Kiszorítósdi

„Egy gondolat bánt engemet.” Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha egy versem valahol megjelenik, mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát, ami különben éppen ott jelenne meg. No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást, amit én szorítottam ki előzőleg. Persze, ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik ugyanannak a lapnak egy későbbi számában vagy egy másik helyen. De a végtelenségig nem mehet így, lévén a folyóiratok, heti- és napilapok terjedelme véges. Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul, soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója eredetileg az én versem volt; személy szerint én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást. Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét mentette volna meg az a néhány száz forint, amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek, mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy, más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát, mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut, hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el. Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét. Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák. Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok, érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások? Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam! Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem, idióta módján, ti félreismert lángelmék, egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek!