Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt;
hogy elsötétedett s a gyenge pasztellkékből lila tinta-színűre vált a nyári égbolt
a lángoló nap után.
A fülledt tájon forró szél futott át
és villámok robbantak, mint a bombák,
sóváran nyalta nyelvük az eget
és ménták, vad füvek, lósóskák, jázminok bús leszegett
fejjel konyultak el s a porban fulladó
légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.
A porforgó tölcséres tornyokat csinált
és lomha felsőteste fent a fák fejével egyvonalban ingott,
de lába lent elvékonyult, mint angolkóros gyermeké s amint ott
elszáguldott, gyors piruett forgással lábujjhegyre állt.
S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett
minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;
minden tetőt megostromolt, amíg az éj roppant boltjából lezuhant s pusztult nyomában a silány por
s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt s felvillanyozta mind a kerteket.
Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét
koronájukat és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket
s mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket
s ágyúszót hall és úgy üdvözli azt, mint a kint tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.
Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;
a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,
de a felfrissült élet hangosabb volt s elnyomta gyorsan terjedő saját
zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők s kigyúlt a hold is odafent.
Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém;
a folyó megnövekedett és úgy vonult el méltóságosan komor kőpartjai között;
kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött
s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.
Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, lógtak a
tűzvörös lampionok és a párok színes tömege táncolt, feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét,
bajt s veszélyt,
fénygömbökkel telítettnek tűnt mámoros szememnek már a részeg éjszaka
s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.
Lányok táncoltak ott, keblük feszült; kérkedtek fiatal testük csodáival;
Fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fent száguldó fellegekkel.
A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,
pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.
S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit
s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem ágbogas cserjék közt útat törve én.
A zene nem hallatszott már oda s eltünt a lámpafény.
Egy holdfényes tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.
Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett; tejszínű fátyolát mutatta és a csillagoknak fénye nőtt,
erősödött. Elvesztem a roppant félgömbbe bámulva odafent,
mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent
s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.
És énekeltek is: »Hu, hu kis emberek, kik játszogattok odalent a földön s jártok-keltek száz apró-cseprő fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást és félre, földbe bújni inkább,
ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, oh bamba őrültek, pedig hát
pár évtized s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.«
Már ellebegtek. Undorító énekük csak ennyi volt,
de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély
s ezüsttel varrott gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj
és síri lámpa lett a tükörfényű hold.
S hogy vissza mentem, éreztem, így kellene kiáltanom:
»Kis emberek, kik játszogattak idelent a földön s jártokkeltek száz apró-cseprő fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást és félre, földbe bújni inkább
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, oh bamba őrültek pedig hát
pár évtized s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.«
Nem szóltam akkor semmit és azóta hallgatok,
de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét
s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,
mely soha nem homályosul és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]