Virágszedés

Álmomban réten jársz, virágok közt; felkacagsz, repül a hangod; lábad füvek fejére lép; kiáltanak s a hangtalan jajt meg se hallod. Ruhádon is virág a minta, de mintha elég száz se volna, a fű közül is újakat tépsz, illesztegeted, csokorba gyűjtöd lehajolva. Így közeledsz felém s ijedten látom, hogy hirtelen feléled minden növény s már nékem is zöldül bőröm s lábam gyökérként földbe mélyed, és szár vékonyul derekamból, vér helyett fű zöld nedve csordul ereimben; ágat, virágot hajt fejem s különös gumóként földbe fordul. Meglepődve megállsz előttem, nem nyulsz felém, talán nem is mersz. Még exotikus rém vagyok, később csak egy bokor, amelyet még nem ismersz. S már rám rohansz, töröd a gallyat. Halálfélelmemben kiáltok: »Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam téped!« S közben érzem, hiába kiabáltam. S amíg megcsonkítod s kacagva hagyod el testemet, a bokrot, meredt szemmel, halódva nézem, amint hajolgatsz új virágért s nő a csokrod. És meglátom, hogy élnek ők is s valamennyit halálra sebzed. Távolabb más nők szedegetnek, de mind közül, amit Te gyűjtesz, az a legszebb. Körömmel téped torkukat fel ujjaidat húsukba ásod; szétpattanó mellkosarak zaja kíséri vértelen mészárolásod. Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz a gyepre, mint zöld kerevetre; hanyag kézzel a fűbe nyulsz, virág helyett emberfejeket szedegetve.