Vezérek

Felbődült a sziréna és markába nevetett az ördög. A sziklapince boltjain az ágyúk ordítása dörgött. Sunyi rabszolgahad lapult oly gyáván, hogy még félni sem mert. E törpe kor vezéreit figyeltem, a három nagy embert. Egyik rövid zekét viselt és vadászkalapot, legényest s műkő-szobor vonásain a korlátoltság volt a védjegy. A másik puffadt volt, sötét haján pomádé fénye villant, bár távoli üzemzavar hunyorgatta a sárga villanyt. A Véreb volt a harmadik, kivel beteljesült a szép kör, izzott vörös disznószeme a hamis próféták dühétől. Ha telefon szólt, fejüket izgatottan előretolták és a híreket ideges orrcimpájukkal szimatolták. Közben csend volt, anyagszerű, pépes, nyomott csend szállt le és e csendben hangzott a lecsapó bombák közelgő dörrenése. Hogy mily paránynak láttam ott a három óriást, ki hinné? Van, kit a távolság nagyít, mást a közelség tesz kicsinnyé.