Az egerésző anyós, avagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát?

Egy kora őszi napon, kisebb bevásárlások után, feleségem társaságában, betértem valahol a város szivében egy népszerű, ízletes kosztjáról és szolíd árairól ismert, zsúfolásig telt sörözőbe ebédelni, ahol első pillantásra reménytelennek látszott a helyzet, de hirtelen fölfedeztem, hogy az egyik hatszemélyes asztalnál egyedül üldögél egy meglehetősen idős hölgy. „Vár-e valakit, asszonyom? Vagy megengedi, hogy asztalához üljünk?” „Igen. Várok többeket is, de kettőjüknek még akad hely.” Előre kell bocsátanom, hogy körülbelül másfél órát töltöttünk ott, részben a vontatott kiszolgálás, részben az egyre érdekfeszítőbbé váló beszélgetés miatt, de senki sem jött. Akiket az idős hölgy várt asztalához, nyilván nem voltak már földi szemmel láthatók. Talán mellénk telepedett testtelen árnyalakjuk, az idős hölgy talán látta is őket, akiket mi nem észlelhettünk fogyatékos emberi érzékszerveinkkel, ámbár időnként gyanúsan meg-meglebbentek a papírszalvéták, az abrosz szegélye, sőt a kések, villák, kanalak is össze-összekoccantak. Igaz, hogy odakint dübörögve rohantak tova az autóbuszok, és a látszólag cél nélkül futkosó pincérek is meg-meglökték olykor asztalunkat, egyszóval, nem történt olyasmi, amit kétségen kívül okkult jelenségnek tarthattunk volna, de én mégis éreztem valami hátborzongatót, az idős hölgyben volt valami szellemszerű, helyesebben, mintha régmúlt évtizedekből tévedt volna ide, és mintha láttam volna már a mozdulatot valami kopott, régi némafilmben, ahogy borospohara tartalmát belelöttyintette az erőlevesbe, mondván: „Nagyon forró ez a leves.” Majd egy mellettünk szélsebesen eliramló fiatal pincértől egy adag túrós csuszát és újabb deci bort rendelt, de olyan megfakult, szinte már síri hangon, hogy az éttermi alkalmazott látszólag meg sem hallotta tovasietőben, csakhogy igen éles füle lehetett, mert nemsokára hozta a csuszát, a bort, majd kevéssel utóbb a mi ebédünk is megérkezett, s hozzáláttunk. „Ön már nem fiatal,” fordult hozzám az öreg hölgy, „és mégis a fiacskám lehetne.” „Ezerkilencszáztizenkettőben születtem, asszonyom.” „Én meg ezernyolcszázkilencvenegyben, tehát igazam van. Sőt volt egy fiam, aki magával éppen egyidős lenne, ha élne szegény.” „Hát már nem él?” „Nem. Elpusztult a háborúban. Ezerkilencszáznegyvenkettőben vonult be mint karpaszományos, gépkocsivezető lett, mivel tudott vezetni. A tiszteket fuvarozta. Egyszer egyedül maradt a kocsiban, végigdőlt a vezetőülésen, és elaludt. Hamarosan puskalövésekre ébredt. Támadtak a csetnikek, hanyatt-homlok menekülnie kellett, beleugrott a Ferenc-csatornába, ott ült, az iszapos vízbe nyakig merülve, amíg be nem sötétedett. Súlyos beteg lett, felhozták Budapestre, a katonai kórházba. Mikor az orvosok lemondtak róla, leszerelték, engedéllyel hazavihettem, otthon halt meg a karjaim között.” „És milyen betegséget kapott szegény? Talán tüdőgyulladás vitte el? Nem csoda. Hiszen nem volt még penicillin.” „Nem. Nem kapott tüdőgyulladást, de a betegség alulról terjedt fölfelé. Pincér, hozzon még egy deci bort!” Én pedig így szóltam feleségemhez: „Jó lenne különben ez a gombás szelet, csak nagyon zsíros. Nézd, mennyi kövéret lefarigcsáltam róla. Én nem szeretem úgy a kövérjét, mint Micike.” Az idős hölgy itt közbevágott: „Tessék csak hazavinni Micikének a kövérjét. Én ismerem a pincért. Magam is a vendéglátó iparban dolgoztam sok-sok évig, sőt néha még most is helyettesítek másokat, mint üzletvezetőnő. Nem dicsekvésből mondom, de nyolcvannyolc évesen is megkeresem a havi ötezret, nyugdíjjal együtt. Mindjárt kérünk papírt, abban elviheti Micikének a húst. Nagyon fog örülni.” „Sajnos nem lehet asszonyom. Micike messze lakik, kint Rákosszentmihályon. Én meg nem vagyok valami ügyes. Szétbomlana a csomag, és összezsíroznám a ruhámat. De különben sem vihetném el. Micike nem eszik ételmaradékot. Nincs rászorulva.” „Miért? Olyan sok egeret fog?” „De kedves asszonyom, Micike nem macska, hanem az anyósom. Nem fog egeret, legföljebb egérfogóval, ha egy-egy néha betéved. De akkor sem eszik egérhúst.” És nem tehetek róla, de láttam képzeletben Micikét, amint hosszú karmot növeszt, és magamat mint menekülő egeret, útban a lyuk felé. Megborzongtam a gondolatra, és pontosan átéltem, amit egy egér érezhet ilyen válságos pillanatban. Éreztem, hogy a torkom is kiszáradt, és újabb pohár sört rendeltem. Azután egy újságárus közeledett. Vettem valami képes hetilapot, feleségem nyomban lapozni kezdte, az öreg hölgy pedig így folytatta a társalgást: „Nyolc gyermeket szültem. Három ma is életben van. Úgy a hatvanas évek elején írtam egy operettet is, elvittem Eisemann Mihályhoz. Ő elolvasta, és egy hónap múlva azzal adta vissza: maga nem tehetségtelen, csak későn próbálkozik. Talán lehetne valamit kezdeni a darabbal, ha valaki korszerűsítené a szöveget. Maga az előbb irodalomról beszélgetett a társaságában lévő fiatal hölggyel. Talán írónő a hölgy?” „Nem. Ő a feleségem, de bevallom, magam amolyan íróféle volnék. Sajnos, nincsen tehetségem az operetthez, mást kellene keresnie.” „És nem is olvasná el a darabomat?” „Attól tartok, céltalan volna, asszonyom. Éppen elég idegen kéziratot kell olvasnom. Operettszöveg-íráshoz nem értek. És másik zeneszerző is kellene, hisz Eisemann Mihály nincsen már az élők sorában.” „Pedig éppen vele lett volna itt találkozásom,” – szólt az öreg hölgy. „No, ha el sem olvassa az operettemet, maga csak afféle firkász lehet.” A hölgy kora iránti tiszteletből, mikor a párbeszéd ilyen kínosra fordult, egy „pardon!” szóval fölkeltem az asztaltól, és elindultam a mellékhelyiség felé. Mire visszatértem, feleségemet egyedül találtam, a képes hetilapba temetkezve. „Mikor ment el idős asztaltársnőnk?” – kérdeztem. „Nem tudom. Szó nélkül távozott, mialatt olvastam,” – felelte nőm. E percben megpillantottam az asztalon a távozásom előtt rendelt pohár sört. Csakhogy sör helyett valami zavaros, szürke folyadékot láttam a pohárban. Megszagoltam. Nem kétséges, pocsolyabűze volt. Hívtam a pincért. Ő is megbámulta és megszagolta a folyadékot. „Bocsánat!” – szólt, miután elfintorította orrát, és elvitte a poharat. Pánik fogott el, azonnal fizettem. „Gyere!” – szóltam. S eltávoztunk menekülésszerűen. Szörnyű gyanú fogott el. Ugyanis, ha a tudósok szerint, harminc milliárd évvel ezelőtt a világegyetem anyaga egy alig méternyi átmérőjű gömbben sűrűsödött össze, mielőtt robbanásszerűen tágulni kezdett, akkor a Ferenc-csatorna vize is összesűríthető egy söröspohárban. Lehet, hogy az a szegény katona, az a velem egyidős fiatalember kénytelen volt fejével is a víz alá bukni a csetnikek golyói elől. S borzasztó rágondolni is, mi történt volna vele, mi történt volna velem, ha véletlenül meg találom inni?