Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia. Éjbe merültek öblök és mezők. Magam ődöngök, álmatlan királyfi, ama holdfény-sütötte grádicson, hol egykor a szellem léptét követtem. Hívom ismét, de nem jő. Visszatérjek-e hát a palotába? Hallgassam-e a gyilkos mámorittas hortyogását pántolt ajtók mögül? Vagy várjak künn, a szabad ég alatt, s a ködös légbe írt ábrákra lessek, miket rónak láthatatlan kezek, s emberésznek fölfoghatatlanok? Várjak ama rémlátásokra tán, mik éji órán ütnek rajt halandón, midőn akadozik légvételünk, midőn szívünk szilaj verésbe fog, s lüktetése a vaskos rétegekben rárakódott nyugtalanságot tördeli? Idézzem arcát az ártatlanoknak, kiknek porait irigyen takarják a sziklakatlanok hamvvedrei, kiket megmenteni volt hivatásom, s tán labdajátszmát folytattam hiún, míg remélve kiáltozták nevem, s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre? Nem! Hisz rettegnék újra látni őket, kiknek ősz esői, tél karmai szétbomlasztották csontjaik körül a hús túl romlandó sövényét. Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék, s körém a fuldoklók sereglenének, a csónakszélért kapkodó kezek, és nem tudnák, hogy én, a csónakos, immár közéjük számítom magam… Ég-föld hatalmai, akik mulatságul formáltatok fénylő csillagot fénytelen agyagból, mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv munkál túl gyarló alkotásotokban! Én, az úgyis hamar veszendő, szégyenetek szemetekbe kiáltom! Tanúim az elhullott milliók, őspáfrányok nyomai a palában, gigászi hüllők, szárny nélküli madarak földből kifordult csontdarabjai, s a fájdalmak közt nyíló anyaméh, honnan, miként föld gyomrából a csont, kifordul a máris halálra szánt, síró, eleven élet. Tanúim a természet oly csalékony csodái, ama szemkápráztató szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán, tanúim az esti kertek lakói s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő virágharag, mikor a nap kötésig merül az óceánba. Tanúim a folyók kikoptatott torkolatának fövenyén a kagylók s csigák üres héjai. És tanúim a legszentebb eszmék, miket kigondolt a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak a légben, mint naggyá fújt hólyagok, ha nem lesz lény, ki magvukig hatol. Nem, ily kezektől én a büntetést nem tűröm el, hulljon lábam elé bár intő jelül csőr-tépte májdarab! Midőn a tengert kémlelem, tudom, hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti csalétkeitek hajórakománya fut be a révbe, a portéka, mely közt mohó kézzel turkál a póri nép, főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr. Én megvetem e szennyes kacatot, mellyel rosszra bírjátok rá az embert. Üzletelésetekben semmi részem. Szabadon fogok meghalni, s ha már ellenfél nem lehettem, el nem állok cinkosotoknak…