára támaszkodva nézi a szent berkek
pipevirágai közt legelésző bivalycsordát, míg
görög szertartásra gyűlnek az ámuló idegenek:
wunderbar, beautiful, merveilleuse – kattognak
a fényképezőgépek, surrognak a kamerák; s a
légió veteránja ágálva mutogat, majd alázatosan
tartja markát, mosolyog, hajlong: thank you,
danke schön, merci, grazie, grazie tante.
 

1969

 

 

 

Weöres Sándor

állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben, áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne; cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján; orvosnak – sámán: ráolvasással gyógyít; bírónak – kádi: magadnak kell ítélkezned, csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána méltatlankodva, csak tevéje vagy öszvére farkabojtját láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával, ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.

 

1967

 

 

 

Szabó Lőrinc

pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában, mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek; egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a hagyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel, mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kellett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is; törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamalma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha feléje közeledünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.

 

1969

 

 

 

Arghezi

szavai úgy járkálnak a bölcsőtől a koporsóig feszülő verssorokon, mint az artisták a drótkötélen, már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rései közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetűeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan, hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre, vagy valakinek a képébe; vörös szegfűt virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui előtt. Hajnalainak isten-; alkonyainak tömjén- és mirhaillata van. Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu előtt, s míg reszkető kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a legkézenfekvőbb igékből; bizonyára úgy ül most is egy örök kapu előtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.

 

1970

 

 

 

Kós Károly arcképe alá

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat,
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.
Áldjon érte Isten,
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.
Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.
 

1968

 

 

 

Kádár István siratása

Meg kellett volna innunk azt az üveg bort
beszélgetnünk kellett volna még
késő a bánat
Maradnom kellett volna még
Jaj hogy az ég nem tudott villámló
dörgő záporával visszatartani
ha már szavad erőtlen volt a marasztalásra
beszélgetnünk kellett volna még
meg kellett volna inni azt az üveg bort
ecetté vált azóta az üveg alján
ecetté a számban
pedig hogy marasztaltál:
„Ne siess öcsém többet már nem találkozunk
köszönöm a látogatást de ne siess
csak ezt az üveg bort
a félmunkát tudhatod nem szerettem
nem szeretem
a Fönnvalónak nem volt türelme
nincsen türelme hozzám
elfuserált
no még ne félj
még nincsen itt az óra
csak a kaszáját próbálja
új kaszát vett a tiszteletemre
nem vág
most feni kalapálja
kiszikkadtam
belém csorbul
ne sajnáljuk tőle a harmatot
felejtsd el amit mondtam
elfuserált a Fönnvaló elfuserált
egy Kossuth egy Washington lehettem volna
s a legtöbb amire vihettem
presbiter egy falusi eklézsián”
Ó mert egy Nagy Sándor eszével
megmaradni egy falu eszének
mert annak akire tizenkét évesen
nem egy birodalom de egy rászorult
nagy család gondja nehezül
akit hol egy magatehetetlen öreg
hol egy mezítlábas gyerek
kényszerít megalkuvásra
annak kínjához csak Prométheuszé fogható
ó hogy semmi szüksége nem volt eszedre
az emberiségnek
falusi Platón
Pedig ez a falu még nagyobb is valamivel
mint egy akkori hellén város – jegyezted meg
nemegyszer jókedvűen
Elfuserált elfuserált a Fönnvaló
nem volt türelme
mert öt emberöltő is kevés
tíz élet is kevés lett volna
mert könnyebb a feneketlen kútból kimászni
mint a nyomorúság pokolnál
irtóztatóbb bugyraiból
mert csalóka a szegénység
mert zsugori a szegénység
mert mézesmázos a szegénység
mert képmutató a nyomorúság
legapróbb örömeit is egy megváltó
egy isten kegyességével gyakorolja
kipróbált példabeszédekkel int
szüntelen alázatosságra
Látjátok feleim megesz bennünket
a nyomorúság
becsapnak a példabeszédek
De ne sírjunk
mert a sírás tetszetősebb
sikeresebb mint az öröm
sírni sokkal szebben lehet
ne is örüljünk nincs minek
Jaj
 

1969

 

 

 

Fekete–piros versek

 

 

 

 

Kodály

be már örökre
nem borulhat
lendül a karja nyílik
sugarasra az ég és
hozza már a galamb
hozza az olajágat
boldog akinek térdén
egy nemzet lovagolhat
 

1974

 

 

 

Ahogy a folyó

Ahogy a folyó a fűzfák
egymásba hajló örök
árnyéka alatt
úszik a kedvem is
egyhangú susogással s
ezüst-hasú halakat
villant magasba
ha egy-egy résen olykor
beragyog a nap
 

1974

 

 

 

Illyés Gyula

Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a pusztai rokonság – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával. Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta, hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt – egy nyári délután, amikor a szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának –, elmennék Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú mandulákat – és szótlanul munkához látnék.

 

1972

 

 

 

Portya után

álltam sokáig az elágazásnál
szédítő utak már-már nem is
földiek csábítottak
s jó volt fölszállnom is
égi magasból látnom
azt a tenyérnyi helyet
ahol toronyiránt kell
tovább vernem az ösvényt
 

1974

 

 

 

Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
– alig voltak, ha kétszázan –,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
 

1965

 

 

 

Lovak a porondon

Párnásra hízlalt vasderesek
ügetnek körbe szűgybe szegett
fejjel előttünk, tomporukon
sakk-tábla-kockák: friss kefenyom.
Pattog az ostor, döng a porond.
Szépenfont farkak söprik a port.
Csillog a csótár, villog a szőr;
hopplára szűkül s tágul a kör.
Hopplára, hoppra roggyan a térd.
Zablás szájukba dugja a bért
büszkén a gazda – most jön a szám:
körbetérdeltet leghűbb lován.
Cserdül az ostor, szűgybe szegett
fejjel az izzadt vasderesek
rúgnak egy végső ritmusosat –
s nem marad más csak por s az a szag.
 

1965

 

 

 

Emlék-virrasztó

Sütő Andrásnak

 
húnyó tűz felé
alkonytalan
hajnaltalan
fehéréjszakában
se hold
se csillagok
áttetsző csönd-
titkunk sincs
hová rejtenünk
ág ha törik roppanás –
reccsenéstelen akár
a némafilmekben
vinnivalódat
vinnivalómat
kutya a kölykét
kését a kúszó indián
holdat csillagot
napot is erre a
kalapnyi égre
hangtalan tátog
a partravetett
fehéréjszaka
a halhatatlanság
sirálya olykor a
tó fölé suhan
s kifog valamit
táplálékul
 

1976

 

 

 

Fekete-piros

leíró költemény, melyet szereztem
a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.
Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
– amikor kimenős a lány –,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.
Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.
Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.
Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.
Föl-föllobban
egy-egy dallam,
– amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, –
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?
Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?
Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra – az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?
Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.
A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.
 

1972

 

 

 

K. Gy. színművész utolsó monológja

talán csak az ügyelő
késte le a függönyt
talán csak az ügyelő
zúg zúg a taps dübörög
már hajolni illenék
függönyre menni de
fölkelni nem lehet
mert az a szamár ügyelő
az ügyeletes ügyelő
fekszem hát moccanatlan
majdnemhogy kiterítve
sokszor próbáltam de ennyire
még sohasem sikerült csehov
se írhatta volna különbül
itt szülővárosomban
egy hotelszobában
a bemutató előestéjén
gyönyörű gyönyörű akár
ezek a nők itt
az ágyam körül
mennyien vannak istenem
és mind fehérben
mennyien voltak
és eljött kossuth
és itt áll biberach
lucifer-trigorin-tyetyerev
jó estét caţavencu úr
valami nagy csiszlikséget gyanítok
téma egy kis elbeszéléshez
igen tisztelt kétlábúak
szóljon már valaki annak az
ügyelőnek engedje le végre
azt a függönyt zoltán zoltán
szakhmáry zoltán
a színész is csak ember
hiúbb mint a többi
szeret fürödni a tapsban
őszintébb is mint a többi de
ez már nem is taps
maga a tenger
az óceán
az éter vagy mi az ördög
én titkos nagy jehovám
ha valaha kell majd neked az életem
csak gyere érte és vidd
hát jól van fölkelek
föl tisztelt nagyérdemű
féltve-szeretve tisztelt
barátaim vége
le a maszkkal vége
a komédiának
ebben a serlegben
melyet most mutatok föl
nem mérgezett italt
vagy mámorító nedűt
egyaránt mímelő tea
hanem hamuvá hamvadt
magam vagyok
sírjatok kérlek
ti egyre távolabbról tapsolók
kik velem haltatok egy kicsit
most is mint annyiszor
ti akikért végigéltem
annyi keserű életet
és annyi de annyi gyönyörű halált
jó éjszakát
 

1977

 

 

 

Három vers Veres Péter emlékének

 

Ahogy az aratók

ahogy az aratók jönnek estefelé
egy-egy kévével a háton futtában
kapkodva-tallózott búzafejekkel
a karjukon kapaszkodó kosárban
s az ijedten ide-oda vigyázkodó
pillantások is ott zizegnek a
kosár aljában a tavalyiból sütött
megszáradt kenyérmaradékkal sóval
hagymával szalonnabőrrel
jószomszédságban
mert a szalonnabőrt is
elrágogatja-szopogatja
s ha már ínye sincs kutyának macskának
hazahozza az ember szóval
ahogy az aratók jönnek estefelé
ereszkednek árnyékká nyúlva
s ahogy lappog a talpuk az ösvényen
mintha egy kétezer ötezer év előtti
film peregne az alkony motorpöfögésétől
lobogó szürke vásznán
ahogy az aratók jöttek estefelé
mit is mondhatnék én nekik
mikor az esti harangszó is
egy-két kondulás után abba-
hagyja
 

Akik a képből mindig

akik a képből mindig kiesnek
vagy idejük sincs belekerülni
mert amire a kezüket megtörölnék
megigazítanák a kendőt kalapot
szóval amire lencseképessé tennék
magukat kifogy a film lemegy
a nap oda az alkalom márpedig
mindannyian jól tudjuk milyen
fontos a fény a körülmények
általában hogy maga a kép
a lehető legelőnyösebben
mutathassa amit mutatnia kell
 

Eső

hosszú szárazság után amikor
végre megered és dobol dobol a tetőn
anatóliáig nyújtózik bennem az ősi
földműves tér és idő ropog a csontjaimban
boldogságom a szerelem gyönyörű
nap-éjegyenlőségeihez hasonlatos
szívem is fölveszi az egyre
szaporázó-csöndesedő ütemet és
érzem amint a bódult föld
lassan elernyed
 

1976

 

 

 

Takaróruha

akkorákat kacagsz mint egy-egy takaróruha
szólt rá egyik legény a másikra valamikor
harminc esztendővel ezelőtt s azóta minden
alkalommal látom is nemcsak hallom magát a
kacagást és kedvem maradék kenyerét is hogy
ki ne száradna mindig abban a fészerben hal-
lott valamikori takaróruhába göngyölgetem
 

1977

 

 

 

Mikor Janus elhagyta Páduát

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is,
akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött
búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy-
két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel
visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a
város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben
állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást
osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és
in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta
a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul.
Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród
kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a
függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket.
Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg-
libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor
apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére.
Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a
lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis
köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása
hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a
bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású
Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el,
jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült.
– Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. –
Megyünk, amíg csak bírják a lovak.
 

1972

 

 

 

Két epigramma Janus Pannonius emlékének

 

I.

gyilkos epigrammákkal vemhes időket
érhetnek meg a mostani költők
ámde csak úgy ha nem írnak
gyilkos epigrammákat
 

II.

inget s lábravalót szabatott a szabadság
zászlaiból a tirannus
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban
végképpen kifakulnak
 

1974–75

 

 

 

In memoriam Szilágyi Domokos

örök-hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak
bot nélkül vágni
a végtelennek
őszi erdőszél
bokrai között
pici páncélos apród
téli-gyülekezőről lemaradt
riadt kicsi gyík
szemébe kövülni
döbbenetnek
szelek elálló lélegzete
az árván maradt
völgy felett
örökkön ismétlődő
fugák egy néma orgonán
hóharmat-verte szavak
mivel érdemeltük
mivel
 

1976

 

 

 

Felröppen olykor

felröppen olykor még
egy-egy galamb-
s gerlice-szárnyú vers
messzire nem vágyik
csupán a fészek
körül köröz
társához ha szól
nagyritkán az emlék
s az illendőség okán
tollászkodik
tesz-vesz az ágon
s boldogan elhallgat
ha a fiókák
fölsipognak
 

1977

 

 

 

Vajon

vajon ha anyatej helyett
ha édesanyám emlői helyett
dadaemlőn vagy éppen
póttejen cseperedtem
volna karonülővé
ágaskodtam volna emberré
ó vajon akkor is
így harapnék a jussomért
a jussunkért vajon
 

1977

 

 

 

Esti gyónás

ma sem vittél engem
a kísértésbe én vétkem
én igen nagy vétkem
én legnagyobb vétkem
versre való restség
 

1977

 

 

 

Mosolyok mögött

mosolyok mögött lakunk
apró-kis lépcsőházi
mosolyok mögött
rájuk kattintjuk a biccentés
nemzetközileg szabadalmazott
biztonsági zárját s már
otthon is vagyunk
megkönnyebbülten bújtatjuk
házikabátba pongyolába
papucsba a lelkünk
reggelig már aligha zavarhatnak
legfönnebb telefonon
gyermekkoromban egy utca volt
egyetlen utca az egész faluban
melynek egyetlen házában sem jártam
későbben amikor világföldrajzot is
tanultunk már afrika ázsia amerika
de még a messzi-messzi ausztrália is
templomszög egyetlen négy-ötházas
utcájában kezdődött
s végződött nekem
a horizontális titokzatosságból
negyven év múltán vertikális lett
elégedett lehet velem eképpen a
legmodernebb igényeket
támasztó szövegmagyarázó is
igazán elégedett
pedig még fölvonó sincs gyalog
tesszük meg a három emeletet
 

1977

 

 

 

Mert addig tart

mert addig tart ama híres
nonkomformista láz is amíg
egy valamirevaló összkomfortos
állás ki nem kerekedik belőle
s már a hatalom pótszékéről
is elégedetlenkedőnek tetszik
aki körmét fújja ha fázik
vagy éppenséggel toporog
úgy a sor derekától
hátrafelé
hátrafelé
 

1977

 

 

 

Mondóka

semleges vizek mélyén
embertelenül
atomhajtású tengeralattjárón
embertelenül
elektronikus-agyak számítják ki
embertelenül
a pontos és igaz jövendőt
embertelenül
hogy milyen lesz majd a föld
embertelenül
 

1975

 

 

 

Kaland

ha valami gyönyörű nőnemű halál
ha jönne
aki előtt megilletődve
és botladozó nyelvvel
hajthatná meg magát az ember
s lódítaná: régóta várja már
ha valami gyönyörű nőnemű halál
ha jönne
aki szemérmesen földre
sütött szemmel belém karolna
és vinne – én vinném forogva
átal a táncolók nyüzsgő forgatagán
ha valami gyönyörű nőnemű halál
s mire
észrevennétek már jó messzire
járnánk jótékony harmat
lepné be örökre nyomunkat
ha valami gyönyörű nőnemű halál
na nézd csak mondanák egymás között
azzal a kis
valakivel a vén hamis
ki hitte volna – megszökött
 

1975

 

 

 

Az első ütés után

csak semmi izgalom hadd szivárogjon
ha már kiserkedt csermelyezzen a vér
mosson árkot az arcon hírelje hogy
méltán vághatnak s rúghatnak képen
korábban kellett volna s belülről
korábban kellett volna kitűznünk a
szégyen vérvörös lobogóit korábban
 

1974

 

 

 

Úgy fogok meghalni

Úgy fogok meghalni
hogy még az utolsó
sóhajtásomat is
visszafogja előbb
fölveszi magnóra
valaki vissza-
pörgeti párszor ille-
delmesre tompítja
vagy éppen törli
maradjon az a kis
enyhe mosoly inkább
kesernye nélkül persze
az volt a jellemző rá
az a kis enyhe mosoly
sóhajtás nélkül mondja
valaki akinek foj-
togató kezét torkomon
éreztem egész
nyomorult életemben
 

1977

 

 

 

A ház előtt egész éjszaka

(Reminiszcencia)
a ház előtt egész éjszaka
ott állt egy terepjáró
égő féklámpával állt
mintha csak éppen akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
szellőztettem már lefekvéshez
készülődve kihajoltam
ki szoktam nézni mielőtt
az ablakot becsuknám és
akkor megláttam égő
féklámpával a terepjárót
nofene szaladt ki a számon
történt valami kérdezte a feleségem
semmi mondtam csak egy terepjáró
miféle terepjáró afféle
terepjáró mondtam a függönyt is
eligazítva innen is talán
látható mondtam az
ablak sarkához húzódva
innen a függöny mögül
ha éppen kíváncsi vagy rá
nem kell a szemközti háznak is
mindent látnia mondtam
egy kis eltalált odalapulással
ha a megfelelő szöget elkapjuk
csukott ablakon át is
lelátni még a járdából
is egy-két arasznyit befoghat
a tekintet még örültünk-forma
is egy picit a fölfedezésnek
mert majdnem két évtizede
élünk itt a harmadikon és
mostanig még soha nem jöttünk
rá hogy milyen aránylag
megfelelően leleshetünk
vajon ott van-e még kérdezte
későbben már a paplan alól
a feleségem hogy ott van-e
tényleg megnézem ha gondolod
megnézhetem mondtam ott állt
égő féklámpával
mintha csak éppen akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
érdekes mondtam és
kimentem a fürdőszobába
tettem-vettem még garga-
lizáltam is mert a torkom
is mintha egy kicsit
kapart volna vagy mifene
még mindig ott van
suttogta a feleségem
egy picit meg is ijedtem
ahogyan a függöny mögül
kisuttogott amikor beléptem
mellé szorultam én is
és szégyelltük mind a ketten
hogy milyen hallhatóan
ver a szívünk majd elmegy
ha megunja lefeküdtünk
vártam vártam amíg el-
alszik az asszony
akkor aztán nagy óvatosan
újra az ablakhoz lopakodtam
ott van-e még kérdezte a
feleségem s én zavaromban
azt mondtam hogy csak
az eget akartam
úgy hallottam mintha
eleredt volna az eső
és nem esik kérdezte
nem esik mondtam és
ott van-e még
ott állt égő stoplámpával
mintha csak akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
ott áll most is pedig
már hajnalodik ott áll
most is míg ezt a verset
kopogom mert mi mást
is tehetnék elaludnunk
már úgyis reménytelen
 

1977

 

 

 

Boldog volt a szűcsmester

boldog volt a szűcsmester nagyon
amikor megpillantotta művét egy
valódi asztrahán-kucsmát a
híres filmszínész fején nézte is
aztán minden áldott este a filmet
amíg csak ment a sarki moziban és
mosolygott bazsalygott rejtélyesen
mert ő látta-tudta azt is ami a két
egymásnak fordított irha között a
két egymásnak fordított irha közül
estéről estére amit legfönnebb egy
másik szűcsmester tudott volna
kellőképpen értékelni
 

1976

 

 

 

Nevükön kellene

(Ars poetica)
nevükön kellene szólítani mind
s megrajzolni a kezüket legalább
ahogyan pohárra fejsze- s villanyélre
markolódnak az ujjak életét a hosszú
hallgatásokat a déliharangszóval
felezett arany és kék napokat kellene
és kiverni a búzát-összefekvő
léhűtő hejehuját karóval verni
ki a határból is hogy csendes
örömben telhessen a délután s méltón
ereszkedhess alá alkonyok-alkonya
emberi-szomorúság
 

1974

 

 

 

Ostinato

láttam amikor a költőt
meglökdösték mint a tolvajt
láttam amikor a költőt
megalázták mint a tolvajt
láttam amikor a költőt
elítélték mint a tolvajt
láttam s én ki sose loptam
félni kezdtem mint a tolvaj
 

1972

 

 

 

Szunnyadó tenger

Bálint Tibornak

 
nem alszik a tenger
csak bóbiskol akár a lovak
legyint is olykor-olykor
sörényét meg-megrázza
lábon szundít a tenger
akárcsak a lovak
félig-csukott pillái alól
mindegyre kifehérlik
a gömbölyű láthatár
 

1971

 

 

 

A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről
ha egyszer krónikámat
megismerhetnéd
a leghosszabb hétről
amikor végig
a szomjan-halók
őrjítő szomjúságával
szomjúhoztalak
 

1976

 

 

 

Hát itt maradunk megint

hát itt maradunk megint a sárban
még szerencse hogy van gumicsizmánk
nylonköpenyünk a civilizáció nekünk
is tejelt valamit egyébként itt maradunk
a zsebrádióval s az esti tévével itt
maradunk mint egy nagy luxushajó
távolodik tőlünk a kultúra mert
nem az örökös zsíroskenyér meg a
kenyér-szalonna-siráma nem az
futja többre is hanem a könyvek
visszahőkölése fintora pedig
hogy megindultak volt felénk
gellert kaptak volna valamitől
gólyalábra hágott volna az ábécé
röstellné az egyszerű ismeretséget
fönn hordja az orrát az ábécé
röstelli az egyszerű ismeretséget
köröz köröz még fölöttünk de már
húzza fel a hágcsót parádézgat csupán
a mentésünkre érkezett helikopter
tűznyelőkké lettek volna prométheusz
kései unokái
 
ilyen és ehhez hasonlók
járják meg az eszünket ugrándozva
egyik elgondolásról a másikra mint a
fázós-lábú verebek a csupasz diófa
zúzmarás ágain
 

1975

 

 

 

Szóváltás

Hátamra vettelek
amikor nem volt lábad
s te háládatlan
szárnyakat növesztettél
hátadra vettél
amikor nem volt lábam
s én mintsem hálálkodnom kelljen
szárnyakat növesztettem
 

1977

 

 

 

Öreg ének

omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek
vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden
bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van
 

1968

 

 

 

Mert félek

 
hogy valaki egyszer
elzárja majd a forrást
a forrásból kicsurgó csermelyt
elzárja mint a csapot
puszta megszokásból elzárja
és lassacskán kiapadnak a folyók
kiszáradnak a tengerek
és elszáll zörögve az ég
 

1972

 

 

 

Föltámadás után

F. J. bátyámnak

 
amikor magam mögött tudtam már az egészet
s a koponyák hegyéről mint aki jól végezte
dolgát hazafelé vettem az irányt megálltam
egy szusszanásra s hegedő sebeim tapogatva
arra gondoltam most aztán minden időválto-
záskor dörzsölgethetem őket mind az idők
végezetéig és láttam ismerősök jönnek
szembe meg-megcsúszva és káromkodva
úsztak a sárban és akkor pótlólag a már
közismertekhez ezeket mondám a legszomorúbb
hogy én sem tudtam lábatok előtt az utat
kikövezni
 

1972

 

 

 

Félárnyék

terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda
félárnyék van:
átlag
burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik
ó szemelgető boldogság
címerbe illő jelkép
nemhogy leparittyáznám
morzsát hintek
édesgetem
 

1975

 

 

 

Jönnek hozzám

jönnek hozzám hajnalonta
ködbe bújva lopakodva
jönnek hozzám hajnalonta
honnan jönnek mit akarnak
csontomig ki mért takarnak
csontomig ki mért takarnak
kebelembe rezgőnyárfát
kötnek alá árva bárányt
mért ültetnek rezgőnyárfát
szívem májam mint a gyermek
akit ha kell ha nem vernek
akit ha kell ha nem vernek
szívem májam mért szedik ki
szívem májam mért szedik ki
s vetik a kutyáknak enni
kötnék bár egy tiszta gyolcsba
annyit érdemeltem volna
kötnék bár egy tiszta gyolcsba
két szememen ki-bejárnak
elmenőben meggyaláznak
két szememen ki- s bejárnak
földdel tömik be a számat
 

1976

 

 

 

Lamentáció

északos helyen élek ahol a
fákhoz kövekhez tapadó moha
minden évszak itt félárnyék soha
be nem süt az áldott nap mosolya
de naponta bőrömbe kóstol a
nyirkos borzongás ólmos ostora
tengődöm menekülni ostoba
százlábúak kétlábú rokona
 

1975

 

 

 

Verniszázs

K. L.-nek szeretettel

 
a képeiket fölaggatták
a verseiket fölolvasták
kvartettet is játszottak volna
pedig csak hárman voltak
és álltak aztán
álldogáltunk mindannyian
kalaplevéve
akár egy temetésen
 

1976

 

 

 

Még csak ezután

még csak ezután ahogy öregszik a szív a szem
még csak ezután ahogy nehezedik a kéz s a
mondat egyre több féltenivalóval a háta mögött
egyre sebezhetőbben s mégis tétova nélkül
naponta végső lépéseire szánja el magát
még csak ezután még csak ezután csak ezután
kezdődik a gyötrelmek gyötrelme percenként
megmérettetel s önnön kételyeid tisztító-
tüzébe vettetel krónikás
 

1974

 

 

 

Purdé

egyszer még tudom fölvonít a holdra
érettem vonít majd purdé gyermekkorom
füst-színű drága társa megnyalja lecsüngő
vagy már egymásra illesztett kezem
könnyet is ejt hűséges szép szeméből
ahogyan én is napokig sirattam
tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály
földig letakart lova szűgyitől
s farkát behúzva elindul előttem
ő tudja már hová
 

1975

 

 

 

Láttam én már

láttam én már
nyugdíjra sandító
anarchistákat
garast-fogához-verő
forradalmárt
hitetlen papot
– a kocsmáros is ha inna
tönkremenne –
okítottak engem
nálamnál oktalanabbak
– bölcsen figyelmeztető
ujjuk akasztófaként
mered előttem ma is –
egereket kölyköztettek
álmaim fészkébe
de én hálás és
alázatos vagyok
fájó gerincemet
mondhatni ingyen
kezeltethetem világhírű
gyógyvizeinkben
és múzsámat is tisztes
jegyszedői álláshoz juttatták
abban a múzeumban ahová
idővel a rólam készült
arckép is bekerülhet
minden nehézség nélkül
úgyszólván hivatalból
 

1975

 

 

 

Hunyadi

Balla Bálintéknak

 
Sírja üres akár a
megváltóé
de késik a húsvét
hiába esdi minden
áldott délben
a harangszó
 

1974

 

 

 

Bedeszkázott szökőkutak

hallod-e tél jön hallod-e
deszkázd be szökőkútjaid
véredből jégrózsa ne virítson
deszkázd be szökőkútjaid
meglesz a város neszezés
csobogás nélkül is elél
deszkázd be szökőkútjaid
nyakadon nyakadon a tél
 

1973

 

 

 

Időmadárijesztő

Dráma három percben
(Ketten jönnek emelt fővel)
– Időmadárijesztő.
– Micsoda?
– Időmadárijesztő.
– Időmadárijesztő?
– Az.
– Találóskérdés?
– (nemet int)
– Mi akar lenni? Mit jelent?
– Időmadárijesztő.
– (bizonytalanul) Politikus?
– (nemet int)
   (nevetnek)
– Hát akkor?
– Vers.
– Vers? Talán verscím.
– Vers. Maga a vers.
– Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram?
– Vers. Időmadárijesztő. Egysoros. –
   Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van,
   uram.
– És még milyen is van?
– Néma.
– Néma?
– Az.
– Némavers?
– Némavers. De csak legbelül szokott meg-
   jelenni. Olykor nagyon nagy példányszám-
   ban. Rendszerint az iméntihez hasonló egy-
   szavasok ellenverseként.
   (hallgatnak)
– Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást.
– Kérem.
– Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor
   már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond-
   ható szavak, megpróbálom nagy költőnek
   érezni magam. Köszönöm.
– Szóra sem érdemes, költőtárs.
   (Lehajtott fejjel mindketten el.)
Függöny
 

1975

 

 

 

Apáczai

háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint olykor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólkodókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt követjük mint diákjai annakidején gyulafehérvárról kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv

 

1975

 

 

 

Menni csak

A. E. Baconskynak

 
menni csak menni
látásra-szomjas
epedő szemmel
hetedhét országon
óperenciás
tengeren is túlra
a pillanatért
melyet csak számodra
tartogat innsbruckban
egy torma- és mustár-
illatú éjfél
ott az arany-tetős
palota előtt
pennsylvánia hatalmasan
pihegő éjszakája
a finn erdők
áttetsző csöndje
s az alkony
velencében ahol
végre tenyeredben
érezheted a
dóm teraszán
kényesen lépkedő
napóleont is
rablásra csábító
négy gyönyörű
egyiptomi mén
tomporát
 

1975

 

 

 

Olykor átvonul

Olykor átvonul
gyermekkorom
füst-szagú sátoros-
karavánja
olykor átvonul
beszélik hogy
innen is onnan is
fölmarkoltak
egy-egy rajtuk-ámuló
gyermeket
hogy volt akinek
tüzes fogókkal
tépték a nyelvét
szekér-alá-láncolt
kutyává varázsolták
aki nyelvet öltött
volna rájuk
és hogy el se
mentek volna talán
itt tanyáznának
most is a falu végén
nagy szennyes zsákjaikból
ők engedik ki
minden szürkületkor
az éjszakát
 

1976

 

 

 

Lassan eltelik

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz
 

1973

 

 

 

Dal

elhúzza két konok bivaly
ha nekitérdepelhet
elhúzza két konok bivaly
ezt a megrakott földet
nekitérdepelt két bivaly
egyéletem-halálom
nekitérdepelt két bivaly
recseg-ropog a járom
csillagképekké roppanó
járomszög járompálca
igésül ami látható
se füst se köd se pára
csak távolodó szuszogás
csak közeledő távol
gyűrűző ostorcsattogás
s egy mezítlábas lábnyom
 

1976

 

 

 

Sumér szonett

eljön a sumér pap
s a várost visszaveszi
én adtam nektek mondja
és most visszaveszem
és elviszi a várost
hóna alá kapja mint egy
égetett agyagtáblát
de előbb még leporolja
és mi nem tudjuk
nem tudhatjuk
ki marad rajta s ki nem
útközben is sokan
lepotyoghatnak
útközben is sokan
 

1974

 

 

 

Rekviem egy erdőért

a tekintet még
keresi
keresi még
az erdőt
kisemmizett
madár
nap és hold
láthatja immár
amit csak a halál
s a szerelem
kitakart völgyek
hajlatok
árnyékatlan
szomorúság
lombot már csak
emlékeinkben hajt
lombot már csak
emlékeinkben hullat
és nem merem
meg-nem-csókolni
a fejszét
 

1974

 

 

 

Rövid könyörgés kettétört hajón

undorodom a verseimtől uram
mint sebeiktől az önkínzó
középkori szerzetesek
adj nekik nyugtalan
öröklétet nekem
jó éjszakát
ámen
 

1975

 

 

 

Bartók

egyszál hegedű
a tengeren
múlt és jelen
s tán a jövendő
süllyedő-félben
süllyedőben
csak a kapitány
két szeme
csak egy pillanatra
csukódott le
nagy baj nem lehet amíg
velünk a zene
 

1974

 

 

 

Citerára

volna kedvem volna
nemcsak egy tavaszra
számat se nyitanám
sohase panaszra
ülhetne énrajtam
akármilyen felhő
hogyha én volnék a
szemközti nagy erdő
így egyszál-magamban
kedvem is csak loppal
takarózhatom a
saját árnyékommal
 

1974

 

 

 

Játszva magyarul

aki megért
s megértet
egy népet
megéltet
 

1974

 

 

 

Sóhaj

ó akinek háza s hazája
valahol a befagyott óceán
izland s kanada közti
jégmezője fölött egy
szinte állni látszó
idegen felségjelű
repülőgép
 

1974

 

 

 

Kötél

valami mindig visszafog
egy ki-nem-mondott szó
egy hirtelen felötlött arc
egy ökölbe szoruló kéz
egy margaréta
– szeret nem szeret –
s a szégyen
két kisfiú
meg egy asszony életre-
szóló szégyene
de ki ne érezte volna már
talpában a végső
súlytalanság jóleső
bizsergését
 

1972

 

 

 

Őszike

M.-nek

 
fehérpillájú parázs
föllobbanni kész
tűzből
nézek én is
szűkrehúzott-szemű
szigorodó éjszakába:
téged kereslek
minden csillagon
 

1973

 

 

 

Érzelmes költemény

emlékezzél meg rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
míg félkönyökre dőlve
egy tisztáson szalonnázol
tudtam egy könyvrevaló
dűlő- és határnevet
s forrásokat melyekből
ha tenger nem is
de egy jókora tó
kicsurgott azóta
falvak városok
utcák nevét tudtam
s hidakét
földrészeket jártam be
álltam az ararát lábánál
a vezúvon s az empire state
building tetején
falut fűthettek volna
kézfogásaim szétosztott
s kapott melegével
ha még idejekorán beér
a bioenergetika
emlékezzél meg hát rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
mikor bicskádat bekattintva
nekihasalsz és jót iszol
a forrásból
 

1974

 

 

 

Félfüllel Délről

L. K.-nak és T. O.-nak szeretettel

 
valószínűtlenül arányos szobában
valószínűtlenül hosszúkás asztal
mellett dolgozik a költő írja
valószínűtlenül hosszú verseit
egy többnyire sárga kép is van
a háta mögött vagyis velünk
szembe a falon többnyire sárga
ennél pontosabban nem tudnám
de nem is fontos a költő beszél
unalomszámba menő lassúsággal a
sztriptízes versmondás érdekes-
ségeiről beszél a költő
de amikor a tiszteletreméltó
városatyák megtudták hogy csak
csóré versek lesznek óne vetkőzés
megvonták a nagylelkűen fölajánlott
tiszteletdíjat s még a teremért is
bért követeltek úgy bizony hiába
sikongott sírt turbékolt búgott
marokrafogott hajtincsein
gordonkázva a költőnő
benzin nélkül maradtak a „kis
piros bulldózerek” egybül
haptákba vágta magát a rend
szakállához kapott az erkölcs
szakállunkba markolt a felelősség
pedig de nagyon szerettek volna
együtt egy jó kis gruppenszekszet
követtek még egy ideig mint
valami kóbor ebek jöttek utánunk
a rímek de aztán egy-egy póznánál
szemétládánál minél lemaradoztak
vakkanásukat se hallani már
de lám a karaván mégis
halad
 

1974

 

 

 

Töredék

(Mint hómezőn a vadlúd)
mint hómezőn a vadlúd
kihűlő kráterek
párája pár gyerek
ha mit még hátrahagynunk
volna és lesz kinek
mint hómezőn a vadlúd
ha mit még hátrahagynunk
elég ha sejtitek
mint hómezőn a vadlúd
s kihűlő kráterek
ámuló pár gyerek
ha mit még hátrahagynunk
ha nem is értitek
mint hómezőn a vadlúd
ha mit még hátrahagynunk
fakuló képeket
úgy-ahogy összetartó
szúette képkeret
elég ha sejtitek
hogy itt miről is van szó
 

1972

 

 

 

Képeslap

Szász Endrének

 
most tél van itt nálunk nagy hó békebeli
a föld színtjét jó fél öllel megemeli
az éjszakák megannyi mammuthallgatás
az ember mást se tesz napokig csöndet ás
befagyott magányunk jégpáncélja alatt
dédelgetünk egy-egy piros szemű halat
kaparja kitartóan a tájat a tél
hatalmas zsilettje a szél
míg bruegheli tökéllyel zúzmarát
virágzik olt mentén a fűzfaág
és átüt mindenen mint tépésen a vér
a hófehér
 

1973

 

 

 

Majd

nyelv nélküli
nagy harang
lesz a csönd
s valaki lassan
leborít vele
 

1974

 

 

 

Prométheusz

Latinovits Zoltánnak

 
nem a lánc
nem az óraműpontossággal
visszajáró sas
csőre karma
az árulás füstje fáj
a fuldoklás szégyene
miért kellett körém
gyújtanotok az erdőt
 

1974

 

 

 

Hallomásból

és kalandok sem voltak
egyszer talán a helybéli
tisztelendő vagy a tiszteletes
amikor még nőtlen volt
meg a tornatanár is
egyik május elsején
vagy szilveszterkor talán
mikor a lámpákat el szoktuk
oltani meg akart vagy talán
meg is csókolt
 
felnőttek a
gyerekek istennek hála
mind az öt férjhez is
mentek tisztességgel már
unokák is kezdenek jövögetni
nem volt könnyű még ebben a
mai világban sem öt leányt
ötöt férjhezadni
 
eltelik
lassan ami még hátravan
de valahogy nem voltak
ünnepek s nem voltak igazán
hétköznapok sem
 

1973

 

 

 

Festmény

egy lány a napsütésben
egy barna lány
kezében szál virág
egy szál sárga virág
csak áll a fényben
árnyék és háttér nélkül
áll és mosolyog
árnyék és háttér nélkül
 

1974

 

 

 

Fa

hirtelen támadt
ítéletidőben
mindenüket eldobó
ijedt kapások
hátukba süvítő
nyílakkal
meg-megcsúszva
orra bukva
sárba lapulva
amikor dörren
csattan az ég
futottam én is
de félelmem
gyökeret vert
villámok bénítottak
maradásra
fussatok
meneküljetek tovább
menedéket alattam
ne keressetek
 

1974

 

 

 

Vágy

az esti folyó illatát
aratás idején
a küküllő esti illatát
aratás idején
s egy marék vizet
hogy arcom visszamosdjam
 

1974

 

 

 

Mikor szülőföldje határát megpillantja

a szívem kolumbusz árbockosárból
kiáltó matróza mikor
idáig érkezem
minden más táj csak óceán
ez itt a föld
a föld nekem
 

1975

 

 

 

Változatlan változat

bár a mennydörgés tovagördült
s a villámok elsisteregtek
állok esténként mégis őszült
fejjel is félő kisgyereknek
be az odvas hajdani fába
ahogyan hatévesen álltam
s egy hosszú éjen át hiába
daloltam sírtam kiabáltam
 

1976

 

 

 

Négyszemközt estefelé

miként a szokásból lassan kivesző
házasember-nótát járják olykor
az illedelmes falumbéliek
tűzzel még de hejehuja nélkül
s inkább az emlékek mint a muzsika
melegétől el-elbotló hangon
mondanak ezt-azt mondanék én is
fel-felparázsló szemedbe nézve
mondanám amit a kéz a vállon
s a csípőn öröktől fogva
el szokott mondani amikor
csak ketten vagyunk a földön
 

1976

 

 

 

Halott delfin

fejét már lerágták a part
vagy a víz dögevői
három nap óta nem tud
eltemetődni
sirályok
vijjognak
fölötte
körötte
szemfényvesztősdit játszik
a chaplin-mozgású idő
bukfencet vet a víz s a
lerágott fej kinő
szirének
dizőzök
müezzin
imára szólít az imám
mitológiák buzogánya döng
a láthatár érckapuján
gördül és dördül
hullámra hullám
emberfejet
láttat a képzelet
a már
szederjes hullám
vadul a tenger kis homok-
várainkat egytől-egyig elönti
leskelnek már a part
meg a mély dögevői
gyászinduló
jajdul talán a víz alól
eldobott papírcsákó
biceg talán az
örökkévalóság felé
s kihull
a nap
a müezzin karjaiból
 

1972

 

 

 

Öregek

ülnek a kopárló fák alatt
mint valami színdarabban
vagy festményen
térdeik között egy-egy pálca
(sose lesz többé bot belőlük
legfönnebb egy ronda kutya
vagy komisz kölyök felé
suhannak már amitől
a kutya még dühösebb
a kölyök még komiszabb lesz
szamárfület mutatva s röhögve
hajlik el – apróka kopogások
pörölnek fogatlan motyogással
aztán újra a padok valamelyikére
nyugszik a trottyos nadrág s a
térdek közé a bot mintha ki se
mozdultak volna a képből)
mintha örökkön-örökké
nagy messze fönn a kopárló fák fölött
sugárhajtású gép íveli át a
visszhangos eget s mire a fejek
lassan a hang irányába törnének
már csak a hosszú csóva mutatja
merre tűnt
más járat indul most a félig csukott
pillák alól fénynél sebesebben oda
ahol egy lustán szénát szálalgató
szürke szamár volt az ősz
és a favágó gép s a kés-alá-hízott
süldők visításával kélt a szelíd
mészárosképű hajnal
 

1972

 

 

 

Pehely

most már bizonyos hogy örökre
elmarad abban az álombéli
menedékházban az álmodott
csodálatos téli éjszaka
azzal a lánnyal aki
az első pillámra-hulló
hópehellyel mindig
megkísértett
 

1975

 

 

 

Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még
 

1976

 

 

 

Folytonosság

áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat
most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.
 

1974

 

 

 

Egy csokor orgona mellé

Jékely Zoltánnak szeretettel

 
orgonaszó orgonaillat
ónkarikás ablaktányérok
lépesméz-ízű zsoltár
életem pünkösd-évszaka
lelkem pünkösdi itala
máig zsongító óborom
nyelvem petőfi sándora
albertus molnár
ledőlt a cinterem fala
kövei földbe vástak
védtelen áll a dombon
maholnap egyesegyedül
istené lesz a templom
csupán egy ajkon szól már
paptalan marosszentimrén
haldoklik szenczi molnár
hoztam egy csokor orgonát
ülök őbenne bízón
ülök hol várja jézusát
a házsongárdi síron
 

1975

 

 

 

Noé bárkája felé

a Nagy Imre-festmény hátára
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.
 

1973

 

 

 

Ahogy a labda

ahogy a labda olykor
a magasított
drótháló-kerítés fölött
szállnék naponta
és vesznék inkább
szulákkal benőtt
szemét közé
rejtőzném jámbor
keserűlapuk alá ahonnan
majd előrúgdalhat
egy boldogan rámtalált
kölyök
 

1973

 

 

 

Ló és lovas

föl-fölhorkan a ló
cimpája ina reszket
vadszagot érez
félve lép mint a vak
meg-meghajlik a föld alatta
zsombékos süppedékes
se kantár se sarkantyú
csak egy sovány kötőfék
s két elszántan szorító térd
a zubogó patakot hallod-e
vagy ereidben
a vért
ugratni kéne
ha volna túlsó part
 

1973

 

 

 

Nomádok

szakállas fiatalember nyakában erre-
arra nézdelő pufók legényke kétfülű
mózeskosár tart ringó hidat a nagyokat
öltő farmeres-facipős apa s a mellette
szaporázó farmeres-facipős szép ifjú
anya között szatyor és táska degeszre
tömve hőpalack csecsemőtápszeres dobozok
dudorodnak tartja a két biztos csukló a
hidat alszik a kicsike akár az anyaméhben
suhan suhan alatta az aszfalt minden
szemetével s a púpos hátizsákzsebből
messze-fehérlik a boldog béke útlevele
egy köteg papírpelenka
 

1975

 

 

 

Arany Jánosra gondolva

kenyerem javát már megettem
útjaim nagyját már megjártam
útfélen fekszem őszi fának
egyre gyérülő árnyékában
fogam között egy szál vadrozzsal
szememben a tündöklő éggel
kévém-bekötni majd az isten
mellemre térdel
 

1976

 

 

 

Szürkület

beállt a szürkület a röptér
fölött az ég akár egy földetért
seszínű ejtőernyő
elvirágzott rakétarózsák
szagát hozza-viszi a szél
elégiákba landolnak az ódák
 

1976

 

 

 

Dalocska

sziszegő szerelem
novemberi eső
kihűlt ölelések
szalmáján neszező
megállt az éjszaka
fordulni nem akar
mindenegy percével
csontomig kitakar
 

1973

 

 

 

Félszeg ballada

A föl nem szállt repülőgépről

Balázs Imrének

 
pedig roppant ügyes kezű fiú volt
mondotta a festő mentegetőzve
repülőgépet is fabrikált igazi
nagy repülőgépet fából
egy nyáron át fúrta-faragta
mi segítettünk megtolni
mi az utcabeli srácok
nem szállt föl persze
de fölszállhatott volna
későbben bizonyosan
tizenöt tizennégy éves
se volt még akkor hogy vissza-
felé számoljak én is mint a startoló
rakétákat vezénylő személyzet
emlékszel még a repülőgépre
kérdezte a festő
emlékszel-e még
csak egy féldecit kapjunk be
csak egy-egy felet és mehetsz
máris fontos dolgaidra
emlékszel még a repülőgépre
emlékszel-e még
csak egy-egy felet becsszó
csak egy felet hogy legyen kerek
kereken kettő és fél hihihi
hová sietsz mindig
emlékszel még a repülőgépre
emlékszel-e még
emlékszem hogy a múltkor is siettél
hogy siettél pedig te rendes kisfiú
voltál valamikor amikor még nem
siettél ennyire na pá neked
és önnek is uram tiszteletem
elkerült valahová
valahová elkerült
bekerült valahová
valahová bekerítették
régóta nem tervez már
szerszámot se vesz kézbe
pedig mondom még repülőgépet is
milyen gyönyörű repülőgépet
a képek a képeim nem falra valók
szólalt meg újra három utcányi
hallgatás után a festő
derűset derűsebbet akar
ha akar egyáltalán
a versekkel te tudod
miképpen állnak a dolgok
a versekkel ó persze
magamnak kellene tudnom
az a repülőgép ha fölszállhatott volna
nem mondtuk csak gondoltuk
mind a ketten
 

1977

 

 

 

Versek a vers körül

Bori Imrének

 

Széljegyzet lábjegyzettel

riszálják magukat tetszetős
interjúkban riszálják magukat
európa boldog költői egymással
versenyeznek a beállás
különböző pózaiban alkotási
nyavalyáikkal traktálják
aki még traktálható
beszélnek beszélnek
egymásnak beszélnek
szárnyas csikaik megannyi
kérődző barom
nekem pedig savanyú a szöllő
 

Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálni-valóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék
 

Még mindig

vers-szolgabírák
sürögnek-forognak
ügyködnek
úgy tesznek
módját adják
úgy járják
tenyérbe-szegett tarkóval
barkóval
unos-untig húzatják
nyirettyűvel nyúzatják
asztalra-bukó fővel
se gesztusuk se gusztusuk
hiába tűznek nájlon
sörtét a kalapjukba
 

Hajnal felé egy déli városban

jedan smer
egyirányú
jedan smer
egyirányú
soha
átal is
vissza is
oldalra
körbe is
ha falhoz lapulva
ha falhoz lapítva
de szembe is
 

A költészet íratlan szolgálati szabályzatából

portyán előörsön felderítőben igazi
szuronyt tűzünk igazi puskára igazi
gránátot akasztunk a derékszíjra és
még a nyomjelző lövedékünk is éles
mert az avantgarde lényege mindig a töltés
*
(anarchista közbekiáltás:)
meg kell szüntetni az egyes szám első személyt
vesszenek a közérzet nélküli szavak!
*
hátra a dobbal majd a parádén
szóljon bár ott se erősen
 

Ellenvers avagy folytatás

Petőfi: A farkasok dala
hosszú tél ne dideregtess
ne vacogtass
üvöltene de csak nyüszít
sír a farkas
ki megfagyott ki megfutott
hol a horda
ül a farkas magányosan
le a hóra
azt se bánná már ha vadász
vetne véget
aj mivé lett a nyári szép
farkas élet
csonttá fagyott a szabadság
ehetetlen
társa sincs hogy belemarna
tehetetlen
 

Kuplé

már annyi minden költészet e földön
házak hidak gépek és röpterek
hogy lassacskán azon kell eltűnődnöm
miért is írunk pajtás verseket
s van-e vajon költészet még a versben
vagy már régen elinalt megszökött
nem ül a rímek bilincsébe verten
s a versek kongó cellák börtönök
hová csak jámbor múzeumi nézők
tekintgetnek be egy-egy ünnepen
ójjégatni a sárarany s a mélyzöld
rozsdával díszes üres rímeken
míg a költészet ezer más alakban
éli világát tudósok mérnökök
mívelik már számokban vonalakban
jelenti már magát ég és föld között
már annyi minden költészet e földön
házak hidak gépek és röpterek
hovatovább azon kell eltűnődnöm
írunk e még valaha verseket
de hát a múzsák és mi mind a költők! –
alkalmazottak valamennyien
a múzsák tisztes öreg jegyszedőnők
s a költőkre nem figyel senki sem
 

A maradékhoz

rajtad is áll hogy a verseim
szirmokká nyílnak-e vagy
jól időzítve repeszdarabokká
 

1974–77

 

 

 

Vezényelt eskü

hogy vérünk
s életünk árán is
hogy vérünk
s életünk árán is
mind egy szálig
mind egy szálig
játszunk
katonásdit
játszunk
felnőtt fejjel
aztán a sebesültek
igazi sebesültek
a halottak
igazi hatottak
 

1978

 

 

 

Halottak napja Bécsben

 

 

 

 

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány
kutyatej páfrány
tör át a járdán
kit érdekel hogy erre jártál
Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet
Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
Mondják hogy ítéletidő tombolt
összeért a temető s a mennybolt
vízszintben állt ösvénnyel az árok
egymást se látták a gyászhuszárok
toccsantak térdig tövig derékig
senki se látta mégis beszélik
és a sírok is mint a leláncolt bárkák
táncoló farukat föl-le-föl dobálták
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó
s hogy elúszott volna akkor a koporsó
dunából tengerbe
ki az óceánra
dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla
úszik a koporsó
zene a vitorla
Menjen innen kis vörös gömböc
rúgott felé a fitos kis kóristalány
és wolfgang amadeus mozart
a megszégyenítéstől még vörösebben
kioldalgott az öltözőből
a gnädige frau nem győzte várni
a kocsi nemsokára visszajön
hajolt földig a cseh portás
és wolfgang amadeus mozart
kilépett az utcára
föltekintett a csillagokra
a csillagok épp akkor kezdtek
fürödni a fölérkezett muzsikában
és wolfgang amadeus mozart
megtörülgette homlokát
és nekivágott gyalog
dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla
Mit szólhat isten amikor
heréltek zengik az ő dicsőségét
csupa semleges hang neutrum
neutrum neutru-u-um
Mondják sőt írja az histoire de la musique
encyclopédie de la pléiade egyébként
kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt
lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki
franciául nem értené szívesen magyarra né-
metre vagy románra fordítja azt a részt
hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása
szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines
civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos
törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának
egyedül mozart zenéje hallatán kezdték
hegyezni a fülük
Fehér templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem
fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem
fekete templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
azt is megadhatja
az a nagy úristen
Gágogó lúdakkal
hápogó récékkel
tetves csirkékkel
varas malaccal egy-
közös tenyérnyi udvarról
alkoholmámorban fogant
koszos kis kölykök
serege bámul
a hangnál sebesebben
tovaívelő gépek egére
szállj le világ
állj meg világ
sohase érünk utol
Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet
Dies irae dies illa
szórhat szikrát a favilla
festve divat a szempilla
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
az a nap ha mégis eljő
lobbot vet égnek a felhő
lábon lángol minden erdő
tüzet immár sokat láttunk
égő várost is csodáltunk
poklok poklára is szálltunk
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
csak a bíró késett eddig
bűn bűn alól új bűnt vedlik
s nem tudhatjuk vajon meddig
tartatunk ítélet nélkül
s mint bűnhődtünk azt is végül
nem róják-e vissza vétkül
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
lám a kétség belénk dobban
hihetünk-e vajon abban
mi sem marad megtorlatlan
Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának
négy szép gyermeke maradt a romok alatt
kettő  négy  hat  nyolc
éves korukban ölték meg őket
mondja el minden esztendőben a feleségem
amikor már idáig ér a naptár-igazítással
ez az ő békeverse
poklot miattuk ki reszket
aki győzőtt aki vesztett?
bűn a vég és bűn a kezdet
Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz
még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz
jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél
Én királyom nagy királyom
ki születtél kolozsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom
mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró
Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent
hogy vetne már véget
a nagy protokollnak