Felvonulás magyar módra

 

 

 

 

Felvonulás magyar módra

Jacques Prévert szellemének és szellemében

 
egy Kossuth-szakállas kisfiú egy hátulgombolós öregúrral
egy áramvonalas kulacs egy csikóbőrös versenyautóval
egy lelombozódott birkapörkölt egy felpaprikázott adóalannyal
egy hortobágyi rinocérosz egy állatkerti délibábbal
egy zöldből pirosra váltó szélhámos egy minden hájjal megkent villanyrendőrrel
egy árvalányhajas szilvásgombóc egy ínycsiklandó pörge kalappal
egy példamutató gatyamadzag egy csomóra kötött családapával
egy sörétes csusza egy túrós puskával
egy bolhalovas egy lemezidomárral
egy szakképzett pálinkásüveg egy félig kiivott agronómussal
egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával
egy nagymenő pulykamell egy szalonnával spékelt táncdalénekessel
egy talprongáló egy telefonfülkenyalóval
egy csokoládés vegyszer egy gyomirtó palacsintával
egy házőrző lepke egy káposztakutyával
egy alanyi gulyás egy bográcsköltővel
egy másodfokú egyenlet gyógykezelése egy hasmenés végeredményével
egy orrfacsaró honleány egy szép lelkű rövidszivarral
egy toprongyos hősszerelmes egy jól öltözött csőlakóval
egy vitamindús takarítónő egy illemhelyi üdítőitallal
egy tarka tollú prózaíró egy sematikus törpepapagájjal
egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal
és egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével

 

 

 

Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember

Latyakos az út, csupa kátyú.
Recseg az ócska fakerék.
Sánta ökör sovány gebével
húzza az ország szekerét.

 

 

 

Vezérek

Felbődült a sziréna és
markába nevetett az ördög.
A sziklapince boltjain
az ágyúk ordítása dörgött.
Sunyi rabszolgahad lapult
oly gyáván, hogy még félni sem mert.
E törpe kor vezéreit
figyeltem, a három nagy embert.
Egyik rövid zekét viselt
és vadászkalapot, legényest
s műkő-szobor vonásain
a korlátoltság volt a védjegy.
A másik puffadt volt, sötét
haján pomádé fénye villant,
bár távoli üzemzavar
hunyorgatta a sárga villanyt.
A Véreb volt a harmadik,
kivel beteljesült a szép kör,
izzott vörös disznószeme
a hamis próféták dühétől.
Ha telefon szólt, fejüket
izgatottan előretolták
és a híreket ideges
orrcimpájukkal szimatolták.
Közben csend volt, anyagszerű,
pépes, nyomott csend szállt le és e
csendben hangzott a lecsapó
bombák közelgő dörrenése.
Hogy mily paránynak láttam ott
a három óriást, ki hinné?
Van, kit a távolság nagyít,
mást a közelség tesz kicsinnyé.

 

 

 

Egy vezér, két mellszobor

1956 nyarán Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű pályatársam
különös eseményeknek volt fül- és szemtanúja.
Egy délután, csak úgy találomra, bekapcsolta a rádiót,
és legnagyobb meglepetésére népünk bölcs vezérének,
Mátyási Rókusnak hangját hallotta, aki éppen bejelentette,
hogy megrendült egészségi állapota miatt lemond minden tisztségéről,
és elhagyja az országot. Szaniszló később
arról értesült, hogy magas rangú személyek
érkeztek egy baráti országból, és értésére adták
Mátyási Rókusnak, hogy az ottani klíma
jobbat tenne neki, s a lehető leggyorsabban
magukkal is vitték hazájukba. A következő napok egyikén,
a könyvkiadó vállalat folyosóján, ahonnan
ajtók nyíltak, balra az utca, jobbra az udvar felőli helyiségekbe,
köztük Homálynoky Szaniszló szobájának ajtaja is,
de ablakok hiányában a folyosón annál nagyobb
sötétség uralkodott, minél tovább haladt az ember
– elvégre a lektor is ember –, szóval; a folyosó
legsötétebb végében álló, üres könyvállványon
Mátyási Rókusnak két, szakasztott egyforma
gipsz mellszobra jelent meg, amelyeket,
mint már fölöslegessé vált tárgyakat, eltávolítottak
a vállalatvezetőnek és helyettesének
szobájából. Úgy állt ott a két mellszobor,
mint valami félhomályos kirakatban.
Stílszerűen, hiszen a politikus, aki mintájukul szolgált,
maga is szeretett kirakatokat rendezni,
ámbár e kirakatok látványosságai nem mellszobrok,
hanem élet-halálra menő politikai perek
voltak. De visszaemlékezett dunántúli születésű pályatársam
egy régebbi kirakatra, helyesebben fényképkiállításra is,
egy másik intézménynél, még könyvtáros korából,
amelyik ezt a címet viselte: „Mátyási elvtárs
élete képekben.” A képsorozat elején
látható volt Mátyási Rókus, mint hároméves,
kissé mafla arcú, karikalábú, szalmakalapos kisfiú,
annyira szelíd és ártalmatlan jelenség,
hogy a képkiállítás egyik női szemlélője
nem tudta titkolni elragadtatását, és hangosan felkiáltott:
„Jaj! Eszem azt a kis pofáját!” Mivel Szaniszló kolléganője
tagjelölt volt, meg is indult ellene
a pártfegyelmi eljárás, Mátyási elvtárssal szembeni
tiszteletlenség címén. A fegyelmi bizottság,
tekintetbe véve az enyhítő körülményeket,
mindössze szóbeli megrovásra ítélte
a vétkest, meggondolatlan érzelemkitörése miatt.
Most azonban a két szakasztott egyforma mellszobor mellett
Szaniszlónak legalább háromszor-négyszer
kellett elhaladnia naponta, mert a szerkesztőségi titkárság ajtaja
éppen a könyvállvánnyal szemben nyílott.
Második útjakor Szaniszló észrevette,
hogy a mellszobrokat valaki orvul
szembeállította egymással, úgyhogy orrhegyük
összeért, és Mátyási Rókus Mátyási Rókussal
farkasszemet nézett. Szaniszlót meglepte a váratlan látvány,
de nem nyúlt a szobrokhoz. Azonban egy óra múlva
ismét dolga akadt a titkárságon, és akkorra
már visszafordította valaki a szobrokat
eredeti helyzetükbe. Homálynoky Szaniszló
nem tartotta magát illetékesnek a beavatkozásra.
Úgy vélekedett, hogy a nagy Kirakatrendező pályafutásának
első és második fele között túlságosan is éles
a cezúra. A világnézetéért sok-sok évi börtönt
és keserves vallatást szinte már az akasztófa
árnyékában is vállaló forradalmár személye nehezen volt összeegyeztethető
a későbbi hatalmaskodóval, a gyümölcsöt teremni nem hajlandó
narancs- és citromligetek urával,
a potenciális vetélytársakkal, a képzelt ellenséggel is
könyörtelenül leszámoló pártvezérrel.
Ezért Homálynoky Szaniszló a döntést a távoli jövendő
történészeire és lélekbúváraira bízta, akik majd többet fognak
tudni az indítóokokról, mint ő, a jelentéktelen
kiadóvállalati alkalmazott, akinek szíve vágya
volt a függetlenség, de a hatalmat
elutasította volna. (Igaz, soha föl sem kínálták neki.)
Másnapra azonban a két mellszobrot
megint szembefordította egymással az ismeretlen tettes,
valaki más pedig még ugyanazon a napon visszafordította őket.
Dunántúli születésű pályatársam megállapította, hogy Mátyási Rókusnak
eszerint az ő munkahelyén egyaránt vannak
ellenségei és hívei. A szoborfordítgatók valószínűleg
gyorsan és vigyázatlanul végezték munkájukat. (Nyilván féltek
a rajtaütéstől.) Úgyhogy mindkét mellszobor orrahegye
hamarosan kopni és töredezni kezdett, hiszen a gipsz
nem olyan szilárd anyag, mint a márvány. Körülbelül egy héten át
tartott a két párt huzakodása. Egy hétfői napon Szaniszló
üresen találta a könyvállványt. A mellszobrokat
ismeretlen helyre szállították. Pályatársam
próbálta ugyan titokban kinyomozni, hova lettek,
de nyíltan kérdezősködni nem mert. Tehát a szobrok
új rejtekhelye örök titok maradt számára.
Csak egyet tudott biztosan: nem eredtek útnak
annak nyomában, akit ábrázoltak. Köztudomású ugyanis,
hogy a mellszobroknak, noha talpon állnak,
soha sincsen lábuk.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]