Játékszerek

Gyermekkorod oly puha, oly ragyogó; gömbölyű labdák, kicsi lepkefogó, paprikajancsi, baba, medve, golyó; játékszered volt a világ. A távoli kék fölibéd lehajolt; tányér a nap és rézkifli a hold; az éjszaka meghalt, már újra ma volt s fény kezdett hullani rád. Türkizszínű hernyók másztak a fán, a sárga homok-szaharán karaván volt pár gyufaszál s könnyű parafán hordóban szállt a hajós; a pince örök sötétje megintett, mélyébe szemed riadozva tekintett, éjében sárkány őrzött mese-kincset, hétfejű és tarajos. Ifjúkorod vérszínű lánglobogók, táncos paripák, duhajon dobogók; a világ csupa új csobogó csoda volt s áradó véred a dús erek útain rohant testeden át, hajrá, csak előre, tiéd a világ! Meggondolni minek? Szilajon nekivág mindennek a rózsaszín hús. Mint a komor gongok komoly érce, ha felcseng, lassú folyamok méltósága, nemes csend férfikorod; nem rendez ostoba versenyt a kőtest, az elme-acél, és amit alkotó kedve teremt, céltudatos, mért, szigorú rend, kívül ragyogó, szomorú bent, hisz olyan messze a cél! Aztán már csak teveled játszanak és a távoli kék horizont nevetés foszlányát hajtja füleidbe; kevés erőd viselni e gúnyt. Idegen hatalom játékszere vagy, mely gyermeki barbár kezébe ragad, elszívja a húsod, kitépi hajad s életed is, ha megúnt.