Elégia

I. Az égre nézek: szürke tér, ahol kissé fakúló díszegyenruhában agg őr, a rézszínű nap silbakol. Az alkony, mintha borvirágos orrán ragyogna s új fénnyel gyúladna ki, amint a vártáról lelép mogorván s elcammog, mert tovább strázsálni ún. A fák tömör árnyékukat kinyújtják, mint testéből plazmát a médium. Gyorsan sötétedik, sűrű homály van és apró asztali lámpám kigyúl, mint zöldes fénybogár az éjszakában.   II. Az éj mindig csak fájdalmat hozott. Hány szörnyű éjszaka kószáltam én órákon át, mint az elátkozott lélek, aki az örökkévalóság soha el nem fogyó percét nyüvi s úgy néztem a holdat, mint léghajósát az ürnek, kit odarögzítve tart balvégzete az éter óceánján s kinek elérhetetlen lett a part. Egy padra ültem; arcomon aláfolyt pár könnycsepp, arcomról a földre hullt, porral vegyült s már nem könnycsepp, de sár volt. És még órákon át elültem ott. Az éjszaka beolvasztott magába és a terek mély csendje felszívott.   III. Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam és kint aludtak a merev tetők és a drótokban szunnyadott az áram, elnéztem ablakomból a halott várost; úgy tetszett, hogy sírban feküsznek örökre a tündöklő nappalok. Egy vendéglőben játszott a cigány még; pár elkésett vendég ihatta ott esti sörét, vagy bort, feketekávét. A kövér nagybőgőből brummogott a hang; a dallam nem jutott idáig, beitták a falak, mint hangfogók. Két részeg csuklott, egymásnak felelvén; vonat fütyült, a déli állomásra hallatszott, hogy begördült egy szerelvény s hallatszott, ahogy lassacskán leállt. A puha csendben megkásásodott az éj s tömör közeggé összeállt.   IV. S egy éjszaka a villamos perronján álltam; a külvárosra hold sütött s a félig épült házak szürke romján megcsillogott s olyan magány gyötört, mely az előbbihez nem volt hasonló s mint elszánt gyilkos, életemre tört. S akkor egyszerre így kezdtem beszélni: »Amit takarni kell, jól takarod: Sokan nem veszik észre, hogy a cél mi, sőt, hogy a cél a semmiség alá bújt. Lelkünket drótokon ugráltatod, mint mutatványos rángatja a bábút. Jó néhány éve már, hogy észrevettem; Te tudod jól, hogy szólni se akartam, de most már több, mint elviselhetetlen. Örömet okoz tán, hogy művedet lásd? hogy a vegyész új gáz után kutat s akár a poloskát, úgy írtjuk egymást s ezerszám éheznek kisgyermekek s Kínában árvíz pusztít és ragály és ír nélkül rohad meg a beteg. De sokkal kisebb dolgok is akadnak: Hangszórónk mindig torzít egy kicsit s a cipőfűzők mindig elszakadnak hogy a ruha kissé hibásan áll s akárhogyan megborotvált a borbély, mindig maradt még egy kevés szakáll. Nem nagy baj egy sem, oh éppen csak annyi, amennyi kell az örömet megölni s jobb lenne az egészet abbahagyni. Hogy a nő, ha szeret is, hazudik s amikor a legforróbban ölel, mellesleg másra gondol egy kicsit s hogy a gazdagok majd mindég kövérek és hogy a gyógyszertárak polcain üvegcsékben kimérve áll a méreg és ha az ember kínjában berug, másnap, ki nem aludva, feje fáj és gyomra rendez néki háborút s hogy asztalomra el sosem felednek poros aktákat küldeni tucatszám s ugyanazt kell felelni a feleknek hatvankilencszer minden délelőtt s hogy hajunk nyíratjuk, körmünk levágjuk, pedig mindannyiszor még újra nőtt. Te tudod jól, hogy mindez mindig így volt. Egy barátom szerelmem vette el tőlem, másik csupán egy sarki ringyót, a harmadik nem adta meg, ha pénzt kért s tudod, hogy amit érezek irántuk, nem harag, sőt valami furcsa részvét s tudod, hogy soha nem imádkozom s tudod, hogy bennem a bűn úgy tenyészik, mint az üres háztelkeken a gyom s tudod, hagy gyűrűmben a kő hamis és tudod rólam azt, hogy a hajam húll s voltam már tüdőcsúcshurútban is. Te meghallottad, amikor hazudtam és láttad, hogy egy embert megütöttem s hogy jó akartam lenni s mégse tudtam s nem adtam pénzt, amikor egy szegény kért, mert nem volt apróm, s hogy a szeretetben mindig valami lelki vérszegénység gátolt meg, hogy egész szívemet adjam s ha más akart szeretni, gyáva voltam ahhoz, hogy az egészet elfogadjam s mint csorda-tag, sodródtam a menettel; soha nem törhettem ki, bár az undor, mint fuldoklót a vízár, úgy lepett el s a zsákot, melybe sorsom bekötött s melynek záró zsinórját Te csomóztad, nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök, hogy szemeim egy pillanatra lássák, (akár ki is folyhatnak azután) a külső tér elrejtett csillogását. Egész valóm egy seb, mely fájva gennyed és tudod jól, hogy nem kértem Tetőled se földi jót, se túlvilági mennyet. Csak arra kérlek most is, hogy ha célja van az egésznek, egy csöppet mutasd meg; csak, mint fejére hulló bárd acélja a kivégzettnek felvillan a napban s azt suttogja gördülő fejem ajka, hogy megkaptam már azt, amit akartam. Lebbenjen fel kezed nyomán a kárpit, csak annyira, hogy lássam: Igazán vagy! s pusztíts el aztán, csak felelj akármit!« De csend volt, csak a villamos szaladt. A kalauz jött és jegyet lyukasztott s a sínpár, mint két szép ezüst szalag futott előttünk, mintha új, csodás hon felé vitt volna, majd kocsink megállt és én leszálltam a végállomáson.