A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek, halálra szánt s gyógyulni akaró! Tél van. Párája száll leheletüknek, állukig ér a szürke takaró. Láztól emésztve, csontvázzá aszottan még küzd a test, hőmérőt tart a száj, pedig jövőre nem feküsznek ottan, mások csodálják, mily fehér a táj. Engem az emlék mindig bűntudatra indít, beomló arcukat mutatja, s úgy érzem, őket nem szabad felednünk, s a könyörület szent izsópja hint meg. Szeressük és szánjuk testvéreinket, kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!