Négy hasonlat

I. Lágy lelkem a sok furcsa bűn csavaros útján félve jár, s néha olyan, mint egy fínom hajlékonytestű, légies, trágyában vájkáló madár.   II. Olyan vagyok, mikor finom szépséged versben rajzolom, mint egy giccses festő, aki ha bíbor lenyugvó napot lát, festéket ragad és palettát s az ég vérét nagy ujjaival szétkeni.   III. Még mozgó gép vagyok kívül, s hajtóenergiám kihül; kihül a szív, mely függve tür benn. Elhalt, nem érzi a valót s mint csüggedt órainga, lóg bután az űrben.   IV. Utolsó útamat futom, s ha elesek már, nem kelek fel, többé, tudom; mint katonák, kik véresen s lógó belekkel meghalnak az úton.