Egy (vagy két?) letört liliomszál
Bűnjelek
Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel- |
fával kezdenél ki, de férfiakkal. |
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel |
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal |
mindenkit közeledben. Még a vén |
érettségi biztost is, lusta kislány, |
úgy elbájoltad annak idején, |
hogy végül átevickéltél a vizsgán. |
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak! |
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy. |
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat, |
míg minden hódolód megunja, s otthagy, |
és egyedül én látogassalak. |
De te egészséges vagy, mint a makk. |
|
Beismerés
Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak. |
Önkéntes pojáca. A táncteremben |
szorongathatlak, de mind így szorongat, |
kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem |
az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek |
másnap négyszemközt, de hozzám simulsz |
ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet |
az élet: a csávából nincs kiút. |
Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel |
„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény. |
Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel |
egy tartozást. Ó, női lelemény |
kifogyhatatlansága! S én hiszékeny! |
Még el se mentem, máris visszatértem. |
|
Egy (vagy két?) letört liliomszál
Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni |
éjszaka, forrók és engedékenyek. |
Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők, |
látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra. |
Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók |
azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon, |
egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen |
csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól. |
Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli |
szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén |
azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem |
házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt |
se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem, |
de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést, |
mely ama házba vezet. Álmaim |
úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai |
általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet |
maradt nyomukban. A természet |
igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal |
egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere |
folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint |
az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán |
istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak, |
miért látogatták mégis olyan szorgalmasan |
ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó |
szenvedélyes odaadásuk? Ez a visszás állapot |
jó két éven keresztül tartott, és az sem segített, |
hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk |
elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben |
a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás |
módozatairól. A várva várt feloldást |
csak a gyakorlat hozta meg, amikor, |
kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai |
Birkenhead városának közelében megrendezett |
dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem, |
és két héten át éltem a táborban, meglehetősen |
mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül |
esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül, |
csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos, |
olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél, |
továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő |
gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam. |
Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény. |
Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta, |
ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen, |
ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig |
fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk. |
Az egymás mellett alvók egymásnak vetett |
háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást, |
mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként, |
melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon |
forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban |
s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg. |
A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki |
a táborparancsnokság élelmezési részlegének |
a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke, |
mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen |
élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú |
kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk |
a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját, |
halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább |
nem illatosított fogpasztához hasonló |
pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső |
határához, de aki olyan éhes volt, mint mi, |
meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk, |
hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat, |
a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló, |
jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva, |
fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló |
kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez, |
aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá |
férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen |
elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet |
rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba |
tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal, |
a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők, |
a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves |
fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány |
váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül, |
jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én |
kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó |
nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban |
szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam |
jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható, |
de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú |
voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet, |
hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon, |
arcát simogassa, majd láttam, hogy keze |
becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb |
és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért, |
a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt |
a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik, |
rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni. |
Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami |
elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem, |
beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban |
az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve |
láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal, |
vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat. |
Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben |
botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét |
leterítettük az ázott fűre, azonban annyira |
dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül |
szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság |
akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk |
a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán |
mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom |
ama kis kertet és a házikó bejáratát is. |
Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan, |
de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű, |
hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen. |
Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul |
hintették ránk a vizet a nedves lombok közül. |
Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány. |
Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél |
az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta, |
s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket. |
A lány arcának és hajának angol esőszaga volt. |
Nyilván nekem is angol esőszagom volt, |
ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga |
volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó |
csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit, |
számomra ismeretlen anyanyelvén. |
Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett. |
Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt, |
de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás. |
Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó |
lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát, |
az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan |
felhagytam a kereséssel. Mint említettem, |
csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter; |
abban az időben ez is középtermetnek számított. |
Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után |
három centit veszítettem testmagasságomból, |
mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két |
centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között |
kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott. |
Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom, |
cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha |
fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének |
talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való |
kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás |
viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal, |
hogy él valahol külföldön egy gyermekem, |
aki most hajszál híján ötvenéves. |
De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen, |
javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát. |
És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa |
csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival. |
Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből |
ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben, |
annak idején meghökkentett ez a mondat: |
„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra |
nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak |
vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom, |
hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok |
ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt, |
|
Szaniszló és a végzet asszonya
Szaniszló álmodott. Hosszú kötélhágcsón |
mászott álmában egy igen magas épület |
toronyszobája felé, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt, |
mivel költőnk tollas kalpagot, ezüstgombokkal ékes |
bársonyzekét viselt, bal tomporát pedig |
egy kurta tőr vagy inkább gyíkleső |
fémtokja verdeste. Sötét volt, csak a holdvilág |
derengett át az éjszaka fellegein, langyos szellő |
lengedezett, és valami távoli helyről |
méltóságteljes orgonamuzsika hangzott, |
inkább világi, mint egyházi zene, |
mégis volt benne valami himnuszhoz hasonlóan |
magasztos és fölemelő. Szaniszlónak fogalma sem volt, |
miért mászik és hova mászik, de kebelét |
mégis ünnepélyes érzés duzzasztotta, valami |
életreszólóan fontos esemény előérzete. |
És valóban, mikor a toronyszoba felé közeledett, |
látta, hogy egy fiatal nő áll a nyitott ablakban, |
egy harminc év körüli asszony, bő ujjú, sötétkék éji köntösben, |
és a bő köntösujjak visszacsúsztak két fehér karján, |
miket hívogató ölelésre tárt Szaniszló felé. |
Homálynoky Szaniszló már csak egy méternyire volt az ablaktól, |
jól kivehette az asszony arcát és alakját, |
látta kissé nagy, de szépen formált, érzéki száját, |
éjszakára kibontott, hosszú, sötétbarna haját, |
egymástól kissé távol fekvő, két sötétkék szemét, |
látta, hogy a jelenség inkább tiszteletet parancsoló, |
mintsem érzékien kihívó, tudta mégis, |
hogy az asszony éjszakai, titkos pásztorórára várja őt, |
de mielőtt a kötélhágcsó legutolsó fokait is megmászta volna, |
az álom véget ért. A rá következő napon |
Szaniszló úgy járt-kelt, akár egy holdkóros, |
szórakozottan és álmatagon végezte munkáját a könyvkiadóban. |
Kis híján el is ütötte egy teherautó a Lenin körúton, ahol figyelmetlenül |
belegyalogolt a pirosba. Úgy érezte, |
mintha élete legnagyobb napja érkezett volna el, |
a végzetes, nagy szerelem, amire oly régóta várt hiába, |
mivel Szaniszlót általában kedvelték a nők, |
csak nemigen lettek belé szerelmesek. |
„Most!” – mondotta magában jelentőségteljesen, |
noha józan pillanataiban tudta, |
hogy túl sokat vár, hogy csak egy véletlen álomlátás |
|
Aznap estére Szaniszlót meghívta egy baráti házaspár |
lakásszentelőre. Igen sok vendéget hívtak meg rajta kívül, |
akiket költőnk csupán részben ismert. |
A bemutatkozás során határtalanul megdöbbent, |
mikor a házigazda váratlanul az álmában látott hölgy elé |
tuszkolta, aki ez alkalommal nem sötétkék éji köntöst, |
hanem szolid kisestélyi ruhát viselt, és kiderült róla, |
hogy szakmája a matematika. Homálynoky Szaniszló |
meghajolt a végzet asszonya előtt, hódolatteljes |
kézcsókkal. A hölgy helyet foglalt egy kényelmes fotelben, |
Szaniszló pedig egy alacsonyabb székre ült le a balján, |
és éppen azon gondolkodott, milyen témával kezdje a társalgást, |
mert nem tartotta taktikailag megengedhetőnek |
a hölgy számára valószínűleg teljesen váratlan, |
azonnali szerelmi vallomást, de nagy csodálkozására, nem is érzett |
erre semmi különösebb indíttatást. Miközben |
szótlanul töprengett, egy rokonszenves, kövérkés, |
középkorú férfi telepedett le a matematikus hölgy jobb oldalán |
álló székre, nyilván régi ismerős, és a szó hamarosan valami magasabb |
matematikai szakkérdésre terelődött. A rokonszenves férfi |
és pályatársnője élénken vitatkozott, Szaniszló számára kínai nyelven, |
mivel humán gimnáziumba járt annak idején, |
ahol már a differenciál- és integrálszámítás sem |
szerepelt a tananyagban, és a költő réges-rég elfelejtette mindazt, |
amit matematikából valaha is megtanult. Valljuk be, |
hogy még egy elsőfokú egyenletet sem tudott volna |
megoldani, a hármasszabálynak is csupán |
nevére emlékezett, de mibenlétére nem. |
Számtani tudása már csak a négy alapműveletre |
korlátozódott. Úgy ült ott tehát, mint a kuka. |
Nem tudott sem beleszólni a vitába, sem más vágányra terelni azt, |
s unatkozni kezdett. Unalmában jobban szemügyre vette a matematikus hölgyet. |
Nem csúnya nő, de még sincs semmi szekszepilje, |
legalábbis számomra, – gondolta. Talán érzékiség nélküli |
szerelmet érzek iránta? Dehogyis érzek! |
Ezt a nőt nem érdekli semmi a világon, |
kivéve a matematikát. Úgy látszik, |
szakbarbár szegény. Egy unalmas nő. |
És miután mindezt tisztázta önmagával, |
Szaniszló angolosan meglépett a hölgy mellől, |
aki láthatólag észre sem vette ezt, miközben |
a kettőjük számára bizonyosan érdekfeszítő vitát |
folytatta kollégájával. A költő pedig |
a társaság egy másik csoportjához csatlakozott, |
ahol nem matematikáról folyt a szó. |
Felhajtott egy pohár pezsgőt, és lemondott mindörökre |
a kötélhágcsóról, a tollas kalpagról, a gyíklesőről, |
miközben a lemezjátszón felhangzott ünnepélyesen |
Buxtehude egyik orgonakompozíciója, |
melyben Szaniszló fölismerte az álmában hallott, |
méltóságteljes, de ebben a pillanatban mégis kicsit |
ironikusan csengő muzsikát. |
|
|
Egy házasságkötés előzményei
1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva, |
mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett |
föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes |
kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő |
álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten, |
immár közvetlenül a házasság megkötése céljából, |
ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló |
magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét |
a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket |
kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza, |
avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára, |
annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket |
jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt |
nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk |
volt erre, de nem akarok túl messzire |
elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű |
és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek |
kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat, |
de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán, |
az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel: |
„De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán |
terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva |
riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető, |
hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá |
szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt, |
és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek, |
aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg |
a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért. |
Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem |
lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem |
a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna, |
fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt, |
hogy férjes asszony-lánya van. |
Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető |
valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú. |
Miután helyet foglaltak asztalával szemközt, |
aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi |
igazolványát, azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült |
fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő |
férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves, |
dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg: |
„Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor |
megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem. |
„Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis! |
A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?” |
– kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal |
az anyakönyvvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét, |
s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya |
a személyi igazolványában?” – „Mondtam, |
hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,” |
– replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről. |
Ezek után mindkettőnk válóperi végzését |
kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról. |
Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés |
napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya, |
hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból. |
Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő |
egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy |
Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál |
kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk. |
Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak; |
verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvvezető hölgy, |
de már az első pillanatban fölismerte benne |
a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának, |
a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek |
zsüritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó |
kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját, |
a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta, |
mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni. |
Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak |
talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot |
kértük volna fel, akit zsürielnök korában |
szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők, |
úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt |
lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt, |
mint Brigitte Bardot, a csodaszép filmcsillag, |
akit tengerparti villájának rácskerítésén át |
ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen, |
sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul, |
ha vakító fehér, gyönyörű popsiját |
igyekezett hason fekve hozzábarnítani |
nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez. |
Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat |
építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak |
tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét |
nem lehetséges magas kőfallal övezni, |
pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban |
a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának, |
ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét |
A szabadító angyal címet viselő festmény, |
festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk |
legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta |
az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről, |
úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van, |
izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval |
eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben |
a bigámia bűncselekménye követtetett volna el, |
lévén mindkét tanú nős. Nem tudom, |
hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált |
ezt az egyébként nem valami meglepő |
történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy |
szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban |
megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték, |
nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat, |
sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem |
tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e, |
vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően |
visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul, |
mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében, |
házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb |
megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő, |
|
A repülő csészealjakról
Vannak repülő csészealjak |
Saját szememmel láttam egyet. |
de idejében félrekaptam a fejemet, |
úgyhogy diribdarabra tört |
a sárga csempés konyhafalon. |
|
|