Két vers

I. Mint a karnagy, ki hirtelen megőrült és összevissza csapkod pálcájával; a riadt zenészek pár másodpercig még követni igyekeznek, nem tudva, mi történt s a következő pillanatban már elhallgatnak; úgy kapkodtam én is s magam ijedtem meg legjobban a diszharmóniától. A megzavart hangok szétrebbentek az űrben s úgy éreztem, hogy felforrnak testem nedvei és sejtjeim megtagadják az adhézió és kohézió törvényeit. Ugy tetszett pár pillanatig, mintha nem volna súly, földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, s mintha lehetne azonnal szétrobbanni apró darabokra. De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni és most csönd van. Négy fehér fal bámul körül s minden hang szűrőkön át jut el hozzám. Az éjszaka fekete lepedő, melyen csak a megzavart képzelet játszat moziképeket. A hős is már inkább komikus, mint tragikus helyzetekben mozog s a szív és agy, lassan megnyugodva csendesebb lesz. De nem hangzik fel újra a harmónikus és tömör zene, mely, mint az áradás, töltötte be a termeket.   II. Senki sem tudja meg, hogy szemeimben kialudt a láng, hogy elfáradtam és kicsi koporsót tettem föld alá. Senki sem tudja meg, hol van az a kert, ahol ástam a gödröt, azután betömtem és letapostam a földet s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel. Halott az a kert: a rácsot befutják a vadszőlő zöld színét s levelét vesztett szárai; ősziesen nedves a föld s a tó állott víztükrén lebegnek az öngyilkos falevelek. A jó szellemek, kik a kastélyt lakták, elköltöztek s csak a szél sír át éjjel a parkon, hol félve rezzennek meg az ágak s borzongva megmozdulnak a földben a fák keserű gyökerei. Nyugodjanak ott, de talán lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt s akkor jön majd egy angyal, aki kiássa az eltemetett dalokat.