Egy pontosvessző térdkalácsa

Válogatás a költő humoros verseiből

Egy (vagy két?) letört liliomszál

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-

fával kezdenél ki, de férfiakkal.

Fiatallal s öreggel is, a bűnjel

kacér mosolyod, mely csábít s marasztal

mindenkit közeledben. Még a vén

érettségi biztost is, lusta kislány,

úgy elbájoltad annak idején,

hogy végül átevickéltél a vizsgán.

Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!

Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.

Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,

míg minden hódolód megunja, s otthagy,

és egyedül én látogassalak.

De te egészséges vagy, mint a makk.

Beismerés

Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak.

Önkéntes pojáca. A táncteremben

szorongathatlak, de mind így szorongat,

kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem

az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek

másnap négyszemközt, de hozzám simulsz

ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet

az élet: a csávából nincs kiút.

Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel

„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény.

Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel

egy tartozást. Ó, női lelemény

kifogyhatatlansága! S én hiszékeny!

Még el se mentem, máris visszatértem.

Egy (vagy két?) letört liliomszál

Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni

éjszaka, forrók és engedékenyek.

Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők,

látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra.

Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók

azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon,

egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen

csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól.

Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli

szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén

azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem

házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt

se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem,

de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést,

mely ama házba vezet. Álmaim

úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai

általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet

maradt nyomukban. A természet

igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal

egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere

folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint

az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán

istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak,

miért látogatták mégis olyan szorgalmasan

ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó

szenvedélyes odaadásuk? Ez a visszás állapot

jó két éven keresztül tartott, és az sem segített,

hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk

elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben

a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás

módozatairól. A várva várt feloldást

csak a gyakorlat hozta meg, amikor,

kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai

Birkenhead városának közelében megrendezett

dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem,

és két héten át éltem a táborban, meglehetősen

mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül

esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül,

csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos,

olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél,

továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő

gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam.

Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény.

Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta,

ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen,

ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig

fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk.

Az egymás mellett alvók egymásnak vetett

háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást,

mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként,

melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon

forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban

s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg.

A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki

a táborparancsnokság élelmezési részlegének

a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke,

mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen

élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú

kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk

a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját,

halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább

nem illatosított fogpasztához hasonló

pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső

határához, de aki olyan éhes volt, mint mi,

meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk,

hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat,

a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló,

jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva,

fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló

kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez,

aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá

férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen

elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet

rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba

tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal,

a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők,

a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves

fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány

váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül,

jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én

kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó

nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban

szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam

jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható,

de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú

voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet,

hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon,

arcát simogassa, majd láttam, hogy keze

becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb

és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért,

a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt

a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik,

rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni.

Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami

elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem,

beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban

az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve

láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal,

vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat.

Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben

botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét

leterítettük az ázott fűre, azonban annyira

dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül

szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság

akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk

a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán

mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom

ama kis kertet és a házikó bejáratát is.

Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan,

de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű,

hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen.

Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul

hintették ránk a vizet a nedves lombok közül.

Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány.

Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél

az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta,

s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket.

A lány arcának és hajának angol esőszaga volt.

Nyilván nekem is angol esőszagom volt,

ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga

volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó

csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit,

számomra ismeretlen anyanyelvén.

Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett.

Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt,

de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás.

Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó

lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát,

az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan

felhagytam a kereséssel. Mint említettem,

csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter;

abban az időben ez is középtermetnek számított.

Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után

három centit veszítettem testmagasságomból,

mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két

centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között

kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott.

Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom,

cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha

fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének

talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való

kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás

viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal,

hogy él valahol külföldön egy gyermekem,

aki most hajszál híján ötvenéves.

De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen,

javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát.

És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa

csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival.

Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből

ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben,

annak idején meghökkentett ez a mondat:

„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra

nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak

vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom,

hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok

ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt,

vagy egy sem.”

Szaniszló és a végzet asszonya

Szaniszló álmodott. Hosszú kötélhágcsón

mászott álmában egy igen magas épület

toronyszobája felé, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt,

mivel költőnk tollas kalpagot, ezüstgombokkal ékes

bársonyzekét viselt, bal tomporát pedig

egy kurta tőr vagy inkább gyíkleső

fémtokja verdeste. Sötét volt, csak a holdvilág

derengett át az éjszaka fellegein, langyos szellő

lengedezett, és valami távoli helyről

méltóságteljes orgonamuzsika hangzott,

inkább világi, mint egyházi zene,

mégis volt benne valami himnuszhoz hasonlóan

magasztos és fölemelő. Szaniszlónak fogalma sem volt,

miért mászik és hova mászik, de kebelét

mégis ünnepélyes érzés duzzasztotta, valami

életreszólóan fontos esemény előérzete.

És valóban, mikor a toronyszoba felé közeledett,

látta, hogy egy fiatal nő áll a nyitott ablakban,

egy harminc év körüli asszony, bő ujjú, sötétkék éji köntösben,

és a bő köntösujjak visszacsúsztak két fehér karján,

miket hívogató ölelésre tárt Szaniszló felé.

Homálynoky Szaniszló már csak egy méternyire volt az ablaktól,

jól kivehette az asszony arcát és alakját,

látta kissé nagy, de szépen formált, érzéki száját,

éjszakára kibontott, hosszú, sötétbarna haját,

egymástól kissé távol fekvő, két sötétkék szemét,

látta, hogy a jelenség inkább tiszteletet parancsoló,

mintsem érzékien kihívó, tudta mégis,

hogy az asszony éjszakai, titkos pásztorórára várja őt,

de mielőtt a kötélhágcsó legutolsó fokait is megmászta volna,

az álom véget ért. A rá következő napon

Szaniszló úgy járt-kelt, akár egy holdkóros,

szórakozottan és álmatagon végezte munkáját a könyvkiadóban.

Kis híján el is ütötte egy teherautó a Lenin körúton, ahol figyelmetlenül

belegyalogolt a pirosba. Úgy érezte,

mintha élete legnagyobb napja érkezett volna el,

a végzetes, nagy szerelem, amire oly régóta várt hiába,

mivel Szaniszlót általában kedvelték a nők,

csak nemigen lettek belé szerelmesek.

„Most!” – mondotta magában jelentőségteljesen,

noha józan pillanataiban tudta,

hogy túl sokat vár, hogy csak egy véletlen álomlátás

csigázta fel képzeletét.

Aznap estére Szaniszlót meghívta egy baráti házaspár

lakásszentelőre. Igen sok vendéget hívtak meg rajta kívül,

akiket költőnk csupán részben ismert.

A bemutatkozás során határtalanul megdöbbent,

mikor a házigazda váratlanul az álmában látott hölgy elé

tuszkolta, aki ez alkalommal nem sötétkék éji köntöst,

hanem szolid kisestélyi ruhát viselt, és kiderült róla,

hogy szakmája a matematika. Homálynoky Szaniszló

meghajolt a végzet asszonya előtt, hódolatteljes

kézcsókkal. A hölgy helyet foglalt egy kényelmes fotelben,

Szaniszló pedig egy alacsonyabb székre ült le a balján,

és éppen azon gondolkodott, milyen témával kezdje a társalgást,

mert nem tartotta taktikailag megengedhetőnek

a hölgy számára valószínűleg teljesen váratlan,

azonnali szerelmi vallomást, de nagy csodálkozására, nem is érzett

erre semmi különösebb indíttatást. Miközben

szótlanul töprengett, egy rokonszenves, kövérkés,

középkorú férfi telepedett le a matematikus hölgy jobb oldalán

álló székre, nyilván régi ismerős, és a szó hamarosan valami magasabb

matematikai szakkérdésre terelődött. A rokonszenves férfi

és pályatársnője élénken vitatkozott, Szaniszló számára kínai nyelven,

mivel humán gimnáziumba járt annak idején,

ahol már a differenciál- és integrálszámítás sem

szerepelt a tananyagban, és a költő réges-rég elfelejtette mindazt,

amit matematikából valaha is megtanult. Valljuk be,

hogy még egy elsőfokú egyenletet sem tudott volna

megoldani, a hármasszabálynak is csupán

nevére emlékezett, de mibenlétére nem.

Számtani tudása már csak a négy alapműveletre

korlátozódott. Úgy ült ott tehát, mint a kuka.

Nem tudott sem beleszólni a vitába, sem más vágányra terelni azt,

s unatkozni kezdett. Unalmában jobban szemügyre vette a matematikus hölgyet.

Nem csúnya nő, de még sincs semmi szekszepilje,

legalábbis számomra, – gondolta. Talán érzékiség nélküli

szerelmet érzek iránta? Dehogyis érzek!

Ezt a nőt nem érdekli semmi a világon,

kivéve a matematikát. Úgy látszik,

szakbarbár szegény. Egy unalmas nő.

És miután mindezt tisztázta önmagával,

Szaniszló angolosan meglépett a hölgy mellől,

aki láthatólag észre sem vette ezt, miközben

a kettőjük számára bizonyosan érdekfeszítő vitát

folytatta kollégájával. A költő pedig

a társaság egy másik csoportjához csatlakozott,

ahol nem matematikáról folyt a szó.

Felhajtott egy pohár pezsgőt, és lemondott mindörökre

a kötélhágcsóról, a tollas kalpagról, a gyíklesőről,

miközben a lemezjátszón felhangzott ünnepélyesen

Buxtehude egyik orgonakompozíciója,

melyben Szaniszló fölismerte az álmában hallott,

méltóságteljes, de ebben a pillanatban mégis kicsit

ironikusan csengő muzsikát.

Egy házasságkötés előzményei

1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva,

mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett

föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes

kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő

álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten,

immár közvetlenül a házasság megkötése céljából,

ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló

magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét

a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket

kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza,

avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára,

annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket

jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt

nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk

volt erre, de nem akarok túl messzire

elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű

és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek

kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat,

de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán,

az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel:

„De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán

terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva

riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető,

hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá

szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt,

és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek,

aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg

a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért.

Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem

lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem

a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna,

fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt,

hogy férjes asszony-lánya van.

Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető

valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú.

Miután helyet foglaltak asztalával szemközt,

aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi

igazolványát, azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült

fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő

férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves,

dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg:

„Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor

megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem.

„Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis!

A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?”

– kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal

az anyakönyvvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét,

s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya

a személyi igazolványában?” – „Mondtam,

hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,”

– replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről.

Ezek után mindkettőnk válóperi végzését

kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról.

Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés

napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya,

hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból.

Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő

egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy

Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál

kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk.

Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak;

verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvvezető hölgy,

de már az első pillanatban fölismerte benne

a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának,

a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek

zsüritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó

kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját,

a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta,

mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni.

Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak

talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot

kértük volna fel, akit zsürielnök korában

szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők,

úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt

lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt,

mint Brigitte Bardot, a csodaszép filmcsillag,

akit tengerparti villájának rácskerítésén át

ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen,

sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul,

ha vakító fehér, gyönyörű popsiját

igyekezett hason fekve hozzábarnítani

nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez.

Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat

építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak

tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét

nem lehetséges magas kőfallal övezni,

pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban

a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának,

ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét

A szabadító angyal címet viselő festmény,

festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk

legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta

az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről,

úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van,

izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval

eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben

a bigámia bűncselekménye követtetett volna el,

lévén mindkét tanú nős. Nem tudom,

hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált

ezt az egyébként nem valami meglepő

történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy

szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban

megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték,

nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat,

sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem

tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e,

vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően

visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul,

mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében,

házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb

megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő,

keserves pillanatban.

A repülő csészealjakról

Vannak repülő csészealjak

Saját szememmel láttam egyet.

Egy haragos női kéz

repítette felém,

de idejében félrekaptam a fejemet,

úgyhogy diribdarabra tört

a sárga csempés konyhafalon.

A szellem kéjelgései

Az a kis ember ott belül

ugrál, torz fintort vág, nevet;

fejedben lakik, agyvelőd

az ágya, ablaka szemed.

Ha torkod sírás fojtogatja,

s keserűséged könnybe gyűl,

szemtelen hangján felkacag

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

tarka zászlókkal integet.

Nem látja más, csak te tudod,

mi van a homlokod megett:

cirkuszporond és arzenál,

hol minden együvé vegyül,

mert rendet sohasem csinál

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

szájas demagóg, lázadó.

Te vagy a buta nép neki,

téged uszít és téged óv.

Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,

és ha a hallgató bedűl,

kaján szamárfület mutat

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

élősdid, kis belső tetű,

húsodtól s véred italától

torkiglakott tekintetű.

Megvárja, míg a szív megáll,

a szemgolyón át elrepül,

és egy új testbe költözik

az a kis ember ott belül.

Az üvegkalap

Filippo Marinetti, olasz futurista (később fasiszta) költő

a század húszas éveiben divatba szerette volna hozni

az üvegkalapot. Hogy jó példával járjon elöl,

fúvatott is magának egyet a muranói

üveghutában, és viselte egy ideig.

Sem az olasz irodalom történetében, sem az üvegipari

szakkönyvekben, sem a divatlapoknak

a férfikalapokkal foglalkozó oldalain nem sikerült

nyomára bukkannom, miért nem terjedt el az újszerű

kalapdivat. Azt sem sikerült megtudnom,

vajon az volt-e Filippo Marinetti szándéka, hogy a költők

különböztessék meg magukat a közönséges

halandóktól, avagy netalán az üvegkalap

általános viseletté válását remélte-e? Ha sikert arat,

ma büszkeség dagasztaná nem egy élemedett korú poéta

keblét, ha fiatalabb pályatársaik

megüvegsüvegelnék őket az utcán vagy a folyóiratok

szerkesztőségének folyosóján. Ha viszont arra gondolok,

hogy az üveg törékeny, elfacsarodna a szívem,

ha azt olvasnám valamelyik ismerősömről a lapokban,

hogy a fejére mért ütés következtében

olyan szerencsétlenül törött el a tökfedője,

hogy kalapkarimája levágta a fél fülét.

Igaz, később feltalálták a törhetetlen

üveget is, de lehetséges, hogy Filippo Marinetti

az abból készült föveget nem ismerte volna el

igazi üvegkalapnak. Bizonyos előnyei azonban

kétségkívül lettek volna ötlete elterjedésének.

Ha például rekkenő nyári hőségben

tiszta forrásra lelnénk, elég volna kalapunkat

a csobogó alá tartani, hogy a kínzó szomjúságtól megszabadulva,

felüdítsük magunkat. Távoli falvakban vagy tanyákon tartott

író-olvasó találkozók után sem kellene szállásunkon

éjjel, téli fagyban egy szál hálóingben botorkálnunk

az árnyékszék felé. Elég lenne kalapunkat,

öblével fölfelé, ágyunk alá helyezni

éjjeliedény gyanánt. Persze, ha adunk magunkra,

másnap alaposan ki kellene mosnunk az üvegkalapot,

mielőtt a fejünkre tennénk. Akkor nem lenne akadálya,

hogy a következő nyáron, rekkenő hőségben tiszta forrásra lelve,

ismét a csobogó alá tartsuk, és a kínzó szomjúságtól megszabadulva,

újból felüdítsük magunkat.

A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,

a be nem vett orvosságok a polcról,

a titokban iddogált hajszeszek,

alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok

s az ezüsthangú éjjeliedények?

Hol a családhoz hozzáidomult

pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,

mit éjjel loptak el vizespohárból?

Hová tűnt el nagymama álszakálla,

amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa

elásott az erdőn, de rajtakapták,

s mit a diófa tetején felejtett

Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett

vesekövek, a spirituszban eltett

vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,

mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt

el nem mondott névnapi felköszöntő?

Hol van a Bösendorfer zongorán

örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,

melytől nemegy kasszírnő megvadult?

Hol a lényegesebb aranyköpések

élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,

vagy az Andromeda-ködben lebegnek,

s iparilag föl nem használható

szellemképüket az utódok őrzik.

Kezeimhez

Ó, két kezem!

Veletek étkezem

és vétkezem,

mióta létezem.

Elmém élét koszorúkon köszörülöm

1948-ban lefordítottam T.S. Eliot híres költeményét,

J. Alfred Prufrock szerelmes énekét.

Az akkori folyóiratok, szerény terjedelmük miatt,

nem közöltek ilyen hosszú fordításokat.

Nemsokára egyes folyóiratok meghíztak,

mások belehaltak a drasztikus folyóiratfogyasztó kúrába.

Így hát fordításom 1957-ben jelent meg először nyomtatásban.

Minthogy kilenc év alatt kéz- és gépiratos másolatokban

meglehetősen elterjedt, s a legtöbb költő és kritikus

ismerte, sőt voltak, akik betéve tudták,

nem jelentett már különösebb szenzációt.

Egyik kiváló pályatársam megjegyezte,

hogy tévesen értelmeztem a vers befejező sorait,

a hableányok ugyanis az eredeti szöveg szerint

nem viselnek rőtszínű koszorúkat,

hanem megajándékozzák velük a tenger alatti terem

látogatóit. Ezek után,

mivelhogy igazat kellett neki adnom,

kijavítottam az utolsó sorokat.

(Ó, áldatlan filológiai hűség!)

Húsz évvel később egy másik kiváló pályatársam föltette a kérdést,

ugyan miért változtattam meg a költemény befejezését?

Neki bizony jobban tetszett a régi.

Megint igazat kellett adnom, mert szavai nyomán

megjelent előttem az igazi kép, az angol költő látomása:

a hableányok saját fejükről veszik le a rőtszínű koszorúkat,

hogy megkoszorúzzák velük a látogatókat.

A tenger alatti terem falait

hihetőleg vízréteg alkotja, és nem lehet

kampós szöget verni beléjük, mint Ludwig Uhland

dolgozószobájának falába, akit a költői pályafutása

ötvenéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen

babérkoszorúval tüntetett ki szülővárosa.

Sajnos, abban az időben a költők már nemigen

sétálhattak babérkoszorús fővel az utcán.

Ha ezt teszik, bolondnak nézik őket.

Ludwig Uhland is csak dolgozószobájának falára

akaszthatta a koszorút.

Időnként aztán megesett, hogy nem akadt

babérlevél a háznál a savanyú tojásleveshez,

a vadas nyúlpáchoz vagy bizonyos mártásokhoz,

és a költő hitvese vagy a szakácsnő

lusta volt leszaladni a boltba.

Ehelyett letépte a koszorú néhány levelét,

mialatt a költő elmerülten dolgozott legújabb alkotásán,

vagy a sörházat látogatta, a koszorú pedig

néhány hónap alatt úgy lecsupaszodott,

mint Ludwig Uhland kopasz feje.

Jómagam nem kaptam még soha babérkoszorút,

alkalmasint nem is kapok soha.

Pedig én is szeretem a savanyú tojáslevest,

a vadas nyúlgerincet meg a különféle mártásokat.

Sajnos, az én koponyámon is egyre kevesebb a haj.

Talán ideje volna

az újabban divatba jött hajnövesztő csodabalzsamok

egyikéhez vagy másikához folyamodnom.

(Egyébiránt, mint T.S. Eliot költeményében olvashatjuk,

J. Alfred Prufrock, aki angol szokás szerint

inkább a teát és pirítóst [vagy kétszersültet?] részesítette előnyben,

szintén az erősen kopaszodó férfiak sorába tartozott.)

Széljegyzet

Akad, ki megunta a szépet,

s nem játssza az álmodozót;

ábrándjai ördögi képek,

búvóhelye tüskebozót.

Ha lába tilosba botorkál,

öklét mutogatva dühöng

a nyalnok, a tollnok, a polgár –

s hajdú, ki harangot önt.

Látom, amint nekem esnek –

mondván: „Anathema sit!” –,

Manders tiszteletesnek

késői utódait.

Szégyen alázna, ha járnám

én is a régi utat,

hol annyi az unt tabu s bálvány,

akár a szivarkacsutak.

Szégyen alázna, ha tűrném

vén kloakád ragacsát,

szájtátó, kockafejű rém,

emberi ostobaság!

Mi vagyok én?

Zongora a süketnémák intézetében,

kőkorszakbeli táskarádió,

csillagászati távcső egy szénbánya mélyén,

szélmalom teljes szélcsend idején,

lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra,

kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz,

éjszakai napszemüveg,

tévedésből kopaszra nyírt paróka,

tékozló fiú malacperselye,

madárijesztő a Szaharában,

hóember a trópusokon,

eltűnt protézisét kereső macskacápa,

gyalogló bajnokságból kizárt százlábú,

könnyeit felszárító krokodil,

egérfogóba szorult kandúr,

gazellák elől futó leopárd,

téli álmatlanságban szenvedő barnamedve,

etruszk nyelven beszélő papagáj,

galambepéjű hörcsög,

farkasvaksággal megvert szentjánosbogár,

heverő alatt sétáló zsiráf,

elvonókúrán sínylődő gödény,

kéményseprő fehér szmokingban,

Földnélküli János árendása,

lepkevadász az Északi-sarkon,

analfabéta polihisztor,

vegetáriánus kannibál,

fagylaltárus a pingvinek honában,

búvár a sivatag kellős közepén,

alkoholundorban szenvedő pincemester,

abrakadabrát szállító futár,

villanyszerelő Mátyás király udvarában,

koporsókísérő bohóc.

Használati utasítás. A régi költők szerint a 33 bűvös szám volt. Balassi Bálint ezért állította össze első verseskötetét 33 versből. Állítólag még két, egyenként 33 verset tartalmazó kötetet tervezett, mivel a 99 szintén mágikus szám volt. Tervének megvalósításában korai halála és egyéb kisebb kellemetlenségek megakadályozták. Az én itt közölt versem 33 verssorból áll. 11 sorban valamilyen tárgyhoz, 11-ben valamely állathoz és 11-ben valamilyen személyhez hasonlítom magamat. Ez a részarányosság természetesen növeli a költemény bűverejét és gyógyhatását. Elmondhatjuk ráolvasásként, rosszat kívánva ellenségeinknek, és bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi hasznuk. Ha influenza-járvány idején mondogatjuk, lehetséges, hogy nem kapjuk meg a betegséget. Légzőszerveink fölé rögzítve is hordhatjuk ilyenkor a verset; természetesen csak ing, kombiné vagy garbó-pulóver alatt, hogy feltűnést ne keltsünk. Strandon, uszodában fecske vagy bikini helyett semmi esetre se viseljük!

A szellem kéjelgései

Én, azaz a százbillió atom,

mely engem képez, s mit énnek neveznek,

én, hű antennája gyanús neszeknek,

melyek átszűrődnek a falakon,

én, aki majd kicéduláztatom,

én, kit mumifikáltan polcra tesznek,

én, akit decimálnak, jegyzetelnek,

s bibliográfiákban lakhatom,

megteszem az élőtől adatig

vivő utat, s túljutok ama zónán,

hol a kijózanult költő belátja,

hogy az emberöltőnyi pásztorórán

simogatnia más nem adatik,

csupán egy pontosvessző térdkalácsa.

Egy mutatványos feljegyzéseiből

Shakespeare: XIX. Henrik

Műfordítás-paródia

Harmadik felvonás

Tizenötödik szín

Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné,

tombárok, pálhahordozók

DOWNTAR

Felség, a franc föld künyső parlatán

elült a hadvasak zadorlata.

Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;

s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,

pohontyot vesztő nyögsanyarta nép

tallót subál, polyhót vet parlagon,

s ha pönty aszalva, surboly ha beért,

újpénz fejében vesterát lakik,

zengő pakád szavára jár hokornyást,

s dibározik Bonárdus innepén.

A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,

s hétért kitesz, még morcolánkodik,

Richárdot fölcihellve ellened,

enhorjodat, míg téged elsümérel,

pihál; de csak kurtán s fonátosan.

Mert hosszú nótát a cölöpmadár

– hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK

Csitándiságomat csotválja még

e purhonya, ez a pöhös nyagóc!

S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR

Cáp cselkesiddel sunnyog és butog

a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ

A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!

Szotykon vatyorgó páhás veckelem!

Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin

enhorja ellen ily pórén pocáz!

Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,

folyánk cihó duzzon rút harpocsán!

Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,

hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!

Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,

miknek nedén a ded földemhedett!

Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,

még torzs pöhöndiek között se, mint

e csép, ki szétmandangolá a hont!

elhónyál

Egy szállóige születése

Fegyvert s vitézt éneklek, vitéz Z. Aladár alezredest,

aki kardcsörtetve vonult be hajdan a helyi lap szerkesztőségébe,

elégtételt követelve a neje becsületén esett

hallatlan sérelemért. Természetesen, meg is kapta a megfelelő

elégtételt, de ne vágjunk a dolgok elébe,

haladjunk sorjában, ahogy az epikus költészet

törvényei megkövetelik. Hiszen a trójai háború történetét sem

kezdte világtalan pályatársam annak idején

a város elestével. Elbizakodottsággal vádolhatnának, hogyha szerény személyem

jobban akarná tudni nála a dolgok rendjét,

az események egymásutánját. Kezdjük tehát

a seregszemlével vagy inkább seregszámlával,

ami szebb és patinásabb szó. Kezdjük a seregszámlával

még akkor is, ha ez esetben a számlát,

úgy értem, a becsület kontóját, a hadsereg

egyetlen tisztje nyújtotta is be a megriadt és bocsánatért esedező,

hebehurgya báli tudósítónak, a lap újonnan alkalmazott

fiatal munkatársának. Történetesen

az Egri Római Katolikus Nőegylet abban az esztendőben is

megrendezte, mint minden évben, a szokásos

farsangi, jelmezes táncmulatságot a Korona szálló összes termeiben,

ahol jelen volt e költemény szerzője is.

A végzetes hibát elkövető fiatal hírlapíró

feladata volt, hogy az álarcosbálon résztvevő

hölgyek névsorát följegyezze, s zárójelben jelmezüket is megjelölje

eféleképpen: Andrássy Muni (pierrette),

Benyó Baby (kéményseprő), Bogma Lucy (fantázia-kosztüm), és a többi.

Közeledett vitéz Z. Aladárné is férje kíséretében,

s a fiatal és tapasztalatlan báli tudósító, akit már

messziről is erősen vonzott a kavargó bálterem,

a kölnivíztől és az ifjú női testek illatától

párolgó dzsungel, ahol úgy szoktuk átkarolni

a lányok karcsú derekát, mint kanmajmok a fiatal fák

hajlékony törzsét, ime kövérkés,

középkorú hölgyet látott fehér madártollakkal díszített

álöltözetben közeledni, s mialatt a kövérkés termetet

és a fehér tollakat szemlélte, figyelmen kívül hagyta,

hogy a tiszteletre méltó hölgy oldalán piros pecséttel ékes

táskát visel. Futólagos benyomásai alapján,

megbocsáthatatlan felületességgel ezt jegyezte föl a hevenyészett

névsorba: vitéz Z. (teljes név) Aladárné (liba). S az áldatlan névsor

ekképp jelent meg a helyi hírharsona

legközelebbi számában. Ekkor következett

a versem elején említett, kardcsörtető

szerkesztőségi látogatás, és a látogatást követő napon az újság a következőképp

szolgáltatott elégtételt föltűnő helyen

és kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet

farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba

sajnálatos hiba csúszott. Ezúton tájékoztatjuk

lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (teljes név) Aladárné

az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses

postagalamb volt. Városszerte hatalmas derültséget

keltett az eset, azonban erről vitéz Z. Aladár, a kövérkés, de ízléses

postagalamb férje és három kövérkés leány atyja

aligha szerzett tudomást. Úgy emlékszem, nemsokára

egy másik város gyalogezredének helyőrségébe

vezényelték. Így hát nemigen tudhatta meg,

hogy szülővárosom szólásmondás-készlete

a botrány óta új szállóigével gyarapodott.

Szokásossá vált, hogy ha a társaságban valaki

tévesen mondott valamit, s szükségesnek találta

szavait utólag helyesbíteni,

a társaság egy másik tagja rövid szünet után megjegyezte:

„Nem liba! Ízléses postagalamb.” Mikor tíz évi távollét után

hazalátogattam, és a régi ismerősök kellemes,

meghitt körében ültem, egy kiigazított nyelvbotlás után

újból hallottam a már-már elfelejtett szállóigét,

amely újra eszembe idézte a kardcsörtető alezredest

s családja kövérkés hölgytagjait.

Azóta újabb huszonöt esztendő telt el. Már csak kevesen élnek

a régiek közül. Ugyan akadnak-e közöttük,

akik még mindig mondogatják megfelelő alkalommal:

„Nem liba! Ízléses postagalamb.”

A nudisták bejövetele

Nem is voltak igazi nudisták, csak meztelenül fürdő skandinávok…

Vagyis szót sem érdemelne az egész ügy, ha nem a világ legerényesebb

strandfürdője lett volna a színhely, szülővárosom fürdője, az egri strand!

Mily nehezen, mennyi vita és kompromisszum árán

jött létre annak idején az akkor még szerény, vidéki fürdő!

Hisz még a harmincas évek elején is külön-külön uszodába

jártak a férfiak és a nők, csak hogy véletlenül

rá ne jöjjön a lakosság, hogy a természet nem egészen

egyformának alkotta a két nemet. Nem is értem,

hogyan születhettek a házasságokból gyermekek,

hogyan jött rá a férj és feleség, mit is kell tenniük,

ennyi titkolózás, képmutatás és álszemérem ellenére!

A közigazgatás vezetői fürdővárossá akarták fejleszteni

szülővárosomat, ahonnan a gyáripart és nagykereskedelmet

jóelőre száműzte a bölcs, főpapi előrelátás,

amely megakadályozta, hogy vasúti fővonal

érinthesse a várost: essen csak ki a kárhozatos

fejlődésből és forgalomból. Most ugyanez a kenetes bölcsesség

kapálózott kézzel-lábbal a férfi és a női nem

együttfürdése ellen. Végül, 1933 nyarán,

hosszú harcok után mégiscsak megnyitotta kapuját

a strandfürdő, az egyetlen e hazában,

ahol a férfiak nem viselhettek úszónadrágot, csakis

teljes fürdődresszt, mint a nők; az úszómesterek pedig

cirkáltak egész napon át, és figyelmeztették a vakmerőket,

akik felváltva csúsztatták le jobb, majd bal vállpántjukat,

s próbáltak szőrös vagy sima mellkasukra fölszedni némi

napbarnította színt. „Tessék fölhúzni a vállpántokat!”

hangzott hol ott, hol itt, úgyhogy idegen nyaralók

nem is látogatták a fürdőt, mert országszerte elterjedt a híre,

hogy Egerben csupán keménykalapban és szalonkabátban

szabad az úszómedencében megmerülni.

A nyolcvannégy éves Rotschild néni volt az egyetlen kivétel,

aki csak ősszel járt a strandra, amely ilyenkor szinte már üres volt,

és nem cirkáltak már az úszómesterek,

bár a pénztár még nyitva tartott. A néni

régimódi, bő, fekete fürdőruhája

jó pár liter vizet magába szívott,

s gazdája, a híg elemből kilépve, didergett

a szeptembervégi napsütésben,

s miután letelepedett egy padra a medence mellett,

dresszét letolta köldökig, s mezítelen

felsőtesttel szárítkozott. Ma már elmondható,

hogy Rotschild néni a monokini-divatnak korai

előfutára volt, bár bizonyos, hogy nem ismerte ezt a szót,

ahogy mi sem ismertük akkor. Meglepő,

hogy az öreg, kövér Rotschild néni túl szabados viselkedésén

éppen a fiatal lányok háborodtak föl leginkább.

Talán azért, mivel nekik lett volna mit mutogatni,

de nem mutogathatták. Ami engem illet,

sohasem mertem Rotschild néni csupasz idomait

közelebbről szemügyre venni. Nem megbotránkozásból,

inkább az attól való félelemből, amit látni fogok.

Számomra az ő emléke egy messziről fehérlő

hájas hát foltja maradt. Történt azonban egyszer,

hogy skandináv túristák érkeztek városunkba, átutazóban.

Hírük nem előzte meg őket. Futtában megnézték a várost,

majd alkonyattájt elindultak a strand felé, lemosni az út porát.

Anyaszült meztelenül jöttek elő a kabinból,

mint hazájukban szokásos. Dehogyis akartak botrányt kavarni.

Nem is volt botrány voltaképpen, mert a fürdőzők s úszómesterek

egyaránt hazamentek, csak két-három elkésett

látogató csavarta ki vizes fürdőruháját, megállva

a medence kőszegélyén. Mint később állították,

nem hittek a saját szemüknek, megpillantva a szürkületben

a meztelen alakokat. Azt képzelték, érzékcsalódás

áldozatai lettek, avagy talán a délibáb

Egerbe költözött a Hortobágyról. Mikor pedig rá kellett jönniük,

hogy nem káprázik a szemük, lóhalálában elhagyták a fürdőt.

Másnapra hűlt helyük volt a pucér idegeneknek,

mint lázálom fantomjai éltek tovább a szemtanúk képzeletében.

Sokan nem is hitték a hírt, amely utóbb,

mint fojtott tűz, lassan, lappangva mégiscsak terjedni kezdett,

mert csupaszok közt cinkos, aki néma,

noha felöltözött.

Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng,

s a föld alatt fölgyújtja a szenet.

Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,

oly súlyosak, oly lomhán fekszenek

a víz partján a fürdőző kövérek;

hanyatt hevernek, míg a rekkenő

nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,

és állukon sötétlő serte nő.

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra

dzsungel, melyben eltévedt hangya jár;

rápingálja hasukra, homlokukra

haragosvörös rózsáit a nyár.

Verejték tölti meg hájuk redőit

s alápereg, mint zsíros, sűrü könny,

de köldökük körül kis tóba gyűlik,

s a guta ül lila nyakszirtjükön.

Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.

Fejükre százezer fehér acél-

sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál.

Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!

Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;

süket fülük mintha nem hallaná;

savószínű szemük a légbe bámul,

eszméletük mély űrbe hull alá.

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,

hogy fölszippantja súlyukat a nap,

s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,

mint lomha ballonok, elszállanak.

Nyílászáró szerkezetek

Egy szakférfiú, holmi bakafántos

anyanyelvgyilkos tompa, lázbeteg

agyában (vesztünkre) megszületett

egy új műszó, az ismert, kacifántos

„nyílászáró szerkezet”. Ablak, ajtó

s más efféle azóta nincs, letelt

az idejük, s szegényedett a nyelv,

de mit bánja a képernyő, a sajtó!

Tőlük tanulják el az emberek,

s ha egyszer nyelve lesz az állatoknak,

a kakas nyílászárót kukorékol.

Úgy emlékszem, hogy erényöv helyett,

amely miatt szép asszonyok zokogtak,

nem mondott nyílászárót a középkor.

A kannibál család

Pistike dá-dá a kutyust

állkapcsával a nagymamának,

amelyről lerágták a húst

családi körben, múlt vasárnap.

Apa tepsit készít elő

anyácskának, s pirul a jó nagy

adag körített csecsemő-

sült a fogatlan nagyapónak,

ki benn csibukozik, s kiált:

„Ebédet, mert éhen halok, hej!”

S mit kedvetlenül rágicsált,

gurul a félig elszopott fej

az ifjú jegyespár elébe,

kik egy padon enyelgenek,

s a holt szem pilláit kitépve

kérdezik: Szeret? Nem szeret?

Ártatlan kedvtelés

Munka után a hóhér hazamegy.

Megvacsorázik.

Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból

emberkéket gyúr, cérnaszállal

felakasztja őket

formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra.

Az asztal körül tömzsi kisfiúk

bámulják ügyes apukájukat.

Egy mutatványos feljegyzéseiből

Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük,

a fűrészporban bukfencet vetünk,

hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk,

és piruettezünk, komédiázunk,

hogy végre megtaláljuk

az ingatag egyensúlyt, aminek

fanyar megalkuvás az ára.

Lefolyik, mint színpadon a cselekmény,

lefolyik, mint a türelmi idő,

lefolyik, mint az esti tárgyalás,

lefolyik, mint a hajnali kivégzés,

lefolyik, mint esővíz a falon,

lefolyik, mint vak tükrön a köpés.

A dalnok búja

Alkotás

Odakenem a sort,

ezt az öntapadó tapétát

kellő méretben a vers panelfalára.

Hátralépek. Munkámban elgyönyörködöm,

s odacsapom egy légycsapó hevületével

végül a csattanót!

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:

sohase költött, noha kotlott.

Hol járt, göröngyös volt az út,

s helyette is verslába botlott.

Mint falkából kimart vadállat,

rítt a sorvégről lemaradt rag.

Rímei párra nem találtak,

s végül is pártában maradtak.

Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,

s átkot nyöszörögve kiáltott,

mit visszapöcköltek azonnal

fejére ügybuzgó szeráfok.

Nem boldogul a föld alatt se,

mert kötött formájú a kripta.

Lábvizek nimfája, fogadd be

lelkét szürke hullámaidba!

Harc a mulandósággal

A legnagyobb szerkesztők is halandók,

de még sokáig itt

botorkálnak közöttünk

két lábon járó tévedéseik.

Kettéhasadtan

„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”

Egy fülszövegből

Néha-néha az ember elbizony-

talanodik, ha versenyt fut a verssel,

egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel,

le az egyiken, fel a másikon.

Mert szembefutni maga az iszony

önnönmagunk felével, nemcsak egyszer,

de többször is. Ezért van, hogy az ember

elbizonytalanodik, el bizony.

Megváltó berregés vet véget ennek.

A manzárdszoba fél lakója csenget

a félemelet fél házmesterének.

Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem,

hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének,

ha újra eggyé válnak ők a liftben.

Egy ítészhez

Hétközéphelyi megbírálja L. B.-t:

verstermésünkből kiemelkedő

nagy kötetnek képes nevezni ő

szürke, középszerű szellemi termék

helyett a könyvet, mit valami harmad-

vagy másodrendű mester összetákolt.

S mert L. B. rólam írta azt a pár sort,

azóta többé nem lelek nyugalmat.

Tévedne L. B.? S én is szertelen

gőggel magamat túlértékelem?

A végső döntést, ím, reszketve várom.

Vajon másod- vagy harmad-rendbeli

mester vagyok? Míg Hétközéphelyi

föl nem világosít, kerül az álom.

Könyvhéten

X. ül. Szalad a perc, telik az óra.

Előtte cola, de bele se kóstol.

Tétlenül áll kezében a golyóstoll:

senki se vágyik dedikációra.

Hát nincsen már egyetlen olvasója?

Kínlódik, mint megfeszített apostol.

Hová elvonulhatna, nincs kolostor.

Szellemi árut nem mérnek kilóra.

Zúg a Duna, visszafordul nyugatnak.

A Mold(o)va hullámai kicsapnak,

ront-bont a népség, összedől a sátor.

X. is felkászálódik asztalától.

Szégyen marja, vagy a nemes harag?

Másnap nem dedikált, otthon maradt.

Kiszorítósdi

„Egy gondolat bánt engemet.”

Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy

nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis,

hogy ha egy versem valahol megjelenik,

mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát,

ami különben éppen ott jelenne meg.

No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék

következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban

vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást,

amit én szorítottam ki előzőleg. Persze,

ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik

ugyanannak a lapnak egy későbbi számában

vagy egy másik helyen. De a végtelenségig

nem mehet így, lévén a folyóiratok,

heti- és napilapok terjedelme véges.

Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul,

soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója

eredetileg az én versem volt; személy szerint

én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok

valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt

ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben

miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást.

Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét

mentette volna meg az a néhány száz forint,

amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent

művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek,

mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy,

más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát,

mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut,

hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el.

Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét.

Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák.

Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok,

érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások?

Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam!

Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem,

idióta módján, ti félreismert lángelmék,

egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek!

A dalnok búja

Repes a költő szíve! Megjelentek

összegyűjtött versei is. No, ki

volt a költő? Persze, Homálynoky.

Vették, mint a banánt vagy a cementet.

„Könyvem hiánycikk!” Önhitten merengett.

„Bár ötezer példányban nyomta ki

a »Kner«, hogyha keresi valaki,

hiába vág neki az üzleteknek.”

Egy év múlva újra a kirakat

polcán a könyv. Tán raktáron maradt,

hol sok kelendő mű feledve fekszik?

Úgy emlékszem, hogy fiatalkoromban,

mikor még a magánjogot magoltam,

hitelrontásnak hívták az ilyesmit.

Sznobjaink jobbjainak

Fontos-e a mellékes? Meglehet.

Sőt meglehet, hogy a legfontosabb.

Mellesleg szólva, a mellékes új

mellékeseket s a mellesleg is

új melleslegeket szül. Nem szabály ez,

csak következmény, már-már követelmény,

mit a költőnek tudni illenék.

S a többit is, a fenntartásokat,

a módosítást, a frissen leírt

állítások azonnali

felülvizsgálását, és ráadásul

tudni illik, hogy a központozás

egyenrangú a mondanivalóval,

sőt néha még több. Természetesen

mindennek az ellenkezője is

igaz, mert medvecukorhoz hasonló

a költészet: édes is, savanyú is.

Több dolgok vannak földön és egen

N. Egon utolsó utazása

Mikor azok a különös, a legmagasabb embernél is

fél méterrel nagyobbra nőtt lények szokatlan egyenruhájukban megjelentek,

eszeveszett zűrzavar tört ki a budai hegyvidéken épült

tudományos intézetben. A fehérköpenyes asszisztensnők

halálra rémülten futkostak ide-oda a folyosókon,

a tudományos munkatársak sietve visszahúzódtak

a laboratóriumba vagy munkaszobájukba,

és magukra zárták gyorsan az ajtót. A jövevények

zavartalanul haladtak át N. Egon titkárnőjének szobáján,

aki szintén kereket oldott, csak az agg tudós

maradt ülve évtizedek óta őrzött íróasztalánál, ahová

negyven évvel ezelőtt kutatómunkájával szerzett érdemei juttatták,

az utolsó tíz esztendőben pedig

régi tekintélye és előnyös összeköttetései

tartották vissza, mint mentőöv a vízbefúlástól

az úszni nem tudót. N. Egon ugyanis rabja volt

a hatalom mákonyának, s a nála is hatalmasabbak

elnézték baklövéseit. „Miért jöttek?” – kérdezte

a váratlan látogatóktól, mire egyikük azt felelte:

„Azért, hogy elragadjuk önt.” N. Egon

ekkor figyelmesebben megnézte őket, akik foszforeszkáló

egyenruhát és bukósisakot viseltek.

„Idegen égitestről valók, annyi biztos,” – gondolta,

titokban reménykedve, hogy az emberfölötti lények

szíjakkal leszorított, feszes zubbonya alatt talán

hófehér szárnyak is rejtőznek. Mégse támadt

a legcsekélyebb mehetnékje sem. Teljes erővel íróasztalába

kapaszkodott. A látogatók hónaljánál fogva fölemelni igyekeztek,

de meglepődve észlelték, hogy az aggastyán ujjai

belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig,

két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér.

A pilótákra vagy repülőgép-szerelőkre emlékeztető külsejű

idegenek ekkor ismeretlen szerszámokat

vettek elő táskájukból, és kivájták N. Egon gyökeret eresztett

görcsös ujjai körül az asztallapot,

lábfeje körül a parkettát, s kiszabadították végtagjait

anélkül, hogy megsebezték volna a sérthetetlen főigazgatót,

sőt bámulatos gyorsasággal el is tűntették munkájuk nyomait.

Az íróasztal és a parkett éppoly sima és fényes lett hamarosan,

mint beavatkozásuk előtt. Azután két karjánál fogva átvezették

a titkárnő üres szobáján N. Egont, végig a kihalt folyosókon,

ahol az ajtók mögül pisszenés sem hallatszott.

N. Egon eközben segítségért kiáltozott, de látva, hogy nem akad

vállalkozó, erőt vett magán, s most már némán

haladt kísérőivel le a lépcsőn, az intézet

tágas parkjába, ahol valami, helikopterre emlékeztető,

de annál sokkal modernebb, jövő századbeli jármű

várakozott. „Hát nem tüzes szekéren

ragadnak el?” – kérdezte N. Egon a társainál csillogóbb rangjelzést

viselő vezetőtől. „A tüzes szekér nem

a mi asztalunk. Bár az ön kényes stiláris érzéke

nyilván képzavarnak minősíti ezt a fogalmazást.

De úgy tudom, a konkurrens cégnél sincs már divatban.”

„És hová visznek?” – kérdezte aggodalmasan N. Egon. „Egy óriási

lakótelepre, mely az emberiség nagyobb felének

ad otthont,” – válaszolt a vezető.

„Ugye, kényelmes helyet kapok?” „Tudja, a kényelem viszonylagos,”

– mondta erre a közlékeny óriás. „Egyet azonban garantálhatok:

a távfűtő művek üzemeltetésében még sohasem történt fennakadás,

ami korántsem mondható el a földi lakótelepekről.”

Beszálltak, N. Egont közrefogva, és a helikopter,

vagy minek nevezzem, gyorsan haladt. N. Egon hamarosan

megállapította, hogy jócskán kívül járhatnak már a naprendszer határán.

Mivel széleskörű természettudományos műveltséggel bíró férfiú volt,

minden tudhatót tudott a fénysebességről, a kvantummechanikáról,

a speciális és az általános relativitás elméletéről, azt is tudta,

hogy a világűrben a fölfelé és lefelé megkülönböztetések

értelmüket vesztik. Egyszerre mégis különös érzés

kerítette hatalmába. Gyomrában azt a furcsa süllyedést

érezte, mint gyermekkorában a hullámvasúton,

mikor a legmeredekebb lejtőn futott le, szinte zuhanásszerűen a kocsi.

Voltaképp csak ekkor ébredt rá, kik és hová viszik.

Bíbornokok és Japánok

Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt

velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb

kerülgethetem, mint macska a forró kását.

Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény,

egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis

eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan tulajdonsága,

akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében

enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más,

csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején

még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén

álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap

nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal ékeskedő

melléklettel kedveskedett olvasóinak,

de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is

vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott

képes mellékletet csatolt. Egy napon

anyám futólag rápillantott a melléklet

első oldalára, melynek teljes szélességében egy

vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok

tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el

a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst

(valójában reverendát) viselő alakok sorát látta,

a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten.

„Nini, japánok!” – mondta anyám, mire én aki jobban szemügyre

vettem a képet, kacagni kezdtem: „Dehogy japánok!

A római pápa és a bíbornokok!” Anyám is tüzetesebben

megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett

a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban

én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet,

és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon,

pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb

a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve,

valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot

pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló,

földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is

láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai

újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot

olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk

a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni

és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok

jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó-

eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának

változásaira. És ez bizonyára igaz lehet,

hisz máskülönben bolondok lettek volna,

ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű,

kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol,

hogy a század elején a lélekbúvároknak

sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony,

aki negyven fokos lázban, önkívületben

Homérosz hexametereit kezdte skandálni

görög nyelven. Végül kiderítették,

hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán,

és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget

az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén,

mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem

ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia

létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán

hallott valamit félfüllel a rádió hírei között

a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról),

de nem figyelt oda, csupán a kép távoli,

látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan

emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek

a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók

mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet,

mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel

traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom,

hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek,

semmint a szépség érdektelenségének

szomorú fölfedezője.

Az egerésző anyós, avagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát?

Egy kora őszi napon, kisebb bevásárlások után,

feleségem társaságában, betértem valahol a város szivében

egy népszerű, ízletes kosztjáról és szolíd árairól ismert,

zsúfolásig telt sörözőbe ebédelni, ahol első pillantásra

reménytelennek látszott a helyzet, de hirtelen

fölfedeztem, hogy az egyik hatszemélyes asztalnál

egyedül üldögél egy meglehetősen idős hölgy.

„Vár-e valakit, asszonyom? Vagy megengedi, hogy asztalához üljünk?”

„Igen. Várok többeket is, de kettőjüknek még akad hely.”

Előre kell bocsátanom, hogy körülbelül másfél órát

töltöttünk ott, részben a vontatott kiszolgálás,

részben az egyre érdekfeszítőbbé váló beszélgetés

miatt, de senki sem jött. Akiket az idős hölgy

várt asztalához, nyilván nem voltak már földi szemmel láthatók.

Talán mellénk telepedett testtelen árnyalakjuk, az idős hölgy

talán látta is őket, akiket mi nem észlelhettünk fogyatékos

emberi érzékszerveinkkel, ámbár időnként

gyanúsan meg-meglebbentek a papírszalvéták, az abrosz

szegélye, sőt a kések, villák, kanalak is

össze-összekoccantak. Igaz, hogy odakint

dübörögve rohantak tova az autóbuszok, és a látszólag

cél nélkül futkosó pincérek is meg-meglökték

olykor asztalunkat, egyszóval,

nem történt olyasmi, amit kétségen kívül

okkult jelenségnek tarthattunk volna, de én mégis

éreztem valami hátborzongatót, az idős hölgyben

volt valami szellemszerű, helyesebben,

mintha régmúlt évtizedekből

tévedt volna ide, és mintha láttam volna már

a mozdulatot valami kopott, régi némafilmben,

ahogy borospohara tartalmát belelöttyintette

az erőlevesbe, mondván: „Nagyon forró ez a leves.”

Majd egy mellettünk szélsebesen eliramló

fiatal pincértől egy adag túrós csuszát és újabb deci bort

rendelt, de olyan megfakult, szinte már síri hangon,

hogy az éttermi alkalmazott látszólag meg sem hallotta

tovasietőben, csakhogy igen éles füle lehetett, mert nemsokára

hozta a csuszát, a bort, majd kevéssel utóbb

a mi ebédünk is megérkezett,

s hozzáláttunk. „Ön már nem fiatal,”

fordult hozzám az öreg hölgy, „és mégis a fiacskám lehetne.”

„Ezerkilencszáztizenkettőben születtem, asszonyom.” „Én meg

ezernyolcszázkilencvenegyben, tehát

igazam van. Sőt volt egy fiam, aki magával

éppen egyidős lenne, ha élne szegény.”

„Hát már nem él?” „Nem. Elpusztult a háborúban.

Ezerkilencszáznegyvenkettőben vonult be mint karpaszományos,

gépkocsivezető lett, mivel tudott vezetni.

A tiszteket fuvarozta. Egyszer egyedül maradt a kocsiban,

végigdőlt a vezetőülésen, és elaludt.

Hamarosan puskalövésekre ébredt. Támadtak a csetnikek,

hanyatt-homlok menekülnie kellett, beleugrott a Ferenc-csatornába,

ott ült, az iszapos vízbe nyakig merülve,

amíg be nem sötétedett. Súlyos beteg lett,

felhozták Budapestre, a katonai kórházba. Mikor az orvosok

lemondtak róla, leszerelték, engedéllyel

hazavihettem, otthon halt meg a karjaim között.”

„És milyen betegséget kapott szegény? Talán tüdőgyulladás

vitte el? Nem csoda. Hiszen nem volt még penicillin.”

„Nem. Nem kapott tüdőgyulladást, de a betegség

alulról terjedt fölfelé. Pincér, hozzon még egy deci bort!”

Én pedig így szóltam feleségemhez: „Jó lenne különben

ez a gombás szelet, csak nagyon zsíros.

Nézd, mennyi kövéret lefarigcsáltam róla. Én nem szeretem úgy

a kövérjét, mint Micike.” Az idős hölgy itt

közbevágott: „Tessék csak hazavinni Micikének a kövérjét.

Én ismerem a pincért. Magam is a vendéglátó iparban

dolgoztam sok-sok évig, sőt néha még most is helyettesítek

másokat, mint üzletvezetőnő. Nem dicsekvésből mondom,

de nyolcvannyolc évesen is megkeresem a havi ötezret,

nyugdíjjal együtt. Mindjárt kérünk papírt,

abban elviheti Micikének a húst.

Nagyon fog örülni.” „Sajnos nem lehet asszonyom.

Micike messze lakik, kint Rákosszentmihályon. Én meg nem vagyok

valami ügyes. Szétbomlana a csomag, és összezsíroznám a ruhámat.

De különben sem vihetném el. Micike nem eszik ételmaradékot.

Nincs rászorulva.” „Miért? Olyan sok egeret fog?”

„De kedves asszonyom, Micike nem macska, hanem az anyósom.

Nem fog egeret, legföljebb egérfogóval,

ha egy-egy néha betéved. De akkor sem eszik egérhúst.”

És nem tehetek róla, de láttam képzeletben Micikét,

amint hosszú karmot növeszt, és magamat mint menekülő egeret,

útban a lyuk felé. Megborzongtam a gondolatra,

és pontosan átéltem, amit egy egér érezhet ilyen válságos

pillanatban. Éreztem, hogy a torkom is kiszáradt,

és újabb pohár sört rendeltem. Azután egy újságárus közeledett.

Vettem valami képes hetilapot, feleségem nyomban lapozni kezdte,

az öreg hölgy pedig így folytatta a társalgást: „Nyolc gyermeket

szültem. Három ma is életben van. Úgy a hatvanas évek elején

írtam egy operettet is, elvittem Eisemann Mihályhoz.

Ő elolvasta, és egy hónap múlva azzal adta vissza:

maga nem tehetségtelen, csak későn próbálkozik.

Talán lehetne valamit kezdeni a darabbal,

ha valaki korszerűsítené a szöveget.

Maga az előbb irodalomról beszélgetett

a társaságában lévő fiatal hölggyel. Talán írónő a hölgy?”

„Nem. Ő a feleségem, de bevallom, magam amolyan íróféle volnék.

Sajnos, nincsen tehetségem az operetthez,

mást kellene keresnie.” „És nem is olvasná el a darabomat?”

„Attól tartok, céltalan volna, asszonyom.

Éppen elég idegen kéziratot

kell olvasnom. Operettszöveg-íráshoz nem értek.

És másik zeneszerző is kellene, hisz Eisemann Mihály

nincsen már az élők sorában.”

„Pedig éppen vele lett volna itt találkozásom,”

– szólt az öreg hölgy. „No, ha el sem olvassa az operettemet,

maga csak afféle firkász lehet.” A hölgy kora iránti tiszteletből,

mikor a párbeszéd ilyen kínosra fordult,

egy „pardon!” szóval fölkeltem az asztaltól, és elindultam

a mellékhelyiség felé. Mire visszatértem,

feleségemet egyedül találtam, a képes hetilapba

temetkezve. „Mikor ment el idős asztaltársnőnk?”

– kérdeztem. „Nem tudom. Szó nélkül távozott,

mialatt olvastam,” – felelte nőm. E percben

megpillantottam az asztalon a távozásom előtt rendelt pohár sört.

Csakhogy sör helyett valami zavaros, szürke folyadékot

láttam a pohárban. Megszagoltam. Nem kétséges, pocsolyabűze volt.

Hívtam a pincért. Ő is megbámulta és megszagolta

a folyadékot. „Bocsánat!” – szólt, miután elfintorította orrát,

és elvitte a poharat. Pánik fogott el, azonnal fizettem.

„Gyere!” – szóltam. S eltávoztunk menekülésszerűen.

Szörnyű gyanú fogott el. Ugyanis, ha a tudósok szerint,

harminc milliárd évvel ezelőtt a világegyetem

anyaga egy alig méternyi átmérőjű

gömbben sűrűsödött össze, mielőtt robbanásszerűen tágulni kezdett,

akkor a Ferenc-csatorna vize is összesűríthető egy söröspohárban.

Lehet, hogy az a szegény katona, az a velem egyidős fiatalember

kénytelen volt fejével is a víz alá bukni

a csetnikek golyói elől. S borzasztó rágondolni is,

mi történt volna vele, mi történt volna velem,

ha véletlenül meg találom inni?

A haladás századában

Bátran mondhatjuk, túl vagyunk a nagyján!

Hogy tudjuk, a Fiastyúk hány tojást

pottyant (ha pottyant) fényévente, hagyján.

Dicsőbb, hogy a ribizlihántolást

gépi erővel végezzük, mióta

látjuk, nagy ábrándunk nem volt hamis:

a hold felé száguld az űrpilóta

s nadrágjában elbújt a bolha is.

Reményeink csápjukat messze nyújtják.

Immár nem álom, mondjuk boldogan,

a felsőbbrendű emberfajta útját

egyengetőn növekvő sajthozam.

Békés gyarapodásunk néha untat,

de ez ellen is tettünk már sokat:

rájöttünk, mint robbantsuk fel magunkat,

miközben felrobbantunk másokat.

Pároztatunk cickánnyal denevért és

barnamedvével olasz agarat,

viszont a szárazföldi haltenyésztés

napjainkig megoldatlan maradt.

Felvonulás magyar módra

Jacques Prévert szellemének és szellemében

egy Kossuth-szakállas kisfiú egy hátulgombolós öregúrral

egy áramvonalas kulacs egy csikóbőrös versenyautóval

egy lelombozódott birkapörkölt egy felpaprikázott adóalannyal

egy hortobágyi rinocérosz egy állatkerti délibábbal

egy zöldből pirosra váltó szélhámos egy minden hájjal megkent villanyrendőrrel

egy árvalányhajas szilvásgombóc egy ínycsiklandó pörge kalappal

egy példamutató gatyamadzag egy csomóra kötött családapával

egy sörétes csusza egy túrós puskával

egy bolhalovas egy lemezidomárral

egy szakképzett pálinkásüveg egy félig kiivott agronómussal

egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával

egy nagymenő pulykamell egy szalonnával spékelt táncdalénekessel

egy talprongáló egy telefonfülkenyalóval

egy csokoládés vegyszer egy gyomirtó palacsintával

egy házőrző lepke egy káposztakutyával

egy alanyi gulyás egy bográcsköltővel

egy másodfokú egyenlet gyógykezelése egy hasmenés végeredményével

egy orrfacsaró honleány egy szép lelkű rövidszivarral

egy toprongyos hősszerelmes egy jól öltözött csőlakóval

egy vitamindús takarítónő egy illemhelyi üdítőitallal

egy tarka tollú prózaíró egy sematikus törpepapagájjal

egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal

és egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével

Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember

Latyakos az út, csupa kátyú.

Recseg az ócska fakerék.

Sánta ökör sovány gebével

húzza az ország szekerét.

Vezérek

Felbődült a sziréna és

markába nevetett az ördög.

A sziklapince boltjain

az ágyúk ordítása dörgött.

Sunyi rabszolgahad lapult

oly gyáván, hogy még félni sem mert.

E törpe kor vezéreit

figyeltem, a három nagy embert.

Egyik rövid zekét viselt

és vadászkalapot, legényest

s műkő-szobor vonásain

a korlátoltság volt a védjegy.

A másik puffadt volt, sötét

haján pomádé fénye villant,

bár távoli üzemzavar

hunyorgatta a sárga villanyt.

A Véreb volt a harmadik,

kivel beteljesült a szép kör,

izzott vörös disznószeme

a hamis próféták dühétől.

Ha telefon szólt, fejüket

izgatottan előretolták

és a híreket ideges

orrcimpájukkal szimatolták.

Közben csend volt, anyagszerű,

pépes, nyomott csend szállt le és e

csendben hangzott a lecsapó

bombák közelgő dörrenése.

Hogy mily paránynak láttam ott

a három óriást, ki hinné?

Van, kit a távolság nagyít,

mást a közelség tesz kicsinnyé.

Egy vezér, két mellszobor

1956 nyarán Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű pályatársam

különös eseményeknek volt fül- és szemtanúja.

Egy délután, csak úgy találomra, bekapcsolta a rádiót,

és legnagyobb meglepetésére népünk bölcs vezérének,

Mátyási Rókusnak hangját hallotta, aki éppen bejelentette,

hogy megrendült egészségi állapota miatt lemond minden tisztségéről,

és elhagyja az országot. Szaniszló később

arról értesült, hogy magas rangú személyek

érkeztek egy baráti országból, és értésére adták

Mátyási Rókusnak, hogy az ottani klíma

jobbat tenne neki, s a lehető leggyorsabban

magukkal is vitték hazájukba. A következő napok egyikén,

a könyvkiadó vállalat folyosóján, ahonnan

ajtók nyíltak, balra az utca, jobbra az udvar felőli helyiségekbe,

köztük Homálynoky Szaniszló szobájának ajtaja is,

de ablakok hiányában a folyosón annál nagyobb

sötétség uralkodott, minél tovább haladt az ember

– elvégre a lektor is ember –, szóval; a folyosó

legsötétebb végében álló, üres könyvállványon

Mátyási Rókusnak két, szakasztott egyforma

gipsz mellszobra jelent meg, amelyeket,

mint már fölöslegessé vált tárgyakat, eltávolítottak

a vállalatvezetőnek és helyettesének

szobájából. Úgy állt ott a két mellszobor,

mint valami félhomályos kirakatban.

Stílszerűen, hiszen a politikus, aki mintájukul szolgált,

maga is szeretett kirakatokat rendezni,

ámbár e kirakatok látványosságai nem mellszobrok,

hanem élet-halálra menő politikai perek

voltak. De visszaemlékezett dunántúli születésű pályatársam

egy régebbi kirakatra, helyesebben fényképkiállításra is,

egy másik intézménynél, még könyvtáros korából,

amelyik ezt a címet viselte: „Mátyási elvtárs

élete képekben.” A képsorozat elején

látható volt Mátyási Rókus, mint hároméves,

kissé mafla arcú, karikalábú, szalmakalapos kisfiú,

annyira szelíd és ártalmatlan jelenség,

hogy a képkiállítás egyik női szemlélője

nem tudta titkolni elragadtatását, és hangosan felkiáltott:

„Jaj! Eszem azt a kis pofáját!” Mivel Szaniszló kolléganője

tagjelölt volt, meg is indult ellene

a pártfegyelmi eljárás, Mátyási elvtárssal szembeni

tiszteletlenség címén. A fegyelmi bizottság,

tekintetbe véve az enyhítő körülményeket,

mindössze szóbeli megrovásra ítélte

a vétkest, meggondolatlan érzelemkitörése miatt.

Most azonban a két szakasztott egyforma mellszobor mellett

Szaniszlónak legalább háromszor-négyszer

kellett elhaladnia naponta, mert a szerkesztőségi titkárság ajtaja

éppen a könyvállvánnyal szemben nyílott.

Második útjakor Szaniszló észrevette,

hogy a mellszobrokat valaki orvul

szembeállította egymással, úgyhogy orrhegyük

összeért, és Mátyási Rókus Mátyási Rókussal

farkasszemet nézett. Szaniszlót meglepte a váratlan látvány,

de nem nyúlt a szobrokhoz. Azonban egy óra múlva

ismét dolga akadt a titkárságon, és akkorra

már visszafordította valaki a szobrokat

eredeti helyzetükbe. Homálynoky Szaniszló

nem tartotta magát illetékesnek a beavatkozásra.

Úgy vélekedett, hogy a nagy Kirakatrendező pályafutásának

első és második fele között túlságosan is éles

a cezúra. A világnézetéért sok-sok évi börtönt

és keserves vallatást szinte már az akasztófa

árnyékában is vállaló forradalmár személye nehezen volt összeegyeztethető

a későbbi hatalmaskodóval, a gyümölcsöt teremni nem hajlandó

narancs- és citromligetek urával,

a potenciális vetélytársakkal, a képzelt ellenséggel is

könyörtelenül leszámoló pártvezérrel.

Ezért Homálynoky Szaniszló a döntést a távoli jövendő

történészeire és lélekbúváraira bízta, akik majd többet fognak

tudni az indítóokokról, mint ő, a jelentéktelen

kiadóvállalati alkalmazott, akinek szíve vágya

volt a függetlenség, de a hatalmat

elutasította volna. (Igaz, soha föl sem kínálták neki.)

Másnapra azonban a két mellszobrot

megint szembefordította egymással az ismeretlen tettes,

valaki más pedig még ugyanazon a napon visszafordította őket.

Dunántúli születésű pályatársam megállapította, hogy Mátyási Rókusnak

eszerint az ő munkahelyén egyaránt vannak

ellenségei és hívei. A szoborfordítgatók valószínűleg

gyorsan és vigyázatlanul végezték munkájukat. (Nyilván féltek

a rajtaütéstől.) Úgyhogy mindkét mellszobor orrahegye

hamarosan kopni és töredezni kezdett, hiszen a gipsz

nem olyan szilárd anyag, mint a márvány. Körülbelül egy héten át

tartott a két párt huzakodása. Egy hétfői napon Szaniszló

üresen találta a könyvállványt. A mellszobrokat

ismeretlen helyre szállították. Pályatársam

próbálta ugyan titokban kinyomozni, hova lettek,

de nyíltan kérdezősködni nem mert. Tehát a szobrok

új rejtekhelye örök titok maradt számára.

Csak egyet tudott biztosan: nem eredtek útnak

annak nyomában, akit ábrázoltak. Köztudomású ugyanis,

hogy a mellszobroknak, noha talpon állnak,

soha sincsen lábuk.

A nevettető Kálnoky László

Vajon minek köszönhetjük, hogy java költőink oly szívesen élnek a humorral? Minek köszönhető, hogy Az emberek költője, Vörösmarty meg tudta írni a Csongor és Tündében a népszínműfigurák karikatúráit, jóval a népszínmű elterjedése előtt? Mi a titka annak, hogy a szabadság költő-hérosza, Petőfi írta a romantikus eposzról a legmulatságosabb stílusparódiát, A helység kalapácsát? Miért épp a tragikus balladák írója, Arany tudta megírni a legvígabb verset, A fülemilét?

E kérdések jócskán kiterjeszthetők a huszadik század költőire, köztük a tíz éve meghalt Kálnoky Lászlóra. Elmondhatjuk, hogy ez a sokszor téves egyoldalúsággal – bár nem alaptalanul – „pesszimistának” mondott költőnk a modern magyar költészet egyik legnagyobb nevettetője. Shakespeare-paródiáját, a XIX. Henrik sorait a hatvanas évek óta ma is számosan fejből idézgetik; a múlt század irodalmi szellemében fogant drámafordítások öblös pátosza – melyet a paródia halandzsaszövege oly kitűnően utánoz – méltán ingerel minket nevetésre.

Főként a költő utolsó tíz évében szaporodtak meg bőven fűszerezett – s némelyeknek szemet csípő – epigrammái, és a hetvenes-nyolcvanas évek korérzületét kifejező groteszkjei. Ekkor írta meg oldott, adomázó és anekdotázó stílusban ifjúkori emlékeiből azokat a mulatságos históriákat, amelyek vele vagy a környezetében élő emberekkel estek meg szülővárosában, Egerben, vagy már a negyvenes, ötvenes évek légkörét árasztó fővárosban. Az irodalmi lapok, folyóiratok olvasói kedvtelve idézgették verseit, szállóigeszerű poénjait, szójátékait. Saját, kissé csúfondáros szavával mondva, „sznobjaink jobbjai” már nemcsak a híres műfordítás-paródia szerzőjeként beszéltek róla, hanem az Egy magánzó emlékirataiból, a Homálynoky Szaniszló történetei és „újabb történetei” írójaként is. És számosan fölfedezték – vagy újra fölfedezték – maguknak, mint seregnyi „pokoljáró” mű és irodalmi „bohóctréfa” költőjét. Merthogy „Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni”, ha clownnak maszkírozva is.

A Mágus Kiadó által megjelentetett költemények, amelyeket Kálnoky Lászlóné válogatott az életműből, e poézis vidámabb oldalát mutatják meg. Arról vallanak ezek a művek, hogy a költő a műveiben is meg tudta csillogtatni ragyogó humorérzékét, amellyel társasági emberként sosem fukarkodott. Szerette szórakoztatni környezetét, s öröme telt abban, ha megnevettette az embereket. Humora sohasem felszínes csillogás. Mint a nagy nevettetők általában, ő sem csupán a vigasztalás eszközéül, hanem az igazmondás, az erkölcsi igazságtétel, a lelki, szellemi szabadság hajlékony pengéjű, de éles fegyveréül is használta az élcet, a szatírát. Öniróniája kitűnő orvosság a hiúság, sértődékenység és önsajnálat oly gyakran tapasztalható nyavalyái ellen. Meg-megfricskázza az irodalmiaskodó és tudományoskodó – vagy csak egyszerűen fontoskodó – nagyképűséget; a természetes és józan gondolkodásra szoktat. Azzal, hogy a dolgokat a fonákjukról is megmutatja, arra mutat példát, hogy ne dőljünk be könnyen az álcázott hazugságoknak.

Sok más értékkel együtt ezt hagyta örökül utókorára. Szükség is lesz rá mindig. A humor ugyanis a világ megismerésének, ha nem is a könnyebb, de a naposabb oldala. Talán ezért éltek vele nagyjaink mindig szívesen.

Alföldy Jenő