N. Egon utolsó utazása

Mikor azok a különös, a legmagasabb embernél is fél méterrel nagyobbra nőtt lények szokatlan egyenruhájukban megjelentek, eszeveszett zűrzavar tört ki a budai hegyvidéken épült tudományos intézetben. A fehérköpenyes asszisztensnők halálra rémülten futkostak ide-oda a folyosókon, a tudományos munkatársak sietve visszahúzódtak a laboratóriumba vagy munkaszobájukba, és magukra zárták gyorsan az ajtót. A jövevények zavartalanul haladtak át N. Egon titkárnőjének szobáján, aki szintén kereket oldott, csak az agg tudós maradt ülve évtizedek óta őrzött íróasztalánál, ahová negyven évvel ezelőtt kutatómunkájával szerzett érdemei juttatták, az utolsó tíz esztendőben pedig régi tekintélye és előnyös összeköttetései tartották vissza, mint mentőöv a vízbefúlástól az úszni nem tudót. N. Egon ugyanis rabja volt a hatalom mákonyának, s a nála is hatalmasabbak elnézték baklövéseit. „Miért jöttek?” – kérdezte a váratlan látogatóktól, mire egyikük azt felelte: „Azért, hogy elragadjuk önt.” N. Egon ekkor figyelmesebben megnézte őket, akik foszforeszkáló egyenruhát és bukósisakot viseltek. „Idegen égitestről valók, annyi biztos,” – gondolta, titokban reménykedve, hogy az emberfölötti lények szíjakkal leszorított, feszes zubbonya alatt talán hófehér szárnyak is rejtőznek. Mégse támadt a legcsekélyebb mehetnékje sem. Teljes erővel íróasztalába kapaszkodott. A látogatók hónaljánál fogva fölemelni igyekeztek, de meglepődve észlelték, hogy az aggastyán ujjai belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig, két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér. A pilótákra vagy repülőgép-szerelőkre emlékeztető külsejű idegenek ekkor ismeretlen szerszámokat vettek elő táskájukból, és kivájták N. Egon gyökeret eresztett görcsös ujjai körül az asztallapot, lábfeje körül a parkettát, s kiszabadították végtagjait anélkül, hogy megsebezték volna a sérthetetlen főigazgatót, sőt bámulatos gyorsasággal el is tűntették munkájuk nyomait. Az íróasztal és a parkett éppoly sima és fényes lett hamarosan, mint beavatkozásuk előtt. Azután két karjánál fogva átvezették a titkárnő üres szobáján N. Egont, végig a kihalt folyosókon, ahol az ajtók mögül pisszenés sem hallatszott. N. Egon eközben segítségért kiáltozott, de látva, hogy nem akad vállalkozó, erőt vett magán, s most már némán haladt kísérőivel le a lépcsőn, az intézet tágas parkjába, ahol valami, helikopterre emlékeztető, de annál sokkal modernebb, jövő századbeli jármű várakozott. „Hát nem tüzes szekéren ragadnak el?” – kérdezte N. Egon a társainál csillogóbb rangjelzést viselő vezetőtől. „A tüzes szekér nem a mi asztalunk. Bár az ön kényes stiláris érzéke nyilván képzavarnak minősíti ezt a fogalmazást. De úgy tudom, a konkurrens cégnél sincs már divatban.” „És hová visznek?” – kérdezte aggodalmasan N. Egon. „Egy óriási lakótelepre, mely az emberiség nagyobb felének ad otthont,” – válaszolt a vezető. „Ugye, kényelmes helyet kapok?” „Tudja, a kényelem viszonylagos,” – mondta erre a közlékeny óriás. „Egyet azonban garantálhatok: a távfűtő művek üzemeltetésében még sohasem történt fennakadás, ami korántsem mondható el a földi lakótelepekről.” Beszálltak, N. Egont közrefogva, és a helikopter, vagy minek nevezzem, gyorsan haladt. N. Egon hamarosan megállapította, hogy jócskán kívül járhatnak már a naprendszer határán. Mivel széleskörű természettudományos műveltséggel bíró férfiú volt, minden tudhatót tudott a fénysebességről, a kvantummechanikáról, a speciális és az általános relativitás elméletéről, azt is tudta, hogy a világűrben a fölfelé és lefelé megkülönböztetések értelmüket vesztik. Egyszerre mégis különös érzés kerítette hatalmába. Gyomrában azt a furcsa süllyedést érezte, mint gyermekkorában a hullámvasúton, mikor a legmeredekebb lejtőn futott le, szinte zuhanásszerűen a kocsi. Voltaképp csak ekkor ébredt rá, kik és hová viszik.