Egy házasságkötés előzményei

1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva,
mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett
föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes
kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő
álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten,
immár közvetlenül a házasság megkötése céljából,
ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló
magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét
a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket
kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza,
avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára,
annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket
jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt
nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk
volt erre, de nem akarok túl messzire
elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű
és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek
kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat,
de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán,
az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel:
„De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán
terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva
riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető,
hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá
szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt,
és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek,
aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg
a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért.
Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem
lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem
a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna,
fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt,
hogy férjes asszony-lánya van.
Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető
valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú.
Miután helyet foglaltak asztalával szemközt,
aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi
igazolványát, azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült
fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő
férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves,
dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg:
„Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor
megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem.
„Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis!
A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?”
– kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal
az anyakönyvvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét,
s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya
a személyi igazolványában?” – „Mondtam,
hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,”
– replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről.
Ezek után mindkettőnk válóperi végzését
kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról.
Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés
napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya,
hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból.
Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő
egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy
Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál
kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk.
Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak;
verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvvezető hölgy,
de már az első pillanatban fölismerte benne
a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának,
a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek
zsüritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó
kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját,
a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta,
mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni.
Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak
talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot
kértük volna fel, akit zsürielnök korában
szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők,
úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt
lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt,
mint Brigitte Bardot, a csodaszép filmcsillag,
akit tengerparti villájának rácskerítésén át
ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen,
sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul,
ha vakító fehér, gyönyörű popsiját
igyekezett hason fekve hozzábarnítani
nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez.
Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat
építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak
tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét
nem lehetséges magas kőfallal övezni,
pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban
a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának,
ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét
A szabadító angyal címet viselő festmény,
festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk
legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta
az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről,
úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van,
izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval
eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben
a bigámia bűncselekménye követtetett volna el,
lévén mindkét tanú nős. Nem tudom,
hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált
ezt az egyébként nem valami meglepő
történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy
szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban
megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték,
nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat,
sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem
tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e,
vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően
visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul,
mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében,
házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb
megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő,
keserves pillanatban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]