Több dolgok vannak földön és egen
N. Egon utolsó utazása
| Mikor azok a különös, a legmagasabb embernél is |
| fél méterrel nagyobbra nőtt lények szokatlan egyenruhájukban megjelentek, |
| eszeveszett zűrzavar tört ki a budai hegyvidéken épült |
| tudományos intézetben. A fehérköpenyes asszisztensnők |
| halálra rémülten futkostak ide-oda a folyosókon, |
| a tudományos munkatársak sietve visszahúzódtak |
| a laboratóriumba vagy munkaszobájukba, |
| és magukra zárták gyorsan az ajtót. A jövevények |
| zavartalanul haladtak át N. Egon titkárnőjének szobáján, |
| aki szintén kereket oldott, csak az agg tudós |
| maradt ülve évtizedek óta őrzött íróasztalánál, ahová |
| negyven évvel ezelőtt kutatómunkájával szerzett érdemei juttatták, |
| az utolsó tíz esztendőben pedig |
| régi tekintélye és előnyös összeköttetései |
| tartották vissza, mint mentőöv a vízbefúlástól |
| az úszni nem tudót. N. Egon ugyanis rabja volt |
| a hatalom mákonyának, s a nála is hatalmasabbak |
| elnézték baklövéseit. „Miért jöttek?” – kérdezte |
| a váratlan látogatóktól, mire egyikük azt felelte: |
| „Azért, hogy elragadjuk önt.” N. Egon |
| ekkor figyelmesebben megnézte őket, akik foszforeszkáló |
| egyenruhát és bukósisakot viseltek. |
| „Idegen égitestről valók, annyi biztos,” – gondolta, |
| titokban reménykedve, hogy az emberfölötti lények |
| szíjakkal leszorított, feszes zubbonya alatt talán |
| hófehér szárnyak is rejtőznek. Mégse támadt |
| a legcsekélyebb mehetnékje sem. Teljes erővel íróasztalába |
| kapaszkodott. A látogatók hónaljánál fogva fölemelni igyekeztek, |
| de meglepődve észlelték, hogy az aggastyán ujjai |
| belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig, |
| két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér. |
| A pilótákra vagy repülőgép-szerelőkre emlékeztető külsejű |
| idegenek ekkor ismeretlen szerszámokat |
| vettek elő táskájukból, és kivájták N. Egon gyökeret eresztett |
| görcsös ujjai körül az asztallapot, |
| lábfeje körül a parkettát, s kiszabadították végtagjait |
| anélkül, hogy megsebezték volna a sérthetetlen főigazgatót, |
| sőt bámulatos gyorsasággal el is tűntették munkájuk nyomait. |
| Az íróasztal és a parkett éppoly sima és fényes lett hamarosan, |
| mint beavatkozásuk előtt. Azután két karjánál fogva átvezették |
| a titkárnő üres szobáján N. Egont, végig a kihalt folyosókon, |
| ahol az ajtók mögül pisszenés sem hallatszott. |
| N. Egon eközben segítségért kiáltozott, de látva, hogy nem akad |
| vállalkozó, erőt vett magán, s most már némán |
| haladt kísérőivel le a lépcsőn, az intézet |
| tágas parkjába, ahol valami, helikopterre emlékeztető, |
| de annál sokkal modernebb, jövő századbeli jármű |
| várakozott. „Hát nem tüzes szekéren |
| ragadnak el?” – kérdezte N. Egon a társainál csillogóbb rangjelzést |
| viselő vezetőtől. „A tüzes szekér nem |
| a mi asztalunk. Bár az ön kényes stiláris érzéke |
| nyilván képzavarnak minősíti ezt a fogalmazást. |
| De úgy tudom, a konkurrens cégnél sincs már divatban.” |
| „És hová visznek?” – kérdezte aggodalmasan N. Egon. „Egy óriási |
| lakótelepre, mely az emberiség nagyobb felének |
| ad otthont,” – válaszolt a vezető. |
| „Ugye, kényelmes helyet kapok?” „Tudja, a kényelem viszonylagos,” |
| – mondta erre a közlékeny óriás. „Egyet azonban garantálhatok: |
| a távfűtő művek üzemeltetésében még sohasem történt fennakadás, |
| ami korántsem mondható el a földi lakótelepekről.” |
| Beszálltak, N. Egont közrefogva, és a helikopter, |
| vagy minek nevezzem, gyorsan haladt. N. Egon hamarosan |
| megállapította, hogy jócskán kívül járhatnak már a naprendszer határán. |
| Mivel széleskörű természettudományos műveltséggel bíró férfiú volt, |
| minden tudhatót tudott a fénysebességről, a kvantummechanikáról, |
| a speciális és az általános relativitás elméletéről, azt is tudta, |
| hogy a világűrben a fölfelé és lefelé megkülönböztetések |
| értelmüket vesztik. Egyszerre mégis különös érzés |
| kerítette hatalmába. Gyomrában azt a furcsa süllyedést |
| érezte, mint gyermekkorában a hullámvasúton, |
| mikor a legmeredekebb lejtőn futott le, szinte zuhanásszerűen a kocsi. |
| Voltaképp csak ekkor ébredt rá, kik és hová viszik. |
|
Bíbornokok és Japánok
| Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt |
| velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb |
| kerülgethetem, mint macska a forró kását. |
| Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény, |
| egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis |
| eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan tulajdonsága, |
| akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében |
| enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más, |
| csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején |
| még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén |
| álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap |
| nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal ékeskedő |
| melléklettel kedveskedett olvasóinak, |
| de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is |
| vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott |
| képes mellékletet csatolt. Egy napon |
| anyám futólag rápillantott a melléklet |
| első oldalára, melynek teljes szélességében egy |
| vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok |
| tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el |
| a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst |
| (valójában reverendát) viselő alakok sorát látta, |
| a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten. |
| „Nini, japánok!” – mondta anyám, mire én aki jobban szemügyre |
| vettem a képet, kacagni kezdtem: „Dehogy japánok! |
| A római pápa és a bíbornokok!” Anyám is tüzetesebben |
| megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett |
| a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban |
| én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet, |
| és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon, |
| pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb |
| a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve, |
| valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot |
| pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló, |
| földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is |
| láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai |
| újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot |
| olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk |
| a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni |
| és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok |
| jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó- |
| eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának |
| változásaira. És ez bizonyára igaz lehet, |
| hisz máskülönben bolondok lettek volna, |
| ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű, |
| kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol, |
| hogy a század elején a lélekbúvároknak |
| sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony, |
| aki negyven fokos lázban, önkívületben |
| Homérosz hexametereit kezdte skandálni |
| görög nyelven. Végül kiderítették, |
| hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán, |
| és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget |
| az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén, |
| mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem |
| ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia |
| létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán |
| hallott valamit félfüllel a rádió hírei között |
| a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról), |
| de nem figyelt oda, csupán a kép távoli, |
| látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan |
| emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek |
| a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók |
| mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, |
| mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel |
| traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, |
| hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, |
| semmint a szépség érdektelenségének |
|
Az egerésző anyós, avagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát?
| Egy kora őszi napon, kisebb bevásárlások után, |
| feleségem társaságában, betértem valahol a város szivében |
| egy népszerű, ízletes kosztjáról és szolíd árairól ismert, |
| zsúfolásig telt sörözőbe ebédelni, ahol első pillantásra |
| reménytelennek látszott a helyzet, de hirtelen |
| fölfedeztem, hogy az egyik hatszemélyes asztalnál |
| egyedül üldögél egy meglehetősen idős hölgy. |
| „Vár-e valakit, asszonyom? Vagy megengedi, hogy asztalához üljünk?” |
| „Igen. Várok többeket is, de kettőjüknek még akad hely.” |
| Előre kell bocsátanom, hogy körülbelül másfél órát |
| töltöttünk ott, részben a vontatott kiszolgálás, |
| részben az egyre érdekfeszítőbbé váló beszélgetés |
| miatt, de senki sem jött. Akiket az idős hölgy |
| várt asztalához, nyilván nem voltak már földi szemmel láthatók. |
| Talán mellénk telepedett testtelen árnyalakjuk, az idős hölgy |
| talán látta is őket, akiket mi nem észlelhettünk fogyatékos |
| emberi érzékszerveinkkel, ámbár időnként |
| gyanúsan meg-meglebbentek a papírszalvéták, az abrosz |
| szegélye, sőt a kések, villák, kanalak is |
| össze-összekoccantak. Igaz, hogy odakint |
| dübörögve rohantak tova az autóbuszok, és a látszólag |
| cél nélkül futkosó pincérek is meg-meglökték |
| olykor asztalunkat, egyszóval, |
| nem történt olyasmi, amit kétségen kívül |
| okkult jelenségnek tarthattunk volna, de én mégis |
| éreztem valami hátborzongatót, az idős hölgyben |
| volt valami szellemszerű, helyesebben, |
| mintha régmúlt évtizedekből |
| tévedt volna ide, és mintha láttam volna már |
| a mozdulatot valami kopott, régi némafilmben, |
| ahogy borospohara tartalmát belelöttyintette |
| az erőlevesbe, mondván: „Nagyon forró ez a leves.” |
| Majd egy mellettünk szélsebesen eliramló |
| fiatal pincértől egy adag túrós csuszát és újabb deci bort |
| rendelt, de olyan megfakult, szinte már síri hangon, |
| hogy az éttermi alkalmazott látszólag meg sem hallotta |
| tovasietőben, csakhogy igen éles füle lehetett, mert nemsokára |
| hozta a csuszát, a bort, majd kevéssel utóbb |
| a mi ebédünk is megérkezett, |
| s hozzáláttunk. „Ön már nem fiatal,” |
| fordult hozzám az öreg hölgy, „és mégis a fiacskám lehetne.” |
| „Ezerkilencszáztizenkettőben születtem, asszonyom.” „Én meg |
| ezernyolcszázkilencvenegyben, tehát |
| igazam van. Sőt volt egy fiam, aki magával |
| éppen egyidős lenne, ha élne szegény.” |
| „Hát már nem él?” „Nem. Elpusztult a háborúban. |
| Ezerkilencszáznegyvenkettőben vonult be mint karpaszományos, |
| gépkocsivezető lett, mivel tudott vezetni. |
| A tiszteket fuvarozta. Egyszer egyedül maradt a kocsiban, |
| végigdőlt a vezetőülésen, és elaludt. |
| Hamarosan puskalövésekre ébredt. Támadtak a csetnikek, |
| hanyatt-homlok menekülnie kellett, beleugrott a Ferenc-csatornába, |
| ott ült, az iszapos vízbe nyakig merülve, |
| amíg be nem sötétedett. Súlyos beteg lett, |
| felhozták Budapestre, a katonai kórházba. Mikor az orvosok |
| lemondtak róla, leszerelték, engedéllyel |
| hazavihettem, otthon halt meg a karjaim között.” |
| „És milyen betegséget kapott szegény? Talán tüdőgyulladás |
| vitte el? Nem csoda. Hiszen nem volt még penicillin.” |
| „Nem. Nem kapott tüdőgyulladást, de a betegség |
| alulról terjedt fölfelé. Pincér, hozzon még egy deci bort!” |
| Én pedig így szóltam feleségemhez: „Jó lenne különben |
| ez a gombás szelet, csak nagyon zsíros. |
| Nézd, mennyi kövéret lefarigcsáltam róla. Én nem szeretem úgy |
| a kövérjét, mint Micike.” Az idős hölgy itt |
| közbevágott: „Tessék csak hazavinni Micikének a kövérjét. |
| Én ismerem a pincért. Magam is a vendéglátó iparban |
| dolgoztam sok-sok évig, sőt néha még most is helyettesítek |
| másokat, mint üzletvezetőnő. Nem dicsekvésből mondom, |
| de nyolcvannyolc évesen is megkeresem a havi ötezret, |
| nyugdíjjal együtt. Mindjárt kérünk papírt, |
| abban elviheti Micikének a húst. |
| Nagyon fog örülni.” „Sajnos nem lehet asszonyom. |
| Micike messze lakik, kint Rákosszentmihályon. Én meg nem vagyok |
| valami ügyes. Szétbomlana a csomag, és összezsíroznám a ruhámat. |
| De különben sem vihetném el. Micike nem eszik ételmaradékot. |
| Nincs rászorulva.” „Miért? Olyan sok egeret fog?” |
| „De kedves asszonyom, Micike nem macska, hanem az anyósom. |
| Nem fog egeret, legföljebb egérfogóval, |
| ha egy-egy néha betéved. De akkor sem eszik egérhúst.” |
| És nem tehetek róla, de láttam képzeletben Micikét, |
| amint hosszú karmot növeszt, és magamat mint menekülő egeret, |
| útban a lyuk felé. Megborzongtam a gondolatra, |
| és pontosan átéltem, amit egy egér érezhet ilyen válságos |
| pillanatban. Éreztem, hogy a torkom is kiszáradt, |
| és újabb pohár sört rendeltem. Azután egy újságárus közeledett. |
| Vettem valami képes hetilapot, feleségem nyomban lapozni kezdte, |
| az öreg hölgy pedig így folytatta a társalgást: „Nyolc gyermeket |
| szültem. Három ma is életben van. Úgy a hatvanas évek elején |
| írtam egy operettet is, elvittem Eisemann Mihályhoz. |
| Ő elolvasta, és egy hónap múlva azzal adta vissza: |
| maga nem tehetségtelen, csak későn próbálkozik. |
| Talán lehetne valamit kezdeni a darabbal, |
| ha valaki korszerűsítené a szöveget. |
| Maga az előbb irodalomról beszélgetett |
| a társaságában lévő fiatal hölggyel. Talán írónő a hölgy?” |
| „Nem. Ő a feleségem, de bevallom, magam amolyan íróféle volnék. |
| Sajnos, nincsen tehetségem az operetthez, |
| mást kellene keresnie.” „És nem is olvasná el a darabomat?” |
| „Attól tartok, céltalan volna, asszonyom. |
| Éppen elég idegen kéziratot |
| kell olvasnom. Operettszöveg-íráshoz nem értek. |
| És másik zeneszerző is kellene, hisz Eisemann Mihály |
| nincsen már az élők sorában.” |
| „Pedig éppen vele lett volna itt találkozásom,” |
| – szólt az öreg hölgy. „No, ha el sem olvassa az operettemet, |
| maga csak afféle firkász lehet.” A hölgy kora iránti tiszteletből, |
| mikor a párbeszéd ilyen kínosra fordult, |
| egy „pardon!” szóval fölkeltem az asztaltól, és elindultam |
| a mellékhelyiség felé. Mire visszatértem, |
| feleségemet egyedül találtam, a képes hetilapba |
| temetkezve. „Mikor ment el idős asztaltársnőnk?” |
| – kérdeztem. „Nem tudom. Szó nélkül távozott, |
| mialatt olvastam,” – felelte nőm. E percben |
| megpillantottam az asztalon a távozásom előtt rendelt pohár sört. |
| Csakhogy sör helyett valami zavaros, szürke folyadékot |
| láttam a pohárban. Megszagoltam. Nem kétséges, pocsolyabűze volt. |
| Hívtam a pincért. Ő is megbámulta és megszagolta |
| a folyadékot. „Bocsánat!” – szólt, miután elfintorította orrát, |
| és elvitte a poharat. Pánik fogott el, azonnal fizettem. |
| „Gyere!” – szóltam. S eltávoztunk menekülésszerűen. |
| Szörnyű gyanú fogott el. Ugyanis, ha a tudósok szerint, |
| harminc milliárd évvel ezelőtt a világegyetem |
| anyaga egy alig méternyi átmérőjű |
| gömbben sűrűsödött össze, mielőtt robbanásszerűen tágulni kezdett, |
| akkor a Ferenc-csatorna vize is összesűríthető egy söröspohárban. |
| Lehet, hogy az a szegény katona, az a velem egyidős fiatalember |
| kénytelen volt fejével is a víz alá bukni |
| a csetnikek golyói elől. S borzasztó rágondolni is, |
| mi történt volna vele, mi történt volna velem, |
| ha véletlenül meg találom inni? |
|
A haladás századában
| Bátran mondhatjuk, túl vagyunk a nagyján! |
| Hogy tudjuk, a Fiastyúk hány tojást |
| pottyant (ha pottyant) fényévente, hagyján. |
| Dicsőbb, hogy a ribizlihántolást |
|
| gépi erővel végezzük, mióta |
| látjuk, nagy ábrándunk nem volt hamis: |
| a hold felé száguld az űrpilóta |
| s nadrágjában elbújt a bolha is. |
|
| Reményeink csápjukat messze nyújtják. |
| Immár nem álom, mondjuk boldogan, |
| a felsőbbrendű emberfajta útját |
| egyengetőn növekvő sajthozam. |
|
| Békés gyarapodásunk néha untat, |
| de ez ellen is tettünk már sokat: |
| rájöttünk, mint robbantsuk fel magunkat, |
| miközben felrobbantunk másokat. |
|
| Pároztatunk cickánnyal denevért és |
| barnamedvével olasz agarat, |
| viszont a szárazföldi haltenyésztés |
| napjainkig megoldatlan maradt. |
|
|
|