Szaniszló és a végzet asszonya

Szaniszló álmodott. Hosszú kötélhágcsón mászott álmában egy igen magas épület toronyszobája felé, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt, mivel költőnk tollas kalpagot, ezüstgombokkal ékes bársonyzekét viselt, bal tomporát pedig egy kurta tőr vagy inkább gyíkleső fémtokja verdeste. Sötét volt, csak a holdvilág derengett át az éjszaka fellegein, langyos szellő lengedezett, és valami távoli helyről méltóságteljes orgonamuzsika hangzott, inkább világi, mint egyházi zene, mégis volt benne valami himnuszhoz hasonlóan magasztos és fölemelő. Szaniszlónak fogalma sem volt, miért mászik és hova mászik, de kebelét mégis ünnepélyes érzés duzzasztotta, valami életreszólóan fontos esemény előérzete. És valóban, mikor a toronyszoba felé közeledett, látta, hogy egy fiatal nő áll a nyitott ablakban, egy harminc év körüli asszony, bő ujjú, sötétkék éji köntösben, és a bő köntösujjak visszacsúsztak két fehér karján, miket hívogató ölelésre tárt Szaniszló felé. Homálynoky Szaniszló már csak egy méternyire volt az ablaktól, jól kivehette az asszony arcát és alakját, látta kissé nagy, de szépen formált, érzéki száját, éjszakára kibontott, hosszú, sötétbarna haját, egymástól kissé távol fekvő, két sötétkék szemét, látta, hogy a jelenség inkább tiszteletet parancsoló, mintsem érzékien kihívó, tudta mégis, hogy az asszony éjszakai, titkos pásztorórára várja őt, de mielőtt a kötélhágcsó legutolsó fokait is megmászta volna, az álom véget ért. A rá következő napon Szaniszló úgy járt-kelt, akár egy holdkóros, szórakozottan és álmatagon végezte munkáját a könyvkiadóban. Kis híján el is ütötte egy teherautó a Lenin körúton, ahol figyelmetlenül belegyalogolt a pirosba. Úgy érezte, mintha élete legnagyobb napja érkezett volna el, a végzetes, nagy szerelem, amire oly régóta várt hiába, mivel Szaniszlót általában kedvelték a nők, csak nemigen lettek belé szerelmesek. „Most!” – mondotta magában jelentőségteljesen, noha józan pillanataiban tudta, hogy túl sokat vár, hogy csak egy véletlen álomlátás csigázta fel képzeletét. Aznap estére Szaniszlót meghívta egy baráti házaspár lakásszentelőre. Igen sok vendéget hívtak meg rajta kívül, akiket költőnk csupán részben ismert. A bemutatkozás során határtalanul megdöbbent, mikor a házigazda váratlanul az álmában látott hölgy elé tuszkolta, aki ez alkalommal nem sötétkék éji köntöst, hanem szolid kisestélyi ruhát viselt, és kiderült róla, hogy szakmája a matematika. Homálynoky Szaniszló meghajolt a végzet asszonya előtt, hódolatteljes kézcsókkal. A hölgy helyet foglalt egy kényelmes fotelben, Szaniszló pedig egy alacsonyabb székre ült le a balján, és éppen azon gondolkodott, milyen témával kezdje a társalgást, mert nem tartotta taktikailag megengedhetőnek a hölgy számára valószínűleg teljesen váratlan, azonnali szerelmi vallomást, de nagy csodálkozására, nem is érzett erre semmi különösebb indíttatást. Miközben szótlanul töprengett, egy rokonszenves, kövérkés, középkorú férfi telepedett le a matematikus hölgy jobb oldalán álló székre, nyilván régi ismerős, és a szó hamarosan valami magasabb matematikai szakkérdésre terelődött. A rokonszenves férfi és pályatársnője élénken vitatkozott, Szaniszló számára kínai nyelven, mivel humán gimnáziumba járt annak idején, ahol már a differenciál- és integrálszámítás sem szerepelt a tananyagban, és a költő réges-rég elfelejtette mindazt, amit matematikából valaha is megtanult. Valljuk be, hogy még egy elsőfokú egyenletet sem tudott volna megoldani, a hármasszabálynak is csupán nevére emlékezett, de mibenlétére nem. Számtani tudása már csak a négy alapműveletre korlátozódott. Úgy ült ott tehát, mint a kuka. Nem tudott sem beleszólni a vitába, sem más vágányra terelni azt, s unatkozni kezdett. Unalmában jobban szemügyre vette a matematikus hölgyet. Nem csúnya nő, de még sincs semmi szekszepilje, legalábbis számomra, – gondolta. Talán érzékiség nélküli szerelmet érzek iránta? Dehogyis érzek! Ezt a nőt nem érdekli semmi a világon, kivéve a matematikát. Úgy látszik, szakbarbár szegény. Egy unalmas nő. És miután mindezt tisztázta önmagával, Szaniszló angolosan meglépett a hölgy mellől, aki láthatólag észre sem vette ezt, miközben a kettőjük számára bizonyosan érdekfeszítő vitát folytatta kollégájával. A költő pedig a társaság egy másik csoportjához csatlakozott, ahol nem matematikáról folyt a szó. Felhajtott egy pohár pezsgőt, és lemondott mindörökre a kötélhágcsóról, a tollas kalpagról, a gyíklesőről, miközben a lemezjátszón felhangzott ünnepélyesen Buxtehude egyik orgonakompozíciója, melyben Szaniszló fölismerte az álmában hallott, méltóságteljes, de ebben a pillanatban mégis kicsit ironikusan csengő muzsikát.