Óda Charles Baudelaire szelleméhez

I. A végtelen kopár rónáin vándorolva, míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik. A szél a kútakat homokkal tele hordta s gyengülő lábai gépiesen viszik a láthatár üres, kéklő félgömb-falának, majd földre térdepel és gyors kezekkel ás, de fürge ujjai forrásra nem találnak s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás s már úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben a lenti rét gyepén a fekvő katonát s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen a haláltusa s ő bőséges lakomát csaphasson a tetem terített asztaláról, hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol s a nap szárítja szét a sárga csontokat. Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet között élősködő, tengődő, satnya fajt, az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet alagutakon át a vágóhídra hajt és szunnyadt a remény, mint lomhavérű szajha, ki végkép elhízott s üzletre nem talál s nem szólott égi hang felém, mely megmutassa hogy van más élet is és van különb halál. Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce, amely erdőket írt, majd engem is kidönt, mikor váratlanul, mint mágikus szelence, kinyílt egy barna bőrkötésű tömzsi könyv, melyből varázsos és dús illatskála áradt s lélek lengett elő, mely őrként járta át, előttem szállva és szavakkal nyitva zárat, a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát. Egy lélek, mely saját áramkörébe kapcsolt s eltünt a szédítő táj, a sivár vidék. Ébredtem és a nap nem az előbbi nap volt. Láttam, fejem fölé, hogyan teríti kék üvegszínű egét a nyolcvan év előtti Párizs s hogyan nyüzsög köröttem az avult ruhájú nép, amely lármájával betölti a levegőt s az eldübörgő lóvasút elől hogyan szökik félre az utcagyermek. Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat. A korcsmaasztalon kopott kártyák hevertek s láttam egy öreget, hogy borba mártogat négyszögletű lepényt s fogatlan ajkkal majszol s gyertyáját fújja az örvénylő levegő. Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból s mellékutcákon át testetlen, lebegő léptekkel vezetett a kéz s együtt figyeltünk sovány macskákat és egy nyomorék anyót követtünk hosszasan és gondosan, míg eltünt a vonal, amelyet botjával porba rótt.   II. Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek, mily éji óceánt borít föléd a holt idő áramlata, míg bennem megteremnek e verssorok s nekik a Belőled kivont fluidum életet és keserű erőt ad. A holt szív füveket ekként termékenyít; hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad s a karcsú szárakon zöld mérge felvirít. Hol vibrál utolsó mosolyod már a térben? Szelid tekinteted az ürben merre jár? Mint vizsgálóbíró szonettjeid kikérdem. Szállnék s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár. Mikor a párizsi kórház bús ablakán át utólszor nézted el az alkonyi eget, hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák s Rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett, hol jár a pillanat, hányadik végtelenben, a rettentő csillagdzsungelben merre fut s hol bújdosol Magad a roppant bálteremben, hol, mint ezüst uszály, húzódik a tejút? Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő hanyagon vonszol az álarcosok között s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő a sokaság, a dús jelmezbe öltözött Jegyek: a Vízöntő, a Kos, a Rák, a Mérleg, Oroszlán s Bika, mely hajlott szarvára tűz pár bolygót könnyedén s útjából félre térnek az Olló, Ikrek és a fénylő testű Szűz. Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének üres játékai, melyeknek a hanyag és megcsalt szem örül s csak játszanak a fények; ám örök fekete az elhagyott anyag s Téged is eltakar a léttelen sötétség; Feletted áll a csend, a roppant kriptabolt, melynek a légüres tér elfojtotta mécsét s agytekervényeid üres játéka volt minden műved. Lelked felszívta rég a semmi s úgy tünt el, mint tüzes kohóba hullt virág. Balga kísérlet ez, vakon utána menni. Új Aeneasz előtt nem nyílik alvilág. A szavak keserűn kacagnak és a zsarnok kétség, mint tompító, lassú méreg hat át, de közben hajtom a törékeny imamalmot s elszántan mormolom az együgyű imát: »Ringassa lelkedet egy különös mennyország, hol az örökfényű és tropikus nyarat a lelkek, mint aranyruhát pompázva hordják s hol az árnyékadó datolyafák alatt függőágyad a dúscsípőjű malabár nők hintázzák. Énekük, mit lágy szél messze hord, pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort. Áradjon el nehéz és exotikus illat, mely, mint a prémeké, vagy mint a pézsmaszag, egy kissé undorít, de mégis szívedig hat, ha évek óta zárt szekrényből felszakad. Ne érezd már soha a fájó nyugtalan kínt. Ne kínozzon a zord és spleenes alkony ott. Néger rabok vigyék hordszéked, a palakint s szabad tenger felett ragyogjon balkonod. S az est nagy baglyai égő vörös szemekkel bókoljanak Feléd, mint bölcs barátaid. Példát mutassanak Számodra és Te lesd el kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait, hogy démonaid is nyomodat elveszítsék: az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg s a lassú Mardosó, ki ellen nincs segítség, fogával életed fáját ne rágja meg. Sorsod ne hozza, hogy csak rongyszedők borát idd; aranytálakkal és serleggel megrakott asztalnál üljenek körötted cimboráid: Rubens, Delacroix s a többi Fároszok. S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid. Legyen terítékünk nekünk is a csodás vendégségben, ha majd a földről menni szólít és hosszú útra hív a végső utazás.«