Bíbornokok és Japánok

Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt
velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb
kerülgethetem, mint macska a forró kását.
Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény,
egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis
eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan tulajdonsága,
akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében
enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más,
csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején
még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén
álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap
nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal ékeskedő
melléklettel kedveskedett olvasóinak,
de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is
vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott
képes mellékletet csatolt. Egy napon
anyám futólag rápillantott a melléklet
első oldalára, melynek teljes szélességében egy
vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok
tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el
a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst
(valójában reverendát) viselő alakok sorát látta,
a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten.
„Nini, japánok!” – mondta anyám, mire én aki jobban szemügyre
vettem a képet, kacagni kezdtem: „Dehogy japánok!
A római pápa és a bíbornokok!” Anyám is tüzetesebben
megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett
a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban
én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet,
és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon,
pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb
a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve,
valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot
pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló,
földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is
láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai
újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot
olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk
a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni
és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok
jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó-
eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának
változásaira. És ez bizonyára igaz lehet,
hisz máskülönben bolondok lettek volna,
ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű,
kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol,
hogy a század elején a lélekbúvároknak
sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony,
aki negyven fokos lázban, önkívületben
Homérosz hexametereit kezdte skandálni
görög nyelven. Végül kiderítették,
hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán,
és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget
az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén,
mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem
ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia
létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán
hallott valamit félfüllel a rádió hírei között
a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról),
de nem figyelt oda, csupán a kép távoli,
látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan
emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek
a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók
mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet,
mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel
traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom,
hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek,
semmint a szépség érdektelenségének
szomorú fölfedezője.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]