A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én. Sorsom poroszló és halálra kerget. Vonzó a bűn, förtelmes az erény. Forróra fűtött kályhánál didergek. Mint rossz ringyó, hiteget a remény; játszik velem, csal, ingerel napestig; apácaköntösben közelg felém, máskor csupasz s tárt combokkal lefekszik. Nem akarom, hogy mindig azt, amit kérek, fordítva téve, lassan öljön, megvonva tőlem kívánt bájait s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. Nem kell se bordélyház, se kínzókamra; azt akarom, Remény, hogy hagyj magamra!