A nevettető Kálnoky László

Vajon minek köszönhetjük, hogy java költőink oly szívesen élnek a humorral? Minek köszönhető, hogy Az emberek költője, Vörösmarty meg tudta írni a Csongor és Tündében a népszínműfigurák karikatúráit, jóval a népszínmű elterjedése előtt? Mi a titka annak, hogy a szabadság költő-hérosza, Petőfi írta a romantikus eposzról a legmulatságosabb stílusparódiát, A helység kalapácsát? Miért épp a tragikus balladák írója, Arany tudta megírni a legvígabb verset, A fülemilét?

E kérdések jócskán kiterjeszthetők a huszadik század költőire, köztük a tíz éve meghalt Kálnoky Lászlóra. Elmondhatjuk, hogy ez a sokszor téves egyoldalúsággal – bár nem alaptalanul – „pesszimistának” mondott költőnk a modern magyar költészet egyik legnagyobb nevettetője. Shakespeare-paródiáját, a XIX. Henrik sorait a hatvanas évek óta ma is számosan fejből idézgetik; a múlt század irodalmi szellemében fogant drámafordítások öblös pátosza – melyet a paródia halandzsaszövege oly kitűnően utánoz – méltán ingerel minket nevetésre.

Főként a költő utolsó tíz évében szaporodtak meg bőven fűszerezett – s némelyeknek szemet csípő – epigrammái, és a hetvenes-nyolcvanas évek korérzületét kifejező groteszkjei. Ekkor írta meg oldott, adomázó és anekdotázó stílusban ifjúkori emlékeiből azokat a mulatságos históriákat, amelyek vele vagy a környezetében élő emberekkel estek meg szülővárosában, Egerben, vagy már a negyvenes, ötvenes évek légkörét árasztó fővárosban. Az irodalmi lapok, folyóiratok olvasói kedvtelve idézgették verseit, szállóigeszerű poénjait, szójátékait. Saját, kissé csúfondáros szavával mondva, „sznobjaink jobbjai” már nemcsak a híres műfordítás-paródia szerzőjeként beszéltek róla, hanem az Egy magánzó emlékirataiból, a Homálynoky Szaniszló történetei és „újabb történetei” írójaként is. És számosan fölfedezték – vagy újra fölfedezték – maguknak, mint seregnyi „pokoljáró” mű és irodalmi „bohóctréfa” költőjét. Merthogy „Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni”, ha clownnak maszkírozva is.

A Mágus Kiadó által megjelentetett költemények, amelyeket Kálnoky Lászlóné válogatott az életműből, e poézis vidámabb oldalát mutatják meg. Arról vallanak ezek a művek, hogy a költő a műveiben is meg tudta csillogtatni ragyogó humorérzékét, amellyel társasági emberként sosem fukarkodott. Szerette szórakoztatni környezetét, s öröme telt abban, ha megnevettette az embereket. Humora sohasem felszínes csillogás. Mint a nagy nevettetők általában, ő sem csupán a vigasztalás eszközéül, hanem az igazmondás, az erkölcsi igazságtétel, a lelki, szellemi szabadság hajlékony pengéjű, de éles fegyveréül is használta az élcet, a szatírát. Öniróniája kitűnő orvosság a hiúság, sértődékenység és önsajnálat oly gyakran tapasztalható nyavalyái ellen. Meg-megfricskázza az irodalmiaskodó és tudományoskodó – vagy csak egyszerűen fontoskodó – nagyképűséget; a természetes és józan gondolkodásra szoktat. Azzal, hogy a dolgokat a fonákjukról is megmutatja, arra mutat példát, hogy ne dőljünk be könnyen az álcázott hazugságoknak.

Sok más értékkel együtt ezt hagyta örökül utókorára. Szükség is lesz rá mindig. A humor ugyanis a világ megismerésének, ha nem is a könnyebb, de a naposabb oldala. Talán ezért éltek vele nagyjaink mindig szívesen.

 

Alföldy Jenő