Szerelem nélkül így szeretni…

Befelé nézek csak magamba; ami kívül van, minden úntat; szívem üres lett és a mult lomokkal teli régi kamra. S engem már annyi csalódás ért, annyi barátom elhagyott, annyira egyedül vagyok, hogy egészen felesleges keseregnem egy csalódásért. Leckét venni a lemondásból keserű, de hasznos nagyon, rájönni egyszer, hogy a sors sem alkot újat, ő is másol. Tudom már, hogy érdek miatt minden kötelék szétszakad s nevetséges, hogy a reményből egy kevés, a legkoldusabb szív sarkában is megmarad. Mint elhagyott kastély, amelynek nagy ablaka üresen ásít, vagy őszi, ázott szántóföld, hol csak rothadó torzsák hevernek, olyan a lelkem; vak vagyok, kinek minden szín ismeretlen, a nappali ég naptalan és feketék a csillagok. Ám, mint nyűgös beteg, ki csak egyetlen kéztől vesz be szert, de ha más nyujtja, ellöki az orvosságos kanalat, gőgös szívem is megveti a sok értéktelen vigaszt, csábítást, hiúság-tapaszt, mit más nők nyujtanak neki. Elzárkózva mindenkitől, zsibbasztó tüzekben megedzve, fájó tüskék nőttek szívemből, sebekkel vagyok keretezve. Mit bánod Te, hogy e keret mi? s olyan mindegy, mi lesz belőlem. Istenem, hogyan is lehet szerelem nélkül így szeretni!?