Őszi képek kisvárosból

I. Távoli jegenyék alatt a menekülő nyár oson. Mint egy henyélő lanyha úr, hever az ősz a városon, ki unalmas ebéd után egy csésze feketét ivott, félkézzel ujságot lapoz; pár perc s már bóbiskolni fog. Szivarhamúja földre hull; tátott szájjal ásít, mivel nem látják és különben is már nem törődik senkivel.   II. Az égben csata van; ólomgolyók; görögnek, távolról morajlanak; sötét a táj; az eső lába lóg. Forgószél járja be az elhagyott utat; félnek a fák, a sok élettapasztalattól megtörve, kopaszan húzzák be nyakukat. Nyarat játszik az október; a zord eget elárasztja sötétlila felhőivel; később lelepleződik: eső után nem adhat meleget. A sarki koldus menekül; nyakába húzza rongyait; botjával súrolja a házakat; a külváros felé szalad. A természettel készül valaki leszámolásra itt. Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült s énekel; haja lobog; elszáradt tagjai kinyúlanak; ordít; sárga öklével fenyeget az égre fel.   III. Bejárja a hervadt füvek szaga a mezőt; a parkban vadgesztenyék csillognak a holdfényben éjszaka. A rét felett pár felhő andalog; hosszú időn át vékonyulnak el s elmúlanak, mint fáradt angyalok. Cigarettázok s nézek; egyre megy, hogy az ember hintón jár, vagy gyalog. Egy száraz ág fölöttem megremeg. Menyét oson a bokrok közt; hegyes orrával szimatol, fényesszemű. Szeretném megkérdezni, mit keres? Az életemben nem volt semmi sem; holnap reggel száz akta rámröhög asztalomról, mint lelki szennyesem. Medvének kéne lenni; áfonyát s vadalmát falni a bozót között és aludni a hosszú télen át. Egy sárga sarki lámpa rámragyog; csufol s fogatlanul motyogja, hogy még csak huszonhat esztendős vagyok.   IV. Októberben temettük el nagynéném férjét egy sötét napon; egyszer sem hagyta el a fény a felhők börtönét. Nagy temetés volt; kanonok kísérte végső útra őt, – így rendelte a káptalan –, mint káptalani számvevőt. Nem is egyszerű sírgödör rejté el maradványait, hanem kripta és e fölött kápolna áll, melyet pedig ötvenhat éve rokona, egy régi püspök épített magának, testvérének és testvére gyermekeinek. De nem is ezt akarom én pár szóval itt elmondani, hanem a temetés után történt inkább csak valami. Közölte a temetkezési vállalkozó, hogy amikor felfeszítvén a kőlapot, eloszlott a dohszag s a por, lenéztek a kriptába s lent hevert egy ócska puskacső, melynek faalkatrészeit régen megette az idő. Vagy mint már akkor rozsdamart csövet, egy munkás hagyta itt, vagy a püspök puskája volt, melyet magával sírba vitt. Éjjel tán sírjából kikelt s e holt fegyverrel lőtte le a halott őzek árnyait a halott főpap szelleme. Nagynéném férje is vadász volt és most mellé költözött s lesen feküsznek éjidőn a holdfényes dombok között. Titkok közt élünk; így kering fejemben száz bizarr dolog s az indiánok különös vallására is gondolok s gyakran látom, hogy járja be kezében puskával a két halott vadász együtt a menny örök vadászterületét.   V. A lélek menekül; megmérgezik, mert mindenkiről mindent tudnak itt; a szívben mi van, a fazékban mi fő, leleplezik. Nyugodtan otthon sem ülhetsz; kívül izzó szemek lesik magányodat. Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű a kárhozat. Itt talpat nyalnak s még egyebet is; étvágy és gyomor van hozzá elég. Szomorú, hagy maga a mardosó is martalék. Hogy X úr mennyit sikkasztott és Y kisasszony teherbe kitől esett; mindenkiről tudnak rosszat sokat, jót keveset. S még ezer más dolog van, ami sorra kerül. Az undor mocsara fejedbúbjáig betemet. Sunyítanak, guggolnak és egymásra lesnek apró kis emberek. A lélek menekül; megmérgezik, mert mindenkiről mindent tudnak itt és hogy a szívekben mi van és hogy a fazékban mi fő, leleplezik.   VI. Bemegy a házba, hol dohánysziták hevernek az ablakdeszkán. Flanell házikabátot ölt, tüzet rak és vacsoráját unottan költi el. A falról nézi néhány rokona; rossz ócska képek, nagyrészt kancsalok. Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az, akiről készült, már régen halott. Nem kell a cigány s kaszinó se már; esős időn hallgatja az ereszt; legyet csap légycsapóval; szundikál; néha unalmában szakállt ereszt s törtfoncsorú tükrében figyeli, mint lepi arcát rőt borosta el. Unja a várost, legszebb éveit itten kártyázta és borozta el. Hajdan külföldön járt egyetemet, majd atyja meghalt és ő vette át, visszatérve ide, hol született, ősei régi szőlőbirtokát. Feledte, amit egykor megtanult. Évek multak s egy józan reggelén egyszerre vette észre, hogy bizony semmi egyéb, vén és morc agglegény. Érezte, elmulasztott valamit; gondolkozott; kereste rá a szót. Vadászkutyáját is kérdezte és oldalba rugta, hogy nem válaszolt. Most rozsdásodva tölti napjait. Hallgat; henyél; iszik; káromkodik.   VII. A kerti vendéglőben ül egy úr; előtte málnaszörp. Távol áll tőle, hogy mohón szaufolna, vagy zabálna; bölcs. Bélyeggyűjtő esetleg és a vastag könyv ott katalóg. Székén a pincér szundikál; ősz feje féloldalra lóg. Szezón után egy hét alatt három vendég se jön ide; rejtély, hogy a tulajdonos helyiségét nem csukta be. S míg borzongat az őszi szél s míg vastag könyvével mulat, egyre jobban sajnálom én a málnaszörpivó urat. Gyomorbaj bántja tán szegényt s minő unalmat érez itt? Dohánytól sárgák ujjai és szalmaszála vérezik.   VIII. A vízből két kis zöld toronyra látok; gőzpára száll; fejem a vízre hajtom. Egyedül ülve így gyötrődöm én az elhagyott homályos őszi strandon. Víz zúg a lefolyókban csendesen; egy mesterséges zuhatag dalol; melegforrások buborékjai szállnak fel szüntelen a föld alól. Olvastam, hogy egykor Petronius forró fürdőben ülve vágta fel ereit. Könnyű, kényelmes halál; a vért a víz lágy ajka szívja el. Kést kellett volna hozni, vagy borotvát, valamit, ami tartósan segít. Ködösen két kis zöld toronyra látnék s vértóban lelnének reggelre itt.   IX. Az élet oly unalmas és egyhangú, mint az egyszeregy. Vasárnapi ebéd után az ember nyujtózik bután s telt hassal futballmeccsre megy. Máskor, csak, hogy múljék a nap, végig jár cukrászdát, mozit; barátok jönnek, elviszik kártyázni; langyos sört iszik; torkig van és unatkozik. Ilyenkor járok én a vár bástyáira s nézek nyugat felé; ott, mint kővé meredt imák, templomok s minaret nyújtják az égre tornyukat. Ravatal ez, hol a hegyek a várost úgy veszik körül, mint koszorúk, pompázva zöld halotti díszűl, míg a völgy koporsójában elterül. Majd lent sétálok a kihalt mellékutcákban. Néha egy ismerős szembe jön, megáll, együgyű mondókát darál, kezet fog és útjára megy. Vén sárga ház. Szent szobra áll keskeny fülkében a falon. Gyakran kerülök erre s itt mindig megállok egy kicsit. Egy régi esős hajnalon kábultan álltam s néztem a szobrot, bámultam vértelen kőajkát, kissé csorbuló orrát és égre forduló homlokát, hol az értelem fénylett. Arcáról folyt a víz, mint hogyha könnye folyna le halott szeméből. Megvirradt; kérdezgettem, hogy mit sirat és részegen sírtam vele. Ezt, mint nagy titkot őrzöm én; jaj annak, ki ilyet kimond, mert aki átugorja itt a csirkeész határait, neve különc lesz és bolond. Van társaság, vacsora, bál, hol minden szó egy új adat, melyet ízekre szedve szét, hajtják a pletyka verklijét s mindenkit számon tartanak. Ám látszat-élet életük és szörnyű taposómalom rabszolgái, kiket nevel s korbácsával véresre ver vad kényuruk: az Unalom. S azt gondolom, míg nézem a kopott, egyforma házakat: »Mind kripta, hová belevész életük s melyben csenevész szerelmeik virágzanak.« A vígság gazdag birtokos, ki más vidékeken mulat. Kastélya elhagyottan áll; termeiben a félhomály s pókok szövik hálójukat. Hogy e vidék mocsár, amely százezer álmot temet és mindig friss életekre tör, egyre tartósabban gyötör a keserű megismerés. Hogy én is mit dobtam belé, hogy mily sokat küzdöttem a sorssal, nem tudják meg, pedig keserves volt az út, amíg oly tompa lettem mint a fa. A főtemplom órája kong. Hangja gyorsan hal el a híg levegőben. Az őr tutul. A megkínzott agy elbutul és rémképekkel álmodik. A sarkon gyermek áll. Sovány kezében egy darab kenyér. Az óra azt ütötte le, az őr is azt tutulta le, hogy életem semmit sem ér.