Alkotás
kellő méretben a vers panelfalára. |
Hátralépek. Munkámban elgyönyörködöm, |
s odacsapom egy légycsapó hevületével |
|
Egy rossz költő halálára
sohase költött, noha kotlott. |
Hol járt, göröngyös volt az út, |
s helyette is verslába botlott. |
|
Mint falkából kimart vadállat, |
rítt a sorvégről lemaradt rag. |
Rímei párra nem találtak, |
s végül is pártában maradtak. |
|
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj, |
s átkot nyöszörögve kiáltott, |
mit visszapöcköltek azonnal |
fejére ügybuzgó szeráfok. |
|
Nem boldogul a föld alatt se, |
mert kötött formájú a kripta. |
Lábvizek nimfája, fogadd be |
lelkét szürke hullámaidba! |
|
|
Harc a mulandósággal
A legnagyobb szerkesztők is halandók, |
két lábon járó tévedéseik. |
|
Kettéhasadtan
|
„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”
Egy fülszövegből
|
Néha-néha az ember elbizony- |
talanodik, ha versenyt fut a verssel, |
egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel, |
le az egyiken, fel a másikon. |
|
Mert szembefutni maga az iszony |
önnönmagunk felével, nemcsak egyszer, |
de többször is. Ezért van, hogy az ember |
elbizonytalanodik, el bizony. |
|
Megváltó berregés vet véget ennek. |
A manzárdszoba fél lakója csenget |
a félemelet fél házmesterének. |
|
Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem, |
hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének, |
ha újra eggyé válnak ők a liftben. |
|
|
Egy ítészhez
Hétközéphelyi megbírálja L. B.-t: |
verstermésünkből kiemelkedő |
nagy kötetnek képes nevezni ő |
szürke, középszerű szellemi termék |
|
helyett a könyvet, mit valami harmad- |
vagy másodrendű mester összetákolt. |
S mert L. B. rólam írta azt a pár sort, |
azóta többé nem lelek nyugalmat. |
|
Tévedne L. B.? S én is szertelen |
gőggel magamat túlértékelem? |
A végső döntést, ím, reszketve várom. |
|
Vajon másod- vagy harmad-rendbeli |
mester vagyok? Míg Hétközéphelyi |
föl nem világosít, kerül az álom. |
|
|
Könyvhéten
X. ül. Szalad a perc, telik az óra. |
Előtte cola, de bele se kóstol. |
Tétlenül áll kezében a golyóstoll: |
senki se vágyik dedikációra. |
|
Hát nincsen már egyetlen olvasója? |
Kínlódik, mint megfeszített apostol. |
Hová elvonulhatna, nincs kolostor. |
Szellemi árut nem mérnek kilóra. |
|
Zúg a Duna, visszafordul nyugatnak. |
A Mold(o)va hullámai kicsapnak, |
ront-bont a népség, összedől a sátor. |
|
X. is felkászálódik asztalától. |
Szégyen marja, vagy a nemes harag? |
Másnap nem dedikált, otthon maradt. |
|
|
Kiszorítósdi
„Egy gondolat bánt engemet.” |
Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy |
nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis, |
hogy ha egy versem valahol megjelenik, |
mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát, |
ami különben éppen ott jelenne meg. |
No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék |
következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban |
vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást, |
amit én szorítottam ki előzőleg. Persze, |
ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik |
ugyanannak a lapnak egy későbbi számában |
vagy egy másik helyen. De a végtelenségig |
nem mehet így, lévén a folyóiratok, |
heti- és napilapok terjedelme véges. |
Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul, |
soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója |
eredetileg az én versem volt; személy szerint |
én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok |
valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt |
ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben |
miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást. |
Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét |
mentette volna meg az a néhány száz forint, |
amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent |
művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek, |
mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy, |
más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát, |
mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut, |
hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el. |
Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét. |
Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák. |
Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok, |
érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások? |
Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam! |
Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem, |
idióta módján, ti félreismert lángelmék, |
egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek! |
|
A dalnok búja
Repes a költő szíve! Megjelentek |
összegyűjtött versei is. No, ki |
volt a költő? Persze, Homálynoky. |
Vették, mint a banánt vagy a cementet. |
|
„Könyvem hiánycikk!” Önhitten merengett. |
„Bár ötezer példányban nyomta ki |
a »Kner«, hogyha keresi valaki, |
hiába vág neki az üzleteknek.” |
|
Egy év múlva újra a kirakat |
polcán a könyv. Tán raktáron maradt, |
hol sok kelendő mű feledve fekszik? |
|
Úgy emlékszem, hogy fiatalkoromban, |
mikor még a magánjogot magoltam, |
hitelrontásnak hívták az ilyesmit. |
|
|
Sznobjaink jobbjainak
Fontos-e a mellékes? Meglehet. |
Sőt meglehet, hogy a legfontosabb. |
Mellesleg szólva, a mellékes új |
mellékeseket s a mellesleg is |
új melleslegeket szül. Nem szabály ez, |
csak következmény, már-már követelmény, |
mit a költőnek tudni illenék. |
S a többit is, a fenntartásokat, |
a módosítást, a frissen leírt |
felülvizsgálását, és ráadásul |
tudni illik, hogy a központozás |
egyenrangú a mondanivalóval, |
sőt néha még több. Természetesen |
mindennek az ellenkezője is |
igaz, mert medvecukorhoz hasonló |
a költészet: édes is, savanyú is. |
|
|