A dalnok búja

 

 

 

 

Alkotás

Odakenem a sort,
ezt az öntapadó tapétát
kellő méretben a vers panelfalára.
Hátralépek. Munkámban elgyönyörködöm,
s odacsapom egy légycsapó hevületével
végül a csattanót!

 

 

 

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:
sohase költött, noha kotlott.
Hol járt, göröngyös volt az út,
s helyette is verslába botlott.
Mint falkából kimart vadállat,
rítt a sorvégről lemaradt rag.
Rímei párra nem találtak,
s végül is pártában maradtak.
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,
s átkot nyöszörögve kiáltott,
mit visszapöcköltek azonnal
fejére ügybuzgó szeráfok.
Nem boldogul a föld alatt se,
mert kötött formájú a kripta.
Lábvizek nimfája, fogadd be
lelkét szürke hullámaidba!

 

 

 

Harc a mulandósággal

A legnagyobb szerkesztők is halandók,
de még sokáig itt
botorkálnak közöttünk
két lábon járó tévedéseik.

 

 

 

Kettéhasadtan

 

„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”

Egy fülszövegből

 
Néha-néha az ember elbizony-
talanodik, ha versenyt fut a verssel,
egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel,
le az egyiken, fel a másikon.
Mert szembefutni maga az iszony
önnönmagunk felével, nemcsak egyszer,
de többször is. Ezért van, hogy az ember
elbizonytalanodik, el bizony.
Megváltó berregés vet véget ennek.
A manzárdszoba fél lakója csenget
a félemelet fél házmesterének.
Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem,
hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének,
ha újra eggyé válnak ők a liftben.

 

 

 

Egy ítészhez

Hétközéphelyi megbírálja L. B.-t:
verstermésünkből kiemelkedő
nagy kötetnek képes nevezni ő
szürke, középszerű szellemi termék
helyett a könyvet, mit valami harmad-
vagy másodrendű mester összetákolt.
S mert L. B. rólam írta azt a pár sort,
azóta többé nem lelek nyugalmat.
Tévedne L. B.? S én is szertelen
gőggel magamat túlértékelem?
A végső döntést, ím, reszketve várom.
Vajon másod- vagy harmad-rendbeli
mester vagyok? Míg Hétközéphelyi
föl nem világosít, kerül az álom.

 

 

 

Könyvhéten

X. ül. Szalad a perc, telik az óra.
Előtte cola, de bele se kóstol.
Tétlenül áll kezében a golyóstoll:
senki se vágyik dedikációra.
Hát nincsen már egyetlen olvasója?
Kínlódik, mint megfeszített apostol.
Hová elvonulhatna, nincs kolostor.
Szellemi árut nem mérnek kilóra.
Zúg a Duna, visszafordul nyugatnak.
A Mold(o)va hullámai kicsapnak,
ront-bont a népség, összedől a sátor.
X. is felkászálódik asztalától.
Szégyen marja, vagy a nemes harag?
Másnap nem dedikált, otthon maradt.

 

 

 

Kiszorítósdi

„Egy gondolat bánt engemet.”
Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy
nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis,
hogy ha egy versem valahol megjelenik,
mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát,
ami különben éppen ott jelenne meg.
No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék
következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban
vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást,
amit én szorítottam ki előzőleg. Persze,
ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik
ugyanannak a lapnak egy későbbi számában
vagy egy másik helyen. De a végtelenségig
nem mehet így, lévén a folyóiratok,
heti- és napilapok terjedelme véges.
Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul,
soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója
eredetileg az én versem volt; személy szerint
én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok
valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt
ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben
miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást.
Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét
mentette volna meg az a néhány száz forint,
amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent
művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek,
mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy,
más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát,
mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut,
hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el.
Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét.
Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák.
Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok,
érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások?
Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam!
Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem,
idióta módján, ti félreismert lángelmék,
egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek!

 

 

 

A dalnok búja

Repes a költő szíve! Megjelentek
összegyűjtött versei is. No, ki
volt a költő? Persze, Homálynoky.
Vették, mint a banánt vagy a cementet.
„Könyvem hiánycikk!” Önhitten merengett.
„Bár ötezer példányban nyomta ki
a »Kner«, hogyha keresi valaki,
hiába vág neki az üzleteknek.”
Egy év múlva újra a kirakat
polcán a könyv. Tán raktáron maradt,
hol sok kelendő mű feledve fekszik?
Úgy emlékszem, hogy fiatalkoromban,
mikor még a magánjogot magoltam,
hitelrontásnak hívták az ilyesmit.

 

 

 

Sznobjaink jobbjainak

Fontos-e a mellékes? Meglehet.
Sőt meglehet, hogy a legfontosabb.
Mellesleg szólva, a mellékes új
mellékeseket s a mellesleg is
új melleslegeket szül. Nem szabály ez,
csak következmény, már-már követelmény,
mit a költőnek tudni illenék.
S a többit is, a fenntartásokat,
a módosítást, a frissen leírt
állítások azonnali
felülvizsgálását, és ráadásul
tudni illik, hogy a központozás
egyenrangú a mondanivalóval,
sőt néha még több. Természetesen
mindennek az ellenkezője is
igaz, mert medvecukorhoz hasonló
a költészet: édes is, savanyú is.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]