Az árnyak kertje

Versek

Az a kis ember ott belül

ugrál, torz fintort vág, nevet;

fejedben lakik, agyvelőd

az ágya, ablaka szemed.

Ha torkod sírás fojtogatja,

s keserűséged könnybe gyűl,

szemtelen hangján felkacag

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

tarka zászlókkal integet.

Nem látja más, csak te tudod,

mi van a homlokod megett:

cirkuszporond és arzenál,

hol minden együvé vegyül,

mert rendet sohasem csinál

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

szájas demagóg, lázadó.

Te vagy a buta nép neki,

téged uszít és téged óv.

Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,

és ha a hallgató bedűl,

kaján szamárfület mutat

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

élősdid, kis belső tetű,

húsodtól s véred italától

torkiglakott tekintetű.

Megvárja, míg a szív megáll,

a szemgolyón át elrepül,

és egy új testbe költözik

az a kis ember ott belül.

Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon;

eltékozoltam a roppant vagyont én.

Most szörnyű kínzókamrában lakom:

tüzes rostélyon sülök meg naponként.

Jó, hogy nem láthat senki meg belül,

hol ingoványos és fekete táj

riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,

hol minden csupa bürök és nadály.

Ott denevérek laknak és manók,

fél-állatok s keselyűtestű nők

és boszorkányok undok üstje lóg,

amelyben békát s kígyót főznek ők.

Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.

Így kóstolom meg földön a pokolt.

Középkor

Látom magam páncélban és sisakban,

duhaj vitézt s a gyönyörű középkort;

henyéltem és ha harc jött lóra kaptam;

kardom villant s nyomában sűrű vér folyt.

Úr voltam és útonálló, aki

Istent nem fél és szenteket nem ismer;

templomok szentelt kincsét fosztja ki

s nőket rabol, kiket várába visz fel.

S később öreg voltam és csak hevertem

a tűz mellé húzódva, hol meleg volt

és gyakran ittam forró fűszeres bort

s már a halál ólálkodott a kertben.

Senki, aki ma él, nem ismer engem:

Bolyongok egy előbbi életemben.

A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut:

hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,

a vénleányokat, lengő sötét ruhájuk

és egészségtelen májszínű arcukat.

Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal

lányok voltak s testük dús ékszeresdoboz;

keblük telten feszült, szerelmi diadal-

jelvény és most avult fűzőben fonnyadoz.

Jártukban temetési és monoton zene

kíséri őket és holtak mennek velük,

kiket régen szerettek s ráncosszélű szemük

örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,

mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük

és fanyar párák lengenek felettük.

A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én.

Sorsom poroszló és halálra kerget.

Vonzó a bűn, förtelmes az erény.

Forróra fűtött kályhánál didergek.

Mint rossz ringyó, hiteget a remény;

játszik velem, csal, ingerel napestig;

apácaköntösben közelg felém,

máskor csupasz s tárt combokkal lefekszik.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit

kérek, fordítva téve, lassan öljön,

megvonva tőlem kívánt bájait

s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.

Nem kell se bordélyház, se kínzókamra;

azt akarom, Remény, hogy hagyj magamra!

Elégia

I.

Az égre nézek: szürke tér, ahol

kissé fakúló díszegyenruhában

agg őr, a rézszínű nap silbakol.

Az alkony, mintha borvirágos orrán

ragyogna s új fénnyel gyúladna ki,

amint a vártáról lelép mogorván

s elcammog, mert tovább strázsálni ún.

A fák tömör árnyékukat kinyújtják,

mint testéből plazmát a médium.

Gyorsan sötétedik, sűrű homály van

és apró asztali lámpám kigyúl,

mint zöldes fénybogár az éjszakában.

II.

Az éj mindig csak fájdalmat hozott.

Hány szörnyű éjszaka kószáltam én

órákon át, mint az elátkozott

lélek, aki az örökkévalóság

soha el nem fogyó percét nyüvi

s úgy néztem a holdat, mint léghajósát

az ürnek, kit odarögzítve tart

balvégzete az éter óceánján

s kinek elérhetetlen lett a part.

Egy padra ültem; arcomon aláfolyt

pár könnycsepp, arcomról a földre hullt,

porral vegyült s már nem könnycsepp, de sár volt.

És még órákon át elültem ott.

Az éjszaka beolvasztott magába

és a terek mély csendje felszívott.

III.

Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam

és kint aludtak a merev tetők

és a drótokban szunnyadott az áram,

elnéztem ablakomból a halott

várost; úgy tetszett, hogy sírban feküsznek

örökre a tündöklő nappalok.

Egy vendéglőben játszott a cigány még;

pár elkésett vendég ihatta ott

esti sörét, vagy bort, feketekávét.

A kövér nagybőgőből brummogott

a hang; a dallam nem jutott idáig,

beitták a falak, mint hangfogók.

Két részeg csuklott, egymásnak felelvén;

vonat fütyült, a déli állomásra

hallatszott, hogy begördült egy szerelvény

s hallatszott, ahogy lassacskán leállt.

A puha csendben megkásásodott

az éj s tömör közeggé összeállt.

IV.

S egy éjszaka a villamos perronján

álltam; a külvárosra hold sütött

s a félig épült házak szürke romján

megcsillogott s olyan magány gyötört,

mely az előbbihez nem volt hasonló

s mint elszánt gyilkos, életemre tört.

S akkor egyszerre így kezdtem beszélni:

»Amit takarni kell, jól takarod:

Sokan nem veszik észre, hogy a cél mi,

sőt, hogy a cél a semmiség alá bújt.

Lelkünket drótokon ugráltatod,

mint mutatványos rángatja a bábút.

Jó néhány éve már, hogy észrevettem;

Te tudod jól, hogy szólni se akartam,

de most már több, mint elviselhetetlen.

Örömet okoz tán, hogy művedet lásd?

hogy a vegyész új gáz után kutat

s akár a poloskát, úgy írtjuk egymást

s ezerszám éheznek kisgyermekek

s Kínában árvíz pusztít és ragály

és ír nélkül rohad meg a beteg.

De sokkal kisebb dolgok is akadnak:

Hangszórónk mindig torzít egy kicsit

s a cipőfűzők mindig elszakadnak

hogy a ruha kissé hibásan áll

s akárhogyan megborotvált a borbély,

mindig maradt még egy kevés szakáll.

Nem nagy baj egy sem, oh éppen csak annyi,

amennyi kell az örömet megölni

s jobb lenne az egészet abbahagyni.

Hogy a nő, ha szeret is, hazudik

s amikor a legforróbban ölel,

mellesleg másra gondol egy kicsit

s hogy a gazdagok majd mindég kövérek

és hogy a gyógyszertárak polcain

üvegcsékben kimérve áll a méreg

és ha az ember kínjában berug,

másnap, ki nem aludva, feje fáj

és gyomra rendez néki háborút

s hogy asztalomra el sosem felednek

poros aktákat küldeni tucatszám

s ugyanazt kell felelni a feleknek

hatvankilencszer minden délelőtt

s hogy hajunk nyíratjuk, körmünk levágjuk,

pedig mindannyiszor még újra nőtt.

Te tudod jól, hogy mindez mindig így volt.

Egy barátom szerelmem vette el

tőlem, másik csupán egy sarki ringyót,

a harmadik nem adta meg, ha pénzt kért

s tudod, hogy amit érezek irántuk,

nem harag, sőt valami furcsa részvét

s tudod, hogy soha nem imádkozom

s tudod, hogy bennem a bűn úgy tenyészik,

mint az üres háztelkeken a gyom

s tudod, hagy gyűrűmben a kő hamis

és tudod rólam azt, hogy a hajam húll

s voltam már tüdőcsúcshurútban is.

Te meghallottad, amikor hazudtam

és láttad, hogy egy embert megütöttem

s hogy jó akartam lenni s mégse tudtam

s nem adtam pénzt, amikor egy szegény kért,

mert nem volt apróm, s hogy a szeretetben

mindig valami lelki vérszegénység

gátolt meg, hogy egész szívemet adjam

s ha más akart szeretni, gyáva voltam

ahhoz, hogy az egészet elfogadjam

s mint csorda-tag, sodródtam a menettel;

soha nem törhettem ki, bár az undor,

mint fuldoklót a vízár, úgy lepett el

s a zsákot, melybe sorsom bekötött

s melynek záró zsinórját Te csomóztad,

nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök,

hogy szemeim egy pillanatra lássák,

(akár ki is folyhatnak azután)

a külső tér elrejtett csillogását.

Egész valóm egy seb, mely fájva gennyed

és tudod jól, hogy nem kértem Tetőled

se földi jót, se túlvilági mennyet.

Csak arra kérlek most is, hogy ha célja

van az egésznek, egy csöppet mutasd meg;

csak, mint fejére hulló bárd acélja

a kivégzettnek felvillan a napban

s azt suttogja gördülő fejem ajka,

hogy megkaptam már azt, amit akartam.

Lebbenjen fel kezed nyomán a kárpit,

csak annyira, hogy lássam: Igazán vagy!

s pusztíts el aztán, csak felelj akármit!«

De csend volt, csak a villamos szaladt.

A kalauz jött és jegyet lyukasztott

s a sínpár, mint két szép ezüst szalag

futott előttünk, mintha új, csodás hon

felé vitt volna, majd kocsink megállt

és én leszálltam a végállomáson.

Az árnyak kertje

I.

Néha éjszaka síma és üres

feketeségben ébredek s a vad

semmiség hirtelen zsufolva lesz

a képektől pár másodperc alatt.

Az előbb azt se tudtam, ki vagyok,

csak csupasz életem éreztem a

sötétség börtönében, mint ahogy

az ősember, az állat és a fa.

Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt

múltammal a rejtélyes gépezet;

biztos tudat, ami félöntudat volt

s minden felé ok és emlék vezet.

Életemnek ilyen alapja van csak:

ház homokon, laza téglák, közéjük

maltert a szappan habjából habartak

s levegőt szel, ki botjával beléüt.

Köréje rakta pajzsai falanxát

s szilárdan tartja az anyagtalanság.

II.

Az ürben rémek élnek, olykor érzem,

tavaszi éjeken, holdtöltekor

nagy árnyaik inognak fent az égen

s alakjuk a felhőkkel egybefoly.

Majd fényes délben jő egy óriás

nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;

a napra, mint egy roppant gongra üt;

jelzi a százéves ebédidőt.

Távcsöveit hiába szegzi a

csillagász ég felé, semmit se lát;

nem jó eszének mindent tudnia

s fényévekkel mérni a menny fiát.

Féreg az ember, hitvány ázalék;

fennen vitorláz gőgje tengerén,

bár süllyedő hajóján száz a lék,

agya igában, hályog a szemén.

Kevesen jönnek rá a tévedésre.

Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.

III.

A tearózsa sápadtan hever,

sárga villanyfényt szórnak rá a körték,

mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,

de kéjgyilkosok álmában megölték.

Szépívű szára lanyhán hajlik el;

kelyhe tövén áttetsző halovány pír,

mint fogak helye a fehér nyakon,

ahonnan vérét szívta ki a vámpír.

A kertben valaki letépte reggel;

fáj nézni s az asztalról nem veszem le,

mert nem mozdulhat addig semmi el, míg

lefolyik a sötét helyszíni szemle.

A tettes kint az éjben bujdosik

s itt meztelenre vetkőztetve fekszik

az áldozat és úgy vizsgálom én,

mint hivatásos és komor detektív

s találok környékén, ha kutatok

pár lábnyomot, vagy ujjlenyomatot.

IV.

A réten egy nagy gömböt üldözött,

(levegőből fújták fel, hogy bosszantsák)

és bukdácsolt a fűcsomók között;

később követség jött, hívták a hangyák.

Tanácsot kértek tőle, kaptak is,

majd egy madártól szárnyát vette kölcsön;

röpte merész volt és mozgása friss,

hogy egy percet hiába el ne töltsön.

Odafent úgy fogadták, mint királyt,

aki a köznéphez ellátogat;

megbüntetett egy sast s fészkek szerint

számba vétette a tojásokat.

Az embereket nem szerette és a

szőlőhegyen, hol sokezer karó van,

mindenkit karóba húzatni rendelt

s puszta kézzel halat fogott a tóban.

A szabadságból így vett kóstolót,

de jöttek érte már az ápolók.

V.

Én sajnálom a régi rómait;

ha jött az éj és takaró alá bújt,

szíve ezer rémségtől remegett,

bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.

Kívül az istállóban ökre bőgött,

– Istent érzett a ködben – a szobán át

lebegtek az elhaltak lelkei

s Zeustól félté hajadon leányát.

Még elzárkózott ellenségesen

a természet; az élet vad kaland volt;

szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék

közül, ha elhagyott erdőn barangolt.

A régi rómait sajnálom én:

borzasztó, mennyit reszketett szegény.

VI.

A morfium kacérkodik velem,

amíg a pultnál kis kanállal adják,

azt súgja, hogy vegyem egyszerre be

a rendelvény egy hétre írt adagját.

Tudom, hogy az ördög beszél a porból;

papír-álarcban ő kerülget engem;

hideglelős vággyal melengetem

bal oldalon, belső kabátzsebemben.

Fehéren csillog otthon villanylámpám

fényében; szívem gyorsabban dobog;

vadászik rám, talán eléri azt, hogy

egy pillanatra megbolondulok

s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt

a pár üres papír nem sejteti;

vagy ellenségem italába szórom

és életével áldozok neki.

Rég figyelem rejtett játékait

s ha alszom, mindig meghalok kicsit.

VII.

Folyópart, korzó, délben olvadó lég;

a bágyadt sarki rendőr tétován áll;

hőség csorog a tájról, mely vadabb

és exotikusabb most Afrikánál.

Sétálnak a kinyalt vidéki dandyk,

a satnya fákon pár kopott veréb ül

s lenézi őket: exkrementumát

kalapjukra pottyantja névjegyéül.

Sárgás fénnyel megcsillan a toronygomb;

senyved a fű a hőségtől kiégve;

temetés jön sötét drapériákkal

és hullaszag vegyül a nyári légbe.

Bár sose láttam volna ezt a várost,

amely riasztó látványt nyújt szememnek

s hol idegen sorsok és emberek

valószerűtlenségét érezem meg.

Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket,

amely bágyasztó mákonyával étet.

VIII.

Megrázzák ősz szakállukat az évek

s távoznak; épp csak megpihentek itt,

mint vándor aggastyánok, kik motyójuk

izmos vállaikon tovább viszik.

Alakjuk lassan tűnik el a ködben

s míg ormótlan csizmájuk lépeget,

észre se vesszük, hogy batyuba kötve

viszik magukkal az emlékeket.

Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,

nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;

fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,

ahogyan a múlt bennünk haloványul.

Valakit csókoltunk egy nyári éjen

és emlékünkből ajka íze eltűnt

s elfeledtük ruháját, haja színét

annak, akit könnyek között temettünk.

Kincsünket mely bank széfje védi meg?

számára titkos gödröt merre ássunk?

pusztulóban ásít a távozó

rablók után dúlt, kiürült lakásunk.

Most ment el egy, nyomában hív a semmi.

Ideje volna tán utána menni.

IX.

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz;

majd megtudod, ha szemed hidegen lát,

az idő roncsot hogy’ formál belőled

s rózsáskertedből kénköves gyehennát.

Mert törvény van s uralkodik feletted;

beteljesül, amire sorsod ítél,

hogy ember-voltod végigéljed, ám

mélyebb lényegéhez ne közelítsél.

Leszel üde ifjúból reszkető agg,

felesleges lény, kit mindenki megvet,

ki ezer gyengeséggel undorít

és ujjain számlálja napjait meg.

Lassú-égésed örökké emészt;

beolvaszt a természet szörnyű gyomra,

üzemét hűvös agy működteti,

mely millió előzményből levonja

a zárótételt, hogy olcsó anyag vagy

s vissza adatsz majd a nagyobb anyagnak.

X.

E kert az árnyak kertje itt;

aki a kertkapun belép,

múltjáról elfeledkezik

s vértelen árnyként át meg át

bolyongja szüntelen sötét

útjai labirintusát.

Nem kert e kert, nem lét e lét,

üres lábbal tapossa csak

a semmiség áttételét.

Mert régi énjét elveti,

ki itt teng s újszerű erők

szabnak törvényeket neki.

Jaj, minden kútforrás hamis

e szörnyű kertről; hazudott

Vergilius és Dante is.

Halott áramlás hajtja itt

a teljes semmiség felé

úszók pusztuló lelkeit

s ringatja végtelen sorát

a foszló lárváknak, kiket

az árnyak kertje nem bocsát.

Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt;

hogy elsötétedett s a gyenge pasztellkékből lila tinta-színűre vált a nyári égbolt

a lángoló nap után.

A fülledt tájon forró szél futott át

és villámok robbantak, mint a bombák,

sóváran nyalta nyelvük az eget

és ménták, vad füvek, lósóskák, jázminok bús leszegett

fejjel konyultak el s a porban fulladó

légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.

A porforgó tölcséres tornyokat csinált

és lomha felsőteste fent a fák fejével egyvonalban ingott,

de lába lent elvékonyult, mint angolkóros gyermeké s amint ott

elszáguldott, gyors piruett forgással lábujjhegyre állt.

S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett

minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;

minden tetőt megostromolt, amíg az éj roppant boltjából lezuhant s pusztult nyomában a silány por

s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt s felvillanyozta mind a kerteket.

Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét

koronájukat és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket

s mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket

s ágyúszót hall és úgy üdvözli azt, mint a kint tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.

Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;

a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,

de a felfrissült élet hangosabb volt s elnyomta gyorsan terjedő saját

zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők s kigyúlt a hold is odafent.

Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém;

a folyó megnövekedett és úgy vonult el méltóságosan komor kőpartjai között;

kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött

s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.

Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, lógtak a

tűzvörös lampionok és a párok színes tömege táncolt, feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét,

bajt s veszélyt,

fénygömbökkel telítettnek tűnt mámoros szememnek már a részeg éjszaka

s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.

Lányok táncoltak ott, keblük feszült; kérkedtek fiatal testük csodáival;

Fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fent száguldó fellegekkel.

A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,

pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.

S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit

s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem ágbogas cserjék közt útat törve én.

A zene nem hallatszott már oda s eltünt a lámpafény.

Egy holdfényes tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.

Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett; tejszínű fátyolát mutatta és a csillagoknak fénye nőtt,

erősödött. Elvesztem a roppant félgömbbe bámulva odafent,

mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent

s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.

És énekeltek is: »Hu, hu kis emberek, kik játszogattok odalent a földön s jártok-keltek száz apró-cseprő fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást és félre, földbe bújni inkább,

ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, oh bamba őrültek, pedig hát

pár évtized s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.«

Már ellebegtek. Undorító énekük csak ennyi volt,

de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély

s ezüsttel varrott gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj

és síri lámpa lett a tükörfényű hold.

S hogy vissza mentem, éreztem, így kellene kiáltanom:

»Kis emberek, kik játszogattak idelent a földön s jártokkeltek száz apró-cseprő fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást és félre, földbe bújni inkább

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, oh bamba őrültek pedig hát

pár évtized s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.«

Nem szóltam akkor semmit és azóta hallgatok,

de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét

s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,

mely soha nem homályosul és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.

Szonettek

I.

Drágám, oly sokszor megkínoztuk egymást,

keserűn nyelve le szemünkbecsalt

sós könnyeink s látod, mégsem tehetsz mást,

lebírhatatlan vágyunk összehajt.

Hideg arcunk álarc a szenvedélynek,

halott alkonyt mutat, ha forr a dél

s takarja, mint palástja hosszú éjnek

a lángolást, amely alatta él.

Gőgös szívünkkel örök harcban égünk,

puha békéért sír belül a vágy;

de átkozott, töretlen büszkeségünk

minden kis megbántásért visszavág.

Keserűségtől csikorog fogunk;

sokszor csak gyűlöletből csókolunk.

II.

Amit belül takargatok, Te adtad;

tudod Te is, de nincs reá szavunk;

hallgatsz miattam, hallgatok Miattad

s a titkolt kínba belesápadunk.

Nagy szemeid tükrében írva áll az,

amire gondolsz, átüt a derűn;

halott kérdésre hallgatás a válasz,

egymásra nézünk hosszan, keserűn.

Valami rossz feszültség van közöttünk;

a szó, a száj mit ér, hogy megbocsát?

míg úgy cipeljük titkunk, mint közös bűnt,

egyre marcangolóbb lesz bent a vád.

Szemünkben néha baljós sárga láng ég

s mint rabmadárszív, lüktet a halánték.

III.

Elmesélted és én az utálattól

lángoltam, jéggé fagytam, szörnyű volt;

egyik táncosod megvadult s hajadból

fogaival tépett ki egy csomót.

Oly szörnyű volt, amikor látni kellett,

– elárultak a hanglejtés, a szók, –

e részeg támadása úgy hízelgett,

mint egy otromba, de őszinte bók.

Kisleányos kacérságodban oly

ártatlan arccal jársz-kelsz, mint akit

nem érintett még semmi csúnya bűn

s ki nem vesz észre semmi állatit,

mintha nem látnád, hogy mohó hímek

nézése tisztaságod sérti meg.

IV.

Álszent erénycsősz nem vagyok, tanúk

rá szemeim, melyek mint ablakok,

mutatják néha bent a meglapult

szomorú és éhes vadállatot.

Lázálomban él, ki nagyon szeret;

engem is forró hullám ejt s emel;

beszíva bódító illatszered,

félőrülten hányszor szédültem el!

Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak;

szívem pokol, megmutatom, hogy ég;

de hisz tudod, választóvíz szerelmem,

melyben megtisztul az érzékiség.

Nekem szabad egyedül Érted égnem;

mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.

V.

Hányszor látlak mohó tekintetek

kereszttüzében; buja láng körülnyal.

Belül ordítok és nem inthetek,

hisz Te vagy a királynő s ők az udvar.

Ne szólj, ne sírj, ne szeress, ne szeress;

örök közöny s hidegség lesz a vértem;

gyöngédséget, megértést ne keress,

ha nem tudod eldobni őket értem!

Óh, látom, amint másoké leszel:

ruhád tépik undok, szőrös kezek,

kifosztják tested szűzi kincseit

és gyötrik édes keblecskéidet.

Szomorúságomat ezek okozzák,

ezért nem tudok közeledni Hozzád.

Az álbarátok, a kéjenc szívek

óh, hogy bemocskolták szerelmedet!

VI.

Sok minden állt közénk, jött pletyka s botrány;

tudtam, hogy ezt beszélik, azt beszélik.

Te nem védtél, mikor követ dobott rám

Előtted száz kéz, sőt elhitte félig

kismacska-lelked, így mélyítve még

a gödröt, mit a rágalom megásott;

csak hallgattál, de hisz több, mint elég!

mások előtt vád volt a hallgatásod.

Én minden szennyet elviseltem Érted,

s nem cáfoltam, csak, hogy Te tiszta légy;

tudom, szívem kettősségét nem érted,

mely egyszerre vádol s egyszerre véd

s nekem is titkos ajtó, mely bezárul,

hogy szád egyszerre csókol és elárul.

VII.

Hegyek közt száguldott a gyorsvonat;

szél szórta szét a szikrák záporát;

tér és idő formálta sorsomat;

sápadt holdarc bámult a fákon át.

Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,

amelyre sárga és sűrű köd ül

s mint színpadot, hol zord kisértetek

lesnek a fekete függöny mögül.

És egyszerű anyag lett életem,

massza, melyet az órák marka gyúrt,

belőle szobrodat formálva ki;

munkájuk közben megszépült a mult

s értékesnek mutatta perceit,

míg minden pillanat messzebbre vitt.

VIII.

Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz;

a völgyre néztem s láttam, odalent

az élet mikrokozmosz, bolhaszínház,

amely számomra semmit sem jelent.

S fent az égen is játék volt, de más:

zord bömbölés, duhaj színek, pazar

villámlás, lángok, harsány támadás,

ordító erdők, szürke zűrzavar.

Oly közösek voltunk e szent haragban,

s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt,

a vihar elmúlt és magam maradtam,

mikor a szürke égbolt kiderült.

S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt

nem látva mást, csak néhány tompa színt,

s csak a napot loholni a hegyek közt,

mint egy pohos, rézarcú mandarint.

IX.

Isten Veled, e dal legyen utolsó,

Eléd fagyott könnyekkel, hidegen lép;

minden szonett leólmozott koporsó,

amelyben holtan fekszik már az emlék.

Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár

s közönyt és hallgatást kapott cserébe,

Számodra most is nyitva, de ne nézz be,

hisz odabent nem ég a régi láng már.

Ma minden apró árulásodat

jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten,

hányszor hazudtál s én hányszor tettettem,

még sincsen vád és nincsen bűntudat

s egyszerre értelmetlen és üres lett,

ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.

Egy éj a tanyán

Világos éj. Ma telihold tekint a

tanyára; megdermedve áll a kert;

a kékes fény mindent varázsba vert;

ájulva lóg a hosszúárnyú hinta.

A hold az úr most, selyemtakarót fon

a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.

Kék, zöld s piros pofával vigyorognak

az üveggömbök a virágkarókon.

Lapul a csend, alvók mellére fekve,

kínlódva mind kiáltani szeretne.

Bilincs a holdfény és a puszta börtön.

A melegház csupa fagyos üvegfal;

az ordón álmában egy lepke meghal

és kisértet zokog a búzaföldön.

Az egyetlen bosszú

Undoraid feldagadnak,

oly piszkokra süt a nap

s lezárván szemhéjadat,

éjszakát csinálsz magadnak.

Jó, hogy még van egy hatalmad:

ha kedvedre nem forog

életed, kikapcsolod

és a dolgok véled halnak.

Nincsen semmi, ha te nem vagy

s mit kedvvel nézett szíved,

halálodban elviszed.

Bosszúálló, kegyetlen vagy

s megszünteted éjbevitt

undok ellenségeid.

Jégvirágkisasszony

Titok másoknak és titok magának

ez a lány, mint ékszer tokba zárva,

amelyet senki nem tett még magára,

s bár mosolyog, valami könnyű bánat

lengi körül szőkeségét. Ruháján

kék szalagjai búsan hullanak le;

csüggedt virágot tart fehérlő ökle.

Lénye csupa könnyűség, csupa báj, ám

földi vágyat nem ébreszthet fel, mert csak

jégvirág, ezüst jégvirág e lány,

mely üvegen él és sohase hervad,

de ha érintés éri, vagy meleg,

elillan könnyen átlátszó falán

s anyagtalanná váltan ellebeg.

Magyar költő a XVI. században

Hajnalban a mezők füve harmatozik;

nap kél; nehéz fejem búsan darvadozik;

harsányhangú madár vígan kiáltoz itt,

de búm nem változik.

Sem penig, ha est jön, világ borultában,

mikor álmatlanul az Duna martjában,

távol pitymallatnak sanyarú vártában,

ülök az éjtszaka csillagos sátrában.

Néked mit vétettem, hogy már nem akarod

szerelmem? Mást ölel téjszín fehér karod;

hajad szép függönyét most másra takarod.

Én fene mándrucnak fogait kiállom,

csatákban véremnek hulltát nem sajnálom

s gyenge lány miatt lesz keserű halálom.

Ima

Panaszkodom Neked és nem figyelsz rám;

hívlak, kérdezlek és választ nem adsz.

Hallgatásod lever: Ezzel felelsz tán

s a forró sivatagban veszni hagysz.

Mint egy király, kinek a porba sujtott

halálraítélt lábához borul,

palástod szélét markomból kihúzod

s méltóságos alakod elvonul.

Aranyszínű füleidhez nem ér föl

utolsó kiáltásom sem a mélyből,

nem látod véremet, mely felbuzog

s homokba fullad, és holtan megalvad,

míg engem érckarmával összeszaggat

száz rámbocsátott, pettyes párducod.

A tengerész

A szürke tengeren

száll egy kicsiny hajó,

mögötte illanó

barázda végtelen

és messzeségbe néz

a tengerész.

Körülborítja köd

és visky illata;

egy dalt dúdolgat a

partokról s vízbe köp,

aztán utána néz

a tengerész.

Vajjon, ki tudja, hány

mérföldre még a part,

hová hajója tart,

s a bennszülött leány

s még mennyi ködbe néz

a tengerész.

Az ég nemlátható

ködtükrén véle megy

sebesen szállva egy

ellenlábas hajó,

s felülről szembe néz

a tengerész.

Játékszerek

Gyermekkorod oly puha, oly ragyogó;

gömbölyű labdák, kicsi lepkefogó,

paprikajancsi, baba, medve, golyó;

játékszered volt a világ.

A távoli kék fölibéd lehajolt;

tányér a nap és rézkifli a hold;

az éjszaka meghalt, már újra ma volt

s fény kezdett hullani rád.

Türkizszínű hernyók másztak a fán,

a sárga homok-szaharán karaván

volt pár gyufaszál s könnyű parafán

hordóban szállt a hajós;

a pince örök sötétje megintett,

mélyébe szemed riadozva tekintett,

éjében sárkány őrzött mese-kincset,

hétfejű és tarajos.

Ifjúkorod vérszínű lánglobogók,

táncos paripák, duhajon dobogók;

a világ csupa új csobogó csoda volt

s áradó véred a dús

erek útain rohant testeden át,

hajrá, csak előre, tiéd a világ!

Meggondolni minek? Szilajon nekivág

mindennek a rózsaszín hús.

Mint a komor gongok komoly érce, ha felcseng,

lassú folyamok méltósága, nemes csend

férfikorod; nem rendez ostoba versenyt

a kőtest, az elme-acél,

és amit alkotó kedve teremt,

céltudatos, mért, szigorú rend,

kívül ragyogó, szomorú bent,

hisz olyan messze a cél!

Aztán már csak teveled játszanak és

a távoli kék horizont nevetés

foszlányát hajtja füleidbe; kevés

erőd viselni e gúnyt.

Idegen hatalom játékszere vagy,

mely gyermeki barbár kezébe ragad,

elszívja a húsod, kitépi hajad

s életed is, ha megúnt.

Négy hasonlat

I.

Lágy lelkem a sok furcsa bűn

csavaros útján félve jár,

s néha olyan, mint egy fínom

hajlékonytestű, légies,

trágyában vájkáló madár.

II.

Olyan vagyok, mikor finom

szépséged versben rajzolom,

mint egy giccses festő, aki

ha bíbor lenyugvó napot lát,

festéket ragad és palettát

s az ég vérét nagy ujjaival szétkeni.

III.

Még mozgó gép vagyok kívül,

s hajtóenergiám kihül;

kihül a szív, mely függve tür benn.

Elhalt, nem érzi a valót

s mint csüggedt órainga, lóg

bután az űrben.

IV.

Utolsó útamat futom,

s ha elesek már, nem kelek fel,

többé, tudom;

mint katonák,

kik véresen s lógó belekkel

meghalnak az úton.

Szerelem nélkül így szeretni…

Befelé nézek csak magamba;

ami kívül van, minden úntat;

szívem üres lett és a mult

lomokkal teli régi kamra.

S engem már annyi csalódás ért,

annyi barátom elhagyott,

annyira egyedül vagyok,

hogy egészen felesleges

keseregnem egy csalódásért.

Leckét venni a lemondásból

keserű, de hasznos nagyon,

rájönni egyszer, hogy a sors

sem alkot újat, ő is másol.

Tudom már, hogy érdek miatt

minden kötelék szétszakad

s nevetséges, hogy a reményből

egy kevés, a legkoldusabb

szív sarkában is megmarad.

Mint elhagyott kastély, amelynek

nagy ablaka üresen ásít,

vagy őszi, ázott szántóföld, hol

csak rothadó torzsák hevernek,

olyan a lelkem; vak vagyok,

kinek minden szín ismeretlen,

a nappali ég naptalan

és feketék a csillagok.

Ám, mint nyűgös beteg, ki csak

egyetlen kéztől vesz be szert,

de ha más nyujtja, ellöki

az orvosságos kanalat,

gőgös szívem is megveti

a sok értéktelen vigaszt,

csábítást, hiúság-tapaszt,

mit más nők nyujtanak neki.

Elzárkózva mindenkitől,

zsibbasztó tüzekben megedzve,

fájó tüskék nőttek szívemből,

sebekkel vagyok keretezve.

Mit bánod Te, hogy e keret mi?

s olyan mindegy, mi lesz belőlem.

Istenem, hogyan is lehet

szerelem nélkül így szeretni!?

Emlék

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,

kedvem, mint ázott zászló vászna, lóg;

sötétben őrizem emlékedet,

mint arcképet a becsukott fiók.

Unatkozom, nincs semmi, ami bánt

és mint tanyán subát a számadó,

fülig magamra húzom a magányt.

Akaratom, mint megvert eb lapul;

valaha virgonc volt, most tenni fél

és inkább megbocsát, mint elítél

a szív, magát téve párhuzamul.

Most hallgatás ül a tűnő, zajos

napok helyén; irtózva tespedek,

mint karszékében puffadt májbajos.

És látom, amint esőben megyek

egy kis vidéki állomás felé;

mint filmszalag, gyorsan fordul a táj

és összedugják orruk a hegyek.

Tudom, hogy sorsom gúnyolják, hiszen

úgy ballagok, mint egy kopott borügynök

s a bánatot, mint csomagot, viszem.

Változás

Kitartón rombol az idő,

torzítva, ami megmarad;

már képed is megváltozott

az évek mázsái alatt;

a multnak görbetükre ma

groteszkül villantja elém

s gúnyolja benne egykori

arcod a furcsa, ferde lény.

S hallom, míg rút, rekedt zsivaj

tolul felém a légen át,

összhangzat nélkül játszani

az emlékek zenekarát;

fültépően üvölt a kürt,

sért a hegedűk gikszere;

pezsgős üvegben trágyalé

s a bánat volt a mixere.

Keresek, nézem, hol maradt

a régiből csak egy atom;

járom az ismerős útat,

a lágy szelet szagolgatom.

Más mozdulattal int a táj:

tartózkodó, mint hölgy, akit

társaságom nem érdekel

s kalandba sem bocsátkozik.

Előttem egy szép karcsú fa,

ága jó volna botnak és

csak állok, mint ki megmeredt,

s kezemben is így áll a kés,

tanácstalanul, mint sebész

a felnyitott hasú beteg

előtt, kinek kórképe új

s idegenek a tünetek.

Valaki észrevétlenül

működött fosztva, rontva itt;

lelopták megtorlatlanul

az ég s a bokrok színeit.

Futnék a rendőrségre és

ami menthető, menteni

s az ismeretlen tettesek

kártevését jelenteni.

Így forr s apad az áradás,

egyre mélyebbre szállva le

s már nemsokára a mohón

habzsoló földbe fúl bele,

keringek még hullámain,

mint örvényen forgó levél,

vakon várva a változást,

amely megvált és kicserél.

Régen megrémített a sors,

de most úgy imbolyog felém,

mint félkótya, szakadt ruhás

falubolond parasztlegény;

kalapján, melyet ittasan,

tompult fejével hátravet,

viaszrózsa és vadvirág,

de kórók is és gyomfüvek.

Emlékek fényénél

I.

Suhantunk, szerpentíneken,

száguldottunk a völgybe le;

a nyughatatlan szél nekem-

támadt, kalapom szállt vele;

szédített pár hajtűkanyar,

tűntek a fák és házra ház,

míg hátul kígyózott s fanyar

szagokkal elmaradt a gáz.

Mintha zuhantunk volna mind,

az egész részeg társaság.

Öngyilkos hull így s rákacsint

a sziklacsúcsról egy virág;

mint kit magához ránt a mély:

fent fényes ég ragyog neki,

míg ráásít a lenti éj

és árnyékában fürdeti.

Fejünk, mint a begyúlt motor,

zúgott és kábult elfolyón

s láttuk, hogy kotrógép kotor

messze az iszapos folyón.

Egy hangszóró ránk ordított,

mint ki gyilkos vészhírt kohol

s felfénylett görcsösen nyitott

szemünk tükrén az alkohol.

Ámulva láttam, hogy a fény,

mint nagy szökőkút, felbuzog,

elvakult szemeim ködén

már rózsaszínű rombuszok

ugráltak s zöld háromszögek

nyomultak koponyámon át

s sláger kísérte, mint szöveg,

e spicces geometriát.

Faltuk az utcákat vakon;

egy templomot hagytunk el épp.

Virág díszlett a kocsikon

és esküvőre gyült a nép.

Mint őrült, ordított a nap s

hadistenként leszállva dúlt

arccal s a vőfélyek magas

kürtőkalapján lángra gyúlt.

Majd állomás mellett szaladt

útunk, lassulva egy kicsit;

mozdony loholt és kint a vak-

vágányokon teherkocsik

álltak; sárgán virult a gyom

a sínek közt s a fekete

talpfákat a dudvák nagyon

dús tenyészete nőtte be.

Fürdő jött most, hol zöldesen

és hűsen csillogott a víz;

stranddémonok ültek lesen

vadászokként és bájaik,

mint csalétkek és fegyverek,

ki voltak közszemlére téve,

s szemük kihívóan meredt

a férfiak éhes szemébe.

S a város másik oldalán

értünk ki. Nyílegyenes út

állott előttünk, mely talán,

úgy tetszett, a semmibe fut.

Erdők lehelték balzsamuk,

tüdőnk megtöltve oxigénnel

s komoly fák voltak rá tanúk,

hogy versenyt vágtattunk a fénnyel.

II.

Emlékeim még felragyognak,

ám hátterük árnyéka kísért

s már aggastyánokként motyognak,

kiket tavasszal szélütés ért.

Ami értékes, minden áron

menekül, elfut, útra indul

s bár görcsösen kezembe zárom,

lassan kicsúszik ujjaimból.

És ülök majd tompulva, fázva

Karszékemben, mint megkopott agg,

mint szekrény alján kócpojáca,

kit a játékból félredobtak;

szakállam a levesbe lóg és

nyámnyogva álmaim emlékén,

torkomon van a gyilkoló kés

s már hiába kiáltanék én.

S rágondolok: Egyszer lebuknak

a víg percek, ezüsthalakként

rejteket keresve maguknak

s sápadni látom majd a napfényt

s hogy a szerelem íze meghalt

s hogy egyszer tenger habja csókolt

s hogy olyan lesz az életem majd,

mint külvárosi kis szatócsbolt.

Ballada az őszi erdőkről

Borzong, lehajlik a fenyő;

rejtekhelyén a karcsú őz fél,

kis szíve kétszeresre nő,

mert nincsen rémítőbb az ősznél;

a tér roppant fekete lyuk;

sáros vízben úsznak a csertők

és elzokogják bánatuk

minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering és

dermeszt, bűvöl az éji óra,

a fákban áll a nedvkeringés,

ha felsikolt a mandragóra,

mikor szellemkezek kiássák,

lila körmök, sárgán tekergő

ujjak és most a jajkiáltást

visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,

sötétek a felhők alatta

és alakjuk fekete macska.

Fent boszorkányok lovagolnak.

Vérszínű nyelvét mind kiölti,

mögöttük hosszan illan el rőt

hajuk, s vijjogásuk betölti

éjféltájban az őszi erdőt.

Ajánlás:

Lelkem üres térben lebeg;

kinyujtott kezek el nem érnek;

lentről csaholnak az ebek,

de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd,

amelyben élek, nézd e fertőt;

sírd tele értem könnyeid

vadvizével az őszi erdőt.

Virágszedés

Álmomban réten jársz, virágok

közt; felkacagsz, repül a hangod;

lábad füvek fejére lép;

kiáltanak s a hangtalan jajt

meg se hallod.

Ruhádon is virág a minta,

de mintha elég száz se volna,

a fű közül is újakat tépsz,

illesztegeted, csokorba gyűjtöd

lehajolva.

Így közeledsz felém s ijedten

látom, hogy hirtelen feléled

minden növény s már nékem is

zöldül bőröm s lábam gyökérként

földbe mélyed,

és szár vékonyul derekamból,

vér helyett fű zöld nedve csordul

ereimben; ágat, virágot

hajt fejem s különös gumóként

földbe fordul.

Meglepődve megállsz előttem,

nem nyulsz felém, talán nem is mersz.

Még exotikus rém vagyok,

később csak egy bokor, amelyet

még nem ismersz.

S már rám rohansz, töröd a gallyat.

Halálfélelmemben kiáltok:

»Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam

téped!« S közben érzem, hiába

kiabáltam.

S amíg megcsonkítod s kacagva

hagyod el testemet, a bokrot,

meredt szemmel, halódva nézem,

amint hajolgatsz új virágért

s nő a csokrod.

És meglátom, hogy élnek ők is

s valamennyit halálra sebzed.

Távolabb más nők szedegetnek,

de mind közül, amit Te gyűjtesz,

az a legszebb.

Körömmel téped torkukat fel

ujjaidat húsukba ásod;

szétpattanó mellkosarak

zaja kíséri vértelen

mészárolásod.

Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz

a gyepre, mint zöld kerevetre;

hanyag kézzel a fűbe nyulsz,

virág helyett emberfejeket

szedegetve.

Viaszangyalok

Ónos kedvvel, sápadt-fakóan

és fáradtan babrálgatok

a beteg anyagban, és a kezem

szegény, kicsi, halva született

viaszangyalok

tetemeit formálja ki.

És közben csöndesen dúdolgatok.

Ó, szürke, együgyű dalok,

s ti kicsi viaszangyalok,

kiket a sors ölembe dobott,

ti vagytok már az egyetlen valami

az életemben!

Így pusztulok lassan… Mióta?

És meddig? Mi marad belőlem?

Ó, kedvem halott virágai,

szegény kicsi viaszangyalok,

imádkozzatok értem!

Két vers

I.

Mint a karnagy, ki hirtelen

megőrült és összevissza

csapkod pálcájával; a riadt

zenészek pár másodpercig

még követni igyekeznek,

nem tudva, mi történt

s a következő pillanatban

már elhallgatnak;

úgy kapkodtam én is

s magam ijedtem meg legjobban

a diszharmóniától.

A megzavart hangok

szétrebbentek az űrben

s úgy éreztem,

hogy felforrnak testem nedvei

és sejtjeim megtagadják

az adhézió és kohézió törvényeit.

Ugy tetszett pár pillanatig,

mintha nem volna súly,

földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,

s mintha lehetne azonnal

szétrobbanni apró darabokra.

De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni

és most csönd van.

Négy fehér fal bámul körül

s minden hang

szűrőkön át jut el hozzám.

Az éjszaka fekete lepedő,

melyen csak a megzavart képzelet

játszat moziképeket.

A hős is

már inkább komikus, mint tragikus

helyzetekben mozog

s a szív és agy, lassan megnyugodva

csendesebb lesz.

De nem hangzik fel újra a harmónikus

és tömör zene,

mely, mint az áradás,

töltötte be a termeket.

II.

Senki sem tudja meg,

hogy szemeimben kialudt a láng,

hogy elfáradtam és

kicsi koporsót tettem föld alá.

Senki sem tudja meg,

hol van az a kert,

ahol ástam a gödröt,

azután betömtem és letapostam a földet

s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.

Halott az a kert:

a rácsot befutják a vadszőlő

zöld színét s levelét vesztett szárai;

ősziesen nedves a föld

s a tó állott víztükrén

lebegnek az öngyilkos falevelek.

A jó szellemek,

kik a kastélyt lakták,

elköltöztek s csak a szél sír át

éjjel a parkon,

hol félve rezzennek meg az ágak

s borzongva megmozdulnak

a földben a fák

keserű gyökerei.

Nyugodjanak ott, de talán

lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt

s akkor jön majd egy angyal,

aki kiássa

az eltemetett dalokat.

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

I.

A végtelen kopár rónáin vándorolva,

míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.

A szél a kútakat homokkal tele hordta

s gyengülő lábai gépiesen viszik

a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,

majd földre térdepel és gyors kezekkel ás,

de fürge ujjai forrásra nem találnak

s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás

s már úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben

a lenti rét gyepén a fekvő katonát

s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen

a haláltusa s ő bőséges lakomát

csaphasson a tetem terített asztaláról,

hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat

s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol

s a nap szárítja szét a sárga csontokat.

Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet

között élősködő, tengődő, satnya fajt,

az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet

alagutakon át a vágóhídra hajt

és szunnyadt a remény, mint lomhavérű szajha,

ki végkép elhízott s üzletre nem talál

s nem szólott égi hang felém, mely megmutassa

hogy van más élet is és van különb halál.

Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,

amely erdőket írt, majd engem is kidönt,

mikor váratlanul, mint mágikus szelence,

kinyílt egy barna bőrkötésű tömzsi könyv,

melyből varázsos és dús illatskála áradt

s lélek lengett elő, mely őrként járta át,

előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,

a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.

Egy lélek, mely saját áramkörébe kapcsolt

s eltünt a szédítő táj, a sivár vidék.

Ébredtem és a nap nem az előbbi nap volt.

Láttam, fejem fölé, hogyan teríti kék

üvegszínű egét a nyolcvan év előtti

Párizs s hogyan nyüzsög köröttem az avult

ruhájú nép, amely lármájával betölti

a levegőt s az eldübörgő lóvasút

elől hogyan szökik félre az utcagyermek.

Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.

A korcsmaasztalon kopott kártyák hevertek

s láttam egy öreget, hogy borba mártogat

négyszögletű lepényt s fogatlan ajkkal majszol

s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.

Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból

s mellékutcákon át testetlen, lebegő

léptekkel vezetett a kéz s együtt figyeltünk

sovány macskákat és egy nyomorék anyót

követtünk hosszasan és gondosan, míg eltünt

a vonal, amelyet botjával porba rótt.

II.

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,

mily éji óceánt borít föléd a holt

idő áramlata, míg bennem megteremnek

e verssorok s nekik a Belőled kivont

fluidum életet és keserű erőt ad.

A holt szív füveket ekként termékenyít;

hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad

s a karcsú szárakon zöld mérge felvirít.

Hol vibrál utolsó mosolyod már a térben?

Szelid tekinteted az ürben merre jár?

Mint vizsgálóbíró szonettjeid kikérdem.

Szállnék s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.

Mikor a párizsi kórház bús ablakán át

utólszor nézted el az alkonyi eget,

hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák

s Rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,

hol jár a pillanat, hányadik végtelenben,

a rettentő csillagdzsungelben merre fut

s hol bújdosol Magad a roppant bálteremben,

hol, mint ezüst uszály, húzódik a tejút?

Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő

hanyagon vonszol az álarcosok között

s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő

a sokaság, a dús jelmezbe öltözött

Jegyek: a Vízöntő, a Kos, a Rák, a Mérleg,

Oroszlán s Bika, mely hajlott szarvára tűz

pár bolygót könnyedén s útjából félre térnek

az Olló, Ikrek és a fénylő testű Szűz.

Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének

üres játékai, melyeknek a hanyag

és megcsalt szem örül s csak játszanak a fények;

ám örök fekete az elhagyott anyag

s Téged is eltakar a léttelen sötétség;

Feletted áll a csend, a roppant kriptabolt,

melynek a légüres tér elfojtotta mécsét

s agytekervényeid üres játéka volt

minden műved. Lelked felszívta rég a semmi

s úgy tünt el, mint tüzes kohóba hullt virág.

Balga kísérlet ez, vakon utána menni.

Új Aeneasz előtt nem nyílik alvilág.

A szavak keserűn kacagnak és a zsarnok

kétség, mint tompító, lassú méreg hat át,

de közben hajtom a törékeny imamalmot

s elszántan mormolom az együgyű imát:

»Ringassa lelkedet egy különös mennyország,

hol az örökfényű és tropikus nyarat

a lelkek, mint aranyruhát pompázva hordják

s hol az árnyékadó datolyafák alatt

függőágyad a dúscsípőjű malabár nők

hintázzák. Énekük, mit lágy szél messze hord,

pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt

s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.

Áradjon el nehéz és exotikus illat,

mely, mint a prémeké, vagy mint a pézsmaszag,

egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,

ha évek óta zárt szekrényből felszakad.

Ne érezd már soha a fájó nyugtalan kínt.

Ne kínozzon a zord és spleenes alkony ott.

Néger rabok vigyék hordszéked, a palakint

s szabad tenger felett ragyogjon balkonod.

S az est nagy baglyai égő vörös szemekkel

bókoljanak Feléd, mint bölcs barátaid.

Példát mutassanak Számodra és Te lesd el

kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,

hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:

az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg

s a lassú Mardosó, ki ellen nincs segítség,

fogával életed fáját ne rágja meg.

Sorsod ne hozza, hogy csak rongyszedők borát idd;

aranytálakkal és serleggel megrakott

asztalnál üljenek körötted cimboráid:

Rubens, Delacroix s a többi Fároszok.

S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.

Legyen terítékünk nekünk is a csodás

vendégségben, ha majd a földről menni szólít

és hosszú útra hív a végső utazás.«

Őszi képek kisvárosból

I.

Távoli jegenyék alatt

a menekülő nyár oson.

Mint egy henyélő lanyha úr,

hever az ősz a városon,

ki unalmas ebéd után

egy csésze feketét ivott,

félkézzel ujságot lapoz;

pár perc s már bóbiskolni fog.

Szivarhamúja földre hull;

tátott szájjal ásít, mivel

nem látják és különben is

már nem törődik senkivel.

II.

Az égben csata van; ólomgolyók;

görögnek, távolról morajlanak;

sötét a táj; az eső lába lóg.

Forgószél járja be az elhagyott utat;

félnek a fák, a sok élettapasztalattól

megtörve, kopaszan húzzák be nyakukat.

Nyarat játszik az október; a zord eget

elárasztja sötétlila felhőivel;

később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.

A sarki koldus menekül; nyakába húzza rongyait;

botjával súrolja a házakat; a külváros felé szalad.

A természettel készül valaki leszámolásra itt.

Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült s énekel;

haja lobog; elszáradt tagjai kinyúlanak;

ordít; sárga öklével fenyeget az égre fel.

III.

Bejárja a hervadt füvek szaga

a mezőt; a parkban vadgesztenyék

csillognak a holdfényben éjszaka.

A rét felett pár felhő andalog;

hosszú időn át vékonyulnak el

s elmúlanak, mint fáradt angyalok.

Cigarettázok s nézek; egyre megy,

hogy az ember hintón jár, vagy gyalog.

Egy száraz ág fölöttem megremeg.

Menyét oson a bokrok közt; hegyes

orrával szimatol, fényesszemű.

Szeretném megkérdezni, mit keres?

Az életemben nem volt semmi sem;

holnap reggel száz akta rámröhög

asztalomról, mint lelki szennyesem.

Medvének kéne lenni; áfonyát

s vadalmát falni a bozót között

és aludni a hosszú télen át.

Egy sárga sarki lámpa rámragyog;

csufol s fogatlanul motyogja, hogy

még csak huszonhat esztendős vagyok.

IV.

Októberben temettük el

nagynéném férjét egy sötét

napon; egyszer sem hagyta el

a fény a felhők börtönét.

Nagy temetés volt; kanonok

kísérte végső útra őt,

– így rendelte a káptalan –,

mint káptalani számvevőt.

Nem is egyszerű sírgödör

rejté el maradványait,

hanem kripta és e fölött

kápolna áll, melyet pedig

ötvenhat éve rokona,

egy régi püspök épített

magának, testvérének és

testvére gyermekeinek.

De nem is ezt akarom én

pár szóval itt elmondani,

hanem a temetés után

történt inkább csak valami.

Közölte a temetkezési

vállalkozó, hogy amikor

felfeszítvén a kőlapot,

eloszlott a dohszag s a por,

lenéztek a kriptába s lent

hevert egy ócska puskacső,

melynek faalkatrészeit

régen megette az idő.

Vagy mint már akkor rozsdamart

csövet, egy munkás hagyta itt,

vagy a püspök puskája volt,

melyet magával sírba vitt.

Éjjel tán sírjából kikelt

s e holt fegyverrel lőtte le

a halott őzek árnyait

a halott főpap szelleme.

Nagynéném férje is vadász

volt és most mellé költözött

s lesen feküsznek éjidőn

a holdfényes dombok között.

Titkok közt élünk; így kering

fejemben száz bizarr dolog

s az indiánok különös

vallására is gondolok

s gyakran látom, hogy járja be

kezében puskával a két

halott vadász együtt a menny

örök vadászterületét.

V.

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

a szívben mi van, a fazékban mi fő,

leleplezik.

Nyugodtan otthon sem ülhetsz; kívül

izzó szemek lesik magányodat.

Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű

a kárhozat.

Itt talpat nyalnak s még egyebet is;

étvágy és gyomor van hozzá elég.

Szomorú, hagy maga a mardosó

is martalék.

Hogy X úr mennyit sikkasztott és Y

kisasszony teherbe kitől esett;

mindenkiről tudnak rosszat sokat,

jót keveset.

S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.

Az undor mocsara fejedbúbjáig betemet.

Sunyítanak, guggolnak és egymásra lesnek apró

kis emberek.

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt

és hogy a szívekben mi van

és hogy a fazékban mi fő,

leleplezik.

VI.

Bemegy a házba, hol dohánysziták

hevernek az ablakdeszkán. Flanell

házikabátot ölt, tüzet rak és

vacsoráját unottan költi el.

A falról nézi néhány rokona;

rossz ócska képek, nagyrészt kancsalok.

Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,

akiről készült, már régen halott.

Nem kell a cigány s kaszinó se már;

esős időn hallgatja az ereszt;

legyet csap légycsapóval; szundikál;

néha unalmában szakállt ereszt

s törtfoncsorú tükrében figyeli,

mint lepi arcát rőt borosta el.

Unja a várost, legszebb éveit

itten kártyázta és borozta el.

Hajdan külföldön járt egyetemet,

majd atyja meghalt és ő vette át,

visszatérve ide, hol született,

ősei régi szőlőbirtokát.

Feledte, amit egykor megtanult.

Évek multak s egy józan reggelén

egyszerre vette észre, hogy bizony

semmi egyéb, vén és morc agglegény.

Érezte, elmulasztott valamit;

gondolkozott; kereste rá a szót.

Vadászkutyáját is kérdezte és

oldalba rugta, hogy nem válaszolt.

Most rozsdásodva tölti napjait.

Hallgat; henyél; iszik; káromkodik.

VII.

A kerti vendéglőben ül

egy úr; előtte málnaszörp.

Távol áll tőle, hogy mohón

szaufolna, vagy zabálna; bölcs.

Bélyeggyűjtő esetleg és

a vastag könyv ott katalóg.

Székén a pincér szundikál;

ősz feje féloldalra lóg.

Szezón után egy hét alatt

három vendég se jön ide;

rejtély, hogy a tulajdonos

helyiségét nem csukta be.

S míg borzongat az őszi szél

s míg vastag könyvével mulat,

egyre jobban sajnálom én

a málnaszörpivó urat.

Gyomorbaj bántja tán szegényt

s minő unalmat érez itt?

Dohánytól sárgák ujjai

és szalmaszála vérezik.

VIII.

A vízből két kis zöld toronyra látok;

gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.

Egyedül ülve így gyötrődöm én

az elhagyott homályos őszi strandon.

Víz zúg a lefolyókban csendesen;

egy mesterséges zuhatag dalol;

melegforrások buborékjai

szállnak fel szüntelen a föld alól.

Olvastam, hogy egykor Petronius

forró fürdőben ülve vágta fel

ereit. Könnyű, kényelmes halál;

a vért a víz lágy ajka szívja el.

Kést kellett volna hozni, vagy borotvát,

valamit, ami tartósan segít.

Ködösen két kis zöld toronyra látnék

s vértóban lelnének reggelre itt.

IX.

Az élet oly unalmas és

egyhangú, mint az egyszeregy.

Vasárnapi ebéd után

az ember nyujtózik bután

s telt hassal futballmeccsre megy.

Máskor, csak, hogy múljék a nap,

végig jár cukrászdát, mozit;

barátok jönnek, elviszik

kártyázni; langyos sört iszik;

torkig van és unatkozik.

Ilyenkor járok én a vár

bástyáira s nézek nyugat

felé; ott, mint kővé meredt

imák, templomok s minaret

nyújtják az égre tornyukat.

Ravatal ez, hol a hegyek

a várost úgy veszik körül,

mint koszorúk, pompázva zöld

halotti díszűl, míg a völgy

koporsójában elterül.

Majd lent sétálok a kihalt

mellékutcákban. Néha egy

ismerős szembe jön, megáll,

együgyű mondókát darál,

kezet fog és útjára megy.

Vén sárga ház. Szent szobra áll

keskeny fülkében a falon.

Gyakran kerülök erre s itt

mindig megállok egy kicsit.

Egy régi esős hajnalon

kábultan álltam s néztem a

szobrot, bámultam vértelen

kőajkát, kissé csorbuló

orrát és égre forduló

homlokát, hol az értelem

fénylett. Arcáról folyt a víz,

mint hogyha könnye folyna le

halott szeméből. Megvirradt;

kérdezgettem, hogy mit sirat

és részegen sírtam vele.

Ezt, mint nagy titkot őrzöm én;

jaj annak, ki ilyet kimond,

mert aki átugorja itt

a csirkeész határait,

neve különc lesz és bolond.

Van társaság, vacsora, bál,

hol minden szó egy új adat,

melyet ízekre szedve szét,

hajtják a pletyka verklijét

s mindenkit számon tartanak.

Ám látszat-élet életük

és szörnyű taposómalom

rabszolgái, kiket nevel

s korbácsával véresre ver

vad kényuruk: az Unalom.

S azt gondolom, míg nézem a

kopott, egyforma házakat:

»Mind kripta, hová belevész

életük s melyben csenevész

szerelmeik virágzanak.«

A vígság gazdag birtokos,

ki más vidékeken mulat.

Kastélya elhagyottan áll;

termeiben a félhomály

s pókok szövik hálójukat.

Hogy e vidék mocsár, amely

százezer álmot temet és

mindig friss életekre tör,

egyre tartósabban gyötör

a keserű megismerés.

Hogy én is mit dobtam belé,

hogy mily sokat küzdöttem a

sorssal, nem tudják meg, pedig

keserves volt az út, amíg

oly tompa lettem mint a fa.

A főtemplom órája kong.

Hangja gyorsan hal el a híg

levegőben. Az őr tutul.

A megkínzott agy elbutul

és rémképekkel álmodik.

A sarkon gyermek áll. Sovány

kezében egy darab kenyér.

Az óra azt ütötte le,

az őr is azt tutulta le,

hogy életem semmit sem ér.