A gyógyulás hegyén

 

 

 

 

Első szerelem

 

Egy úrilány portréja

Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.
 

Beismerés

Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak.
Önkéntes pojáca. A táncteremben
szorongathatlak, de mind így szorongat,
kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem
az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek
másnap négyszemközt, de hozzám simulsz
ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet
az élet: a csávából nincs kiút.
Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel
„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény.
Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel
egy tartozást. Ó, női lelemény
kifogyhatatlansága! S én hiszékeny!
Még el se mentem, máris visszatértem.
 

Fonák állapot

A bál után a masszőzhöz kísérlek
a gőzfürdőbe, s látok egy padot
a folyosón, hol, míg becses személyed
meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.
De álmos udvarlód kell hogy virrasszon,
mert sikoltasz, mint kin erőszakot
követnek el. Csiklandós a kisasszony!
S elképzelem – mily fonák állapot! –,
hogyan heversz anyaszült meztelen
hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő,
szétvetett tagokkal egy hencseren,
s majd megesz az irigység a kövér nő
miatt, ki minden porcikádban ismer…
És ráadásul még fizetned is kell.
 

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-
fával kezdenél ki, de férfiakkal.
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal
mindenkit közeledben. Még a vén
érettségi biztost is, lusta kislány,
úgy elbájoltad annak idején,
hogy végül átevickéltél a vizsgán.
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,
míg minden hódolód megunja, s otthagy,
és egyedül én látogassalak.
De te egészséges vagy, mint a makk.
 

Költészet és valóság

Giccs vagy remekmű, néked egyre megy.
A legszebb költemény, legszebb szonáta
számodra csak betűk és hangjegyek
összessége. Soha, senki se látta,
hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél,
a vers neked csak akkor érdekes,
ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél,
hogy komolytalan és felületes
minden, amit mondasz, amit cselekszel,
ezért marad örökre parlagon
eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel,
s gondolat nélkül barnulsz a napon.
És én mégis boldog vagyok, ha látlak,
s napolajjal kenegetem a hátad.
 

Fiatalság bolondság

Beállt az ősz, én meg lázas vagyok.
Kabát nélkül meghűltem odakint,
edzettségemet fitogtatva, fogy
a testsúlyom, szedem az aszpirint
marokszámra, de ágynak mégse dőlök
én, a versenyző, ki egy hét alatt
szétverem a rakett húrját. Az őröd
ki lesz helyettem? Elhódítanak
távollétemben. El nem fojthatom már
a köhögést. A zsebkendőt elő
kell kapnom, s bár eszem más utakon jár,
orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő.
Lázam pedig nem száll le a poroktól.
„Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor.
 

Morbus hungaricus

No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.
Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet.
Átvészeltem még kisfiú koromban
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett
belülről is a kór. Egyik beteg,
ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd,
félnek tőled eztán az emberek.
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,
csak téblábolnak itt az orvosok.
Körül a betegek rakásra halnak.”
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok
egy állapot! Mégis, egye fene,
úgy döntöttem, nem pusztulok bele.
 

Az emberkerülő

Pár hónap múlva elbocsátanak.
Állítólag gyógyultan. Már örülni
kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat,
majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki.
Csak lopva járok, elkerülve titkon
másokat, hogy ne ők kerüljenek.
Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon.
Aki nem lát, nyilván ki sem nevet.
Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára.
Nem teniszezem, táncolni se járok
a Télikertbe s a Kiskoronába.
Előttem átugorhatatlan árok.
Elmaradt alapvizsgám leteszem,
s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem!
 

Ez lett a vége

Mint aki iszapos tó fenekén él,
úgy tengetem itthon minden napom.
Lejjebb vagyok a béka fenekénél.
Hull a hajam, kopaszra nyíratom
s kvarcoltatom fejem, a tegnap este
írt verset dühhel tépem össze mára.
Nem válaszolsz leveleimre. Pestre
mentél, egyéves akadémiára.
Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet
megtartsd. Nem is találkozunk mi már most.
Ha így határoztál, Isten veled!
Én itthagyom örökre ezt a várost.
Lantom miattad szögre nem akasztom.
Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!

 

 

 

Október

Lehajtja rőtarany fejét az erdő.
A levegő friss újbor-íze csíp.
A párás dombhajlat felől kesergő
melódiát fütyül az őszi síp.
Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.
Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab –
és mélyvörös foltjával a fagyalnak,
elcammog a szálló felhők alatt.
Bár lennék őszi felhő, melynek alját
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,
vagy szilvafőző üst fölött a gőz!
Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,
s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.
Te légy koporsóm, diadalmas ősz!

 

 

 

Harag

 

[1]

Szívedben máglyát raksz, magasra lángol,
s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod.
Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról
bombákat tépsz le, és felém hajítod.
Mintha az égből furcsa, egyenetlen
hangok pattogó zápora omolna,
idegszaggatóan kísért füledben
agyrémeid kromatikus unalma.
Süvölt késélesen, kétségbeejtőn,
mint színpadi rágalmak áriája,
amíg vörös ködben leérsz a lejtőn.
Betömött füllel is mindegyre hallod.
Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod,
haragod szűk völgykatlanába zárva.
 

[2]

Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon,
tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon,
és száz évig bolyongasz majd e tájon,
mint egy elátkozott királykisasszony.
Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg;
tóba néznél, eltűnik a tükörkép,
s nem találnak rád szavaim, hű törpék,
hogy kis fehér házba vezessenek.
Födetlen fővel állsz az ég alatt,
kemény szelek zilálják szét hajad.
Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók,
mint vén, szakállas kéjencek, s reád
mutatnak a kerítő napraforgók,
e sárgarokolyás, részeg banyák.

 

 

 

Nagy téli éj

Nagy téli éj. A csillagok remegnek,
amíg körmömre fújva ballagok.
A Sarkot választom lakóhelyemnek,
vagy egy bolygót, egy messzi csillagot;
oly tájat, hol fülembe sose téved
nyáresti zaj s a lombok lágy nesze;
magányosan gubbasztom át az évet,
lekötve tart a pólus mágnese.
Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád,
s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát,
és bámulom a gyenge, sárga fényt,
mint sarkutas, kiben fagyott a lélek,
s halakkal és jegesmedvékkel élek,
tiltó parancsod száműzöttjeként.

 

 

 

Kórház

A hosszú, sárga kórház foglya voltam.
Tolókocsik görögtek, szólt a csengő.
Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban
még sírtam is. Az ember oly esendő!
Hogy vártalak, s milyen hiába vártam,
arcképedet képzelve a kopár
falakra, s úgy vacogtatott a lázam,
hogy fogaimhoz koccant a pohár.
Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó
zene volt akkor minden telefonszó,
s mindig idegen hang futott a dróton.
Emlékedet reményem-vesztve hordom,
mint egy lányét, ki távol él a holdon,
s akit nem láthatok meg semmi módon.

 

 

 

Reménytelenül

Emlékedtől ha szabadulni bírnék,
mily boldog lennék, mily elégedett.
Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,
csak gyógyítsa be végre sebemet
csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,
a megváltás? Ó, bánjatok velem
irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő
lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.
Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,
mert arcod átvilágít minden arcon,
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,
s mint madárral, csak félig elevennel,
sötét kezek labdáznak a szívemmel,
mely elrepülni, menekülni vágyik.

 

 

 

A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,
halálra szánt s gyógyulni akaró!
Tél van. Párája száll leheletüknek,
állukig ér a szürke takaró.
Láztól emésztve, csontvázzá aszottan
még küzd a test, hőmérőt tart a száj,
pedig jövőre nem feküsznek ottan,
mások csodálják, mily fehér a táj.
Engem az emlék mindig bűntudatra
indít, beomló arcukat mutatja,
s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,
s a könyörület szent izsópja hint meg.
Szeressük és szánjuk testvéreinket,
kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!

 

 

 

Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt ő az utolsó hetekben,
mint akit oldalán angyal kisér
hervadt koszorúval, s mindenki fél
tudtára adni ezt. (Közölhetetlen
és kínos is, hogy csak a többiek
látják a jelenést.) Bordái rácsa,
rései közt a napfényt átbocsátva,
kirajzolódott, s mi ablaküveg
mögött láthattuk a szétdúlt szoba
berendezését. Nem tudta, mi lelte
a tárgyakat, melyek ide-oda
imbolyogtak, siklottak körülötte,
míg testéből hajszálnyi repedések
hálózatán szivárgott el az élet.

 

 

 

Az aszkéta pillanata

Aszú fügebor cellaéjjele,
hol vérszínű nyugtalanság világol,
s mert éjről-éjre birkózik vele,
mindent tud immár a paráznaságról.
Mérget lehel ki, úgy hozzászokott
a kígyó mérgéhez, mely egyre marja,
s most végre a hüllőt, az undokot
elfogta, s tagjai köré csavarja.
Átlépi az önmaga húzta kört,
és kéjesen förtelmes testet ölt
minden káprázata, mit visszafojtott.
Két orrlyukából sistereg a fény,
s kivirítanak kéz- és lábfején
a stigmák, arcán csillaglepra-foltok.

 

 

 

A megalázott

 

1

Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.
Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.
Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.
Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.
 

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,
s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.
Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,
gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.
 

3

Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.
Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.
 

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.
„Talán csoda történik” – képzelegtem.
„Felejtünk kínokat, förtelmeket.”
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.
Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.
A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.
 

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.
Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.
Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.
 

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.
És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.
Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.
Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.
 

7

Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.
Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.
Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.

 

 

 

A vár

Híján a védők kénnek, puskapornak,
a víz se futja pár napnál tovább.
Tán levegő se hatol be maholnap
az egyre fojtóbb ostromzáron át.
Csoda, hogy eddig tartották a várat,
mely egy haldokló tartomány szive;
kúszó hullámlökésekben beárad
a poshadt ároklé pincéibe.
A védőszent a zászlón, fiatal s agg
vitéze a szitává lőtt falaknak
az éjszakai nagy rohamra vár,
s küzd, míg a végső bástya is le nem dől,
és vér szárnyal fel az ütőerekből,
lángvilágú éjben sötét madár.

 

 

 

Méreggyűrűk

 

„Giving more light than heat, extinct in both”

Ostoba tűzvész, szinte semmiért
támadt háború, értelmetlen ostrom!
Ciberén élni, szerzetesi koszton,
elképzelt mámor reményeiért…
Felforralja, majd lehűti a vért.
Faköpönyegbe kényszerít a poszton,
örök őrt-állásba. Részekre foszlom
egy rögeszméért, mit más meg nem ért.
Vár a mélység, az ösztönök homálya:
fehér láng lebben vagy patyolat-ing?
Ököllel döngetsz egy vakablakot.
Rőzsét gyűjtesz, hogy lobbanjon a máglya,
s azt kell látnod, hogy „több világa, mint
melegje, és kialszik, míg rakod.”
 

„As doth the raven o’er the infected house”

El nem hessenthető, konok madár,
meg nem történt dolgoknál szemtanú,
szárnycsapásától éled a gyanú,
minden csípése egy csipet halál.
Rovarmadár, undok madárrovar,
zümmögve röpdös, vagy vijjogva száll,
fullánkcsőre orgyilkos hajlamú,
eszünk veszi, gyilkolni felloval.
Hajlékába nem hívja senki be.
Dülledt szemepárja skarlátvörös,
szárnya sötét lebernyeghez hasonló.
Szívek véréből él, de nincs szive.
Pestises bűzt kavarva úgy köröz,
„akár fertőzött ház körül a holló.”
 

„That ebb and flow by the moon”

A mérgezett seb nem gyógyul hamar,
a mérges mag kihajt a parlagon,
az önmagával küzdő fájdalom
kígyó, amely saját farkába mar.
Szélfúvásra megzörren az avar,
mint suttogó hang, mely ha rágalom,
ha igazság, egyképp kínpadra von,
kétséges, mit leplez le, s mit takar.
Ingovány ez, hol eltűnik a gázló,
s fejünk fölött, egy rossz lépésre már,
buborékot vet a forró iszap.
Megfojt a sötétlő-sűrűn szivárgó
tisztátlan vér, a káros tengerár,
„mely holdjárás szerint árad s apad.”
 

A szerző megjegyzése: Az angol nyelvű címek idézetek Shakespeare „Hamlet”, „Othello” és „Lear király” című tragédiáiból. A versek végén idézőjelbe tett szövegrész a címsorok magyar fordítása. A fordítók: Arany János, Kardos László és Füst Milán.

 

 

 

Kettéhasadtan

 

„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”

Egy fülszövegből

 
Néha-néha az ember elbizony-
talanodik, ha versenyt fut a verssel,
egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel,
le az egyiken, fel a másikon.
Mert szembefutni maga az iszony
önnönmagunk felével, nemcsak egyszer,
de többször is. Ezért van, hogy az ember
elbizonytalanodik, el bizony.
Megváltó berregés vet véget ennek.
A manzárdszoba fél lakója csenget
a félemelet fél házmesterének.
Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem,
hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének,
ha újra eggyé válnak ők a liftben.

 

 

 

A szellem kéjelgései

Én, azaz a százbillió atom,
mely engem képez, s mit énnek neveznek,
én, hű antennája gyanús neszeknek,
melyek átszűrődnek a falakon,
én, aki majd kicéduláztatom,
én, kit mumifikáltan polcra tesznek,
én, akit decimálnak, jegyzetelnek,
s bibliográfiákban lakhatom,
megteszem az élőtől adatig
vivő utat, s túljutok ama zónán,
hol a kijózanult költő belátja,
hogy az emberöltőnyi pásztorórán
simogatnia más nem adatik,
csupán egy pontosvessző térdkalácsa.

 

 

 

Az ihlet csapdája

Beismerem, hogy inkább csak alattom-
ban vágyom lenni túl világias,
mert rám ijeszt a túlvilágias
koporsódeszka-reccsenés alattam.
De ha többet törtettem és arattam
volna a múltban, túl csekély vigasz
lenne számomra: akkor is igaz,
hogy az egyenleget ki kell mutatnom.
A kegyelmet, melyben annyit csalódtam,
mert lényege tömény irónia,
nem csalja hozzám színlelt ájtatosság.
Úgy járok, mint ha fölfedezi a
pap a szentségtörőt az áldozóban,
és szája elől elkapja az ostyát.

 

 

 

Mező és mezőny

Mintha nem léteznének alkotók,
csak úgy íródnának a költemények,
burjánozva, akár a gyomnövények,
az önmaguktól elszaporodók.
De üvegházak is találhatók.
Virágzik a mesterséges tenyészet,
hiszen a kényelmes kertészlegények
vadvirágért nem másznak kaptatót.
Látható néha párviadal is, hol
vakra töltve a lovassági pisztoly:
sértő és sértett egymást le ne lőjék!
Büszkén vonul el szerencsés golyó-
váltás után a két párbajozó.
S két lyukkal szellősebb a levegőég.

 

 

 

A fiatalokhoz

„Születtem, elvegyültem és kiváltam.”
Így szólt a költő. Nem tagadta meg,
hogy valaha az arctalan tömeg
tagja volt, ha nem is manipuláltan.
„Kiváltam, mert arcomat megtaláltam.”
Így folytathatta volna, némileg
fölöslegesen, hisz mindenkinek
egy arca volt, pólyába bugyoláltan.
Ki arcát megtalálja, egyedül
csak az lesz kiváló, függetlenül
életkorától, s kinccsel viselős,
mit – ha férfi, ha nő – világra szül.
„Arcáért – kurta mondás, de velős –
negyvenen túl mindenki felelős.”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]