Emlékek fényénél

I. Suhantunk, szerpentíneken, száguldottunk a völgybe le; a nyughatatlan szél nekem- támadt, kalapom szállt vele; szédített pár hajtűkanyar, tűntek a fák és házra ház, míg hátul kígyózott s fanyar szagokkal elmaradt a gáz. Mintha zuhantunk volna mind, az egész részeg társaság. Öngyilkos hull így s rákacsint a sziklacsúcsról egy virág; mint kit magához ránt a mély: fent fényes ég ragyog neki, míg ráásít a lenti éj és árnyékában fürdeti. Fejünk, mint a begyúlt motor, zúgott és kábult elfolyón s láttuk, hogy kotrógép kotor messze az iszapos folyón. Egy hangszóró ránk ordított, mint ki gyilkos vészhírt kohol s felfénylett görcsösen nyitott szemünk tükrén az alkohol. Ámulva láttam, hogy a fény, mint nagy szökőkút, felbuzog, elvakult szemeim ködén már rózsaszínű rombuszok ugráltak s zöld háromszögek nyomultak koponyámon át s sláger kísérte, mint szöveg, e spicces geometriát. Faltuk az utcákat vakon; egy templomot hagytunk el épp. Virág díszlett a kocsikon és esküvőre gyült a nép. Mint őrült, ordított a nap s hadistenként leszállva dúlt arccal s a vőfélyek magas kürtőkalapján lángra gyúlt. Majd állomás mellett szaladt útunk, lassulva egy kicsit; mozdony loholt és kint a vak- vágányokon teherkocsik álltak; sárgán virult a gyom a sínek közt s a fekete talpfákat a dudvák nagyon dús tenyészete nőtte be. Fürdő jött most, hol zöldesen és hűsen csillogott a víz; stranddémonok ültek lesen vadászokként és bájaik, mint csalétkek és fegyverek, ki voltak közszemlére téve, s szemük kihívóan meredt a férfiak éhes szemébe. S a város másik oldalán értünk ki. Nyílegyenes út állott előttünk, mely talán, úgy tetszett, a semmibe fut. Erdők lehelték balzsamuk, tüdőnk megtöltve oxigénnel s komoly fák voltak rá tanúk, hogy versenyt vágtattunk a fénnyel.   II. Emlékeim még felragyognak, ám hátterük árnyéka kísért s már aggastyánokként motyognak, kiket tavasszal szélütés ért. Ami értékes, minden áron menekül, elfut, útra indul s bár görcsösen kezembe zárom, lassan kicsúszik ujjaimból. És ülök majd tompulva, fázva Karszékemben, mint megkopott agg, mint szekrény alján kócpojáca, kit a játékból félredobtak; szakállam a levesbe lóg és nyámnyogva álmaim emlékén, torkomon van a gyilkoló kés s már hiába kiáltanék én. S rágondolok: Egyszer lebuknak a víg percek, ezüsthalakként rejteket keresve maguknak s sápadni látom majd a napfényt s hogy a szerelem íze meghalt s hogy egyszer tenger habja csókolt s hogy olyan lesz az életem majd, mint külvárosi kis szatócsbolt.