Meglepetések
| ki évek óta vár a parkban, |
| s mikor már lába gyökeret eresztett, |
| és szél kuszálja lombhaját, |
| meglátja hölgye ablakában |
| a gyors, felvillanó fényt, |
| az elmulasztottnak hitt jeladást. |
|
| ha feldobott labdájából parányi |
| pontocska lesz, majd elnyeli az ég. |
|
| aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál, |
| s egyszerre látja, hogy az árkok |
| ha egy rézsútos ösvény kaptatóján |
| az átugorhatatlan orrsövény. |
|
| Meglepődünk mindannyiszor, |
| ha arcot vált a megszokott jelenség, |
| vagy ha az emlékek madárrajában |
| megpillantunk egy szárnyas, különös lényt, |
| valami ismeretlen szellemet, |
| vagy ha unalmas zátonyunkról |
| távoli part felé sodor a hullám, |
| ahol üvegként átlátszók a sziklák, |
| a földnyelvek mint pántlikák lobognak, |
| s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet |
|
|
Évfordulóra
|
In memoriam T. P.
| Huszonöt éve, hogy nem élsz. |
| Felbukó fejeden a szőke haj |
| a föld ragacsos hullámaival. |
|
| Nem tudom, hol van az a ház, |
| ahová most is visszajársz még, |
| amint belépsz, törékeny árnyék. |
|
| Mint aki vízben gázol, úgy |
| botorkálsz a vetetlen ágyig. |
| Állsz, mint fehérlő gyertyaszál, |
| sápadt tested az ingen átvilágít. |
|
| A mozdulatlan liftbe szállsz, |
| fölcammog a legfelső emeletre. |
|
| Nyöszörögsz, a falat tapogatod, |
| járod a kihűlt romszobákat. |
| az elguruló csillagok után kap. |
|
| És minden így gurul tovább, |
| amiben már-már megkapaszkodol. |
| partra dob, aztán elsodor. |
|
|
| A látszólag burkolt fenyegetések, |
| a sivatagi szél, mely el nem ül, |
| a jövő járhatatlan tartománya, |
| amint kiterjedéstelen terül, |
| a hullámpostán hányódó palackban |
| érkező, szem nem látta üzenet, |
| az alkonyati ég alján a messzi, |
| tőmondatszerű torkolattüzek, |
| a színleg hebehurgya támadások, |
| a kardcsapás, mely mellettünk suhan, |
| a sanda mordály, mely csütörtököt mond, |
| a célját tévesztő lovasroham, |
| az ólálkodó ezerféle rémkép, |
| mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen, |
| ablakon beleső kocsonyaarcok, |
| formátlan lábnyomok a szőnyegen, |
| az éjszaka, a sötétség erői, |
| mik játszanak velünk tetszés szerint, |
| érzékeink utolsó lobbanása, |
| kihunyó belső naprendszereink, |
| a kés, a méreg, a kötél a torkon, |
| a szívbe fúródó acélszigony… |
| Min estél túl? Mi zajlik még előttem? |
| Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom! |
|
| Feketeruhás koporsóvivőid |
| nem kívántak neked rosszat, se jót, |
| mikor föléd borították az éjjelt, |
| ezt a belül üres ólomgolyót. |
|
| Magányos voltál, kiszolgáltatott is, |
| mohó ellenségek közt védtelen. |
| Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is, |
| hová nem nyúlhatott az én kezem. |
|
| Jobb nem tudni, nem is gondolni arra, |
| az a tivornya meddig tarthatott, |
| amit messze kerül el minden élő, |
| de mozdulatlan tűr el a halott. |
|
| S hogy végre megpihentek fölfalóid, |
| mert látták, hogy nincs egy falat se már, |
| de nem lehetett hová menekülni, |
| s győzött a férgeken az éhhalál, |
|
| hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó |
| csontok utolsó roppanásai… |
| Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt? |
| De titkait a föld nem adja ki. |
|
|
|
Letépett álarcok
| Szélben lengő mécsláng alatt |
| halovány fénykörben kuporgó, |
| idomtalan fejű, reszketeg árnyék. |
| szétloccsanthatja koponyáját |
| lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt, |
| S a mindenséget ostromolni készen, |
|
| „Köröskörül romlás és rombolás! |
| Lávakövekké fagynak a csillagok, |
| melyeket egy képzeletbeli égbolt |
| tereit bevilágítani öntök. |
| Képek vesznek körül, káprázatok, |
| miket a puszta légből bűvöltem elő, |
| mítoszaimat vakmerően fölidézve, |
| noha nem tudom, egyenesen állok-e, |
| vagy fejjel lefelé függök az űrben. |
| Öklöt rázok a menny felé, |
| ha tarjagos felhőkből lecsapó |
| villám fonódik tornyaimra, |
| vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget. |
| Mert bátran káromol hatalmakat |
| a lény, ki ellenséges környezetben is |
| ki nem hóember és nem szalmabáb, |
| de eszméletre ébredt sárkolonc, |
| az anyag élő kétségbevonása, |
| vályogviskó a mocsár szigetén, |
| egy mélyre süllyedt isten menedéke. |
|
| Ez a trónfosztott szellem gyújt világot |
| hamar rozsdásodó drótszálain |
| Ő nem tűri, hogy a legyőzetés |
| Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim |
| tövisbozótjából magasba nézni, |
| hogy lássam a kárpitok lebbenését, |
| melyek mögül álarcok kandikálnak. |
| Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben |
| ő kényszerített szőni terveket ellenük. |
| Az ő tüzes ösztökéje tanított |
| repülni, hogy egyszer zsarnokaim |
| csillagálmú, nyugodt völgyeinek |
| kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg, |
| hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait |
| És ő bátorított, a messzeségben |
| sápadozó fénypontokra mutatva: |
| Nézd! Ott az én lámpáim égnek! |
|
| A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba, |
| testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat, |
| s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora, |
| vonzza milliárdnyi képmásomat, |
| hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt |
| elvágják, és súlyuktól szabadultan |
| induljanak ama fények felé, |
| hogy a leplek, álcák, miket ma még |
| néven nevezni nem tudunk, |
| de művük szenvedés, nyomor, halál, |
| egyszer ronggyá foszoljanak. |
| Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, |
| féregcsupasz teremtmény, ki csigánál |
| védtelenebb, egyedül mit sem ér, |
| annál veszélyesebb sokadmagával, |
| s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. |
| Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, |
|
|
Kalandozás egy égitesten
| Szürkéskéken alvó hegyek, |
| élettelen síkságok lábaiknál. |
| Legszomorúbb a városokba térve |
| látni a sárgán szanaszét szórt |
| csontok seregét a sikátorokban, |
| téglafalak vörhenyes csonkjait |
| az esti fény utolsó lobbanásakor, |
| és a kőlépcsőket a kikötőben, |
| melyekről a rászáradt vért lemosta |
|
| Hamueső hullt a könnyelműek |
| tetemei fölé, kik félrevezető |
| ösztöneiknek engedtek. |
A mélyben |
| pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, |
| de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. |
| S ezt teszik akkor is, ha elborítja |
| a szobrokat s pártás toronytetőket. |
|
| Kudarc volt ez, de sötétjébe némi |
| hősiesség visszfénye is vegyül, |
| mert magasba törtek az elbukottak. |
| Szánalmasan végezték, de a szégyen |
| el nem törölheti soha a gyászt. |
| Itt az alázat most is leborul, |
| s csókolgatja a talaj sebeit, |
| az emlékezés horgával szivében. |
|
|
Az idő szintjei
| Egymást kergető és utol nem érő |
| Vonaglások a glóbus arcán. |
|
| Termek, ahol szót sem érdemlő célokat |
| idétlen tánclépésekkel kerülgetünk. |
|
| Az amfiteátrum lépcsősora, |
| hová önnömagunkat ünnepelni |
|
| Lejtők, hol a hazugság, öncsalás |
| szeméthegyei halmozódnak. |
|
| egy lift nélküli felhőkarcolóban. |
|
| kőtáblák, ahol elmosódva is |
| a legrosszabbat sejtetik az ábrák: |
|
| a gyilkos tűzben sistergő szemek, |
| egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva |
| valami végzetrejtő gomb felé; |
|
| sokáig tűrő hátasállatunk, |
| mely lerázná nyomunkat is magáról; |
|
| amint lemondóan továbbvonulnak, |
| s más csillagot keresnek. |
|
|
A labirintus
| ahol a palota kapuján belépni már bukás |
| ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
| ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
| ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
| ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
| ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
| ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
| ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
| ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
| ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
| ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
| ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
| ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
| ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
| ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
| ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
| ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
| ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
| ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
| ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik |
| ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
| ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
| ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
| ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
| ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
| ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
| ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
| ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
| ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
| ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
| ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
| ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
| ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
| ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
| ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
| ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
| ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
| ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
| ahol a palota kapuján belépni már bukás |
|
Szvidrigajlov utolsó éjszakája
| Aludnék, s nem jön álom a szememre. |
| Miért hánykódom itt, hepehupás |
| ágyán egy kéteshírű fogadónak? |
| Mi ült lelkemre, mint a por, |
| mely könyvek lapjai közé szivárog, |
| a fák zúgása künn, a szélviharban? |
| Mily messze tűnt vidéki kúriám, |
| a megszokott pipák és bútorok, |
| az oly szükségesnek hitt kényelem, |
| az éhomra felhajtott papramorgó, |
| a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék, |
| früstökre kis kövér fenyőrigók, |
| a kamrában oldalszalonnák, sódarok, |
| a zongoraszó este a szalonban, |
| a whist-partik, a megejtett leányok |
| ölelésbe fúló tiltakozása, |
| sok titkos, bűnös, édes összebújás, |
| a lejtős úton a csilingelő szán, |
| s fakó lovacskák árnya a havon. |
|
| engem, akit halottak látogatnak? |
| Már nem vesz semmi sem körül, |
| csak a tárgyak fekete foltjai, |
| bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű |
| s az undorító ételmaradék |
| a tálcán, legyek lakomája. |
| Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom. |
| s az út végét előre sejthetem. |
|
| Igen! Igen! Az örökkévalóság |
| nem szent mennyország, nem tüzes pokol. |
| Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, |
| csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, |
| nádfonatú rossz szék, a falusi |
| fürdőkamráknak korma a falon |
| és sűrű pókháló a szögletekben. |
| Ott ásítozik, bóbiskol az ember |
| ezredévtől a másik ezredévig. |
| Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall |
| az ajtón, pedig csak kihűlt szive |
| dobban meg néha. Bosszúsan legyint, |
| s nehéz feje ismét mellére kókad. |
|
|
|