Első szerelem
| Szép arc, kacér mosolyú, barna szem, |
| karcsú derék, feszülő, büszke mellek, |
| ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem, |
| semmi több, s én hülye, megénekellek. |
| A zongora billentyűit vered, |
| strandon fekve tartásod kéjes, álmos, |
| labdád száll a teniszháló felett, |
| illatos hajad széltől fújva szálldos. |
| Legdrágább kincsed, féltett drágaságod |
| kis hüvelyben egy félhold-forma hártya, |
| épségben tartva kell reá vigyáznod, |
| és tartogatnod a nászéjszakára. |
| Nem fér hozzá udvarló, szerető, |
| csak férj számára lesz áttörhető. |
|
| Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak. |
| Önkéntes pojáca. A táncteremben |
| szorongathatlak, de mind így szorongat, |
| kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem |
| az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek |
| másnap négyszemközt, de hozzám simulsz |
| ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet |
| az élet: a csávából nincs kiút. |
| Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel |
| „tisztába jössz”, s higgyem el, van remény. |
| Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel |
| egy tartozást. Ó, női lelemény |
| kifogyhatatlansága! S én hiszékeny! |
| Még el se mentem, máris visszatértem. |
|
| A bál után a masszőzhöz kísérlek |
| a gőzfürdőbe, s látok egy padot |
| a folyosón, hol, míg becses személyed |
| meggyúrják, el-elbóbiskolhatok. |
| De álmos udvarlód kell hogy virrasszon, |
| mert sikoltasz, mint kin erőszakot |
| követnek el. Csiklandós a kisasszony! |
| S elképzelem – mily fonák állapot! –, |
| hogyan heversz anyaszült meztelen |
| hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő, |
| szétvetett tagokkal egy hencseren, |
| s majd megesz az irigység a kövér nő |
| miatt, ki minden porcikádban ismer… |
| És ráadásul még fizetned is kell. |
|
| Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel- |
| fával kezdenél ki, de férfiakkal. |
| Fiatallal s öreggel is, a bűnjel |
| kacér mosolyod, mely csábít s marasztal |
| mindenkit közeledben. Még a vén |
| érettségi biztost is, lusta kislány, |
| úgy elbájoltad annak idején, |
| hogy végül átevickéltél a vizsgán. |
| Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak! |
| Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy. |
| Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat, |
| míg minden hódolód megunja, s otthagy, |
| és egyedül én látogassalak. |
| De te egészséges vagy, mint a makk. |
|
| Giccs vagy remekmű, néked egyre megy. |
| A legszebb költemény, legszebb szonáta |
| számodra csak betűk és hangjegyek |
| összessége. Soha, senki se látta, |
| hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél, |
| a vers neked csak akkor érdekes, |
| ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél, |
| hogy komolytalan és felületes |
| minden, amit mondasz, amit cselekszel, |
| ezért marad örökre parlagon |
| eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel, |
| s gondolat nélkül barnulsz a napon. |
| És én mégis boldog vagyok, ha látlak, |
| s napolajjal kenegetem a hátad. |
|
| Beállt az ősz, én meg lázas vagyok. |
| Kabát nélkül meghűltem odakint, |
| edzettségemet fitogtatva, fogy |
| a testsúlyom, szedem az aszpirint |
| marokszámra, de ágynak mégse dőlök |
| én, a versenyző, ki egy hét alatt |
| szétverem a rakett húrját. Az őröd |
| ki lesz helyettem? Elhódítanak |
| távollétemben. El nem fojthatom már |
| a köhögést. A zsebkendőt elő |
| kell kapnom, s bár eszem más utakon jár, |
| orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő. |
| Lázam pedig nem száll le a poroktól. |
| „Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor. |
|
| No még csak ez kellett! Tüdőbajom van. |
| Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet. |
| Átvészeltem még kisfiú koromban |
| a bőrtuberkulózist. Most kikezdett |
| belülről is a kór. Egyik beteg, |
| ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd, |
| félnek tőled eztán az emberek. |
| Kerülnek majd a lányok, mint a leprást. |
| Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak, |
| csak téblábolnak itt az orvosok. |
| Körül a betegek rakásra halnak.” |
| Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok |
| egy állapot! Mégis, egye fene, |
| úgy döntöttem, nem pusztulok bele. |
|
| Pár hónap múlva elbocsátanak. |
| Állítólag gyógyultan. Már örülni |
| kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat, |
| majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki. |
| Csak lopva járok, elkerülve titkon |
| másokat, hogy ne ők kerüljenek. |
| Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon. |
| Aki nem lát, nyilván ki sem nevet. |
| Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára. |
| Nem teniszezem, táncolni se járok |
| a Télikertbe s a Kiskoronába. |
| Előttem átugorhatatlan árok. |
| Elmaradt alapvizsgám leteszem, |
| s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem! |
|
| Mint aki iszapos tó fenekén él, |
| úgy tengetem itthon minden napom. |
| Lejjebb vagyok a béka fenekénél. |
| Hull a hajam, kopaszra nyíratom |
| s kvarcoltatom fejem, a tegnap este |
| írt verset dühhel tépem össze mára. |
| Nem válaszolsz leveleimre. Pestre |
| mentél, egyéves akadémiára. |
| Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet |
| megtartsd. Nem is találkozunk mi már most. |
| Ha így határoztál, Isten veled! |
| Én itthagyom örökre ezt a várost. |
| Lantom miattad szögre nem akasztom. |
| Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony! |
|
|
Október
| Lehajtja rőtarany fejét az erdő. |
| A levegő friss újbor-íze csíp. |
| A párás dombhajlat felől kesergő |
| melódiát fütyül az őszi síp. |
|
| Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak. |
| Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab – |
| és mélyvörös foltjával a fagyalnak, |
| elcammog a szálló felhők alatt. |
|
| Bár lennék őszi felhő, melynek alját |
| a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják, |
| vagy szilvafőző üst fölött a gőz! |
|
| Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög, |
| s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök. |
| Te légy koporsóm, diadalmas ősz! |
|
|
Harag
| Szívedben máglyát raksz, magasra lángol, |
| s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod. |
| Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról |
| bombákat tépsz le, és felém hajítod. |
|
| Mintha az égből furcsa, egyenetlen |
| hangok pattogó zápora omolna, |
| idegszaggatóan kísért füledben |
| agyrémeid kromatikus unalma. |
|
| Süvölt késélesen, kétségbeejtőn, |
| mint színpadi rágalmak áriája, |
| amíg vörös ködben leérsz a lejtőn. |
|
| Betömött füllel is mindegyre hallod. |
| Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod, |
| haragod szűk völgykatlanába zárva. |
|
|
| Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon, |
| tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon, |
| és száz évig bolyongasz majd e tájon, |
| mint egy elátkozott királykisasszony. |
|
| Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg; |
| tóba néznél, eltűnik a tükörkép, |
| s nem találnak rád szavaim, hű törpék, |
| hogy kis fehér házba vezessenek. |
|
| Födetlen fővel állsz az ég alatt, |
| kemény szelek zilálják szét hajad. |
| Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók, |
|
| mint vén, szakállas kéjencek, s reád |
| mutatnak a kerítő napraforgók, |
| e sárgarokolyás, részeg banyák. |
|
|
|
Nagy téli éj
| Nagy téli éj. A csillagok remegnek, |
| amíg körmömre fújva ballagok. |
| A Sarkot választom lakóhelyemnek, |
| vagy egy bolygót, egy messzi csillagot; |
|
| oly tájat, hol fülembe sose téved |
| nyáresti zaj s a lombok lágy nesze; |
| magányosan gubbasztom át az évet, |
| lekötve tart a pólus mágnese. |
|
| Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád, |
| s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát, |
| és bámulom a gyenge, sárga fényt, |
|
| mint sarkutas, kiben fagyott a lélek, |
| s halakkal és jegesmedvékkel élek, |
| tiltó parancsod száműzöttjeként. |
|
|
Kórház
| A hosszú, sárga kórház foglya voltam. |
| Tolókocsik görögtek, szólt a csengő. |
| Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban |
| még sírtam is. Az ember oly esendő! |
|
| Hogy vártalak, s milyen hiába vártam, |
| arcképedet képzelve a kopár |
| falakra, s úgy vacogtatott a lázam, |
| hogy fogaimhoz koccant a pohár. |
|
| Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó |
| zene volt akkor minden telefonszó, |
| s mindig idegen hang futott a dróton. |
|
| Emlékedet reményem-vesztve hordom, |
| mint egy lányét, ki távol él a holdon, |
| s akit nem láthatok meg semmi módon. |
|
|
Reménytelenül
| Emlékedtől ha szabadulni bírnék, |
| mily boldog lennék, mily elégedett. |
| Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév, |
| csak gyógyítsa be végre sebemet |
|
| csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő, |
| a megváltás? Ó, bánjatok velem |
| irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő |
| lángok marnak, nyaldosnak szüntelen. |
|
| Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom, |
| mert arcod átvilágít minden arcon, |
| tilt a csóktól, nem enged el az ágyig, |
|
| s mint madárral, csak félig elevennel, |
| sötét kezek labdáznak a szívemmel, |
| mely elrepülni, menekülni vágyik. |
|
|
A gyógyulás hegyén
| Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek, |
| halálra szánt s gyógyulni akaró! |
| Tél van. Párája száll leheletüknek, |
| állukig ér a szürke takaró. |
|
| Láztól emésztve, csontvázzá aszottan |
| még küzd a test, hőmérőt tart a száj, |
| pedig jövőre nem feküsznek ottan, |
| mások csodálják, mily fehér a táj. |
|
| Engem az emlék mindig bűntudatra |
| indít, beomló arcukat mutatja, |
| s úgy érzem, őket nem szabad felednünk, |
|
| s a könyörület szent izsópja hint meg. |
| Szeressük és szánjuk testvéreinket, |
| kik ott maradtak s meghalnak helyettünk! |
|
|
Pillanatkép egy haldoklóról
| Olyan volt ő az utolsó hetekben, |
| mint akit oldalán angyal kisér |
| hervadt koszorúval, s mindenki fél |
| tudtára adni ezt. (Közölhetetlen |
|
| és kínos is, hogy csak a többiek |
| látják a jelenést.) Bordái rácsa, |
| rései közt a napfényt átbocsátva, |
| kirajzolódott, s mi ablaküveg |
|
| mögött láthattuk a szétdúlt szoba |
| berendezését. Nem tudta, mi lelte |
| a tárgyakat, melyek ide-oda |
|
| imbolyogtak, siklottak körülötte, |
| míg testéből hajszálnyi repedések |
| hálózatán szivárgott el az élet. |
|
|
Az aszkéta pillanata
| Aszú fügebor cellaéjjele, |
| hol vérszínű nyugtalanság világol, |
| s mert éjről-éjre birkózik vele, |
| mindent tud immár a paráznaságról. |
|
| Mérget lehel ki, úgy hozzászokott |
| a kígyó mérgéhez, mely egyre marja, |
| s most végre a hüllőt, az undokot |
| elfogta, s tagjai köré csavarja. |
|
| Átlépi az önmaga húzta kört, |
| és kéjesen förtelmes testet ölt |
| minden káprázata, mit visszafojtott. |
|
| Két orrlyukából sistereg a fény, |
| s kivirítanak kéz- és lábfején |
| a stigmák, arcán csillaglepra-foltok. |
|
|
A megalázott
| Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek |
| érinthetetlen, mégis hangszerem. |
| Az élő, mégis kristálytiszta lényeg. |
| Mi voltál nékem? Minden. Mindenem. |
|
| Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés |
| ragaszkodásom tárgya, itala |
| fényszomjamnak, az elrontott teremtés |
| kivétele, büszke diadala. |
|
| Mi voltál nékem? A váratlanul |
| talált kincs, mely koldus ölébe hull, |
| szelíd balzsam a lét minden sebére. |
|
| Közeledő, vigasztalást hozó, |
| majd elforduló, tűnő lobogó, |
| hajótörött szív szétfoszlott reménye. |
|
|
| Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak |
| titokban testvérüknek tartanak, |
| hogy egyszer majd mint lélegző halottat |
| zárnak körül a koporsófalak, |
|
| s uzsoraárát a boldog napoknak |
| behajtja egy ki nem hívott harag. |
| Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak, |
| de nem sejtettem, hogy teáltalad. |
|
| Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam! |
| A keserűség forrásként kibuggyan |
| belül, s betömhetetlen árkot ás, |
|
| gyógyíthatatlan, indázó sebet. |
| Ma már tudom, hogy el nem követett |
| bűnökre soha sincs feloldozás. |
|
|
| Mióta élek, ő is bennem él, |
| s én csillapítom, egyre fékezem. |
| A démoni, formátlan szenvedély |
| birokra kel, viaskodik velem. |
|
| Hét évet átalszik, tunyán henyél, |
| s egyszerre rám ront orvul, hirtelen. |
| Csóvát lobogtatok, attól se fél, |
| ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem: |
|
| nem képzelt bánatot, mely tetszeleg |
| magában, nem kacér agyrémeket, |
| de a megrendelt halált, a valódit; |
|
| arcot öltő gomolyt, mely fölmerül |
| a semmiből, s én tehetetlenül |
| nézem, amint lassan kirajzolódik. |
|
|
| Félszeg kalandvágy megszállottja lettem, |
| ifjúságomba visszavittelek, |
| s álomban ismert, ébren ismeretlen |
| barokk tornyok közt kószáltam veled. |
|
| „Talán csoda történik” – képzelegtem. |
| „Felejtünk kínokat, förtelmeket.” |
| Nem sikerül soha a lehetetlen. |
| Bolond tervezgető a képzelet. |
|
| Foszló szivárványgomolyagon át, |
| az együtt látott csorba koponyák |
| sárga kezüket tiltva emelik föl. |
|
| A mélybe kézen fogva zuhanunk, |
| de a föld hátán nincsen egy utunk. |
| Nem válthatlak meg kísérteteidtől. |
|
|
| Cserépre tört maradék büszkeségem: |
| szólok, s nem én vagyok az, aki szól; |
| fénylő kavicsért túrok a szemétben, |
| tengődöm más elmék koncaiból. |
|
| Önmagamat fogyasztom és fölélem; |
| a majomi, személytelen vigyor |
| átüt a túlápolt egyéniségen, |
| s a köszörű-idő porrá csiszol. |
|
| Hajam kihull, és fogaim kitörnek, |
| a kérés átokszóként visszaförmed; |
| mi másnak szárnyat adna, földre ránt. |
|
| Kapaszkodom siralmas tévhitekbe, |
| s a rosszat szülő jó szándék sziszegve |
| arcomba visszasújtó bumeráng. |
|
|
| Szomorú, ha a szív megalkuvást |
| keres; szeretni szomorú felényi |
| szeretetért, vagy annyiért se, mást. |
| Szomorú lesz még húsz évet leélni. |
|
| És szomorú a lassú rombolást |
| önmagunkban beletörődve nézni, |
| a sejtjeinkbe szívódott tudást |
| viselni, s testet, elmét nem cserélni. |
|
| Szomorú bízni az esetlegesben, |
| s hogy örök önvád közben is nyesetlen |
| bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra. |
|
| Szomorú bámészkodni ténferegve, |
| mások fölött felragyogó egekre, |
| mások felé forduló mosolyokra. |
|
|
| Csak egy arccal szegényedik világod. |
| Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap. |
| Csak egy rabszolga sír, egy megalázott. |
| Csak egy vadállat nyí korbács alatt. |
|
| Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod. |
| Csak egy árnysáv pásztázza a falat. |
| Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod. |
| Csak egy perced, mely önváddal marat. |
|
| Csak egy madár verdes redőnyödön. |
| Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny. |
| Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte. |
|
| Csak egy emlék kószál majd hontalan. |
| Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan. |
| Csak egy földrész süllyed tengerfenékre. |
|
|
|
A vár
| Híján a védők kénnek, puskapornak, |
| a víz se futja pár napnál tovább. |
| Tán levegő se hatol be maholnap |
| az egyre fojtóbb ostromzáron át. |
|
| Csoda, hogy eddig tartották a várat, |
| mely egy haldokló tartomány szive; |
| kúszó hullámlökésekben beárad |
| a poshadt ároklé pincéibe. |
|
| A védőszent a zászlón, fiatal s agg |
| vitéze a szitává lőtt falaknak |
| az éjszakai nagy rohamra vár, |
|
| s küzd, míg a végső bástya is le nem dől, |
| és vér szárnyal fel az ütőerekből, |
| lángvilágú éjben sötét madár. |
|
|
Méreggyűrűk
„Giving more light than heat, extinct in both”
| Ostoba tűzvész, szinte semmiért |
| támadt háború, értelmetlen ostrom! |
| Ciberén élni, szerzetesi koszton, |
| elképzelt mámor reményeiért… |
|
| Felforralja, majd lehűti a vért. |
| Faköpönyegbe kényszerít a poszton, |
| örök őrt-állásba. Részekre foszlom |
| egy rögeszméért, mit más meg nem ért. |
|
| Vár a mélység, az ösztönök homálya: |
| fehér láng lebben vagy patyolat-ing? |
| Ököllel döngetsz egy vakablakot. |
|
| Rőzsét gyűjtesz, hogy lobbanjon a máglya, |
| s azt kell látnod, hogy „több világa, mint |
| melegje, és kialszik, míg rakod.” |
|
|
„As doth the raven o’er the infected house”
| El nem hessenthető, konok madár, |
| meg nem történt dolgoknál szemtanú, |
| szárnycsapásától éled a gyanú, |
| minden csípése egy csipet halál. |
|
| Rovarmadár, undok madárrovar, |
| zümmögve röpdös, vagy vijjogva száll, |
| fullánkcsőre orgyilkos hajlamú, |
| eszünk veszi, gyilkolni felloval. |
|
| Hajlékába nem hívja senki be. |
| Dülledt szemepárja skarlátvörös, |
| szárnya sötét lebernyeghez hasonló. |
|
| Szívek véréből él, de nincs szive. |
| Pestises bűzt kavarva úgy köröz, |
| „akár fertőzött ház körül a holló.” |
|
|
„That ebb and flow by the moon”
| A mérgezett seb nem gyógyul hamar, |
| a mérges mag kihajt a parlagon, |
| az önmagával küzdő fájdalom |
| kígyó, amely saját farkába mar. |
|
| Szélfúvásra megzörren az avar, |
| mint suttogó hang, mely ha rágalom, |
| ha igazság, egyképp kínpadra von, |
| kétséges, mit leplez le, s mit takar. |
|
| Ingovány ez, hol eltűnik a gázló, |
| s fejünk fölött, egy rossz lépésre már, |
| buborékot vet a forró iszap. |
|
| Megfojt a sötétlő-sűrűn szivárgó |
| tisztátlan vér, a káros tengerár, |
| „mely holdjárás szerint árad s apad.” |
|
|
A szerző megjegyzése: Az angol nyelvű címek idézetek Shakespeare „Hamlet”, „Othello” és „Lear király” című tragédiáiból. A versek végén idézőjelbe tett szövegrész a címsorok magyar fordítása. A fordítók: Arany János, Kardos László és Füst Milán. |
|
Kettéhasadtan
|
„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”
Egy fülszövegből
|
| Néha-néha az ember elbizony- |
| talanodik, ha versenyt fut a verssel, |
| egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel, |
| le az egyiken, fel a másikon. |
|
| Mert szembefutni maga az iszony |
| önnönmagunk felével, nemcsak egyszer, |
| de többször is. Ezért van, hogy az ember |
| elbizonytalanodik, el bizony. |
|
| Megváltó berregés vet véget ennek. |
| A manzárdszoba fél lakója csenget |
| a félemelet fél házmesterének. |
|
| Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem, |
| hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének, |
| ha újra eggyé válnak ők a liftben. |
|
|
A szellem kéjelgései
| Én, azaz a százbillió atom, |
| mely engem képez, s mit énnek neveznek, |
| én, hű antennája gyanús neszeknek, |
| melyek átszűrődnek a falakon, |
|
| én, aki majd kicéduláztatom, |
| én, kit mumifikáltan polcra tesznek, |
| én, akit decimálnak, jegyzetelnek, |
| s bibliográfiákban lakhatom, |
|
| megteszem az élőtől adatig |
| vivő utat, s túljutok ama zónán, |
| hol a kijózanult költő belátja, |
|
| hogy az emberöltőnyi pásztorórán |
| simogatnia más nem adatik, |
| csupán egy pontosvessző térdkalácsa. |
|
|
Az ihlet csapdája
| Beismerem, hogy inkább csak alattom- |
| ban vágyom lenni túl világias, |
| mert rám ijeszt a túlvilágias |
| koporsódeszka-reccsenés alattam. |
|
| De ha többet törtettem és arattam |
| volna a múltban, túl csekély vigasz |
| lenne számomra: akkor is igaz, |
| hogy az egyenleget ki kell mutatnom. |
|
| A kegyelmet, melyben annyit csalódtam, |
| mert lényege tömény irónia, |
| nem csalja hozzám színlelt ájtatosság. |
|
| Úgy járok, mint ha fölfedezi a |
| pap a szentségtörőt az áldozóban, |
| és szája elől elkapja az ostyát. |
|
|
Mező és mezőny
| Mintha nem léteznének alkotók, |
| csak úgy íródnának a költemények, |
| burjánozva, akár a gyomnövények, |
| az önmaguktól elszaporodók. |
|
| De üvegházak is találhatók. |
| Virágzik a mesterséges tenyészet, |
| hiszen a kényelmes kertészlegények |
| vadvirágért nem másznak kaptatót. |
|
| Látható néha párviadal is, hol |
| vakra töltve a lovassági pisztoly: |
| sértő és sértett egymást le ne lőjék! |
|
| Büszkén vonul el szerencsés golyó- |
| váltás után a két párbajozó. |
| S két lyukkal szellősebb a levegőég. |
|
|
A fiatalokhoz
| „Születtem, elvegyültem és kiváltam.” |
| Így szólt a költő. Nem tagadta meg, |
| hogy valaha az arctalan tömeg |
| tagja volt, ha nem is manipuláltan. |
|
| „Kiváltam, mert arcomat megtaláltam.” |
| Így folytathatta volna, némileg |
| fölöslegesen, hisz mindenkinek |
|
egy arca volt, pólyába bugyoláltan. |
|
| Ki arcát megtalálja, egyedül |
| csak az lesz kiváló, függetlenül |
| életkorától, s kinccsel viselős, |
|
| mit – ha férfi, ha nő – világra szül. |
| „Arcáért – kurta mondás, de velős – |
| negyvenen túl mindenki felelős.” |
|
|
|