Egy (vagy két?) letört liliomszál

 

 

 

 

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-
fával kezdenél ki, de férfiakkal.
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal
mindenkit közeledben. Még a vén
érettségi biztost is, lusta kislány,
úgy elbájoltad annak idején,
hogy végül átevickéltél a vizsgán.
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,
míg minden hódolód megunja, s otthagy,
és egyedül én látogassalak.
De te egészséges vagy, mint a makk.

 

 

 

Beismerés

Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak.
Önkéntes pojáca. A táncteremben
szorongathatlak, de mind így szorongat,
kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem
az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek
másnap négyszemközt, de hozzám simulsz
ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet
az élet: a csávából nincs kiút.
Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel
„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény.
Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel
egy tartozást. Ó, női lelemény
kifogyhatatlansága! S én hiszékeny!
Még el se mentem, máris visszatértem.

 

 

 

Egy (vagy két?) letört liliomszál

Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni
éjszaka, forrók és engedékenyek.
Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők,
látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra.
Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók
azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon,
egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen
csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól.
Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli
szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén
azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem
házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt
se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem,
de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést,
mely ama házba vezet. Álmaim
úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai
általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet
maradt nyomukban. A természet
igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal
egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere
folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint
az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán
istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak,
miért látogatták mégis olyan szorgalmasan
ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó
szenvedélyes odaadásuk? Ez a visszás állapot
jó két éven keresztül tartott, és az sem segített,
hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk
elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben
a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás
módozatairól. A várva várt feloldást
csak a gyakorlat hozta meg, amikor,
kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai
Birkenhead városának közelében megrendezett
dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem,
és két héten át éltem a táborban, meglehetősen
mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül
esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül,
csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos,
olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél,
továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő
gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam.
Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény.
Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta,
ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen,
ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig
fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk.
Az egymás mellett alvók egymásnak vetett
háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást,
mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként,
melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon
forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban
s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg.
A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki
a táborparancsnokság élelmezési részlegének
a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke,
mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen
élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú
kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk
a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját,
halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább
nem illatosított fogpasztához hasonló
pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső
határához, de aki olyan éhes volt, mint mi,
meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk,
hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat,
a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló,
jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva,
fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló
kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez,
aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá
férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen
elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet
rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba
tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal,
a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők,
a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves
fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány
váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül,
jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én
kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó
nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban
szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam
jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható,
de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú
voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet,
hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon,
arcát simogassa, majd láttam, hogy keze
becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb
és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért,
a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt
a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik,
rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni.
Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami
elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem,
beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban
az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve
láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal,
vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat.
Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben
botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét
leterítettük az ázott fűre, azonban annyira
dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül
szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság
akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk
a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán
mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom
ama kis kertet és a házikó bejáratát is.
Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan,
de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű,
hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen.
Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul
hintették ránk a vizet a nedves lombok közül.
Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány.
Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél
az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta,
s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket.
A lány arcának és hajának angol esőszaga volt.
Nyilván nekem is angol esőszagom volt,
ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga
volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó
csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit,
számomra ismeretlen anyanyelvén.
Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett.
Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt,
de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás.
Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó
lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát,
az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan
felhagytam a kereséssel. Mint említettem,
csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter;
abban az időben ez is középtermetnek számított.
Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után
három centit veszítettem testmagasságomból,
mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két
centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között
kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott.
Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom,
cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha
fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének
talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való
kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás
viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal,
hogy él valahol külföldön egy gyermekem,
aki most hajszál híján ötvenéves.
De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen,
javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát.
És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa
csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival.
Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből
ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben,
annak idején meghökkentett ez a mondat:
„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra
nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak
vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom,
hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok
ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt,
vagy egy sem.”

 

 

 

Szaniszló és a végzet asszonya

Szaniszló álmodott. Hosszú kötélhágcsón
mászott álmában egy igen magas épület
toronyszobája felé, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt,
mivel költőnk tollas kalpagot, ezüstgombokkal ékes
bársonyzekét viselt, bal tomporát pedig
egy kurta tőr vagy inkább gyíkleső
fémtokja verdeste. Sötét volt, csak a holdvilág
derengett át az éjszaka fellegein, langyos szellő
lengedezett, és valami távoli helyről
méltóságteljes orgonamuzsika hangzott,
inkább világi, mint egyházi zene,
mégis volt benne valami himnuszhoz hasonlóan
magasztos és fölemelő. Szaniszlónak fogalma sem volt,
miért mászik és hova mászik, de kebelét
mégis ünnepélyes érzés duzzasztotta, valami
életreszólóan fontos esemény előérzete.
És valóban, mikor a toronyszoba felé közeledett,
látta, hogy egy fiatal nő áll a nyitott ablakban,
egy harminc év körüli asszony, bő ujjú, sötétkék éji köntösben,
és a bő köntösujjak visszacsúsztak két fehér karján,
miket hívogató ölelésre tárt Szaniszló felé.
Homálynoky Szaniszló már csak egy méternyire volt az ablaktól,
jól kivehette az asszony arcát és alakját,
látta kissé nagy, de szépen formált, érzéki száját,
éjszakára kibontott, hosszú, sötétbarna haját,
egymástól kissé távol fekvő, két sötétkék szemét,
látta, hogy a jelenség inkább tiszteletet parancsoló,
mintsem érzékien kihívó, tudta mégis,
hogy az asszony éjszakai, titkos pásztorórára várja őt,
de mielőtt a kötélhágcsó legutolsó fokait is megmászta volna,
az álom véget ért. A rá következő napon
Szaniszló úgy járt-kelt, akár egy holdkóros,
szórakozottan és álmatagon végezte munkáját a könyvkiadóban.
Kis híján el is ütötte egy teherautó a Lenin körúton, ahol figyelmetlenül
belegyalogolt a pirosba. Úgy érezte,
mintha élete legnagyobb napja érkezett volna el,
a végzetes, nagy szerelem, amire oly régóta várt hiába,
mivel Szaniszlót általában kedvelték a nők,
csak nemigen lettek belé szerelmesek.
„Most!” – mondotta magában jelentőségteljesen,
noha józan pillanataiban tudta,
hogy túl sokat vár, hogy csak egy véletlen álomlátás
csigázta fel képzeletét.
Aznap estére Szaniszlót meghívta egy baráti házaspár
lakásszentelőre. Igen sok vendéget hívtak meg rajta kívül,
akiket költőnk csupán részben ismert.
A bemutatkozás során határtalanul megdöbbent,
mikor a házigazda váratlanul az álmában látott hölgy elé
tuszkolta, aki ez alkalommal nem sötétkék éji köntöst,
hanem szolid kisestélyi ruhát viselt, és kiderült róla,
hogy szakmája a matematika. Homálynoky Szaniszló
meghajolt a végzet asszonya előtt, hódolatteljes
kézcsókkal. A hölgy helyet foglalt egy kényelmes fotelben,
Szaniszló pedig egy alacsonyabb székre ült le a balján,
és éppen azon gondolkodott, milyen témával kezdje a társalgást,
mert nem tartotta taktikailag megengedhetőnek
a hölgy számára valószínűleg teljesen váratlan,
azonnali szerelmi vallomást, de nagy csodálkozására, nem is érzett
erre semmi különösebb indíttatást. Miközben
szótlanul töprengett, egy rokonszenves, kövérkés,
középkorú férfi telepedett le a matematikus hölgy jobb oldalán
álló székre, nyilván régi ismerős, és a szó hamarosan valami magasabb
matematikai szakkérdésre terelődött. A rokonszenves férfi
és pályatársnője élénken vitatkozott, Szaniszló számára kínai nyelven,
mivel humán gimnáziumba járt annak idején,
ahol már a differenciál- és integrálszámítás sem
szerepelt a tananyagban, és a költő réges-rég elfelejtette mindazt,
amit matematikából valaha is megtanult. Valljuk be,
hogy még egy elsőfokú egyenletet sem tudott volna
megoldani, a hármasszabálynak is csupán
nevére emlékezett, de mibenlétére nem.
Számtani tudása már csak a négy alapműveletre
korlátozódott. Úgy ült ott tehát, mint a kuka.
Nem tudott sem beleszólni a vitába, sem más vágányra terelni azt,
s unatkozni kezdett. Unalmában jobban szemügyre vette a matematikus hölgyet.
Nem csúnya nő, de még sincs semmi szekszepilje,
legalábbis számomra, – gondolta. Talán érzékiség nélküli
szerelmet érzek iránta? Dehogyis érzek!
Ezt a nőt nem érdekli semmi a világon,
kivéve a matematikát. Úgy látszik,
szakbarbár szegény. Egy unalmas nő.
És miután mindezt tisztázta önmagával,
Szaniszló angolosan meglépett a hölgy mellől,
aki láthatólag észre sem vette ezt, miközben
a kettőjük számára bizonyosan érdekfeszítő vitát
folytatta kollégájával. A költő pedig
a társaság egy másik csoportjához csatlakozott,
ahol nem matematikáról folyt a szó.
Felhajtott egy pohár pezsgőt, és lemondott mindörökre
a kötélhágcsóról, a tollas kalpagról, a gyíklesőről,
miközben a lemezjátszón felhangzott ünnepélyesen
Buxtehude egyik orgonakompozíciója,
melyben Szaniszló fölismerte az álmában hallott,
méltóságteljes, de ebben a pillanatban mégis kicsit
ironikusan csengő muzsikát.

 

 

 

Egy házasságkötés előzményei

1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva,
mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett
föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes
kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő
álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten,
immár közvetlenül a házasság megkötése céljából,
ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló
magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét
a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket
kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza,
avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára,
annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket
jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt
nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk
volt erre, de nem akarok túl messzire
elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű
és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek
kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat,
de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán,
az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel:
„De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán
terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva
riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető,
hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá
szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt,
és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek,
aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg
a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért.
Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem
lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem
a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna,
fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt,
hogy férjes asszony-lánya van.
Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető
valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú.
Miután helyet foglaltak asztalával szemközt,
aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi
igazolványát, azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült
fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő
férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves,
dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg:
„Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor
megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem.
„Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis!
A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?”
– kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal
az anyakönyvvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét,
s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya
a személyi igazolványában?” – „Mondtam,
hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,”
– replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről.
Ezek után mindkettőnk válóperi végzését
kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról.
Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés
napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya,
hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból.
Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő
egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy
Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál
kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk.
Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak;
verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvvezető hölgy,
de már az első pillanatban fölismerte benne
a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának,
a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek
zsüritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó
kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját,
a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta,
mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni.
Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak
talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot
kértük volna fel, akit zsürielnök korában
szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők,
úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt
lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt,
mint Brigitte Bardot, a csodaszép filmcsillag,
akit tengerparti villájának rácskerítésén át
ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen,
sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul,
ha vakító fehér, gyönyörű popsiját
igyekezett hason fekve hozzábarnítani
nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez.
Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat
építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak
tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét
nem lehetséges magas kőfallal övezni,
pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban
a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának,
ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét
A szabadító angyal címet viselő festmény,
festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk
legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta
az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről,
úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van,
izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval
eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben
a bigámia bűncselekménye követtetett volna el,
lévén mindkét tanú nős. Nem tudom,
hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált
ezt az egyébként nem valami meglepő
történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy
szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban
megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték,
nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat,
sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem
tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e,
vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően
visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul,
mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében,
házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb
megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő,
keserves pillanatban.

 

 

 

A repülő csészealjakról

Vannak repülő csészealjak
Saját szememmel láttam egyet.
Egy haragos női kéz
repítette felém,
de idejében félrekaptam a fejemet,
úgyhogy diribdarabra tört
a sárga csempés konyhafalon.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]