Az árnyak kertje

I. Néha éjszaka síma és üres feketeségben ébredek s a vad semmiség hirtelen zsufolva lesz a képektől pár másodperc alatt. Az előbb azt se tudtam, ki vagyok, csak csupasz életem éreztem a sötétség börtönében, mint ahogy az ősember, az állat és a fa. Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt múltammal a rejtélyes gépezet; biztos tudat, ami félöntudat volt s minden felé ok és emlék vezet. Életemnek ilyen alapja van csak: ház homokon, laza téglák, közéjük maltert a szappan habjából habartak s levegőt szel, ki botjával beléüt. Köréje rakta pajzsai falanxát s szilárdan tartja az anyagtalanság.   II. Az ürben rémek élnek, olykor érzem, tavaszi éjeken, holdtöltekor nagy árnyaik inognak fent az égen s alakjuk a felhőkkel egybefoly. Majd fényes délben jő egy óriás nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt; a napra, mint egy roppant gongra üt; jelzi a százéves ebédidőt. Távcsöveit hiába szegzi a csillagász ég felé, semmit se lát; nem jó eszének mindent tudnia s fényévekkel mérni a menny fiát. Féreg az ember, hitvány ázalék; fennen vitorláz gőgje tengerén, bár süllyedő hajóján száz a lék, agya igában, hályog a szemén. Kevesen jönnek rá a tévedésre. Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.   III. A tearózsa sápadtan hever, sárga villanyfényt szórnak rá a körték, mint egy szűzlány, ki este lefeküdt, de kéjgyilkosok álmában megölték. Szépívű szára lanyhán hajlik el; kelyhe tövén áttetsző halovány pír, mint fogak helye a fehér nyakon, ahonnan vérét szívta ki a vámpír. A kertben valaki letépte reggel; fáj nézni s az asztalról nem veszem le, mert nem mozdulhat addig semmi el, míg lefolyik a sötét helyszíni szemle. A tettes kint az éjben bujdosik s itt meztelenre vetkőztetve fekszik az áldozat és úgy vizsgálom én, mint hivatásos és komor detektív s találok környékén, ha kutatok pár lábnyomot, vagy ujjlenyomatot.   IV. A réten egy nagy gömböt üldözött, (levegőből fújták fel, hogy bosszantsák) és bukdácsolt a fűcsomók között; később követség jött, hívták a hangyák. Tanácsot kértek tőle, kaptak is, majd egy madártól szárnyát vette kölcsön; röpte merész volt és mozgása friss, hogy egy percet hiába el ne töltsön. Odafent úgy fogadták, mint királyt, aki a köznéphez ellátogat; megbüntetett egy sast s fészkek szerint számba vétette a tojásokat. Az embereket nem szerette és a szőlőhegyen, hol sokezer karó van, mindenkit karóba húzatni rendelt s puszta kézzel halat fogott a tóban. A szabadságból így vett kóstolót, de jöttek érte már az ápolók.   V. Én sajnálom a régi rómait; ha jött az éj és takaró alá bújt, szíve ezer rémségtől remegett, bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút. Kívül az istállóban ökre bőgött, – Istent érzett a ködben – a szobán át lebegtek az elhaltak lelkei s Zeustól félté hajadon leányát. Még elzárkózott ellenségesen a természet; az élet vad kaland volt; szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék közül, ha elhagyott erdőn barangolt. A régi rómait sajnálom én: borzasztó, mennyit reszketett szegény.   VI. A morfium kacérkodik velem, amíg a pultnál kis kanállal adják, azt súgja, hogy vegyem egyszerre be a rendelvény egy hétre írt adagját. Tudom, hogy az ördög beszél a porból; papír-álarcban ő kerülget engem; hideglelős vággyal melengetem bal oldalon, belső kabátzsebemben. Fehéren csillog otthon villanylámpám fényében; szívem gyorsabban dobog; vadászik rám, talán eléri azt, hogy egy pillanatra megbolondulok s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt a pár üres papír nem sejteti; vagy ellenségem italába szórom és életével áldozok neki. Rég figyelem rejtett játékait s ha alszom, mindig meghalok kicsit.   VII. Folyópart, korzó, délben olvadó lég; a bágyadt sarki rendőr tétován áll; hőség csorog a tájról, mely vadabb és exotikusabb most Afrikánál. Sétálnak a kinyalt vidéki dandyk, a satnya fákon pár kopott veréb ül s lenézi őket: exkrementumát kalapjukra pottyantja névjegyéül. Sárgás fénnyel megcsillan a toronygomb; senyved a fű a hőségtől kiégve; temetés jön sötét drapériákkal és hullaszag vegyül a nyári légbe. Bár sose láttam volna ezt a várost, amely riasztó látványt nyújt szememnek s hol idegen sorsok és emberek valószerűtlenségét érezem meg. Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket, amely bágyasztó mákonyával étet.   VIII. Megrázzák ősz szakállukat az évek s távoznak; épp csak megpihentek itt, mint vándor aggastyánok, kik motyójuk izmos vállaikon tovább viszik. Alakjuk lassan tűnik el a ködben s míg ormótlan csizmájuk lépeget, észre se vesszük, hogy batyuba kötve viszik magukkal az emlékeket. Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra, nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl; fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe, ahogyan a múlt bennünk haloványul. Valakit csókoltunk egy nyári éjen és emlékünkből ajka íze eltűnt s elfeledtük ruháját, haja színét annak, akit könnyek között temettünk. Kincsünket mely bank széfje védi meg? számára titkos gödröt merre ássunk? pusztulóban ásít a távozó rablók után dúlt, kiürült lakásunk. Most ment el egy, nyomában hív a semmi. Ideje volna tán utána menni.   IX. Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz; majd megtudod, ha szemed hidegen lát, az idő roncsot hogy’ formál belőled s rózsáskertedből kénköves gyehennát. Mert törvény van s uralkodik feletted; beteljesül, amire sorsod ítél, hogy ember-voltod végigéljed, ám mélyebb lényegéhez ne közelítsél. Leszel üde ifjúból reszkető agg, felesleges lény, kit mindenki megvet, ki ezer gyengeséggel undorít és ujjain számlálja napjait meg. Lassú-égésed örökké emészt; beolvaszt a természet szörnyű gyomra, üzemét hűvös agy működteti, mely millió előzményből levonja a zárótételt, hogy olcsó anyag vagy s vissza adatsz majd a nagyobb anyagnak.   X. E kert az árnyak kertje itt; aki a kertkapun belép, múltjáról elfeledkezik s vértelen árnyként át meg át bolyongja szüntelen sötét útjai labirintusát. Nem kert e kert, nem lét e lét, üres lábbal tapossa csak a semmiség áttételét. Mert régi énjét elveti, ki itt teng s újszerű erők szabnak törvényeket neki. Jaj, minden kútforrás hamis e szörnyű kertről; hazudott Vergilius és Dante is. Halott áramlás hajtja itt a teljes semmiség felé úszók pusztuló lelkeit s ringatja végtelen sorát a foszló lárváknak, kiket az árnyak kertje nem bocsát.