Szonettek

I. Drágám, oly sokszor megkínoztuk egymást, keserűn nyelve le szemünkbecsalt sós könnyeink s látod, mégsem tehetsz mást, lebírhatatlan vágyunk összehajt. Hideg arcunk álarc a szenvedélynek, halott alkonyt mutat, ha forr a dél s takarja, mint palástja hosszú éjnek a lángolást, amely alatta él. Gőgös szívünkkel örök harcban égünk, puha békéért sír belül a vágy; de átkozott, töretlen büszkeségünk minden kis megbántásért visszavág. Keserűségtől csikorog fogunk; sokszor csak gyűlöletből csókolunk.   II. Amit belül takargatok, Te adtad; tudod Te is, de nincs reá szavunk; hallgatsz miattam, hallgatok Miattad s a titkolt kínba belesápadunk. Nagy szemeid tükrében írva áll az, amire gondolsz, átüt a derűn; halott kérdésre hallgatás a válasz, egymásra nézünk hosszan, keserűn. Valami rossz feszültség van közöttünk; a szó, a száj mit ér, hogy megbocsát? míg úgy cipeljük titkunk, mint közös bűnt, egyre marcangolóbb lesz bent a vád. Szemünkben néha baljós sárga láng ég s mint rabmadárszív, lüktet a halánték.   III. Elmesélted és én az utálattól lángoltam, jéggé fagytam, szörnyű volt; egyik táncosod megvadult s hajadból fogaival tépett ki egy csomót. Oly szörnyű volt, amikor látni kellett, – elárultak a hanglejtés, a szók, – e részeg támadása úgy hízelgett, mint egy otromba, de őszinte bók. Kisleányos kacérságodban oly ártatlan arccal jársz-kelsz, mint akit nem érintett még semmi csúnya bűn s ki nem vesz észre semmi állatit, mintha nem látnád, hogy mohó hímek nézése tisztaságod sérti meg.   IV. Álszent erénycsősz nem vagyok, tanúk rá szemeim, melyek mint ablakok, mutatják néha bent a meglapult szomorú és éhes vadállatot. Lázálomban él, ki nagyon szeret; engem is forró hullám ejt s emel; beszíva bódító illatszered, félőrülten hányszor szédültem el! Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak; szívem pokol, megmutatom, hogy ég; de hisz tudod, választóvíz szerelmem, melyben megtisztul az érzékiség. Nekem szabad egyedül Érted égnem; mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.   V. Hányszor látlak mohó tekintetek kereszttüzében; buja láng körülnyal. Belül ordítok és nem inthetek, hisz Te vagy a királynő s ők az udvar. Ne szólj, ne sírj, ne szeress, ne szeress; örök közöny s hidegség lesz a vértem; gyöngédséget, megértést ne keress, ha nem tudod eldobni őket értem! Óh, látom, amint másoké leszel: ruhád tépik undok, szőrös kezek, kifosztják tested szűzi kincseit és gyötrik édes keblecskéidet. Szomorúságomat ezek okozzák, ezért nem tudok közeledni Hozzád. Az álbarátok, a kéjenc szívek óh, hogy bemocskolták szerelmedet!   VI. Sok minden állt közénk, jött pletyka s botrány; tudtam, hogy ezt beszélik, azt beszélik. Te nem védtél, mikor követ dobott rám Előtted száz kéz, sőt elhitte félig kismacska-lelked, így mélyítve még a gödröt, mit a rágalom megásott; csak hallgattál, de hisz több, mint elég! mások előtt vád volt a hallgatásod. Én minden szennyet elviseltem Érted, s nem cáfoltam, csak, hogy Te tiszta légy; tudom, szívem kettősségét nem érted, mely egyszerre vádol s egyszerre véd s nekem is titkos ajtó, mely bezárul, hogy szád egyszerre csókol és elárul.   VII. Hegyek közt száguldott a gyorsvonat; szél szórta szét a szikrák záporát; tér és idő formálta sorsomat; sápadt holdarc bámult a fákon át. Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt, amelyre sárga és sűrű köd ül s mint színpadot, hol zord kisértetek lesnek a fekete függöny mögül. És egyszerű anyag lett életem, massza, melyet az órák marka gyúrt, belőle szobrodat formálva ki; munkájuk közben megszépült a mult s értékesnek mutatta perceit, míg minden pillanat messzebbre vitt.   VIII. Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz; a völgyre néztem s láttam, odalent az élet mikrokozmosz, bolhaszínház, amely számomra semmit sem jelent. S fent az égen is játék volt, de más: zord bömbölés, duhaj színek, pazar villámlás, lángok, harsány támadás, ordító erdők, szürke zűrzavar. Oly közösek voltunk e szent haragban, s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt, a vihar elmúlt és magam maradtam, mikor a szürke égbolt kiderült. S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt nem látva mást, csak néhány tompa színt, s csak a napot loholni a hegyek közt, mint egy pohos, rézarcú mandarint.   IX. Isten Veled, e dal legyen utolsó, Eléd fagyott könnyekkel, hidegen lép; minden szonett leólmozott koporsó, amelyben holtan fekszik már az emlék. Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár s közönyt és hallgatást kapott cserébe, Számodra most is nyitva, de ne nézz be, hisz odabent nem ég a régi láng már. Ma minden apró árulásodat jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten, hányszor hazudtál s én hányszor tettettem, még sincsen vád és nincsen bűntudat s egyszerre értelmetlen és üres lett, ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.