Letépett álarcok

1970–1971

 

 

 

 

Meglepetések

Megdöbben a szerelmes,
ki évek óta vár a parkban,
s mikor már lába gyökeret eresztett,
és szél kuszálja lombhaját,
meglátja hölgye ablakában
a gyors, felvillanó fényt,
az elmulasztottnak hitt jeladást.
És megdöbben a gyermek,
ha feldobott labdájából parányi
pontocska lesz, majd elnyeli az ég.
És meglepődik a lovas,
aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál,
s egyszerre látja, hogy az árkok
óriási homlokbarázdák,
s meglepődik a vándor,
ha egy rézsútos ösvény kaptatóján
útjába áll
az átugorhatatlan orrsövény.
Meglepődünk mindannyiszor,
ha arcot vált a megszokott jelenség,
vagy ha az emlékek madárrajában
megpillantunk egy szárnyas, különös lényt,
valami ismeretlen szellemet,
vagy ha unalmas zátonyunkról
távoli part felé sodor a hullám,
ahol üvegként átlátszók a sziklák,
a földnyelvek mint pántlikák lobognak,
s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet
a végtelen homokmezőben.

 

 

 

Évfordulóra

In memoriam T. P.

 

1

Huszonöt éve, hogy nem élsz.
Felbukó fejeden a szőke haj
huszonöt éve küszködik
a föld ragacsos hullámaival.
Nem tudom, hol van az a ház,
ahová most is visszajársz még,
mégis jól látom a kaput,
amint belépsz, törékeny árnyék.
Mint aki vízben gázol, úgy
botorkálsz a vetetlen ágyig.
Állsz, mint fehérlő gyertyaszál,
sápadt tested az ingen átvilágít.
A mozdulatlan liftbe szállsz,
eleven arcokat keresve.
Az óriási, béna hintaló
fölcammog a legfelső emeletre.
Nyöszörögsz, a falat tapogatod,
járod a kihűlt romszobákat.
A lyukas tetőn át kezed
az elguruló csillagok után kap.
És minden így gurul tovább,
amiben már-már megkapaszkodol.
Az éjszakák véletlene
partra dob, aztán elsodor.
 

2

A látszólag burkolt fenyegetések,
a sivatagi szél, mely el nem ül,
a jövő járhatatlan tartománya,
amint kiterjedéstelen terül,
a hullámpostán hányódó palackban
érkező, szem nem látta üzenet,
az alkonyati ég alján a messzi,
tőmondatszerű torkolattüzek,
a színleg hebehurgya támadások,
a kardcsapás, mely mellettünk suhan,
a sanda mordály, mely csütörtököt mond,
a célját tévesztő lovasroham,
az ólálkodó ezerféle rémkép,
mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen,
ablakon beleső kocsonyaarcok,
formátlan lábnyomok a szőnyegen,
az éjszaka, a sötétség erői,
mik játszanak velünk tetszés szerint,
érzékeink utolsó lobbanása,
kihunyó belső naprendszereink,
a kés, a méreg, a kötél a torkon,
a szívbe fúródó acélszigony…
Min estél túl? Mi zajlik még előttem?
Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom!
 

3

Feketeruhás koporsóvivőid
nem kívántak neked rosszat, se jót,
mikor föléd borították az éjjelt,
ezt a belül üres ólomgolyót.
Magányos voltál, kiszolgáltatott is,
mohó ellenségek közt védtelen.
Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is,
hová nem nyúlhatott az én kezem.
Jobb nem tudni, nem is gondolni arra,
az a tivornya meddig tarthatott,
amit messze kerül el minden élő,
de mozdulatlan tűr el a halott.
S hogy végre megpihentek fölfalóid,
mert látták, hogy nincs egy falat se már,
de nem lehetett hová menekülni,
s győzött a férgeken az éhhalál,
hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó
csontok utolsó roppanásai…
Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt?
De titkait a föld nem adja ki.

 

 

 

Letépett álarcok

Szélben lengő mécsláng alatt
halovány fénykörben kuporgó,
idomtalan fejű, reszketeg árnyék.
A véletlen szülötte.
Karmok széttéphetik,
szétloccsanthatja koponyáját
egy kődarab.
És mégis eleven hit
lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt,
a gyengét és veszendőt.
S a mindenséget ostromolni készen,
ekképp kiált:
„Köröskörül romlás és rombolás!
Széthullnak égitestek.
Tűzeső veri városaimat.
Lávakövekké fagynak a csillagok,
melyeket egy képzeletbeli égbolt
tereit bevilágítani öntök.
Képek vesznek körül, káprázatok,
miket a puszta légből bűvöltem elő,
mítoszaimat vakmerően fölidézve,
noha nem tudom, egyenesen állok-e,
vagy fejjel lefelé függök az űrben.
Öklöt rázok a menny felé,
ha tarjagos felhőkből lecsapó
villám fonódik tornyaimra,
vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget.
Mert bátran káromol hatalmakat
a lény, ki ellenséges környezetben is
képes volt megfoganni,
ki nem hóember és nem szalmabáb,
de eszméletre ébredt sárkolonc,
az anyag élő kétségbevonása,
vályogviskó a mocsár szigetén,
egy mélyre süllyedt isten menedéke.
Ez a trónfosztott szellem gyújt világot
sejtjeim éjében, idegeim
hamar rozsdásodó drótszálain
az ő parancsa futkos.
Ő nem tűri, hogy a legyőzetés
szégyenébe belenyugodva,
tehetetlenül elheverjek
ürülékem kupacai között.
Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim
tövisbozótjából magasba nézni,
hogy lássam a kárpitok lebbenését,
melyek mögül álarcok kandikálnak.
Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben
ő kényszerített szőni terveket ellenük.
Az ő tüzes ösztökéje tanított
repülni, hogy egyszer zsarnokaim
csillagálmú, nyugodt völgyeinek
kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg,
hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait
fellegváruk fokára.
És ő bátorított, a messzeségben
sápadozó fénypontokra mutatva:
Nézd! Ott az én lámpáim égnek!
A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba,
testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat,
s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora,
de termékenyítő veszély
vonzza milliárdnyi képmásomat,
hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt
elvágják, és súlyuktól szabadultan
induljanak ama fények felé,
hogy a leplek, álcák, miket ma még
néven nevezni nem tudunk,
de művük szenvedés, nyomor, halál,
egyszer ronggyá foszoljanak.
Igen! Én mondom ezt, halálra szánt,
féregcsupasz teremtmény, ki csigánál
védtelenebb, egyedül mit sem ér,
annál veszélyesebb sokadmagával,
s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj.
Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el,
ki újraszüli önmagát!”

 

 

 

Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek,
élettelen síkságok lábaiknál.
Legszomorúbb a városokba térve
látni a sárgán szanaszét szórt
csontok seregét a sikátorokban,
téglafalak vörhenyes csonkjait
az esti fény utolsó lobbanásakor,
és a kőlépcsőket a kikötőben,
melyekről a rászáradt vért lemosta
réges-rég a dagály…
Hamueső hullt a könnyelműek
tetemei fölé, kik félrevezető
ösztöneiknek engedtek.
ösztöneiknek engedtek. A mélyben
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött,
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak.
S ezt teszik akkor is, ha elborítja
az őrjöngő növényzet
a szobrokat s pártás toronytetőket.
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi
hősiesség visszfénye is vegyül,
mert magasba törtek az elbukottak.
Szánalmasan végezték, de a szégyen
el nem törölheti soha a gyászt.
Itt az alázat most is leborul,
s csókolgatja a talaj sebeit,
az emlékezés horgával szivében.

 

 

 

Az idő szintjei

Az idő szintjei…
Egymást kergető és utol nem érő
körcikkelyek.
Vonaglások a glóbus arcán.
Az idő szintjei…
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.
Az idő szintjei…
Az amfiteátrum lépcsősora,
hová önnömagunkat ünnepelni
elkésve érkezünk.
Az idő szintjei…
Lejtők, hol a hazugság, öncsalás
napot, holdat eltakaró
szeméthegyei halmozódnak.
Az idő szintjei…
Ziháltató emeletek
egy lift nélküli felhőkarcolóban.
Az idő szintjei…
Megálljt parancsoló
kőtáblák, ahol elmosódva is
a legrosszabbat sejtetik az ábrák:
a gyilkos tűzben sistergő szemek,
egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva
valami végzetrejtő gomb felé;
sokáig tűrő hátasállatunk,
a felháborodott föld,
mely lerázná nyomunkat is magáról;
s a megbántott egek,
amint lemondóan továbbvonulnak,
s más csillagot keresnek.

 

 

 

A labirintus

ahol a palota kapuján belépni már bukás
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol a palota kapuján belépni már bukás

 

 

 

Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre.
Miért hánykódom itt, hepehupás
ágyán egy kéteshírű fogadónak?
Mi ült lelkemre, mint a por,
mely könyvek lapjai közé szivárog,
s elmossa a betűket?
Miért olyan ijesztő
a fák zúgása künn, a szélviharban?
Mily messze tűnt vidéki kúriám,
a megszokott pipák és bútorok,
az oly szükségesnek hitt kényelem,
az éhomra felhajtott papramorgó,
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,
früstökre kis kövér fenyőrigók,
a kamrában oldalszalonnák, sódarok,
a zongoraszó este a szalonban,
a whist-partik, a megejtett leányok
ölelésbe fúló tiltakozása,
sok titkos, bűnös, édes összebújás,
a lejtős úton a csilingelő szán,
s fakó lovacskák árnya a havon.
Mit érdekelne mindez
engem, akit halottak látogatnak?
Már nem vesz semmi sem körül,
csak a tárgyak fekete foltjai,
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű
s az undorító ételmaradék
a tálcán, legyek lakomája.
Pénzem szétosztogattam.
Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom.
Innen indulni könnyebb,
s az út végét előre sejthetem.
Igen! Igen! Az örökkévalóság
nem szent mennyország, nem tüzes pokol.
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,
nádfonatú rossz szék, a falusi
fürdőkamráknak korma a falon
és sűrű pókháló a szögletekben.
Ott ásítozik, bóbiskol az ember
ezredévtől a másik ezredévig.
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall
az ajtón, pedig csak kihűlt szive
dobban meg néha. Bosszúsan legyint,
s nehéz feje ismét mellére kókad.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]