Valaki jár a fák hegyén
Kányádi Sándor egyberostált versei
A vers az, amit mondani kell
Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a
tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a
háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam:
– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
– A vers
az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő
egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem
nevettem ki.
Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit
én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A
vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől
hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna
föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak,
pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek
körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be
közénk.
A vers az, amit mondani kell.
KÁNYÁDI
SÁNDOR
A mi utcánk
nem is utca, csak fél utca. |
|
Egyik felén füstös, mohás |
|
szegydeszkákból rossz kerítés, |
|
három fűzfa, térdig nyesve, |
|
A fűzfáktól kicsit fönnébb, |
|
megszusszan a keskeny utca. |
|
Onnan aztán jobbra kaptat, |
|
útját állja, s mondja: vissza. |
Nem zsákutca: csak tarisznya. |
|
Nem is módos, inkább szegény |
(jaj, de nagyon szeretem én). |
|
Innen csak indulni lehet, |
s aki indul, visszajöhet. |
|
Tisztesség dolgában mindig |
tanulhat itt, el a sírig. |
|
tarisznyáltak, azt egykönnyen |
|
nem fogja az élet piszka, |
mert itt még a sár is tiszta. – |
|
Nem is értem, az a pózna, |
|
miért nem mer fönnebb lépni, |
lehet, hogy a fényét félti. |
|
|
Bot és furulya
Legelső ajándék, mit kaptam, |
|
|
Öreg kút az utca szádán…
Mint a botja, olyan görbe, |
|
Nézi magát, motyog, motyog. |
Mosolyt próbál – be nagy dolog! –, |
|
Jaj, mert az a félvödör víz |
|
Nincs a kútban most annyi víz, |
húzott reggel s estefelé. |
|
Nagy tó lenne, talán tenger, |
elsírt, lenyelt könnyeivel. |
|
Talán ezen, talán máson – |
Sokáig élt, nincs más bűne… |
|
|
Megrozzant az öreg malom…
Megrozzant az öreg malom, |
|
Viszi a víz a vén malmot, |
az a lány is már rég asszony, |
engemet is másnak kell majd, |
más asszony kell elsirasson. |
|
melynél annyit várakozott |
|
De más, de más, de más minden! |
A víz is más medret ásott. |
őrzik szelíd csobbanások. |
|
|
Vidéki békevers
Hámot, szekeret rekvirált, |
|
Dalolva mentek, mint akik |
a háborút nagyon szeretik. |
|
Bokréta volt a puskacsőben, |
és pram-pa-pam, de szépen |
|
a legtöbbjükre – mondják – |
|
hogy most már így kell élni; |
a gyerekből, mert kellett, |
|
Itt járt, még mindig itt van: |
|
|
Udvarunkon öreg gerenda…
elporladt már régen – a pallér, |
s porlik a név is, lassan megtér |
viselőjéhez, világot zárva. |
– Üljünk ide a gerendára – |
mondta apám,
dolga végeztén, |
múltkoriban, egy langyos estén. |
Akkor jutott eszembe
mindez. |
Úgy közeledtem, mint egy kincshez, |
kivénhedett-vén gerendához. |
Meglehet, hogy százados
beccsel |
faragta az a régi mester: |
ez a kimustrált vén gerenda. – |
A régi házból maradt hátra, |
s mert nem
épült be az új házba, |
céljavesztetten korhad, senyved, |
s talán egy
kicsit figyelmeztet… |
Így tűnődtem, még mindig állva, |
s borsódzó
háttal ültem végül |
|
Nagyküküllő
Nagy a világ! S a földgömbre, |
kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
bizony, reá sem rajzolták. |
|
akárcsak egy Neruda-verssor: |
szabadon, s mégis mértéket tartva. |
Igaz, hajók nem úsznak rajta, |
csak jó komáim, a virtuskodó |
úsztatják benne lovaikat. |
vízszagú nyári éjszakákon, |
mikor csak a
csillagok látják, |
benne visongnak, lubickolnak |
a kényes-testű szász
leánykák. |
|
hát
nem igazságtalanság? – |
kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
még csak reá
sem rajzolták. |
|
kisebb
testvérét kézenfogva, |
|
|
Tűnődés csillagok alatt
Hosszan néztem én az este |
Addig néztem, addig-addig, |
|
s csöndessége bennem olykor |
reményt reményre zöldágaz. |
|
Most is, hogy ott nézelődtem, |
Úgy éreztem, mintha máris |
fönn a csillagok
közt lennék. |
|
Gyermekálmom két pej lovát |
befogtam a Nagy Göncölbe, |
s hajtottam a Hadak útján |
|
találkoztam, és a holdnál |
|
Vásárt csaptam, s
jegyet vettem |
írhatott a Föld naptára. – |
|
(nem csoda, hisz ingben voltam), |
vissza, le a földre hulltam. |
|
Földi
tárgyak nőttek körém, |
Hajnalodott, s a
csillagok |
messzibbről kezdtek fényleni. |
|
s reám kacagott az égbolt: |
„Talán meghalsz, anélkül, hogy |
|
Tán a hangod se jut tovább, |
szinte látom, téged sajnál. |
|
És te akarsz hinni, merni, |
álmodozni
más bolygóról?” – |
szálltak fel a keskeny
Oltból. |
|
Szárközépig ért a harmat, |
nyomot hagytam benne verten, |
de tudtam, ha jő az este, |
|
Végzem, mit az idő rám
mér, |
végzem, ha kell százszorozva! |
Hinni kell csak, s följutunk mi, |
föl a fényes csillagokba! |
|
|
Könyörgés tavasszal
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. |
Dugja fejét a sok-sok pipevirág. |
Tavasz van megint, tavasz van újra, |
s az ember, az ember messzire lát. |
|
Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó! |
Annyi, de annyi bús napon át |
Tebenned bíztam, Tetőled vártam |
keserű szívem szép igazát. |
|
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. |
Dugja fejét a sok-sok pipevirág: |
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom, |
keserű szívem szép igazát. |
|
|
Hosszú eső
Elsüllyedt kikötő a város: |
mint falánk cápák úsznak, falják be és lökik |
utasaik a ködlámpás trolik. |
|
Elsüllyedt kikötő a város: |
ablakaira sárgás fény-moszat |
|
Elsüllyedt kikötő a város; |
villámlik olykor: mintha egy-egy még kinn maradt |
|
zuhanna be nagy robajjal. Milyen magányos |
odafönn, a fölöttünk ringó hullámokon. |
|
|
Nyárfa
Nem éppen mai verskellék, |
|
mely szántszándékkal hajlik az |
|
Rezge, akár a …, rezge, mint … |
|
|
Őszi elégia
Székely Jánosnak
Fölszáradt-e vajon a harmat |
az erdő alján, vagy dérré változott? |
Kijár-e még az a magányos |
őzsuta
alkonyatkor a tisztásra, |
hol delelni szokott a telehold? |
|
Szokásban van-e még a lombok |
jámbor tereferéje, vagy
vacogó |
félelem, sorvasztó civakodás, |
ágrólszakadt levelek siráma lett |
|
Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz, |
Szűkre húzott
szemű éjszaka néz |
ridegen a meddő mogyorókra s a |
kikericsek
mérgező csillagaira. |
|
|
Téli alkony
Nyírfák közé zuhant a nap. |
farkasok gyűlnek a vérre. |
|
Szűggyel törik a nagy havat, |
árnyaik a völgybe vesznek: |
|
üvöltve száll le az este. |
|
|
Tövisfa
Nem emlékszem már (pedig hányszor |
szúrt belém tövise), van-é |
gyümölcse? Mintha valami bogyók, |
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé, |
vagy az se, csak tövis, tövis |
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt, |
s amit kivágtunk, csontkeményre |
száradt, szikrázva ugrott |
vissza róla a fejsze éle. |
A tüze szinte olthatatlan, |
virradatig-tartón parázslott; |
nem láttam én még fában ennyi |
önvédelmet és konokságot. |
Találgattam már gyermekésszel |
titkát ennek az irthatatlan |
szívós fának, melyről a fejsze |
még holtában is visszapattan. |
Most értem csak: a történelmet |
szolgálja inkább, nem a tájat – |
kéznél volt mindig, mikor kellett |
máglyának, avagy koronának. |
|
|
Arany János kalapja
Valami nagy megilletődöttség |
szokott erőt
venni rajtam, |
valahányszor ott járok a szalontai |
|
S ilyen
tiszteletlenségre hogy adhattam |
mégis fejem, ma sem tudom… |
Megírom, de az az öreg múzeum-őr |
|
Böngészgettem a megsárgult |
|
(talán mert csak magam voltam) |
|
Úgy járkáltam,
mint valami, |
engedtessék e szó: rokon. |
S derültem a bécsiesen
fogalmazott |
|
s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson, |
ékkövekkel cicomázva ment-e véle |
|
S hogy érezhette ott magát |
a sok fényes
udvaronc közt, |
hátulsó jobb lábra kesely, |
|
Ott az írás a többi közt, |
megfakult már – negyvenhétből
datálódik. |
Olyan gonddal s szép magyarul |
írta azt is, mint a Toldit. |
|
egyik-másik kollégám ha versek helyett |
|
Tudom, nem volt
illedelmes |
e gondolat s helyhez méltó. |
De, amint már említettem,
lehullt rólam |
akkor minden illem-béklyó. |
|
Szinte ugráltam a lépcsőn, |
Nőttön-nőtt a kedvem s véle |
bátorságom emeletről emeletre. |
|
S hogy fölértem legfölülre, |
egy kísértő párnás széknek. |
|
S ott a fogas, s a fogason a kalapja! |
Molyrágta és por porosul karimáján. |
Ekkor biztatni kezdett az ördög: |
Mi lenne, ha fölpróbálnám? |
|
Föl kellene
próbálni… föl! |
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha… |
|
Fölpróbáltam. Nyakamig ért. |
Nagy volt, szörnyen nagy és örök. |
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: |
|
|
Asztalos István balladája
A csillagok, mint a harmat |
úgy hulltak ki mindig vidám, |
lecsukódott kék szeméből. |
|
Harmattá lett, csillaggá lett, |
könnyedén, akár egy gyermek, |
mint aki tán nem is sejti, |
mennyire fáj, mikor elmegy. |
Könyvekké vált, hangszalaggá, – |
|
gyászolják a fehér lapok. – |
|
„Kék volt az ég, mint a bánat.” |
mikor búcsút vettünk tőle |
|
|
Ballada
Kék szárnyú pillangó libeg |
a kút fölé. – Jaj, a korsó! |
|
Koccan a korsó, csobban a |
víz, – azon mereng a lepke: |
a gyűrűző vízre szálljon-e, |
|
|
Gyermekkor
Hóharmaton mezítláb jártam, |
ólmos esőben bőrig áztam; |
éjjel az erdőn, félelmemben, |
hol sírtam, hol meg énekeltem. |
|
S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –, |
mintha egy tisztás szélén mennék |
fütyörészve, hol alkonyatkor |
őzek ittak ezüst patakból. |
|
|
Zápor
Villámok tört szárnya verdesi ablakom. |
mint egy hajó, elindul vélem |
ez a modernnek mondható szoba. |
|
Ködbe süllyed aztán az emlék |
Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan |
|
|
Hajnaltájt, hazaballagóban
Hajnaltájt, hazaballagóban, |
libbentett felém a hársfasor: |
juhok apróztak át a városon. |
|
Egy sereg juh, két csacsi, két csobán |
s három hatalmas farkashajtó |
szaporázott a szállni lusta, |
harmat-lucskos hajnali porban, |
a kopott macskaköveken. – |
|
Meneteltek, mentek némán, |
ma született gyönge bárány |
|
Valahonnan nagy messziről |
vonszolódtak; a kutyák is |
tövét meg sem szimatolták. |
|
s kicsit újra otthon voltam |
a falumban, honnan egyszer |
egy ilyen szép hajnaltájon |
|
Aztán csak a gyapjú szaga |
tétovázott a hársak közt, |
hallatszott még, s el-elhalón |
|
az a gyönge, alvó bárány, |
|
|
A parton
Túlbőgi a nagydob a tengert, |
a neon az eget túlragyogja; |
árván omlik a parttól elvert |
holdfény a benti hullámokra. |
|
Feleútján meghal a harmat. |
Jó lenne most egy csöndes séta. – |
Zokog a tenger, a hold hallgat. |
Csak a magánynak van árnyéka. |
|
|
Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál, |
ha te hozzám nem hajolnál, |
te sem volnál, ha nem volnék, |
ha én hozzád nem hajolnék. |
|
Osztódom én, osztódol te. |
Só vagy az én kenyeremben, |
mosoly vagy a bajuszomon, |
könny vagyok a két szemedben. |
|
Köt a véred, köt a vérem: |
szeretőm vagy és testvérem. |
Köt a vérem, köt a véred: |
szeretőd vagyok s testvéred. |
|
Szellőm vagy, ki megsimogatsz, |
viharom, ki szerteszaggatsz, |
szellőd vagyok, ki simogat, |
viharod, ki szétszaggatlak. |
|
Ha nem volnék, te sem volnál, |
én sem volnék, ha nem volnál. |
Vagyunk ketten két szép nyárfa, |
s búvunk egymás árnyékába. |
|
|
Kívánság
Egy másik asszonnyal, aki nincs |
(és minden asszonyban ott van), |
aki nem te vagy, aki nincs, |
férfi ismerhet benned, és |
aki másoknak szenvedés; – |
azzal a másik asszonnyal, |
azzal is ismertess meg, – |
akkor elhiszem: úgy szeretsz, |
|
|
Kétszer kelt föl…
Kétszer kelt föl a telehold |
kétszer kelt föl a telehold, |
csak azért, hogy minket lásson. |
|
Háromszor jött el a hajnal, |
gyémántkulcsa hármat fordult; |
háromszor jött el a hajnal, |
s harmadszor is visszafordult. |
|
Két telehold, három fényes, |
harmatszemű hajnalcsillag, |
és csak nekünk világítnak. |
|
|
Jó volna…
Magdinak
Jó volna most egy szénaboglya |
karjába dőlni, úgy, mint régen, |
amikor apám megvert, és sírni, |
kisírni
magam lágy ölében. |
|
Vegyülnének hajamba
zörgő, |
rakoncátlan, tört szénaszálak, |
a forró könnyeim a boglya |
ezer ujja közt szétfolynának. |
|
És sírástól
fáradt, zokogás rázta, |
már szinte halni való testtel |
elaludni a boglya
karján, |
aludni, míg leszáll az este. |
|
|
Álom
Furcsát álmodtam az éjjel: |
két csikót fogtam kötéllel, |
|
nyargalásztam velük, mígnem |
|
azon nyomban, mint egy isten |
|
De otthagytam – most sem értem –, |
|
|
Forrás és a pásztor
s útnak indult a pásztor. |
|
Jött, amerre a kis patak, |
|
És amint jöttek kettecskén, |
meg-megálltak egypárszor: |
|
más hegyek, völgyek hajlatán |
|
|
Tavaszi tüzek láttán
Egy volt szerelem emlékére
A tavalyi lomb füstté szépül, |
|
Pogány szertartás
helye most |
|
Gyönyörűséggel rakja tűzre; |
azt, amiben még úgy gyönyörködött |
|
Ó, be irigylem a csipke lángú |
nem lenne jobb megválnom tőled |
|
|
Harmat a csillagon
Megjártam bár a történelmet, |
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek, |
kinek apja hiába magyarázza, |
konok, ki ha százszor meglakolt, |
százegyedszer is a könyörtelen |
|
A boldogság tört szárnyú madara |
a boldogság tört szárnyú madarát, |
|
Vergődtem, vergődöm magam is, |
– megviseltek a hosszú századok –; |
szétosztom minden örömöm, |
a bánatomon is osztozzatok. |
|
Ó, szép szavak barokkos balzsama, – |
ne hosszabbítsd a kínjaim! |
|
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom. |
Ezért tart engem a társadalom. |
|
Labda a hold! S ha netán el nem érném, |
harmat leszek, harmat e csillagon, |
hogy fényemtől is fényesebbnek |
|
nyugodt lélekkel mondják: |
tócsákkal nem szövetkezett, |
úgy tünt el, amint érkezett. |
|
|
Emlékezetem
|
végtelennek tűnő némafilm tekercse |
mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit |
örököltem a mítoszokig visszamenőleg, |
még az ősködről is őrzök egy-két kockát. |
Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a |
piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva |
melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra, |
a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket |
sose láttam, mint gyermekkorom őszi |
harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy |
egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző |
lesötétített falusi szobára. |
|
Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik |
kockájához olykor hangokat próbálgatok. |
|
|
Álmodó
fölraktam, itt van: az enyém. |
|
Utat álmodtam, kész az út; |
fürkészem: milyen messze fut? |
|
Fényről álmodtam: fény ragyog. |
|
van szobám, ahol lakhatom, |
|
Mi kell még – kérdik –, nem elég? |
Örülök persze – szólanék, |
|
Állok némán – és álmodom. |
|
|
Azon az estén
Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy |
hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is |
égve felejtették a fejvesztett menekülők. |
Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak, |
csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron |
óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály. |
Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról, |
keletről, nyugatról – délnek. A Tejút ívlámpái |
sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott |
villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett |
teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették |
az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették |
a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok |
őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a |
vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő |
kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak, |
az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő |
vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna, |
de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán |
napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét. |
|
És most béke van. Hull a hó. |
|
|
Májusi kétségbeesés
Mintha szögesdrótot hullatnának |
a láger-álmú sötét felhők: |
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz, |
mintha árammal volna töltve, |
|
A törpeség mindent beborít, |
s az ember olyan gyámoltalan: |
ijedten szökken kapualjtól kapualjig, |
|
a pacsirtás kedvű messzeség |
|
Sírnak a rügybe hervadt álmok; |
sír az ázott szélben riadtan ringó |
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó, |
fölitta a padokról édes melegét, |
|
Ez lenne hát a májusi áldás, |
„Ó, irtóztató, irtóztató!” |
|
|
A fák és a vének
Megvénültek, akár az őszi fák, |
s nincs egy levélnyi remény |
Indulnának, de az őszi fény |
|
|
pedig azok csak csoszognak szegények; |
hány tavaszt adnának érte, ha legalább |
|
|
És milyen egyformán remeg |
s a lehajló fa lombtalan ága. |
|
|
– Könnyű neki – mondja a vénember –, |
– Könnyű neki – mondja az öreg fa –, |
botja is van, ha meg elfárad, |
|
|
|
Relativitás
–
Megállt az idő – mondják, |
– Rohan
az idő – mondják, |
|
kecsegtető és kilátástalan, |
|
Einstein
fölfedezése nem sokat |
változtatott a közfelfogáson. |
|
|
Hipotézis
Az óceánok s a tengerek valószínűleg |
azért keletkeztek, hogy szemléltető- |
eszközökül szolgálván, a képletbe- |
foglalhatón túl – vagy innen? – valami |
fölemelőt is sejtessenek az időről, |
ami, bizony, a rajtunk s a természetben |
alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább |
mindjobban lejáratja magát előttünk. |
|
|
Pillanatkép
végig a napsütötte domboldalon, |
minden más árnyékot közömbösít: |
Mindenki s minden viszonyul |
valamiképpen a változáshoz. |
|
|
Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek…
Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek |
orozzák el függetlenségemet. |
A mindenható kapzsi kényelem |
újjászervezi idegrendszerem: |
automatizál, s beépíti a vágy |
egy-két célszerű transzformátorát, |
s leszereli és elsorvasztja, vagy |
kikapcsolja a többi vonalat. |
Fénnyel áraszt, fürdet és melegít, |
s redukálja bennem az emberit. |
Szolgává tesz uram: a Kényelem, |
bilincsbe ver, bilincse: félelem. |
Mert mi lesz, hogyha a harmadik |
emeletről egyszer csak megszökik |
az áram, a víz, a gáz? – A vadak |
szintjére hull híres színvonalad? |
Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek, |
hajótöröttet sejtető ösztönök; |
le is nézlek, mint szolga az urát. |
Csiholtam kovát, hasítok uránt, |
kívántalak mindig, de félni nem |
féltem mostanig tőled, Kényelem. |
|
|
A fenyő úgy látta
A fenyő úgy látta, hogy a Nap |
kilendül helyéből: föl-le-föl- |
lódul néhányszor, majd elszáll, |
mint egy parittyakő, rést ütve |
a végtelen ég falán; még hallotta, |
amint recsegve-ropogva beomlik |
a magasság; fölsuhant előtte a |
szemközti sziklafal, mint a liftakna |
oldalán az egymásba torlódó, |
és valószínűtlen hosszúra nyúlt |
fűszálakkal: a föld, a föld. |
A döndülést már nem is hallotta. |
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a |
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait |
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát |
lemérhessék a hüledező fejszések, akik |
maguk sem gondolták ekkorának. |
|
|
Tavaszi ballada
Kígyó-idő, árulás-szagú virradat! |
Dermedten áll a kis barackfa, |
mint a tőrbe csalt néz körül, |
dér-főkötős rózsaszín arca |
|
Álszent képpel, égi malaszttal, |
hint rá a kámzsás nap: – egy szűzzel |
sereged, Uram, gazdagabb. |
|
– Ofélia, Oféliám! – kesergek, |
telnek meg a gyászoló kertek. |
|
|
Vén juh az ősz
Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb, |
gyapja gubancos gizgazzal tele, |
|
Hátába keni vérét az égalja; |
és már senki se tudja, hogy |
a sáros holdat hozza-e két kajla |
szarva közt vagy a vizenyős napot. |
|
|
Látomás
Valaki, mint egy kalapot, |
s látom, amint a hold alól |
|
|
Mióta élek…
de a most hulló fölkavar, |
|
még akkor is, ha semmiség: |
kis galagonya, nyír, som; |
fölfognám mindnek levelét: |
|
|
Két nyárfa közt, a dombtetőn…
Két nyárfa közt, a dombtetőn, |
Nyár volna még, de reszketeg |
s az árnyékban már didereg |
éjszaka jön – és nincs tovább! |
|
|
Tűnődő vén juharfa
gonddal, hogy meg ne sértse, |
s int a homálynak halkan: |
|
|
Kroki
Moccant a tenger s az ég. Egymásba csukódott |
szemhéjaik kicsit megnyíltak, s a résen |
álomtól fátyolosan és kábán pillantott ki a nap. |
Erre várt mindenki a parton, dideregve a hajnali szélben. |
S ezért a pár percért, mert hagyta magát meglesni, |
egész délelőtt kedvére simogathatta a majdnem |
s kénytelen-kelletlen, mert nincsen rózsa tövis nélkül, |
a kevésbé gyönyörű napozók pocakját. |
|
|
Fehér sirálypár…
Fehér sirálypár röppent a mélykék |
esti égre, szárny szárny mellett, hogy |
szinte egynek véltem. De szétnyíltak |
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak |
Egy pillanat volt az egész, egy villanás, |
És évek óta magam előtt látom azt a |
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát, |
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék |
|
|
Egyszerű öröm
bőkezűbb, mint a tegnapi, |
egy kis langymeleg, annyi csak, |
|
fölengedjenek egy kicsit, |
s meghervadjon a jégvirág, |
hogy elláthass a sarokig, |
|
s máris meglegyint a remény, |
véred is enged, csörgedez, |
|
ennyi kell, egy kis enyhe fény, |
|
|
Tűz és kasza
Elnéztem én sokszor a kaszám: |
a vadkörtefa ágára akasztva |
lógott, és lobogó tüzem magasba |
kapó lángja játszott a vasán. |
|
Fáradtan feküdtem; izmaim, |
mint körülöttem a lekaszált rendek, |
szinte testemről leváltan hevertek: |
zsibbasztott több hetes kasza-kín. |
|
Fülelgetett a nyáresti csönd: |
róka osont, bagoly huhogott, békák |
brekegtek, s kaszástűz-fényű planéták |
ragyogtak hidegen odafönt. |
|
Úgy éreztem, mintha egymagam |
volnék a földön, a végtelen éjben, |
és tüzem volna az egyetlen fényjel |
ezen a fűszagú csillagon. |
|
|
Tűnődve áll a férfi
szeme az ösvényt szántja, |
az én vérem, vagy mégis a |
|
|
Kakukk és kuvik
Kakukkolva kísért az alkony |
végig a füzes folyóparton: |
|
Mint a staféták, egymást váltva, |
adtak engemet szájról szájra: |
|
Rigótojás-kék szeplős éggel, |
vállamon jó harminchat évvel, |
|
Kihűlt tűzhelyek holtüszkéből |
tűz villant minden erdőszélről; |
|
Nikotin marta nyelvem perzselt |
szalonnabőr-ízzel bizsergett; |
|
Mély kútba hullt az alkony, már csak |
bennem visszhangzik a madárhang: |
|
Megyek a hold meszelte csöndben, |
de más staféta jár előttem! |
|
|
Déli árnyék
Dél van. Az árnyam csak egy lépés |
s olyan áttetsző, mint egy régi, |
gyermekkorból felötlő emlék; |
|
Ez lennék, ez a törpe árnyék? |
Megfordulok egy pillanatra, |
verejtékező homlokkal nézek |
|
Érzem az időt, tapinthatóan, |
mi eddig előttem járt, mostantól |
|
mögém kerül és nő sötéten |
bölcsőmig visszavékonyodva, |
s már nem is énrám emlékeztet, |
|
|
Bukolika
Kecskék bokrásznak a domboldalon, |
bocskorával
bajmolódik a pásztor; |
lenn a műúton veszett forgalom, |
az égen is
gépek, nagytestű, jámbor |
|
utasszállítók
csillognak a lágy |
júniusi délutánban, míg a pásztor |
s a nyáj
traghoszok, bacchanáliák |
korába ringat e burrogó tájból: |
|
kecsketej-illatú mediterrán |
hangulat vesz körül: Mükéné,
Árgosz |
ösvényein jövünk a nyáj után – |
s elérkezünk ehhez a
délutánhoz. |
|
|
Rege
Hallgatag lovasok poroszkálnak |
valahol egy homályló erdő alján, |
Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre. |
Jól tudják mind, de megfordulni |
már nincs erő. S hová is fordulnának? |
Hány tavasz s hány nép virágzott el |
a nyomukban, mióta jönnek! |
Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér, |
hogyha a szükség úgy hozná magával, |
s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút, |
de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie. |
– Majd népet toboroz, történelmet teremt |
magának ez a szép áltatás, melyet |
jószerével magam is inkább vélek |
álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer, |
s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul |
társai felé fáradtan –, falunk is valamit, |
aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik, |
meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban |
éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben. |
Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne. |
Ujjongva hozza a sámán a tömlőt: |
– Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott. |
Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől |
nem érzik már a fáradtságot. |
|
Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie, |
valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod. |
|
|
Holtomig ismeretlen
Édesanyám emlékének
Mennyit egy maroknyi víz, |
mennyit egy vonalnyi rajz |
|
véletlen-formált arc vagy; |
|
fű-, fa-, vagy virág-játék, |
|
|
Végül
Aztán elönt mindent az óceán. |
Még hallom, amint egy régi szürkület |
homályából nevemen szólít Édesanyám, |
míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója |
nekiröppen a kicsi ház ablakának. |
Aztán elönt mindent az óceán, |
Napot és Holdat és csodálatos testű |
hajókat ringatva hullámain. |
Csak egy árva vadkörte integet még utánam |
ebből a parttalanná vált világból. |
|
|
Bántani én nem akarlak
el-elnézlek, amíg alszol. |
Én sohasem rád haragszom, |
de kit bántsak, ha nem téged, |
az én vétkem, a te vétked, |
s a fiammal, akit szültél, |
Kit szeressek, ha nem téged. |
|
|
Egyszer majd szép lesz minden
Egyszer majd szép lesz minden, |
|
Úgy állunk majd a fényben, |
|
Sötétben sem kell félnünk, |
|
|
Tünemény
Füstszínű falusi alkonyat vagy. |
Mosolyod illatos kenyerét tétován |
|
Hol volt, hol nem volt, volt egy lány… |
illeszteni a mosolyodhoz. |
|
Egy fehér-homlokú házra s egy lombos |
Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – |
húzott rá a napszítta pásztor. |
És Rigó unottan tovább kolompolt. |
Hangoltak a békák a libaúsztatóban; |
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. |
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, |
– talán még azt a zsombékot is meglelném – |
csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem. |
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, |
mely minden nyári alkonyatkor |
a langyos szellővel s a füst illatával |
meg-megkísérti emlékezetem? – |
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad |
ujjaim közé omlik, mint akkor. |
De hiába, valami mindig eloroz előlem, |
és alkonyatból alkonyatba menekít. |
|
|
Ne szólj
Ne szólj, a szavak elrongyolódtak, |
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy |
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki |
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok |
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk |
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd |
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme, |
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk, |
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá, |
ha minden kötél szakad, vagy ha |
csak éppen összezördülünk valamiért? |
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian |
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök, |
akik féltek néven nevezni istenüket. |
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet, |
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet, |
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből |
s az ő dicsőségére élek e földön; |
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás |
motorjával agyamban, szívemben végzem |
ember voltommal járó kötelességemet, |
és örömeim között is szótlanul ahhoz a |
legfőbb megtartóhoz imádkozom. |
|
|
Apokrif ének
Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a |
csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson |
lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja. |
Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már, |
s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz, |
mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott. |
Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász- |
szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor |
kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg |
legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen, |
az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott |
voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a |
gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval |
olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is |
miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek |
ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes, |
szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig |
ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni |
sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam |
az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha |
rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni, |
és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta |
üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte, |
hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem, |
mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset. |
De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott |
finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát. |
Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha |
egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz. |
|
Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a |
gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell |
majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte |
rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött |
Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól |
elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni, |
de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a |
vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál, |
ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy |
hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint |
két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és |
összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa, |
nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé, |
miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét |
mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott |
|
Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg, |
vedd el súlyát a rönknek; |
Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is, |
vedd el súlyát a rönknek; |
Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad, |
vedd el súlyát a rönknek; |
tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért, |
vedd el súlyát a rönknek. |
|
Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban, |
mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem, |
nehogy meghallják imádságomat. |
A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult, |
mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk |
lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt; |
a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis. |
Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem |
a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért. |
– Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt |
szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam, |
s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre |
|
Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat, |
hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába |
és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett. |
Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból |
kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük, |
s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett. |
Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom |
felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy |
Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat |
előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek |
köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg |
Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám. |
|
Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a |
hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely, |
kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és |
nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta- |
tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a |
behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra. |
Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között |
kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban |
mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán |
és táncot járt a világ első szekere előtt. |
Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt |
rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű |
vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette |
a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével. |
Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha |
Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el. |
– Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –, |
ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva. |
A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött |
és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott |
tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni. |
|
Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb |
s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is |
üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került, |
Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem. |
Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek |
csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek |
nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a |
kerekeket s nem merte mutatni senkinek. |
|
Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok. |
Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket. |
Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott, |
de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden |
csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és |
legurították a szikláról a szakadékba. |
|
A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott. |
|
|
Epilógus egy balladához
Két öreg anyóka, talpig feketébe, |
Mennek az ösvényen, talpig feketébe. |
|
Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt. |
Egyik maga a Nap, másik maga a Hold. |
|
Szemük, mint a patak medre, olyan száraz. |
Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz. |
Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény. |
|
Hitte volna-é ezt emberi keresztény: |
Olyan szófogadó drága jó legény volt. |
Olyan szófogadó drága jó leány volt. |
Megrontotta szegényt a te rossz leányod. |
Megrontotta szegényt a te ördög fiad. |
Már az unokám is legényszámba menne. |
Már az unokám is férjhez készülődne. |
|
Az egyiknél kapa, ásó a másiknál. |
Pihegve fújják ki magukat a sírnál. |
Húsz esztendő óta szótlanul leszólják, |
Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát. |
|
Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt. |
Neki csak fia volt, de nekem lányom volt. |
|
Húsz esztendő óta várják s tán halálig, |
Mikor ad igazat egyiknek a másik. |
|
|
Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról
Ment a Fő utcán az alkonyatban, |
hegyek ballagtak balján, kísérték, |
s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal, |
megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag. |
Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is, |
Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen |
akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával |
rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment |
és furulyált. Mindig ugyanazt fújta, |
valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert, |
ő is ismerte, még gyermekkorából. |
Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta, |
ha már az utcák úgyis váltakoznak. |
Mosolygott az egyszerű bölcsességen, |
és vett egy furulyát, ki is próbálta; |
műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig, |
majd zsebre tette a zeneszerszámot. |
Ment tovább, vitte fülében a dalocskát; |
az édesanyja jutott eszébe róla: |
papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten. |
Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba. |
Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta, |
hol épp a minapiban járt s ahol |
hiába kereste a régi játszótársakat, akiket |
a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen |
földbe temette őket a háború?… |
Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig |
ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa, |
talán az lehetne méltó emlék… |
S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt |
a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt |
fölkapta fejét – a hegyek és hátrább hőköltek –, és |
a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével |
|
|
Az asztal és a székek
Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek, |
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy |
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer |
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő- |
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák, |
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő |
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami |
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül- |
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy |
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával, |
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl |
partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek. |
|
|
Pantomim
– A fasizmus életben maradt áldozatainak –
Belép a férfi az előszobába, |
|
„Mintha kopogást hallanék.” |
Becsukja a kémlelő-rácsot. |
|
Belép s az ajtót kulcsra zárja, |
és vetkőzni kezd dudorászva. |
„Akkor gyere, mikor mondom, |
csizmád sarka ne kopogjon.” |
|
S kezdődik újra az egész. |
|
elhaló visszhangja: sicc! |
|
Úgy megszárad bennem a szű, |
mint mezőben ősszel a fű…” |
|
és félig még rajta a nagykabát. |
|
az ajtónak ugrik, de csak |
|
Szíve torkában, lélegzet-fojtva |
és mellét a sötétnek vetve |
úgy áll be az ajtókeretbe, |
mint a mártírok a filmen. |
|
„Pattogó indulók, parancsszavak, |
|
Áll, mint a feszület, olyanformán, |
két keze a két ajtófélfán; |
majd átkulcsolja tarkóját |
|
csak újabb macskanyávogás. |
|
Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót: |
|
|
Füst
Füst jelzi már messziről, az emberlakta |
helyet Prométheusz törvénybe ütköző tette óta. |
Mióta melegszik, süt-főz, föléget, fölperzsel |
s elhamvaszt a föld lakója, mióta füstöl |
|
Esti tüzek könnyű-kék füstje, |
dúlások, máglyák, krematóriumok füstje |
pácolta – otthonossá? – fölöttünk a napot-, |
holdat-, csillagokat-tartó boltozatot. |
|
Cigarettázva ülök a dombon, a völgyből most |
áttetsző vacsorafüst ágaskodik |
a majdnem-vízszintes napsugarak fölé; |
de íz- és illat-emlékezetemet agyvelők |
elviselhetetlen füstje ingerli. |
|
|
Húsvéti bárány
Három lába és két feje volt. |
Ilyet még az öregek se láttak- |
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu, |
még a környékről is jöttek csodájára. |
Borzadva néztük, mint nyalja az anya |
|
Háború volt és húsvét vasárnapja. |
– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony, |
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran |
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak, |
s elzavarták a kisebbeket. |
– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta |
újra az öregasszony s vele a többiek. |
Tanácstalanul álltak a férfiak. |
|
– Megdöglik ez, még föl se tud állni. |
– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon. |
De erre senki se vállalkozott. |
|
– A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten |
mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén. |
– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra. |
Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden |
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt- |
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra |
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a |
méhlepényt is kilökte magából |
annak rendje és módja szerint. |
|
– Tünemény ez, én mondom, tünemény. |
– Múzeumba való, annyi bizonyos. |
– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre |
valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is |
elhallgattak egy pillanatra. |
|
– Az állatorvost kellene… |
– Az állatorvos is katona. |
|
Nem állt föl. Megdöglött nemsokára. |
Eltemettük, megkönnyebbülten. |
|
Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még |
egy illető exhumálni is akarta. Aztán |
elfelejtettük. Lassan a természet |
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy |
őszintén annak hittük volna. Csak később |
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú |
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű |
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy |
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a |
húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal, |
nem is mind keresztények. |
|
|
Barbár szonettek
Dühöng a kán, tajtékzik, tombol: |
hogy dacol vele a szemközti dombon |
|
Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek, |
– mindent, ami csak mozdítható volt – a horda: |
|
s két lábra állítja lovát. |
|
hullámot vet, egymásba-rontva, |
|
|
gerinc reccsen, végtagok csavarodnak, |
vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak |
apokaliptikus üvöltéssé, hogy a |
táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek; |
|
velő loccsan, kifordult szemgolyók |
rángatóznak ideg-zsinórjaikon … |
Aztán csak hörgés, hörrögés – döglődő orkán –, |
|
Ó, boldog koponyák, gerincek, |
herék és szemgolyók, akiknek |
|
|
Mint akit már nem is érdekli az egész. |
Körben táncoltatja a mént, |
|
majd a húshegyről leléptet, |
|
megveregeti lova tomporát |
és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba. |
|
|
|
Egy tizenhat éves fiú halálára
Sírhatunk több ezer év előtti állapotunkba |
visszahullva, ruhánkat megszaggatva; |
üvölthetünk a fájdalomtól, mint a vadak, |
szűkölhetünk, vinnyoghatunk, mint a vadak, pedig |
a világot el tudnók pusztítani, nagyképűségünkben, |
józanul, emberi formánk birtokában, |
a világot el tudnók pusztítani. |
Motyoghatjuk, ha már zokogni sincs erőnk, |
a könnyeit maszatoló magára-maradt gyermek |
tehetetlenségével hajtogathatjuk nagyképű |
szavainkat, hogy a világot el tudnók, a világot |
egyetlen gombnyomással el tudnók pusztítani, |
de azt, akinek vérét gennyé rohasztja, |
akinek vérét gennyé rohasztotta a rák … |
Miféle törvény? Miféle törvény? |
|
Pára futja el a mikroszkópokat. |
|
|
A XC. zsoltár
…Az embereket Te meg hagyod halni |
|
Nem volt alkonyat, tavasztól késő |
őszig, hogy ne zsákkal a hátán |
láttuk volna törékeny s egyre |
Mindig hordott, hol ezt, hol azt: |
csalánt, répalevelet, tököt, |
mikor minek volt szezonja. |
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt, |
nagyapaszámba menő harmadikat most is még, |
mint egy pendelyest, gyámolította. |
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált, |
aratott virradattól alkonyatig |
– még kaszált is a háborúk idején –, |
alkonyatkor vette a zsákot és |
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott, |
hogy neki mennyit kell mennie: |
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen, |
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta |
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak |
már rég csonkra vástak, mint |
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből |
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek |
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet |
minden valamirevaló háznál a kapának
|
– Nem volt nekem, istennek hála, bajom |
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam… |
– Nem voltam én, jó órában legyen mondva, |
még egy percig se soha fekvő beteg… |
csak a lábam, s a hátam, de majd csak |
magához szólít az Úristen egyszer – s már |
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult, |
bejárta a fél határt, innen is, onnan is |
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök: |
egy-két marék ez-az a máséból, talán |
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása |
ezért a szégyellnivalóan hosszú |
életért, melyből az Úristen, úgy látszik, |
nem akarja már elszólítani. |
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven |
s a száz között, lefordult válláról a zsák. |
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta |
a kapuban, szólt a fiának, hogy |
menjen a papért s a zsákot is jöttiben |
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely |
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott |
a szomszédasszonyért és csöndesen |
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában, |
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette |
moslékos kezét a kötényébe. |
– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte |
még hetekig aztán –, amikor hallom: |
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van – |
most már a könnyeit törölgette –, éppen |
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja |
olyan volt, mint amikor szegény fiát, |
a másodikat, akkor is engem kiáltott… |
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert |
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől) |
– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam, |
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve, |
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra. |
– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek |
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma. |
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge |
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel. |
– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy |
holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve |
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember. |
– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok |
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe. |
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett |
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem |
– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem, |
nem tudom megrágni már az Úr testét sem. |
– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja |
– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már |
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer |
|
Az ösvényei még várták egy darabig, aztán |
kezdtek lassan füvesedni. |
|
|
Teraszon
– Jeget, kisasszony, ha lehet. |
– Dupla jég, dupla fagylalt. |
A szalag, a szalag végtelen, |
„Mit ért, mit ért a szerelem, |
– Micsoda csatár, öregem, |
„Mit ért, mit ért a szerelem…” |
– Ahogy a hangból kiveszem, |
– Egy jó zápor, az kéne most. |
„a szerelem, a szerelem…” |
– Figyeld a nyamvadt szivarost. |
– Csak összeálltak csöndbe, mint |
– Tavaly egy másikkal futott. |
– A Sartre-ot megszereztem. |
A szalag, a szalag végtelen, |
„Mit ért, mit ért a szerelem, |
– Zárjátok el a kornyikát, |
– Nézd, hogy vájja az orrlikát |
– Esküszöm, isteni voltál. |
– Van isten, végre leveszi. |
– De volt egy mészáros Tordán. |
„A szerelem, a szerelem…” |
– Brigitte és Mastroianni. |
– A nő teljesen meztelen. |
A szalag, a szalag végtelen, |
– Az értelem, az értelem… |
– Egy büdös vasat se kaptam. |
– Megfordítja a nyomorult. |
– Egy jó zápor, egy jó eső, |
– Esküszöm, vak az isten. |
– Császár most, nagy a tartalék, |
– Kisasszony, még egy szörpöt. |
– Egy jó zápor, egy jó zuhé. |
– Fogd ezt a szalmaszálat. |
– Egy jó zápor, egy jó zuhé. |
– Nincs még egy ilyen állat. |
„Non ho l’età…” – No végre, hogy |
– Lassabban, csak ne háborogj. |
– Egy más bolygó, mely hűthető, |
– Fiat vagy Trabant, egyre megy. |
– Foglalt, kérem, az asztal. |
„Non ho l’età non ho l’età…” |
– De hát mikor, ha most nem! |
– Szevasztok, dupla szörpöm volt, |
|
Kikapcsolódás
nagy székesegyházak nyugalmával |
Könnyedén ring a hold-szelíd nap |
kondulna, mint a harangok, |
|
Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen, |
Szókratész koccint a poharával, |
János maga hozza a tálban a fejét felém, |
inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel, |
angyalokat ereget a krematóriumok kéménye, |
hatalmas léglökésesek suhannak |
a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében, |
emelkedni kezd, mint a startoló rakéták, |
elrúgja maga alól a földet, |
s már fönt van, karimája elfödi |
elvágja bennem a harangszót, |
s én nem merem kinyitani a szemem. |
|
|
Prológus
Mit tagadjam, a Halál jutott |
eszembe, mikor legelőször |
megláttam az üresen maradt |
folyómedret a tavaly őszön. |
|
Olyan kietlen tátongott a |
két part között a holtmeder, |
értelmetlenül és kifosztva, |
mint egy királyi sírverem. |
|
Mint valami őshüllő-csontok |
köztük nyálkás erecske csorgott, |
hol meg-megállt, hol eleredt. |
|
És a hajdani büszke fűzfák |
parthosszában, kolduló bénák |
|
fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt |
reszketegen; ha jön a harmat, |
|
És a part is ijesztő-vénen |
éppen csak tartotta magát, |
nézett a szomszéd partra át. |
|
Évezredekig csak a munka, |
csak állt és révedt, mint ki tudja, |
hogy itt már nincs mit tennie. |
|
És csend volt, csend, mint hogyha minden |
gyászolna, néma volt a völgy, |
mint hogyha a folyóval innen |
|
vittük volna el, és zajunkkal |
ami maradt, csak alkalmatlan |
és ittfelejtett díszletek. |
|
Nincs a völgynek dimenziója |
átlényegült, csak fogalom; |
|
Minden erő, tudás, tehetség, |
robaj, zsivaj, bú s örömök, |
amikről most szólni szeretnék, |
a gátban van s a gát mögött. |
|
Lármáinkat diszkrét neszekké |
bontják a testvér turbinák, |
verejtékünktől – tudom – szebbé |
s kezesebbé vált a világ. |
|
Néztem a gátat, de csodálni |
sehogy se tudtam; hirtelen |
hangulat áradt bennem el. |
|
|
Motívumok
Minek írnám le azt a völgyet, |
Nos, gépek voltak benne, gépek, |
s amikben laktunk, barakkok. |
|
Nem hasonlítható csatákhoz, |
sem Bábelhez, sem a fáraók |
|
Munkahely volt. Több ezer ember |
aki nem bírná képzelettel, |
van róla fénykép épp elég, |
|
és híradó is készült róla, |
végzett egykor, azt most megosztja |
|
|
„Két lakattal zártuk a ládát, |
melyben az ünneplőruhánk volt”, |
női kezek csak néha rázták |
ágyunkban föl a szalmazsákot. |
|
Zene nélkül vagy hangszóróra |
mulattunk minden szombat este, |
zsibbadt testünket elalvóban |
asszonytest-ínség emésztette. |
|
– sóvár vágyaink netovábbja –, |
nélkületek dőltünk a hitvány |
kigödrösödött szalmazsákra. |
|
|
|
Rajz és tánc
Aztán mindjárt az első nyáron |
megjött a vidám cigánytábor. |
Nem messze tőlünk sátrat vertek, |
megszállták lenn a füzes berket, |
egész álló nap cigánykodtak |
s istentelenül loptak, loptak: |
lába kelt itt mindennek, fogni |
kellett, amíg száradt a holmi; |
vén cigánynék és korán-löttyedt |
cigánymenyecskék ténferegtek, |
nyomukban meg seregnyi csurdé, |
csillogó szemű koszos purdé. |
Hogy miből éltek, ma se tudnám, |
mert munkára csak nagyon ritkán |
s csak immel-ámmal vetemedtek: |
lábast foldoztak, gyékényt vertek, |
de kinek kellett az efféle, |
kinek volt gondja itt edényre. |
Üllőik is csak tessék-lássék |
pengetgették, inkább csak játék, |
szórakozás volt az, mint munka |
nem kellett patkó a lovunkra, |
se cigányszeg, a kotrógépek |
csikorgó lánctalpakon léptek, |
s az autók s a traktorok száza |
az sem szorult cigánykovácsra. |
Csupán az egy jövendőmondás, |
no meg az öreg kancsi prímás, |
ez volt a tőkéje a bolynak |
és persze, amit hozzáloptak. |
Kártyát hánytak, tenyérből, borból |
jövendöltek a csillagokból. |
Kiváltképp egy csuparánc vénség |
értette jól a mesterségét; |
volt is hozzá egy nagy kék gyöngye |
– hindu ősöktől örökölte –; |
egy érintése öt lejt kóstált, |
ezért még csak sejthette sorsát |
az illető, de harmadszorra |
tisztán állott előtte sorsa: |
sok pénz, szépasszony, siker; s persze |
gyógyulás várt a betegesre. |
És volt egy gyönyörű cigánylány, |
ha van nőben, az volt a sátán: |
vetkőzött izzó meztelenre, |
míg a többi s velük a vajda |
a tűz körül a táncot rakta. |
|
Cigánytánc
Szégyellje a devla, én nem, |
vennék gatyát, de nincs
pénzem. |
Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony, |
jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony. |
|
Ha volna is, nem gatyára, |
Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony, |
jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony. |
|
Hívtak engem, csalogattak, |
hogy
szolgáljak az uraknak. |
Jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja. |
jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja. |
|
Inkább gatya nélkül járok, |
de
senkinek sem szolgálok. |
|
|
Folytatás és szonett
A lány csak fürdött, mint egy csillag, |
árnyékba úszott, majd
kivillant, |
s el-eltűnt a túlparton fürgén, |
mint egy igazi vízitündér. |
Fürdött egyet s: „jöhet a másik!” |
Így ment ez késő éjszakáig, |
mindaddig míg tetten nem érte |
apja, bátyja és vőlegénye: |
ütötték, rúgták, ahol érték, |
kiátkozták a vén cigánynék, |
ő csak
vonaglott s fogszorítva |
fúrta arcát a hűs homokba. |
Félholtan hagyták
ott, de másnap |
kacsintott már a katonáknak. |
Bizony megérdemelte
volna |
– s tán jobban is, mint annyi szajha, |
akikhez hajdanán szonettet, |
madrigált és stancákat zengtek –, |
hogy őt is verssel udvarolják, |
de akik a csilléket tolták, |
nem konyítottak, sem a lelkes |
bakák, a
gáláns szonettekhez. |
|
Szonett a cigánylányhoz
Feküdj a gyepre, barna angyal, |
hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon |
|
s az a két sötét telehold, |
fújtatók tüzes táncát járja |
|
Gyere, gyere, fekete gyöngyöm, |
piramist hordok csupa gyöngyből… |
|
Feküdj mellém, fáraó lánya, |
azt a kendőt meg, devla bánja, |
már holnap reggel megveszem. |
|
|
I. fölidéző
Emlékszel-é a parasztokra, |
kik a szemétben guberáltak, |
gyűjtögették, amit találtak. |
|
– Fölkerül a ház körül minden, |
a skatulyákba magokat, ezt-azt… |
Ingyen van ez, tisztára ingyen, |
ingyen egyebet úgyse kaphatsz. |
|
Hordták zsákszámra, amit leltek, |
– szombatonkint szekér jött értük. – |
Ezt a fél zsák gipszet, cementet… |
Épít a sógor… ugye értjük. |
|
Voltak, kik úgy kivakaróztak, |
hogy házat raktak, gangos házat, |
lenéztek minket pazarlókat, |
miközben félrumot potyáztak. |
|
Lenéztük persze mi is őket, |
hányszor csattant ökölbe, vérbe, |
ha tréfáinkon feldühödtek, |
|
S mégis, ahogy teltek az évek |
s a két szikla közt nőtt a gátunk, |
mi is egyszerre, észrevétlen, |
mint az a két part, eggyé váltunk. |
|
Mint ahogy a cement is egyre |
magasabb hőt termelve köt meg, |
össze minket már mindörökre |
lakodalmak és torok kötnek. |
|
|
Hajnali intermezzó
Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal: |
– Ha akarnád, fűzfa lennék, |
mindig itt a parton állnék. |
– Akarom, csak most ne menj el. |
– Ha akarnád, folyó lennék. |
– Gát lennék, hogy ne mehess el. |
– Fűzfa leszek, folyó leszek, |
csak most, csak most még eressz el. |
– Nem lát senki, csak a hold lát, |
meg az az egy árva csillag. |
– Jaj, a hold, a holdtól félek. |
– Ne félj tőle, mindjárt itthagy. |
– De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon, |
ne hagyjon a hold el engem, |
fűzfád leszek, folyód leszek, |
csak most, most eressz el engem. |
– Fűzfám vagy már, folyóm vagy már, |
partod vagyok, őrző gátad, |
ne félj, ne félj, csak egy árnyék, |
a virágok még nem látnak. |
|
– Ne félj, ne félj, csak a harmat. |
– Takard el a teleholdat. |
|
|
Intermezzó a sugárúton
Egyszer egy fényes sugárúton |
mentem egy kicsit spiccesen, |
suhogtatták az ostorlámpák |
fénycsapóik a flaszteren. |
Éjfél után
volt, magam voltam, |
néztem a négyes lámpasort, |
olykor egy-egy
portyázó taxi |
csábosan mellém lassított. |
Tovább engedtem, mint egy
herceg: |
„a lámpáimat nem hagyom!” |
És beszélgetni kezdtem velük, |
hol hangosan, hol szótlanul. |
Becéztem őket, simogattam, |
s éreztem, hogy a szemem lassan |
– A barátomat megettétek, |
mikor a csille leszakadt! – |
Jött, hogy fényestől kitekerjem |
Megbillent a járda alattam, |
hirtelen megalvadt a fény, |
s az ajtóban ott álltam én, |
halálra váltan és mögöttem |
ott álltak mind a többiek, |
félöltözötten, szál gatyában, |
mint mikor híre érkezett. |
Fordult velem egyet a járda, |
s a bulvár, mint
egy nagy tutaj, |
hánykolódva küzdött az emlék |
S járni kezdtem a lakodalmast, |
jártam, míg jött a józanító, |
|
Lakodalmas
|
Ha nem tudod járni: hallgass! |
|
Egy nóta van: lakodalmas. |
|
Megvénült már a menyasszony, |
kitetszik a csontja is már, |
a csípeje, olyan hitvány. |
|
Ha nem tudod járni: hallgass! |
|
Egy nóta van: lakodalmas. |
|
kétrét hajlott az egeken. |
Ha még egyet hajlott volna, |
szívem kettéhasadt volna. |
|
Ha nem tudod járni: hallgass! |
|
Egy nóta van: lakodalmas. |
|
Temető kapuja sarkig ki van nyitva, |
|
Vásson el a csizmám térdig! |
|
|
II. fölidéző
Emlékszel-é a kis titkárra, |
hogy volt annyi energiája! |
– Magunk közt úgy hívtuk: plakát –. |
|
Ott volt mindenütt, ahol kellett, |
lótott-futott és agitált, |
csak úgy röpült vállán a vedlett |
és agyonmosott dokk-kabát. |
|
Vitte a két nagy gumicsizma, |
nem is hordott más lábbelit, |
sokszor reggeltől reggelig. |
|
Egy jó szél elfújhatta volna |
a sovány lelki-mindenest, |
nem is értem, miből volt gyúrva |
az a törékeny, gyönge test. |
|
Emberből volt, tetőtől talpig, |
Moldovában kubikolt addig, |
úgy hívták – hogy is? –: Petrisor. |
|
Szeretnék most valami szépet |
|
Csupa olyasmi, ami pár száz |
ami minden hasonlításnál, |
észre sem veszed, mérce lesz. |
|
Egyszer mégis gyalázat érte, |
nagy zűr támadt a telepen: |
kiszálltak, s jött a felesége; |
ember volt ő is, istenem. |
|
|
Rum és erkölcs
– Ha ez az erkölcs, le van ejtve. |
– Azt mondom én is, le van ejtve. |
|
– Nekem az ilyen, nem erkölcsöm. |
– Azt mondom én is, nem erkölcsöm. |
|
– Ne hidd, hogy csak a rum beszél. |
– Belőlem sem a rum beszél. |
|
– De így elhúzni a nótáját! |
– Azt mondom én is, a nótáját. |
|
– Ne ölj, ez erkölcs, meg van értve. |
– Azt mondom én is, meg van értve. |
|
– Ne lopj, rendben van, ez is erkölcs. |
– Azt mondom én is, ez is erkölcs. |
|
– De lopnak, az anyját, ez erkölcs? |
– Azt kérdem én is, hát ez erkölcs? |
|
– Tiszteld, akinek tisztelet jár. |
– Tiszteld, akinek tisztelet jár. |
|
– De egy kurváért ilyen cécót! |
– Azt mondom én is, ilyen cécót… |
|
– A többi régi, nem tudom már. |
– Igazad van, én sem tudom már. |
|
– Mert könnyű, csak úgy sárt-fröcskölve. |
– De milyen könnyű, sárt-fröcskölve. |
|
– Csak kiszállni egy autóból. |
– Az ám, de milyen autóból! |
|
– Ítélkezni, testvér, nem erkölcs. |
– Azt mondom én is, hogy nem erkölcs. |
|
– A lelkét tette ki miattunk. |
– A lelkét, jól mondod, miattunk. |
|
– Mind egy krajcárig hazaadta. |
|
– ’z asszony nem akar idejőni. |
– A naccsága nem akar jőni. |
|
– Ő meg innen nem szabadulhat. |
– Az már szent, hogy nem szabadulhat. |
|
– Az élet, testvér, az az erkölcs. |
– Igazad van, a legfőbb erkölcs. |
|
– Megérteni, az még egy erkölcs. |
– Megérteni, mekkora erkölcs. |
|
– De nem szólt, nem szólt, még nekem se. |
– Csodálkozom, hogy még neked se. |
|
– Nem szokott ő az ő bajáról. |
– Sohase szól az ő bajáról. |
|
– Aztán mégiscsak kitudódott. |
– Ilyesmi könnyen kitudódik. |
|
– Mondtam neki, hogy rá se rántson. |
– Jól mondtad, komám, rá se rántson. |
|
– De ő gyötrődik, mint egy állat. |
– Gyötrődik, mondod, mint egy állat? |
|
– Csak lettem volna a helyében. |
– Azt mondom én is, a helyében. |
|
– Megmondtam volna a szemükbe. |
– Istenesen megmondtad volna. |
|
– Föltettem volna egy-két kérdést. |
– Az már biztos, föltettél volna. |
|
– Mert itt csak a meló az erkölcs. |
– Igazad van, csak az az erkölcs. |
|
– Nem az én göncöm, mibe jöttem. |
– Az már igaz, én is úgy jöttem. |
|
– Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak. |
– Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak. |
|
– De a fenébe, sokat ittam. |
– Én is éppen eleget ittam. |
|
– Azt mondom én is, lefeküdni. |
|
|
Doina
juttasd, Uram, szégyenfára. |
Görbüljön meg minden útja, |
holtában se legyen nyugta, |
Csak énnekem kegyelmezz meg, |
mert én szívemből szeretek, |
oldozz föl, ha föl tudsz engem, |
mert nem bírom a szívemben, |
kiáltsam ki, ha nem másnak, |
s hadd tudja meg az a lány, |
|
És végül
Elúszott aztán az utolsó tutaj is. Utána, |
mint egy vesztét-érző óriáshal, ide-oda |
csapkodott a folyó kiálló uszonyaival. Még a |
sziklák közt el sem ült a
tutajos éneke, amikor |
lezuhantak a nyaktilók. A folyó eltűnt a kanyarban, |
mint egy vonat. Vitte a belé dobált virágokat. A gát |
mögött, új fejet
növesztve, mint egy vérengző csuka |
jött a víz. Megfordult s újra jött. Fordult és |
támadt, s újra támadt, hogy döngött belé a gát. |
Aztán kidöglött,
fölfordult |
hassal nyúlt el a szelíd napsütésben. Mi meg |
|
Epilógus
Itt könyöklök a gát korlátján, |
nézem a vizet, milyen jámbor. |
Hajó tülköl utasra várván, |
integetnek is egy uszályról. |
|
Turista lányok nézelődnek, |
szárközépig érő nadrágban; |
én is ilyen nadrágban jártam. |
|
de csak a tenger vizet látják, |
a hajókat s a hosszú dokkba |
ringatózó sok rönköt, szálfát, |
|
az alagútból csak a tornyot. |
Egy szemüveges magyarázgat: |
képleteket, számokat mormog, |
és hogy ilyen s ilyen nyomásnak |
|
milyen erő kell ellenálljon. |
Így van ez jól. Ha nem röstellném, |
megkérném, hogy még magyarázzon: |
mi is a lényeg, ott lenn, mert én… |
|
– Menjünk innen, de ronda szél van! |
…én azt a barakk-kocsmát látom, |
ahová kihajtott gallérral |
rumozni jár az ifjúságom. |
|
|
Függőleges lovak
Román Viktornak
Mikor tomporára roggyan a ló |
s két mellső lába mint a szolgáló |
kutyáké tört csűddel szinte |
ujjat növesztő patákkal csügg alá |
s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva |
aránytalanul kicsire zsugorodik |
az amúgy is aránytalan fej |
az üreggé válás döbbenetével |
dudorítja a szemet a szemgödör |
mikor hályoggá sűrűsödik az ég |
Ó a függőleges lovak fájdalmánál |
nagyobb csak a tíz ujjbegyben |
feszülő lehet mely tárgyilagosan |
s hangtalan szoborrá gyúrja |
|
Nádszál
szárnyát a fényes jéghez, |
|
|
Táncoló parázs
parázs-csippentő ujjbegyek. |
|
szomszédoló öregek szíjas, |
békepipára gyújtó indiánok |
|
Beton- és aszfaltsivatagban, |
kietlen holdbéli völgyben, |
|
|
Kóbor kutya
Előbb csak háztól házig verték, |
Most két falu között tétován |
|
Bátor kutya volt, eleinte |
még meg-megkapta a botot. |
|
A madártól is félrerebben, |
foga is már csak azért van, hogy |
|
Szederjes nyelve vizet keres, |
Szája két felén undorítón |
|
Sír. Vonyítana, de azt se mer, |
hátha meghallja valaki. – |
Menti a bőrét céltalanul, |
|
Menti a bőrét céltalanul. |
Csak a bőre van, semmi más. – |
|
|
Sirálytánc
Sirályok táncoltak, keringőztek |
S az öreg tenger – a maga módján – |
|
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy |
a kecsesen reálibbenő sirályok |
|
Szép is volt ez a szinte magáért való |
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is |
|
Mert szép is az: a magasság s mélység |
táncolni, keringőzni kecsesen, |
|
Megbűvölten csodáltam én is ez |
kenyérkereset szórakoztató, |
|
És értettem már az egész táncos |
ki-ki megfogta véle a maga |
|
De nem bántott e szép haszonlesés, |
csak akkor szomorodtam el, |
mikor a tenger birkózni kezdett |
|
s a sirályok, ó, a sirályság, össze- |
jóllakottan és veszekedve keresték |
|
Tágult, s majd elfért egy vitorlában |
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor |
|
|
Filmkocka
seregélyek süvítnek fölöttem, |
a robbanás csak most ér el fülemig, |
egy szitakötő tétován meginog, |
aztán: – zirr-zurr! – hidat ver |
a csonkán meredő pillérek |
|
És eltűnik a kanyarban a vakmerő |
|
|
Háború
Behúzódtunk mind a pincébe, |
kádak és réparakások mögé; |
lapultunk, szorultunk egymáshoz: |
legbelül, sőt legalul, a korommal |
csúfított, homlokra húzott kendővel |
vénített süldőlányok. Odakint |
masiroztak, szekerek, ágyúk, |
tankok dübörögtek: a front |
ment vagy jött éppen. Valami |
olyasféle melegség kezdett |
szétáramlani bennem, amilyet |
csak néha éreztem még, tavaszi |
estéken az internátusi ágyon; |
kis villanytelepének ütemére |
dübörögtek a hadak odakint; |
kapcsoltak volna ereimbe: két |
forrón szorító comb, két pihegő |
mell nyomult mind közelebb, közelebb. |
Vicogtak a lányok, tikkadtan |
pisszegtek a legények. – Mások is |
ezt teszik; szamár – súgta egy kéz, |
nem is a ruhám, a bőröm alatt. |
– Legény vagy te már, szerencséd, hogy |
nem vagyok a sorozó bizottságban – |
mondta nevetve és szoknyáját |
egyetlen rántással eligazítva |
a fiatal hadiözvegy, mikor |
kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a |
hadak elvonultak; és a lesütött |
szemű, korom-maszatos lányok |
eltűnt a pinceföljáróban. |
Két gyönyörű térdhajlatától |
S én részemről a háborút megnyertnek |
|
Részeges Agamemnon
Évezredek óta tart a háború. |
Olykor szünetel egy-egy szusszanásnyit, |
hogy erőt gyűjthessünk, utódokról |
gondoskodhassunk, akik majd továbbviszik |
a harcot, s hogy a Nagy Vak nyomában |
sereglők mindent méltóképpen megörökíthessenek; |
olyankor Agamemnon is, a győztes, |
meg szokott térni családja körébe. |
Akit én ismertem, fogságból jött, |
mint Odüsszeusz, de az asszonya közben |
összeállt egy kupeccel. Nem ölték meg, |
s így a gyermekeknek sem kellett bosszút |
Elkezdett inni bánatában. Odáig züllött, |
hogy a végén már féldecikért mesélte |
dicsőbbnél dicsőbb haditetteit: |
Trójától a messzi Don-kanyarig. |
Esküdözött, hogy megöli Klütaimnesztrát |
s azt a gyáva latrát, aki itthon, |
amíg ő ott… Nevettek rajta, aztán |
kitessékelték a kocsmából, ha már megunták. |
Egy pincegádor volt az otthona, |
ott fagyott meg, azon a kemény télen, |
melyről az újságok is azt írták: |
„Emberemlékezet óta nem volt még ilyen…” |
Elektra és Oresztész valami miatt nem tudtak |
elmenni a közadakozásból rendezett temetésre, |
csak lélekben voltak ott: „Jól járt szegény. |
Isten bocsássa meg a bűneit. Nagy kő |
|
Néma
Olykor még hallom a csecsemők |
Nemcsak Helikon, Taigetosz |
|
Aztán a több évezredes üvöltésben, |
hárfa- és citerapengésben, |
akna- s bombarobbanásban, |
valami egyetemes légnyomás |
nagyothallókká lettünk valamennyien. |
Cipőnk zsinórja magától kifűződik. |
|
ki föltartott, ki lehajtott fővel, de |
|
Volt a szomszédunkban egy néma, |
akit dolgoztattak, mint egy gépet, |
aki dolgozott, mint egy gép. |
|
Amikor érte is eljöttek a spártaiak, |
krónikába illőt cselekedett: |
megmarkolta a villanyelet, |
majd rúgott, harapott, karmolt, |
mint csecsemő korában tette volna, |
és üvöltött, mint egy felnőtt. |
|
|
Isten sírján
Fölálltam, s visszarogytam, |
|
|
Éden kapujában
Kiüzentek, hogy nincsenek otthon. |
Zavartan állingáltunk egy darabig. |
Voltak akik sírva fakadtak. |
Voltak akik tehetetlen dühükben |
nekiestek a kapunak, öklükkel verték, |
aztán megszégyenülten elsomfordáltak. |
– Ebből nem élünk meg – mondta valaki. |
Egy csecsemő felsírt, erre a |
szoknyákba fogózók is kezdték |
hazaráncigálni anyjukat: kenyeret, |
– Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! – |
Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat, |
másnapos-kesernyével a szánkban, |
mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két |
ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt, |
ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak, |
hogy blöff volt az egész, mert utánunk |
kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk, |
nagy autók gördültek ki rajtuk, és |
százötvenessel robogtak ellenkező |
|
Éjfél után
|
mikor a kihunyt transzparensek, |
mint valami kipusztult űrlakók |
s a szívem szinte kézenfogva |
jön mellettem, mint fáradt kisgyerek: |
föltekintek a csillagokra |
és egyetlen atommá csüggedek. |
|
Másolat
még azt is, amit már megírtak. |
és csupa másod-harmad példányt |
Miért csak stroncium-veszélyt |
jeleznek a finom műszerek? |
ötezer év előtti agyagtáblákra |
valószínűleg a hatezer év előtti, |
már ismert agyagtáblák másolatai. |
|
Mégis
Az esti égről sincs semmi |
Egyre közelebb kerülünk a földhöz. |
Untatják már a metaforák a lelket; |
s a hasonlatnál pontosabb |
szemléltető eszközökkel is rendelkezünk; |
pincékben, padlásokon hányódik a |
az inflációs bankjegyekkel egy kötegben; |
tavakká gyűltek a szavak, |
fáradt gépolaj rajtuk a pátosz. |
Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához: |
a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján. |
amikor egy űrszonda ráereszkedett. |
Mint a sirályok a hajóra. |
|
Téli szonett
Megszagol, táncol, két lábra áll, |
dörzsölődik, megnyalogat, |
mint valami kölyök-halál, |
a felborzolt bundájú fagy. |
|
Védem magam: félszegen hadonászok, |
irtózattal és ijedt-szelíden, |
mint akinek hajdani kutyaharapások |
emléke sajdul reflexeiben. |
|
Diadallal s megkönnyebbülten |
csapom be az ajtót orra előtt, |
s kezdek levetni magamról minden |
|
Hiába a forró fürdő s a tégla: |
nyüszít s én vacogva bújok a kanapéra. |
|
|
Tavaszi keréknyom
Lenyúlok és egy szalmaszálat |
biggyesztek neki bajuszkának. |
|
|
Mentő
Nem az utcákon, bennünk száguld |
megkönnyebbülten, látva, hogy |
nem minket ért a balszerencse. |
Megvárjuk, amíg vált a lámpa, |
aztán a megváltottak jussán |
átmentjük magunkat a zebrán |
– a biztos bizonytalanságba –, |
az egyetlen helyen, hol igazunk |
lehetne még, ha meghalunk. |
|
Kérdések
hagyott-e már úgy el a vér, |
öntött-e már úgy el a vér, |
|
nyelved volt-e már celofán, |
robbant-e szét már szemgolyód, |
mint a mélyvízből kifogott |
|
Vertek-e földbe, mint karót, |
rügyezett-e már két karod, |
hullattál-e már lombokat, |
|
|
Kovász
Szaladj, fiam, a szomszédba, |
sütnöm kéne holnap reggel, |
|
Sűrű szita, gyakor szita, |
|
Futnék most is a kovászért, |
vetném magam át a korhadt |
|
Gyakor szita, sűrű szita, |
|
|
Árva tavaszi alkonyat
Zöld vetésben inaló nyúlfiú, |
|
Önelőhívás
Hitek, babonák, hagyományok, |
elvek, célok, meztelen lányok, |
|
múlt, kenyérgond, fiam jövője, |
az erkölcs s a törvény gőgje, |
|
versek, hiúság, csömör másnap, |
– mozdult-kép, mit halálba mártnak –: |
|
|
Fehér
Nyikorgó, szikrázó fehér, |
|
Léggömb
Nagy, színes léggömb száll fölöttem. |
Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre |
taposva követem magasba tartott fejjel. |
A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora, |
hogy az eget se látom tőle, a kék eget. |
Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát |
adjatok, mert nem bírom már a virágok s a |
füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák |
rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé |
nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni |
gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még |
elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó |
villámaival rám dördülne az ítéletidő. |
|
Nosztalgia
Papsajt közt szerelmeskedő |
|
hagynék mindent és mennék; |
|
s gyönyörködnék a bogarak |
|
Nem kötnék papsajttal rakott |
|
Csak nézném átellenben az |
s nem bánnám, ha már nem lehet |
|
|
Kicsi behajló nyárfa
Gy. Szabó Béla metszete alá
miközben lótsz-futsz, térülsz, |
és minden nappal vénülsz. |
|
Aztán csak fekszel, fekszel, |
s a nyár s a víz még egyszer |
|
|
A kökösi hídon
Lassított a vonat a kökösi hídon. |
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony, |
poros köpönyegét félvállra hajítva |
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira. |
|
Lenn a Feketeügy feketén csillogott, |
békességes esti harangszót ringatott. |
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak: |
kerestem a parton, kerestem a múltat. |
|
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám |
Gábor Áron mestert szürke paripáján. |
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott, |
s dörögtek a hídfőn a székely harangok. |
|
|
In memoriam Sz. L.
Mint álmomban, ha síneken |
játszodtam és jött a vonat, |
dermedten állok, engedem, |
|
De csak hangtalan ráng a szám: |
|
|
T. Á. sírjára
Négy szép holló talpig gyászba |
rászállt a két cserefára. |
|
leng a fény a lomb közt, mint a |
kaszák, mikor fölakasztják. |
|
Ősszel aztán a két vén fa |
bronzba önti lenn a hantot; |
jönnek majd és megcsodálják, |
mint egy ledöndült harangot. |
|
Farkas üvölt, öltözködnek |
a hollók majd patyolatba; |
|
s két cserefa tömött árnyát |
|
|
Szöcske
a fű közt szöcske szökdel; |
|
|
Zöld ballada
Lengyelországból szépapád, |
citerán pengett hajdanán, |
|
ezt dúdolgatta szótlanul, |
lengyelül, s már csak magyarul. |
|
Ne menj
bennebb, ne menj, |
|
Gyászolj engem,
gyászolj, |
|
|
Mezítláb
úgy mentünk, kéz a kézben. |
|
|
Monologue intérieur nyitott ajtóval
ha az ajtót sokáig nyitva tartom. |
Menj, menj, amíg szépen mondom. |
|
Gazdagabban mehetsz, mint jöttél, |
|
– Sápadtnak látszol, mi bajod? |
|
– Főzzek egy kávét, vagy teát? |
– Teát vagy kávét, mit kívánsz, |
mit állingálsz a küszöbön? |
|
|
Szerelem, ó, jóságos nénike
Betoppan, kedvesen körülnéz, |
nem mentegetőzik, csak mosolyog |
‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan |
– Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le |
megszokott helyére –, nem kellek |
én már ide, ej, ej, az a megszokás… |
– Tudom, amit tudok, sokat megértem én már. |
‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött): |
„Hová az isten haragjába tetted már megint!” |
„Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?” |
– Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye, |
hogy meg se ismertetek volna soha. |
– Ó, hogy mondhat ilyeneket! |
– Tudom, tudom, de ha én egyszer |
– De én erősebb vagyok, mint a sír, |
‘És makacsabb a kősziklánál.’ |
‘Te vagy makacs, a gyermek is |
– Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam. |
– Dehogy fáraszt, el ne menjen. |
– Hová menne ilyen későn. |
– Megágyazok, legfönnebb egy kicsit |
– Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok. |
– Azt a verset, azt is elmondja, ugye? |
– Elmondom, hogyne mondanám: |
„John Anderson, szívem, John, |
Hajnalra tündérré fiatalodik. |
– Túléli ez még magukat, lelkem. |
Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak. |
|
Szemed
Mióta fürkész ez a szempár, |
|
mérgeződtek tengerek tőle, |
hamvadtak lábon dzsungelek; |
csak én állom még egyelőre |
s csalok belőle könnyeket. |
|
|
Kezdetben még…
Kezdetben még álltam a sarat, |
az voltam, akinek születtem, |
akivé váltam ésszel s erővel. |
|
– Nem is kérem – mondtad. |
|
Amire föleszméltem volna, |
balzsamos ujjaid kiszedték |
ördöngös erőművekbe vezetted |
hogy védjen legalább a hidegtől, |
|
Csak a szemem hagytad meg, |
hogy lássam, milyen mesterien |
játszol begykövekké csiszolódott |
|
– Játsszál csak – mondom. |
|
|
Tárgyak
A tárgyak lassan fölveszik |
Hozzánk lényegül ágy és asztal, |
bensőnket őrzi, kitapasztal. |
|
Kanál, pohár, villa és csésze |
lesz az embernek alkatrésze. |
Lassan a testünk oda fárad, |
hogy a szék tekint bútorának. |
|
Képek, lemezek, könyvek, szobrok, |
féltve őrzött, meghervadt csokrok |
szövetkeznek a fallal, s végül |
a négy fal, lopva, belénk épül. |
|
Elorozzák tőlünk a vágyat, |
megunnak, később ki nem állnak, |
zsigereinkkel összejátszva |
juttatnak majd egyszál deszkára. |
|
|
Kések
Markolnám, dobnám, döfném |
|
szelíden kenyeret kanyarítok |
|
|
Lovak
a szuperszonikus gépek is: |
|
a beton kifutók szélén a fű |
|
|
Félvén se félve
futottam én már, s hányszor |
|
Ha győztem is, a győzelmem |
|
kik nem mellettem, de bennem |
Boldog, aki magában csak önnön |
|
gürcöl rá; fél borral, máskor |
zenével, könyvvel udvarolja; |
|
aki illendőséggel termel, |
|
De meghalni minden-egy halállal, |
s nem tudni, mikor találhat |
|
és tudni, félvén se félve, |
|
|
Fától fáig
Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban |
fától fáig lopja magát a gyermek |
Én istenem csak vissza ne |
csak le ne menjen a nap a tisztásról |
legalább a csengettyűt hallanám |
|
Meg-megtorpan futásra készen |
kis szíve mint a mókus szökne bújna |
borzongó nyárfalevelek közé de |
hol vannak már a nyárfák hűtlenül |
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi |
sörényébe markolok Vágtába jövök |
csak addig a vastag bükkig ha még |
az innen számított ötödik fáig |
|
Őznek rókának farkasnak lenni |
bokornak ágnak avarnak lenni |
csak lovait kereső kisfiúnak |
|
Ha eljutok addig a gyertyánig |
katona leszek hajóskapitány leszek |
fölfedezem Amerikát Amerika is |
elveszhet de én megtalálom |
|
Próféta leszek betegeket gyógyítok |
Tovább tovább most már hallom |
|
Most nem hallom biztos állnak |
jóllaktak már bóbiskolnak |
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket |
csak ne kéne beljebb menni |
|
Jól eljöttem Hol a tisztás |
Még csak öt fát megyek s akkor |
|
Szól a csengő most is hallom |
Jól eljöttem Hol a tisztás |
|
Szól a csengő most is hallom |
folyton hallom hallom régen |
|
Rég nem hallod mégis hallod |
|
Száraz ágon csüng a csengő |
lovad farkas tépte széjjel |
|
De csak tovább fától fáig |
Nincs az a film az a magnó |
vissza ez már nem játszható |
|
hurkot himbáló filozófusok |
„C’est la vérité monsieur” |
„Die letzte Lösung mein Herr” |
|
|
Könyvek s kolompok között
Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére
Életünk is olyan még egyelőre, |
a szellem plafonig magasló polcai |
s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga |
büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke |
sem tud felelni kérdéseinkre, |
süketek a csengettyű-hangra. |
itt csügg a könyvállványon. |
|
„Akár egy halom hasított fa |
szorítja, nyomja, összefogja |
s így mindenik determinált.” |
|
A csönd, akár a szemközti falon |
a pattogzott, több száz éves ikon. |
|
S tudod: akár a vér kering |
|
Könyvek és kolompok között |
|
bölcsek s koporsók között |
segítsz nekem s én segítek neked, |
hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed, |
|
|
Palackposta
Albert Camus emlékének
Kettétört az utolsó evező is, a hullámok |
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna, |
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is |
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd |
kivágta valahová a messzi partra, vagy talán |
be a reménytelenül mély óceánba. |
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal |
feszültünk a már-már összeroppanó bárka |
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap |
előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden |
hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor |
éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen |
korty víz nélkül várni a megaláztatást. |
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és |
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve |
|
Ballagó
– Azt írják, hogy sivatag, |
|
– Annak is csak a szegény- |
|
– Rég nem láttam ilyennek. |
|
|
Harangozó
Szépfalusi Istvánnak a Kapisztrán utcába
Barokk ősz, barokk város, |
|
nem sejtik, hogy a káplán |
|
|
Kufsteini grádicsok éneke
A várba négyszázötvenkét grádics viszen,
ha jól jegyzé meg Szulyovszky.
KAZINCZY: FOGSÁGOM NAPLÓJA
|
Nyelvébe, nem húsába vágott a lánc. |
Vérzett, sajgott a gyönge test, talán |
elbukott párszor, míg fölért, talán |
tiszta zsebruhát kért, hogy gyöngyöző |
homlokát finoman, mint a tintát a |
betelt lapon, megszárítgassa, de |
a szeme – főúri utazó, akinek |
mindegy, ha szakát vet is a kerék, |
vagy kidöglik a rossz úton a ló – |
kamerák tárgyilagos szigorával |
vette a fordulókat – telért a |
meddő tárnában is! –: „Fáklyát!” |
S a magasba tartott lángnál fennhangon |
olvasta, mint védte néhányad- |
magával, bajor ezerek ellenében, |
egy tiroli hadnagy a bástyát. |
„Derék.” Mondta és továbbindult. |
– Hadd számolja Szulyovszky a grádicsokat. – |
„Derék. Akár a mi Dobónk.” Fölérvén |
a négyszázötvenkettedikre, megállt, és |
egyetlen tekintetével befödte a |
homályló hegyeket s a várat. |
A többiről már maga tudósít: |
„Wer von Ihnen ist Kazinczy?” Elsőül |
szólították. Numero kettőben kapott |
szállást, – ahol majd egy fő otthoni |
hagyma lesz a hazája. – Ágyba |
parancsolta meggyötört tagjait. |
Hajnalban szinte már előtte kelt a mondat |
– ott állt a cella nyitott ablakában –: |
„Gyönyörű lakás, de szabadnak.” |
|
El-elcsukló ének
Bottal biceg, kopott térde |
megbicsaklik olykor-olykor |
|
mintha véső, mintha ráspoly, |
|
Prométheusz csintalan unokái |
ugrándoznak a lopott tűz körül. |
|
Elnéz drótkeretes szemüvege fölött, |
ringásba kezd a búza, virágzó |
tengeriszárak zizzennek össze |
szerelmesen, férget talál |
|
– Jó könyv – mondja, tintát és tollat |
szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó |
betűkkel a kihasználatlanul maradt |
újságszegélyre (kár annak a papír, aki |
nem tudja megművelni).
„Megnyugodtam, |
mint ősszel a fa. Tamási Áron, |
nagy írótól való”, s
utána biggyeszti |
Találó mondás, alkalomadtán
beszédbe |
vegyítem – vallja meg szemérmesen, |
mint aki föloldozást
remél azzal, |
hogy beismeri a bűnt. Letépi és |
teszi a már sárguló társai |
|
élelmes
pulykafiak, zsörtölődő |
Meg-megáll majd
néhányszor, tudom, |
előhúzza emlékezetéből: megvan-e még, |
és
fölcsillantja alkalomadtán, |
mint gyermek a színes üveggolyót. |
|
Isten, ördög, vagy ki tudja, |
kinek
meddig s mért az útja. |
Nem fúlt bele a nagy vízbe, |
pedig a nagy víz
már vitte. |
|
Hárman bújtak egy gödörbe, |
„fordultak, mint két darab fa, |
engem
megkímélt az akna”. |
|
Tücsök cirpel, pillangó
szállong |
a szemöldök alig-kapaszkodó |
bokrai közt. Délutánok
nyugalma |
|
Tört bordám villanyélre emlékezik, |
én egy vöröskeresztes lapra. |
Félévig jött, Svájcon, Amerikán, |
„Fiam, ha
tudsz, menj iskolába.” |
|
–
Nem kérdi, hogy él-e, hal-e, |
– Mindez
semmi, csalt a legény, |
|
Ma sincs másképp, ma is mondják: |
– Hálni jár belé a
lélek. |
– Mégis öli még a csúfság. |
sokan vén bolondnak tartják.) |
„Nem sok hajszáluk hullt ki |
|
az ösvényt el is kertelték, |
nem deszkával, nem karóval, |
csak
egynéhány nehéz szóval. |
|
Volt-e, lélek, jobb szállásod, |
lesz-e, lélek, jobb szállásod! |
|
Tanárember is volt közöttünk pedig. |
Nincs hitványabb, mint amikor a |
tanult ember idáig vetemedik. |
Hogy
ölelték, hordták a könyveket |
és rakták a kályha mellé rakásba |
gondosan, akár a fát. Heherésztek, |
dicsekedtek nagy hangon, hogy hány |
öllel sikerült többet hápolniok, mint |
a szomszédos szobák, s méghozzá |
a vastagabbjából. „Micsoda kötés, |
lábbelinek is megtenné! Eljárhatna |
vagy két telet benne, bátya, pedig |
megvan ez már százesztendős is.” |
Ekkor közibük vágtam a mankóm: |
– Vissza, vissza, ahonnan
hoztátok, |
az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola! |
A könyvet nem azért
nyomtatják, |
hogy a tetves testetek melegítse! – |
Nem hordták vissza,
csak morogtak, |
mint a kutyák, ha a csontot elrúgják |
orruk elől. Este
aztán, mert többre |
erőtlen voltam, megvártam, amíg |
elalszik a
kórterem, kiürítettem a |
kenyérzsákom, szemléltem egy darabig |
még
az ágyból, melyikük lehet értékesebb, |
mind szépek voltak, de volt egy arasznyi |
vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett |
aki míg megírta. Azt
fogtam meg legelőbb, |
alig fért be a zsákba, s a |
két mankóval mintha
csak bajomra mennék, |
kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda, |
amíg
alkalmas zugra akadtam. Megnéztem, |
mielőtt eldugtam volna: német könyv |
lehetett, cifrára rajzolt színes |
kezdőbetűkkel. Még háromszor
fordultam |
azon este, s minden este háromszor- |
négyszer, amíg tartott
belőlük. Vittem, |
ahová lehetett, vécébe, padlás- |
följáróba, ahol
kivárhatják, amíg |
elmegyünk. Morgolódtak is: „Az istenit, |
valaki
lopja a tüzelőt! Nem vette |
észre, öreg, maga ébren alvó?” |
– Mintha a
szomszédból járt volna benn |
az egyik félkarú (ott majdnem |
mind
félkarúak voltak). – De lett |
erre olyan ribillió, hogy még a |
lámpákat is
összetörték. Repültek a |
mankók, a műlábak s az ordénárébbnál |
Fejemre húztam a takarót, élveztem |
a
tudományért folyó háborút. |
Sok minden megesik a hadiéletben. |
Coburgban történt negyvenöt telén. |
|
De
bennebb, a láthatatlanban, |
a megkötözött: kéj a
kín. |
Vér kering már a láncban. |
|
mosna ki minden alkalommal: |
|
Szomszéd földjéről átdobált, |
szomszéd
földjére átdobált, |
|
Krumplifészekben is követ |
|
Annyit jártunk mezítláb köveken, |
hogy még a hetedízigleni unokák |
|
A ló s
az eb beledöglenék, |
|
De mi az ég haragjáért kell |
még most is ezt a bestelen
követ, |
szinte élete árán, ide cipelnie! |
Inkább az egészségével törődne. |
Kész a ház, az unokákat is |
kiszolgálja. Miért, kinek? |
Nem
volt elég a kőből? Piramist, |
kőhegyet, kőeget rakhatna isten |
rakásba, szekérbe
dobált, |
|
Rám
néz drótkeretes szemüvege fölött. |
Kész a válasz, de még körül- |
simítja
mosolyával, mint a |
pallér az alkalmas követ, |
mielőtt helyére
illesztené: |
– Sándor, Sándor… – Leül a kőre, |
sajgó csontjait pihenteti. |
Jó ülés esik rajta. – Egyszer |
|
Prométheusz csintalan unokái |
ugrándoznak a lopott tűz körül. |
Tücsök
cirpel, pillangó szállong |
a szemöldök alig-kapaszkodó |
bokrai közt.
Délutánok nyugalma |
De bennebb, a láthatatlanban, |
a megkötözött: kéj a kín. |
Vér
kering már a láncban. |
Amputáció lenne a
szabadulás. |
|
A ló s az eb beledöglenék, |
|
|
Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra
Szálljatok föl, lassú ködök, |
|
Hadd lássam a székely hegyek |
bükkös, fenyős kéklő ormát, |
ahonnan már, amint hittem, |
csak egy lépés a mennyország. |
|
s az ősz felé délig deres, |
eldugott friss tisztásokat. |
|
Szálljatok föl, lassú ködök, |
volt társaim folton-foltos |
ázott-pállott gúnyájáról. |
|
Hadd halljanak valamit már |
mert nekem most hozzuk mérten |
kegyetlenül jól dolgom van. |
|
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk, |
annyit s annyi felé járva, |
olyan rég nem tarisznyáltam |
rojtozott bőr tarisznyába. |
|
Nekem már a hold csak bolygó |
s az a pásztor folt a holdon, |
de egy ország gondját hordom. |
|
irigyellek én is sokszor, |
nehezebb, mint a nagyostor. |
|
Nehéz a szó, kivált a szebb, |
egy-egy erős pásztor-kezet. |
|
Szálljatok föl, lassú ködök, |
|
gyönge este elsőt cirpel, |
|
táncos lábú, fényes szőrű, |
szikrátrúgó szép csikókat, |
száz új csikó-gondolatot, |
nem tűr nyerget, nem áll hámba, |
béklyót egyik se szeressen, |
tüzet vessen, merre járnak. |
|
S nem kívánok érte más jót, |
|
|
Elszabadult, fut a lovam
Elszabadult, fut a lovam, |
szűgybe szegett fejjel vágtat; |
fogjátok meg, ha tudjátok! |
|
elejébe, hogyha mertek. – |
segítségért ez a gyermek. |
|
Dőlnek a fák; csattog az ég, |
Vágtat a ló, sír a gyermek |
|
|
Ketrecben
Harapd már át a torkomat, |
ne várd, míg bennem is a vad- |
|
Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint |
s jöhet újra a régi nóta, |
hogy szánjuk-bánjuk bűneink. |
|
Mire vársz? Minden zsigered |
|
Hidd el: legolcsóbb bendő- |
Ne gondolj az önmagát öklendő |
|
Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten |
hogy túl korán születtem, |
|
|
Vízhordó
Tenyerükből ellenzőt tartva |
néznek az aratók a napra, |
hátratekintnek olykor-olykor: |
botladozva viszem a korsóm. |
|
(hogy égett, sajgott minden este!). |
Sokszor útközben eltűnődtem |
s még a gyíkot is irigyeltem. |
|
pillangó, leginkább pilóta. |
Eltörtem, eldobtam korsómat, |
s maradtam mégis vízhordónak. |
|
Útvesztőkkel és kerülőkkel, |
mindenütt, hová elvetődtem, |
még a tündöklő szép szivárvány |
alatt is üres korsó várt rám. |
|
Tenyerükből ellenzőt tartva |
aratók néztek föl a napra. |
|
|
Üres dobozok
Óvakodjatok, őrizkedjetek |
az effajta cselekedettől, |
atyám fiai, őrizkedjetek! |
istenének, ne áldozzatok! |
Veszedelmes képzettársításokra |
csábítnak, veszedelmesebbre, |
mint az egész újabbkori költészet |
üres dobozokat a kirakatba! |
|
Ne feledjétek, ilyen egyszerű |
|
De tőlem nincs miért tartanotok, |
félénk városlakó vagyok csupán, |
aki napfolttevékenységgel szoktam |
a nylonzacskóba zöttyentett |
|
|
Részeg motyogó
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
nem a bőröm nyelvem néger |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
|
Aztán megszoktuk
mint a borjú az új kapura |
azt a vacak koporsószeget |
|
Téli táj vonatból
Brueghel egész éjszaka festett |
Így marad minden az emlékezet |
fölengesztelni többé a dérverte |
sarjúrendeket sem az ágak |
már föl sohasem repülnek a |
még láttam a borostás képű |
parasztok s a kubikgödör jegén a |
csicsonkázó gyermekek megfagyó |
leheletét Aztán egy kéz – talán |
a mesteré éppen – befüggönyözte |
|
Fillér
Egyszer csak a metróban belém sajdult, |
hogy a kaszámat, a vadvackor ágán, |
egy tizcentime-ost dobtam a vak |
harmonikásnak, pengésétől |
kopott varjú riadt föl az ágról, |
és eltűnt az alagút sötétjében. |
|
Tallér
Az mindegy: vonaton, százhetvenessel |
suhanó fák között – izgága tánczene kísérettel – |
vagy több ezer méterről alápillogóban: |
ösvénynek tetsző utakra, egymásba- |
szaladó sürgönyoszlopok közé, ápolt |
tenyeredben egy múzeumban látott bot melege; |
tiszta vendégfogadójáról: tallér |
pendül a tölgyfa asztalon, |
sürög-forog a csinos fogadósné, |
nyikorgó falépcsőn kalauzol, |
tenyerével védi a gyertya röpködő lángocskáját, |
beszél, beszél valami érthetetlen kedves nyelven; |
és belealszol abba, hogy hogyan lesz tovább. |
|
A hírhozó angyal
Fra Angelico freskója alá
|
Szentjánoskenyér
Szentjánoskenyér ízével a számban |
– jegyes-kenyéren, pont-kabátban –, |
szentjánoskenyér ízű nosztalgiával |
agitáltam végig ifjúságom; |
majd túl az emberélet útjának felén |
egy csillogó nagy áruházba léptem, |
s vettem a próféta böjtös eledeléből. |
Keserűen fordult ki számból: |
az emlékhez fogak is kellenének. |
|
Pantha rhei
Az istenek is behódoltak: Zeusz tűrte, hogy |
Jupiternek nevezzék, csak a rang, a tekintély, |
egyszóval az állás maradjon. Ki vethet, ezek után, |
követ az együgyű kecskepásztorokra, hajósokra, |
mívesekre, kereskedőkre, akik továbbra is éppúgy |
adóztak, áldoztak, mint azelőtt? Egy-két próféta |
hajlamú pap s poéta még hetvenkedett az elején, |
de aztán őket is megvették az élelmes rómaiak. |
Fölvásárolták a múltat, kibérelték a mítoszokat. |
Így állt össze görög, etruszk és neve-sem-maradt |
kövekből a nagy plágium: Róma. Aztán Jupiter tonat, |
(amint azt a latinórán tanultuk) Aphrodite |
Vénusz néven lett sztár a Cinecittában, s az |
etruszk váza szép néma leánya elment mosolygó |
manökennek egy modern áruházba. (Ott nyelv nélkül is |
lehet boldogulni.) Egyedül Poszeidón nem békül, |
hiába emeltek új nevén szobrot majd minden városban, |
a zsongító szökőkutak sem tudják haragját |
csillapítani. Szelídebb óráiban kiáll paestumi |
templomának parancsoló romjai elé, háromágú |
villájára támaszkodva nézi a szent berkek |
pipevirágai közt legelésző bivalycsordát, míg |
görög szertartásra gyűlnek az ámuló idegenek: |
wunderbar, beautiful, merveilleuse – kattognak |
a fényképezőgépek, surrognak a kamerák; s a |
légió veteránja ágálva mutogat, majd alázatosan |
tartja markát, mosolyog, hajlong: thank you, |
danke schön, merci, grazie, grazie tante. |
|
Weöres Sándor
állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben, áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne; cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján; orvosnak – sámán: ráolvasással gyógyít; bírónak – kádi: magadnak kell ítélkezned, csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána méltatlankodva,
csak tevéje vagy öszvére farkabojtját láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával, ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.
|
Szabó Lőrinc
pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában, mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek; egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a hagyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel, mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kellett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is; törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamalma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha
feléje közeledünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.
|
Arghezi
szavai úgy járkálnak a bölcsőtől a koporsóig feszülő verssorokon, mint az artisták a drótkötélen, már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rései közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetűeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan, hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre, vagy valakinek a képébe; vörös szegfűt virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui előtt. Hajnalainak isten-; alkonyainak tömjén- és mirhaillata van. Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu előtt, s míg reszkető kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a
legkézenfekvőbb igékből; bizonyára úgy ül most is egy örök kapu előtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.
|
Kádár István siratása
Meg kellett volna innunk azt az üveg bort |
beszélgetnünk kellett volna még |
Maradnom kellett volna még |
Jaj hogy az ég nem tudott villámló |
dörgő záporával visszatartani |
ha már szavad erőtlen volt a marasztalásra |
beszélgetnünk kellett volna még |
meg kellett volna inni azt az üveg bort |
ecetté vált azóta az üveg alján |
„Ne siess öcsém többet már nem találkozunk |
köszönöm a látogatást de ne siess |
a félmunkát tudhatod nem szerettem |
a Fönnvalónak nem volt türelme |
új kaszát vett a tiszteletemre |
ne sajnáljuk tőle a harmatot |
elfuserált a Fönnvaló elfuserált |
egy Kossuth egy Washington lehettem volna |
s a legtöbb amire vihettem |
presbiter egy falusi eklézsián” |
|
Ó mert egy Nagy Sándor eszével |
megmaradni egy falu eszének |
mert annak akire tizenkét évesen |
nem egy birodalom de egy rászorult |
nagy család gondja nehezül |
akit hol egy magatehetetlen öreg |
hol egy mezítlábas gyerek |
annak kínjához csak Prométheuszé fogható |
ó hogy semmi szüksége nem volt eszedre |
|
Pedig ez a falu még nagyobb is valamivel |
mint egy akkori hellén város – jegyezted meg |
|
Elfuserált elfuserált a Fönnvaló |
mert öt emberöltő is kevés |
tíz élet is kevés lett volna |
mert könnyebb a feneketlen kútból kimászni |
mint a nyomorúság pokolnál |
mert csalóka a szegénység |
mert zsugori a szegénység |
mert mézesmázos a szegénység |
mert képmutató a nyomorúság |
legapróbb örömeit is egy megváltó |
egy isten kegyességével gyakorolja |
kipróbált példabeszédekkel int |
|
Látjátok feleim megesz bennünket |
becsapnak a példabeszédek |
|
mert a sírás tetszetősebb |
sírni sokkal szebben lehet |
ne is örüljünk nincs minek |
|
|
Illyés Gyula
Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme
sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a
pusztai rokonság – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S
induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával.
Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel
szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek
a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a
világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya
talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is
új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe
nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön,
aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta,
hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász
vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt – egy nyári délután, amikor a
szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának –, elmennék
Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú
mandulákat – és szótlanul munkához látnék.
|
Portya után
álltam sokáig az elágazásnál |
szédítő utak már-már nem is |
|
|
Nyergestető
A néhai jó öreg Gaál Mózesre, gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők |
zöldebbek talán, mint máshol, |
s hol a fenyők olyan mélyen |
kapaszkodnak a vén földbe, |
másképpen, csak kettétörve, |
van ott a sok nagy hegy között |
egy szelíden, szépen hajló, |
mint egy nyereg, kit viselne |
Úgy is hívják: Nyergestető; |
egyik kengyelvasa: Kászon, |
itt csillogna Csíkkozmáson. |
Nemcsak szép, de híres hely is, |
ott zöldellnek a fenyőfák |
egész Csíkban a legszebben, |
ott eresztik legmélyebbre |
gyökerüket a vén törzsek, |
nem mozdulnak a viharban, |
inkább szálig kettétörnek. |
lüktet lenn a gyökerekben, |
és kopjafa minden szál fa, |
itt esett el Gál Sándornak |
száznál is több katonája. |
Véres harc volt, a patak is |
vértől áradt azon reggel. |
Támadt a cár és a császár |
hatalmas nagy hadsereggel. |
|
– alig voltak, ha kétszázan –, |
álltak, mint a fenyők, a harc |
meg nem adta magát székely, |
mint a szálfák, kettétörtek. |
zászlót hajtva temette el |
Úgy haltak meg a székelyek, |
mind egy szálig, olyan bátran, |
mint az a görög háromszáz |
|
Nem tud róluk a nagyvilág, |
hőstettükről nem beszélnek, |
csak a sírjukon nőtt fenyők, |
fönn a tetőn, a nyeregben, |
s azért zöldell az az erdő |
egész Csíkban a legszebben. |
|
|
Lovak a porondon
Párnásra hízlalt vasderesek |
ügetnek körbe szűgybe szegett |
fejjel előttünk, tomporukon |
sakk-tábla-kockák: friss kefenyom. |
|
Pattog az ostor, döng a porond. |
Szépenfont farkak söprik a port. |
Csillog a csótár, villog a szőr; |
hopplára szűkül s tágul a kör. |
|
Hopplára, hoppra roggyan a térd. |
Zablás szájukba dugja a bért |
büszkén a gazda – most jön a szám: |
körbetérdeltet leghűbb lován. |
|
Cserdül az ostor, szűgybe szegett |
fejjel az izzadt vasderesek |
rúgnak egy végső ritmusosat – |
s nem marad más csak por s az a szag. |
|
|
Fekete-piros
leíró költemény, melyet szereztem a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota közti járdaszigetről az ezerkilencszáz- hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök és vasárnap délutánonként.
– amikor kimenős a lány –, |
|
Akár a kéz, ha ökölbe kékül. |
Egy pár lány, két pár lány |
|
száz az ablak, egyen sincs rács, |
de azt senki sem láthatja. |
|
Egy pár lány, két pár lány |
|
tatár öröm, magyar bánat, |
megszöktették a rózsámat. |
Ha megnyerte, hadd vigye! |
|
Mintha tutajon, billegőn, |
járnák süllyedő háztetőn, |
|
gondot mért nem viselsz reám. |
|
s mint a gyertya a huzatban |
|
egy pár lány, két pár lány |
|
Honnan járják, honnan hozták, |
honnan e mozdulat-ország? |
|
csűrföldjéről, még a sátor |
tüze mellől, röptette föl |
a csípők, a csuklók, térdek |
|
Vagy régebbről, húszezerből? |
Még a nyelv előtti ködből |
teremti újra – az ösztön? |
|
Honnan járják, honnan hozták? |
Honnan e mozdulat-ország? |
S milyen titkos adó-vevők |
fogják, folyton sugározván, |
|
Akár a kéz, ha ökölbe kékül. |
|
Egy pár lány, két pár lány |
|
Koporsó és Megváltó-jászol. |
|
|
K. Gy. színművész utolsó monológja
sokszor próbáltam de ennyire |
még sohasem sikerült csehov |
se írhatta volna különbül |
lucifer-trigorin-tyetyerev |
valami nagy csiszlikséget gyanítok |
téma egy kis elbeszéléshez |
szóljon már valaki annak az |
ügyelőnek engedje le végre |
azt a függönyt zoltán zoltán |
őszintébb is mint a többi de |
ha valaha kell majd neked az életem |
|
ti egyre távolabbról tapsolók |
kik velem haltatok egy kicsit |
és annyi de annyi gyönyörű halált |
|
|
Három vers Veres Péter emlékének
ahogy az aratók jönnek estefelé |
egy-egy kévével a háton futtában |
kapkodva-tallózott búzafejekkel |
a karjukon kapaszkodó kosárban |
s az ijedten ide-oda vigyázkodó |
pillantások is ott zizegnek a |
kosár aljában a tavalyiból sütött |
megszáradt kenyérmaradékkal sóval |
s ha már ínye sincs kutyának macskának |
hazahozza az ember szóval |
ahogy az aratók jönnek estefelé |
ereszkednek árnyékká nyúlva |
s ahogy lappog a talpuk az ösvényen |
mintha egy kétezer ötezer év előtti |
film peregne az alkony motorpöfögésétől |
ahogy az aratók jöttek estefelé |
|
mit is mondhatnék én nekik |
mikor az esti harangszó is |
egy-két kondulás után abba- |
|
|
akik a képből mindig kiesnek |
vagy idejük sincs belekerülni |
mert amire a kezüket megtörölnék |
megigazítanák a kendőt kalapot |
szóval amire lencseképessé tennék |
magukat kifogy a film lemegy |
a nap oda az alkalom márpedig |
mindannyian jól tudjuk milyen |
fontos a fény a körülmények |
általában hogy maga a kép |
mutathassa amit mutatnia kell |
|
hosszú szárazság után amikor |
végre megered és dobol dobol a tetőn |
anatóliáig nyújtózik bennem az ősi |
földműves tér és idő ropog a csontjaimban |
boldogságom a szerelem gyönyörű |
nap-éjegyenlőségeihez hasonlatos |
szívem is fölveszi az egyre |
szaporázó-csöndesedő ütemet és |
érzem amint a bódult föld |
|
|
Takaróruha
akkorákat kacagsz mint egy-egy takaróruha |
szólt rá egyik legény a másikra valamikor |
harminc esztendővel ezelőtt s azóta minden |
alkalommal látom is nemcsak hallom magát a |
kacagást és kedvem maradék kenyerét is hogy |
ki ne száradna mindig abban a fészerben hal- |
lott valamikori takaróruhába göngyölgetem |
|
Mikor Janus elhagyta Páduát
Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is, |
akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött |
búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy- |
két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel |
visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a |
város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben |
állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást |
osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és |
in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta |
a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul. |
Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród |
kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a |
függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket. |
Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg- |
libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor |
apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére. |
Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a |
lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis |
köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása |
hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a |
bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású |
Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el, |
jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült. |
– Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. – |
Megyünk, amíg csak bírják a lovak. |
|
Két epigramma Janus Pannonius emlékének
gyilkos epigrammákkal vemhes időket |
érhetnek meg a mostani költők |
ámde csak úgy ha nem írnak |
|
inget s lábravalót szabatott a szabadság |
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban |
|
|
In memoriam Szilágyi Domokos
téli-gyülekezőről lemaradt |
|
|
Vajon
ha édesanyám emlői helyett |
|
Mosolyok mögött
rájuk kattintjuk a biccentés |
nemzetközileg szabadalmazott |
megkönnyebbülten bújtatjuk |
reggelig már aligha zavarhatnak |
|
gyermekkoromban egy utca volt |
egyetlen utca az egész faluban |
melynek egyetlen házában sem jártam |
későbben amikor világföldrajzot is |
tanultunk már afrika ázsia amerika |
de még a messzi-messzi ausztrália is |
templomszög egyetlen négy-ötházas |
|
a horizontális titokzatosságból |
negyven év múltán vertikális lett |
elégedett lehet velem eképpen a |
támasztó szövegmagyarázó is |
|
pedig még fölvonó sincs gyalog |
tesszük meg a három emeletet |
|
|
Mert addig tart
mert addig tart ama híres |
nonkomformista láz is amíg |
egy valamirevaló összkomfortos |
állás ki nem kerekedik belőle |
|
s már a hatalom pótszékéről |
is elégedetlenkedőnek tetszik |
aki körmét fújja ha fázik |
|
|
Mondóka
atomhajtású tengeralattjárón |
elektronikus-agyak számítják ki |
a pontos és igaz jövendőt |
hogy milyen lesz majd a föld |
|
Kaland
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
hajthatná meg magát az ember |
s lódítaná: régóta várja már |
|
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
sütött szemmel belém karolna |
és vinne – én vinném forogva |
átal a táncolók nyüzsgő forgatagán |
|
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
észrevennétek már jó messzire |
lepné be örökre nyomunkat |
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
|
na nézd csak mondanák egymás között |
ki hitte volna – megszökött |
|
|
Az első ütés után
csak semmi izgalom hadd szivárogjon |
ha már kiserkedt csermelyezzen a vér |
mosson árkot az arcon hírelje hogy |
méltán vághatnak s rúghatnak képen |
|
korábban kellett volna s belülről |
korábban kellett volna kitűznünk a |
szégyen vérvörös lobogóit korábban |
|
|
A ház előtt egész éjszaka
a ház előtt egész éjszaka |
éppen indulni akart volna |
szellőztettem már lefekvéshez |
nofene szaladt ki a számon |
történt valami kérdezte a feleségem |
semmi mondtam csak egy terepjáró |
terepjáró mondtam a függönyt is |
eligazítva innen is talán |
ha éppen kíváncsi vagy rá |
nem kell a szemközti háznak is |
egy kis eltalált odalapulással |
ha a megfelelő szöget elkapjuk |
is egy-két arasznyit befoghat |
a tekintet még örültünk-forma |
is egy picit a fölfedezésnek |
mert majdnem két évtizede |
élünk itt a harmadikon és |
mostanig még soha nem jöttünk |
vajon ott van-e még kérdezte |
későbben már a paplan alól |
a feleségem hogy ott van-e |
tényleg megnézem ha gondolod |
megnézhetem mondtam ott állt |
éppen indulni akart volna |
lizáltam is mert a torkom |
kisuttogott amikor beléptem |
és szégyelltük mind a ketten |
ver a szívünk majd elmegy |
akkor aztán nagy óvatosan |
újra az ablakhoz lopakodtam |
feleségem s én zavaromban |
ott állt égő stoplámpával |
éppen indulni akart volna |
|
Boldog volt a szűcsmester
boldog volt a szűcsmester nagyon |
amikor megpillantotta művét egy |
valódi asztrahán-kucsmát a |
híres filmszínész fején nézte is |
aztán minden áldott este a filmet |
amíg csak ment a sarki moziban és |
mosolygott bazsalygott rejtélyesen |
mert ő látta-tudta azt is ami a két |
egymásnak fordított irha között a |
két egymásnak fordított irha közül |
estéről estére amit legfönnebb egy |
másik szűcsmester tudott volna |
|
Nevükön kellene
nevükön kellene szólítani mind |
s megrajzolni a kezüket legalább |
ahogyan pohárra fejsze- s villanyélre |
markolódnak az ujjak életét a hosszú |
hallgatásokat a déliharangszóval |
felezett arany és kék napokat kellene |
és kiverni a búzát-összefekvő |
léhűtő hejehuját karóval verni |
ki a határból is hogy csendes |
örömben telhessen a délután s méltón |
ereszkedhess alá alkonyok-alkonya |
|
Ostinato
meglökdösték mint a tolvajt |
|
megalázták mint a tolvajt |
|
láttam s én ki sose loptam |
félni kezdtem mint a tolvaj |
|
|
Szunnyadó tenger
Bálint Tibornak
csak bóbiskol akár a lovak |
félig-csukott pillái alól |
|
Hát itt maradunk megint
hát itt maradunk megint a sárban |
még szerencse hogy van gumicsizmánk |
nylonköpenyünk a civilizáció nekünk |
is tejelt valamit egyébként itt maradunk |
a zsebrádióval s az esti tévével itt |
maradunk mint egy nagy luxushajó |
távolodik tőlünk a kultúra mert |
nem az örökös zsíroskenyér meg a |
kenyér-szalonna-siráma nem az |
futja többre is hanem a könyvek |
visszahőkölése fintora pedig |
hogy megindultak volt felénk |
gellert kaptak volna valamitől |
gólyalábra hágott volna az ábécé |
röstellné az egyszerű ismeretséget |
|
fönn hordja az orrát az ábécé |
röstelli az egyszerű ismeretséget |
|
köröz köröz még fölöttünk de már |
húzza fel a hágcsót parádézgat csupán |
a mentésünkre érkezett helikopter |
|
tűznyelőkké lettek volna prométheusz |
járják meg az eszünket ugrándozva |
egyik elgondolásról a másikra mint a |
fázós-lábú verebek a csupasz diófa |
|
|
Szóváltás
s én mintsem hálálkodnom kelljen |
|
|
Öreg ének
ha nem ő hát akkor istván |
ha nem lászló ha nem kálmán |
minden köve tiszta márvány |
|
|
Mert félek
a forrásból kicsurgó csermelyt |
puszta megszokásból elzárja |
és lassacskán kiapadnak a folyók |
|
Föltámadás után
F. J. bátyámnak
amikor magam mögött tudtam már az egészet |
s a koponyák hegyéről mint aki jól végezte |
dolgát hazafelé vettem az irányt megálltam |
egy szusszanásra s hegedő sebeim tapogatva |
arra gondoltam most aztán minden időválto- |
záskor dörzsölgethetem őket mind az idők |
végezetéig és láttam ismerősök jönnek |
szembe meg-megcsúszva és káromkodva |
úsztak a sárban és akkor pótlólag a már |
közismertekhez ezeket mondám a legszomorúbb |
hogy én sem tudtam lábatok előtt az utat |
|
Félárnyék
terasz-mellvéden tollászkodó |
virággal csorduló zöldre- |
|
|
Jönnek hozzám
honnan jönnek mit akarnak |
csontomig ki mért takarnak |
csontomig ki mért takarnak |
|
mért ültetnek rezgőnyárfát |
|
szívem májam mint a gyermek |
akit ha kell ha nem vernek |
akit ha kell ha nem vernek |
|
szívem májam mért szedik ki |
szívem májam mért szedik ki |
|
kötnék bár egy tiszta gyolcsba |
kötnék bár egy tiszta gyolcsba |
|
két szememen ki- s bejárnak |
|
földdel tömik be a számat |
|
|
Lamentáció
északos helyen élek ahol a |
fákhoz kövekhez tapadó moha |
|
minden évszak itt félárnyék soha |
be nem süt az áldott nap mosolya |
|
de naponta bőrömbe kóstol a |
nyirkos borzongás ólmos ostora |
|
tengődöm menekülni ostoba |
százlábúak kétlábú rokona |
|
|
Verniszázs
K. L.-nek szeretettel
kvartettet is játszottak volna |
|
|
Még csak ezután
még csak ezután ahogy öregszik a szív a szem |
még csak ezután ahogy nehezedik a kéz s a |
mondat egyre több féltenivalóval a háta mögött |
egyre sebezhetőbben s mégis tétova nélkül |
naponta végső lépéseire szánja el magát |
még csak ezután még csak ezután csak ezután |
kezdődik a gyötrelmek gyötrelme percenként |
megmérettetel s önnön kételyeid tisztító- |
|
Purdé
egyszer
még tudom fölvonít a holdra |
érettem vonít majd purdé gyermekkorom |
füst-színű drága társa megnyalja lecsüngő |
vagy már egymásra illesztett
kezem |
könnyet is ejt hűséges szép szeméből |
ahogyan én is napokig
sirattam |
tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály |
földig letakart lova
szűgyitől |
s farkát behúzva elindul előttem |
|
Láttam én már
jegyszedői álláshoz juttatták |
|
Bedeszkázott szökőkutak
hallod-e tél jön hallod-e |
véredből jégrózsa ne virítson |
|
|
Időmadárijesztő
(Ketten jönnek emelt fővel) |
|
– Mi akar lenni? Mit jelent? |
– (bizonytalanul) Politikus? |
– Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram? |
– Vers. Időmadárijesztő. Egysoros. – |
Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van, |
– Némavers. De csak legbelül szokott meg- |
jelenni. Olykor nagyon nagy példányszám- |
ban. Rendszerint az iméntihez hasonló egy- |
– Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást. |
– Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor |
már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond- |
ható szavak, megpróbálom nagy költőnek |
– Szóra sem érdemes, költőtárs. |
(Lehajtott fejjel mindketten el.) |
|
|
Apáczai
háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény
s fotósok ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint olykor bátorítóan visszapillant az utána
menőkre de hiába mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólkodókat megyünk hát mögötte
amerre elöljárói tekintetének fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt követjük mint
diákjai annakidején gyulafehérvárról kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az
anyanyelv
|
Olykor átvonul
nagy szennyes zsákjaikból |
|
Lassan eltelik
eltelik a nagy készülődésekkel |
lassan eltelik előbb a fele |
aztán a másik fele is csak |
készülődünk az időközben idő- |
szerűtlenné vált nagy mire is |
végül a sebtiben sütögetett kis |
pecsenyék csömörével a szánkban |
mentegetőzve tárjuk szét már csak |
arra jó karjainkat sajnos élni |
is kellett közben sajnos így igaz |
|
Rövid könyörgés kettétört hajón
undorodom a verseimtől uram |
mint sebeiktől az önkínzó |
|
Sóhaj
valahol a befagyott óceán |
|
Kötél
egy hirtelen felötlött arc |
|
de ki ne érezte volna már |
|
|
Érzelmes költemény
emlékezzél meg rólam is egyszer |
egy tisztáson szalonnázol |
|
a vezúvon s az empire state |
|
emlékezzél meg hát rólam is egyszer |
mikor bicskádat bekattintva |
|
|
Félfüllel Délről
L. K.-nak és T. O.-nak szeretettel
valószínűtlenül
arányos szobában |
valószínűtlenül hosszúkás asztal |
mellett dolgozik a
költő írja |
valószínűtlenül hosszú verseit |
egy többnyire sárga kép is
van |
a háta mögött vagyis velünk |
szembe a falon többnyire sárga |
ennél pontosabban nem tudnám |
de nem is fontos a költő beszél |
unalomszámba menő lassúsággal a |
sztriptízes versmondás érdekes- |
de amikor a tiszteletreméltó |
városatyák
megtudták hogy csak |
csóré versek lesznek óne vetkőzés |
megvonták a
nagylelkűen fölajánlott |
tiszteletdíjat s még a teremért is |
bért
követeltek úgy bizony hiába |
sikongott sírt turbékolt búgott |
marokrafogott hajtincsein |
benzin nélkül
maradtak a „kis |
piros bulldózerek” egybül |
haptákba vágta magát a
rend |
szakállához kapott az erkölcs |
szakállunkba markolt a felelősség |
pedig de nagyon szerettek volna |
együtt egy jó kis gruppenszekszet |
követtek még egy ideig mint |
valami kóbor ebek jöttek utánunk |
a rímek de aztán egy-egy póznánál |
szemétládánál minél lemaradoztak |
vakkanásukat se hallani már |
|
Töredék
hogy itt miről is van szó |
|
|
Képeslap
Szász Endrének
most tél van itt nálunk nagy hó békebeli |
a föld színtjét jó fél öllel megemeli |
|
az éjszakák megannyi mammuthallgatás |
az ember mást se tesz napokig csöndet ás |
|
befagyott magányunk jégpáncélja alatt |
dédelgetünk egy-egy piros szemű halat |
|
kaparja kitartóan a tájat a tél |
hatalmas zsilettje a szél |
|
míg bruegheli tökéllyel zúzmarát |
virágzik olt mentén a fűzfaág |
|
és átüt mindenen mint tépésen a vér |
|
|
Hallomásból
tisztelendő vagy a tiszteletes |
vagy szilveszterkor talán |
mikor a lámpákat el szoktuk |
oltani meg akart vagy talán |
unokák is kezdenek jövögetni |
nem volt könnyű még ebben a |
mai világban sem öt leányt |
ünnepek s nem voltak igazán |
|
Mikor szülőföldje határát megpillantja
a szívem kolumbusz árbockosárból |
|
minden más táj csak óceán |
|
|
Változatlan változat
bár a mennydörgés tovagördült |
s a villámok elsisteregtek |
állok esténként mégis őszült |
fejjel is félő kisgyereknek |
|
s egy hosszú éjen át hiába |
daloltam sírtam kiabáltam |
|
|
Négyszemközt estefelé
miként a szokásból lassan kivesző |
házasember-nótát járják olykor |
az illedelmes falumbéliek |
tűzzel még de hejehuja nélkül |
s inkább az emlékek mint a muzsika |
melegétől el-elbotló hangon |
mondanak ezt-azt mondanék én is |
fel-felparázsló szemedbe nézve |
mondanám amit a kéz a vállon |
el szokott mondani amikor |
csak ketten vagyunk a földön |
|
Halott delfin
fejét már lerágták a part |
|
szemfényvesztősdit játszik |
|
mitológiák buzogánya döng |
|
vadul a tenger kis homok- |
várainkat egytől-egyig elönti |
|
|
Öregek
ülnek a kopárló fák alatt |
térdeik között egy-egy pálca |
(sose lesz többé bot belőlük |
legfönnebb egy ronda kutya |
a kölyök még komiszabb lesz |
szamárfület mutatva s röhögve |
hajlik el – apróka kopogások |
pörölnek fogatlan motyogással |
aztán újra a padok valamelyikére |
nyugszik a trottyos nadrág s a |
térdek közé a bot mintha ki se |
mozdultak volna a képből) |
|
nagy messze fönn a kopárló fák fölött |
sugárhajtású gép íveli át a |
visszhangos eget s mire a fejek |
lassan a hang irányába törnének |
már csak a hosszú csóva mutatja |
|
más járat indul most a félig csukott |
pillák alól fénynél sebesebben oda |
ahol egy lustán szénát szálalgató |
szürke szamár volt az ősz |
és a favágó gép s a kés-alá-hízott |
süldők visításával kélt a szelíd |
|
|
Pehely
most már bizonyos hogy örökre |
elmarad abban az álombéli |
menedékházban az álmodott |
|
Folytonosság
pogány templom később keresztény |
mutatja még egy-két mohos darab |
|
most csak hely fű fa és bokor |
tenyészget csöndjében élni akar |
akármikor jössz itthon van az isten. |
|
|
Egy csokor orgona mellé
Jékely Zoltánnak szeretettel
csupán egy ajkon szól már |
|
hoztam egy csokor orgonát |
|
|
Noé bárkája felé
a Nagy Imre-festmény hátára
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. |
A szavakat is. Egyetlen szó, |
egy tájszó se maradjon kint. |
|
Zuhoghat akár negyvenezer nap |
és negyvenezer éjjel, ha egy |
furdalás sem követi a bárkát. |
|
És akkor majd a megőrzött, |
|
|
Ló és lovas
meg-meghajlik a föld alatta |
|
s két elszántan szorító térd |
|
a zubogó patakot hallod-e |
|
|
Nomádok
szakállas fiatalember nyakában erre- |
arra nézdelő pufók legényke kétfülű |
mózeskosár tart ringó hidat a nagyokat |
öltő farmeres-facipős apa s a mellette |
szaporázó farmeres-facipős szép ifjú |
anya között szatyor és táska degeszre |
tömve hőpalack csecsemőtápszeres dobozok |
dudorodnak tartja a két biztos csukló a |
hidat alszik a kicsike akár az anyaméhben |
suhan suhan alatta az aszfalt minden |
szemetével s a púpos hátizsákzsebből |
messze-fehérlik a boldog béke útlevele |
|
Arany Jánosra gondolva
kenyerem javát már megettem |
útjaim nagyját már megjártam |
útfélen fekszem őszi fának |
|
fogam között egy szál vadrozzsal |
szememben a tündöklő éggel |
kévém-bekötni majd az isten |
|
|
Szürkület
beállt a szürkület a röptér |
fölött az ég akár egy földetért |
szagát hozza-viszi a szél |
elégiákba landolnak az ódák |
|
Félszeg ballada
A föl nem szállt repülőgépről
Balázs Imrének
pedig roppant ügyes kezű fiú volt |
mondotta a festő mentegetőzve |
repülőgépet is fabrikált igazi |
egy nyáron át fúrta-faragta |
|
se volt még akkor hogy vissza- |
felé számoljak én is mint a startoló |
rakétákat vezénylő személyzet |
|
emlékszel még a repülőgépre |
|
csak egy féldecit kapjunk be |
csak egy-egy felet és mehetsz |
|
emlékszel még a repülőgépre |
|
csak egy-egy felet becsszó |
csak egy felet hogy legyen kerek |
kereken kettő és fél hihihi |
|
emlékszel még a repülőgépre |
|
emlékszem hogy a múltkor is siettél |
hogy siettél pedig te rendes kisfiú |
voltál valamikor amikor még nem |
siettél ennyire na pá neked |
és önnek is uram tiszteletem |
|
pedig mondom még repülőgépet is |
milyen gyönyörű repülőgépet |
|
a képek a képeim nem falra valók |
szólalt meg újra három utcányi |
|
az a repülőgép ha fölszállhatott volna |
nem mondtuk csak gondoltuk |
|
|
Versek a vers körül
Bori Imrének
Széljegyzet lábjegyzettel
riszálják magukat tetszetős |
interjúkban riszálják magukat |
európa boldog költői egymással |
különböző pózaiban alkotási |
|
szárnyas csikaik megannyi |
nekem pedig savanyú a szöllő |
|
|
tenyérbe-szegett tarkóval |
|
se gesztusuk se gusztusuk |
|
|
Hajnal felé egy déli városban
A költészet íratlan szolgálati szabályzatából
portyán előörsön felderítőben igazi |
szuronyt tűzünk igazi puskára igazi |
gránátot akasztunk a derékszíjra és |
még a nyomjelző lövedékünk is éles |
|
mert az avantgarde lényege mindig a töltés |
|
(anarchista közbekiáltás:) |
meg kell szüntetni az egyes szám első személyt |
vesszenek a közérzet nélküli szavak! |
|
hátra a dobbal majd a parádén |
szóljon bár ott se erősen |
|
|
Ellenvers avagy folytatás
hosszú tél ne dideregtess |
|
ki megfagyott ki megfutott |
|
azt se bánná már ha vadász |
aj mivé lett a nyári szép |
|
csonttá fagyott a szabadság |
társa sincs hogy belemarna |
|
|
már annyi minden költészet e földön |
házak hidak gépek és röpterek |
hogy lassacskán azon kell eltűnődnöm |
miért is írunk pajtás verseket |
|
s van-e vajon költészet még a versben |
vagy már régen elinalt megszökött |
nem ül a rímek bilincsébe verten |
s a versek kongó cellák börtönök |
|
hová csak jámbor múzeumi nézők |
tekintgetnek be egy-egy ünnepen |
ójjégatni a sárarany s a mélyzöld |
rozsdával díszes üres rímeken |
|
míg a költészet ezer más alakban |
éli világát tudósok mérnökök |
mívelik már számokban vonalakban |
jelenti már magát ég és föld között |
|
már annyi minden költészet e földön |
házak hidak gépek és röpterek |
hovatovább azon kell eltűnődnöm |
írunk e még valaha verseket |
|
de hát a múzsák és mi mind a költők! – |
alkalmazottak valamennyien |
a múzsák tisztes öreg jegyszedőnők |
s a költőkre nem figyel senki sem |
|
|
rajtad is áll hogy a verseim |
jól időzítve repeszdarabokká |
|
|
Befonnak egyszer téged is |
idegen lesz majd és hideg |
elgurulsz mint egy villamos |
utánad felgörbül a vágány |
|
kit érdekel hogy erre jártál |
|
hallgattam az ágoston-rendiek |
fehérre meszelt templomában |
|
gyertyájának is csak korma |
kezében egy szál virággal |
|
Mondják hogy ítéletidő tombolt |
összeért a temető s a mennybolt |
vízszintben állt ösvénnyel az árok |
egymást se látták a gyászhuszárok |
toccsantak térdig tövig derékig |
senki se látta mégis beszélik |
és a sírok is mint a leláncolt bárkák |
táncoló farukat föl-le-föl dobálták |
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó |
s hogy elúszott volna akkor a koporsó |
|
Menjen innen kis vörös gömböc |
rúgott felé a fitos kis kóristalány |
és wolfgang amadeus mozart |
a megszégyenítéstől még vörösebben |
a gnädige frau nem győzte várni |
a kocsi nemsokára visszajön |
hajolt földig a cseh portás |
és wolfgang amadeus mozart |
föltekintett a csillagokra |
a csillagok épp akkor kezdtek |
fürödni a fölérkezett muzsikában |
és wolfgang amadeus mozart |
|
heréltek zengik az ő dicsőségét |
csupa semleges hang neutrum |
|
Mondják sőt írja az histoire de la musique |
encyclopédie de la pléiade egyébként |
kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt |
lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki |
franciául nem értené szívesen magyarra né- |
metre vagy románra fordítja azt a részt |
hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása |
szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines |
civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos |
törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának |
egyedül mozart zenéje hallatán kezdték |
|
hallgattam az ágoston-rendiek |
fehérre meszelt templomában |
|
szórhat szikrát a favilla |
|
tüzet immár sokat láttunk |
poklok poklára is szálltunk |
|
bűn bűn alól új bűnt vedlik |
s nem tudhatjuk vajon meddig |
|
s mint bűnhődtünk azt is végül |
nem róják-e vissza vétkül |
|
lám a kétség belénk dobban |
mi sem marad megtorlatlan |
|
Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán |
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának |
négy szép gyermeke maradt a romok alatt |
éves korukban ölték meg őket |
mondja el minden esztendőben a feleségem |
amikor már idáig ér a naptár-igazítással |
|
poklot miattuk ki reszket |
aki győzőtt aki vesztett? |
|
bűn a vég és bűn a kezdet |
|
Kezdem megszokni hogy a kéz |
nehezen moccan kézfogásra |
|
még szelídnek indul a szó |
de már a mondat enyhén karcos |
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz |
|
jó volna kezet rázni ismét |
s a vállat átölelni testvér |
mielőtt bután el nem esnék |
mielőtt bután el nem esnél |
|
Én királyom nagy királyom |
gyertyámat most érted gyújtom |
szál virágom néked nyújtom |
|
mennyben s pokolban szószóló |
|
|
|