Lángok árnyékában

Amit az ember a földön tehet

Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon

a visszaharapó láng.

Szomjazni, hogy az első korty után

magába szívja vizét a pohár.

Tovarohanni eszelős

sikoltásoktól tarka folyosón,

megtartva ép eszünket.

Hurkot vető fények közt elterülni,

s várni, hogy a fegyver lesújtson,

vagy haladékot adjon valami

arcunkat félreértő könyörület.

Kihívó szókkal ingerelni

a más irányba forduló közönyt.

Tengődve a megszokható veszély

színtelen közegében,

titkos ablakra lelni,

s az ötszáz évvel ezutáni város

elmosódott képét megsejteni.

Betömött füllel is figyelni

elfojtott, ismeretlen hangokat,

s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk.

Tanulmányfej

Kassák Lajos emlékének

A boltozatos, napsütötte koponya

magába gyűjtötte a fényt,

mely most ott foszforeszkál

a szürkületben,

a mozdulatlan szemgolyók felületén.

Szabálytalan görbületek,

redők…

Két rézsútos vonal

az orrcimpáktól a szájszögletig,

akár az óra arcán

a mutatók érzékeny csápjai.

Az arc befelé hallgatózik,

ahol időtlen zeneszó

hullámai áradnak és apadnak,

s már-már kicsapnak a homlok mögül,

hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott

a kalap keshedt töviskoronája.

Nyári kert

Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,

elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,

szája vért fröcsköl szét a bokrokon,

tüzének tűrhetetlen tébolyától

vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,

és kemencévé fűlnek a szobák.

Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.

A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.

Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.

Sötét kőtörmelék alá

bágyadtan siklik a gyík.

Tetőcserepekben megbújt vigyor

kísér mindent, ami még eleven.

Puskaporos hordón ijedt szobor

áll a kert közepén,

a robbanás előtti pillanatban.

Csalogányok

Az éjszakai park

alvó lombjaiból

halljuk az énekest,

a holdfény-mosta dalt,

a bársony csattogást.

Le nem kottázható

magasságokba tart,

s elhallgat hirtelen.

Felhangzik válaszul

egy fürge fütty: ezüst

tőr, mely koromsötét

drapériákba szúr.

Zarándokút

Fölfelé megyek vánszorogva

belső hegyomlásom görgetegén,

méregzöld fenyvesek között,

ezüstté őszült alkonyatban.

A sűrűben félénk füst nem bolyong,

nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák,

madár nem rikolt figyelmeztetőn,

csak sárgult fű zörög,

csak zihálásom fújtatója

éleszti lépteim tüzét.

Tekintetem elvész a szürke égben.

Egy forduló után,

amelyet még sötét bozót takar,

megpillantom talán a jelenést,

a csontszikár, páncélos alakot,

a seszínű sohase-voltat,

aki táblát mutat felém,

hol legféltettebb titkaim olvashatók,

aki ismeretlen nyelven kiált

álomban hallott, régi átkokat,

s szavára hamuvá kell omlanom.

Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül

levegőért kapkodva futnánk,

hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk

naív csataképeinek

iszap-csendbe süllyedő zaját.

Zsákutca

A biztonság unalmas

nyúltornyából néha előmerészkedsz,

s késpengeélű éjszakában

botorkálsz, hogy megtapogasd

a zsákutca végében a falat.

Önismeret

Agyrémek – foszforos szárnyú legyek

koponyám gyufásdobozában.

Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,

mint akit csak saját

távolléte bátoríthat beszédre,

s oly aprólékos-pontosan,

ahogyan a halál fiatal arcok

évtizedek múlva megjelenő

ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,

mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly

látja a fákat, bokrokat,

egy pillanattal a sortűz előtt.

Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,

hol bárgyú kések szeleteltek

búzacipó-mosolyú arcokat –

hol főzelékszagú homályban

fortyogva pangtak el az eszmék –

hol a sárból gyúrt ember

sárból gyúrta isteneit.

Elfelejtett szavak

Fakuló partra vetve,

az eszmélet szegélyén

alélt hajótöröttek

hevernek a homokban

só-marta szemgödörrel,

gubancos, szürke hajjal,

püffedt lábuk kinyújtva.

Nyers szél csapkodja őket,

fölállnak, tántorognak,

bágyadtan visszarogynak

a kagylótörmelékes,

kényelmetlen fövenyre.

Erőtlen fejtörésben,

tétova akarásban,

aluszékony szivekben,

tört fényű mosolyokban,

ellobbant fáklyafényben,

földmélyi motozásban,

töppedt falevelekben,

föl nem épült falakban,

a csillagok porában

kallódnak mindörökké.

Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!

Te naponta táruló anyaméh!

Újra meg újra

visszafogadja menedéked

napfényben perzselődött,

őszülő magzataidat.

Enyhíted sebeik tüzét

templomboltozatod alatt,

akol kéklőn ketyegő csillagok

mérik hozzávetőleg az időt,

s lassan mozgó fekete ingák

szabályozzák vonagló éveinket.

Verítékálarc takarta arcok

úsznak benned mozdulatlanul,

szótlanul, bár minden pórusukból

lucskos fájdalom szivárog.

Hömpölygeted jelképeidet:

mák virágából font koszorút,

lanthúros teknősbéka-páncélt,

halott fehér madarakat,

szelek hangján szóló csengettyűt.

Messziről halványzöld part dereng.

Kagylózúgásodban hallatod

a be nem váltott ígéretet,

gyertyalánggal festesz falra vért,

haldokló száján kibuggyanót,

csontvázunkat formálod ki őszi

tar gallyakból, túl az ablakon.

Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz

engem, ki ébren hányódom a baljós

lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,

kecsegtető káprázatokkal is,

másképp nappal elhanyatlanék,

ha túl is éllek, örökkévaló,

téged naponta, s új erőre kapva

ébredek, mikor hatalmadat

megtöri az első halvány sugár.

Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék

a gyertyafénybe játszó ég alatt;

ledobja testéről a tarka rongyokat,

s hideglelős ölelkezésre készül.

Kínpadra vont madár

sikoltását utánozza a szél,

majd lenyomja az aggastyántanyák

füstjét a fuldokló mezőkre.

Az erdő sűrűjében láthatatlan

csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.

Kockakövekből épült tömzsi bástyák

és négyszögű, vasrácsos ablakok.

Mint hogyha a toronyszobából

egy főkötős hajdani aggszűz

sárga arca kandikálna ki

a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,

petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,

topogva elvonultak.

Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.

Mogorva arc a távoli sziklatömb.

Szemöldöke a kúszva el nem érhető

tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.

Vörös szakálltüskéin régi szégyen

vet lángot alkonyatkor.

S elkezdenek a hallgatag növények

fonnyadt indáikkal tapogatódzni,

mint szánalomra méltó koldusok

vakságuk börtönében,

s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:

Minket szegényeket

cudar szél tépeget

cudar szél fosztogat

zöld bőrfoszlányokat

zöld arcok rostjait

zöld szárak roncsait

röpítve ellohol

nem csillog sárga por

a méhek potrohán

hull párta és kocsány

meddőn hull el magunk

jaj olyanok vagyunk

mint a szökött halott

kit vonz egy fényszelet

ki félreoldalog

élők közt ténfereg

élők közt ácsorog

majd visszatántorog

a négy veremfalig

hol nyugton alhatik

többé nem háborog

megadja csontjait.

És mintha csak halálukat siratná,

elered az eső.

Lüktető, személytelen zokogás

rázza a fákat, bokrokat.

Erdők sóhajtozását hallani.

Nyálkás növényi vértől latyakos

zöld leple a mezőnek.

Folyókák sodrában virágmaszat

s üres bogárpáncél hajózik.

És éjszaka

mintha a láthatatlan csillagok

hullatnák könnyüket a földre.

Égből a földre

földről a földbe

lombról fatörzsre

törzsről fatőre

tőről gyökérig

gyökér tövéig

a föld szivéig

magasból mélyre

kéményszegélyre

tetőcserépre

homokszigetre

a kerti gyepre

virágkaróra

szürke folyóba

mocsári tóba

üres malomra

a sírhalomra

fekete földbe

a szemgödörbe

a szájüregbe

aláperegve

alácsorogva

semmit se fogyva

alászakadva

el nem apadva

hízva a földben

keringve körben

földről a légbe

légből az égbe

összevegyülve

felhőbe gyűlve

égből ömölve

megint a földre.

Ilyenkor pókhálósodik meg

arcunkon a mosolygás.

Ilyenkor tapintjuk ki az erek

félhomályában bolyongó halált,

s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben

a meghúzódó férgeket.

Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,

s alusszák tél előtti álmukat

szerelmeink barlangtavában.

Ilyenkor jár a lélek

az álom és a tetszhalál határán,

és lát sosem-volt képeket

szivárvány ívén hintázó halat,

kemencetűzben alvó csecsemőt,

faodúban országos dáridót,

hol hímoroszlán szőke lányt ölel,

s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.

Mit lát, ha lát?

Lépcsők sokát

díszes lakot

fénycsarnokot

márványlapot

trónon napot

ércharsonák

zengő sorát

lángkoronát.

Mit lát, ha lát?

Ködös tanyát

kehes banyát

szemben csipát

szájban pipát

dunyhacihát

krumplit babot

borulatot

dúló ragályt

hulló homályt

emberhalált

idült fekélyt

fekete vért

gyötrelmes éjt.

És már semmit se lát, csupán az őszi

sötétséget maga körül.

Mint a fának, szél rázza lombját,

gyökerei a sáros földbe nyúlnak.

Hallja a nem szájból jövő panaszt,

érzi a nem szemből hullt könnyeket.

Az álom és a tetszhalál határán

didereg, s már-már öröknek hiszi

az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold

sírban talált, penészes pénzdarab,

s derengés láttán szürke hóesésről

képzelődik, pedig virradni kezd.

Önéletrajz helyett

Fogyó világosság köröskörül.

Az olvasatlan könyvsorokból

alkonyati szemrehányás szivárog.

Az öngúny tűszúrásait

elkendőzik az arcon

a tükörre rászáradt légyköpések.

Megáll-e az idő,

hogy a kicsorbult körző

krikszkrakszait jóvátehesse?

Haszontalan kibúvó:

parókát tenni kőszobrok fejére,

vagy holtak szájába bort tölteni,

mint annyian cselekszik.

Ügyet se vet mások tálkáira,

súlyaira, aki megmérte önmagát,

aki jól látja már,

hogy omló falú kastélyhoz hasonlít,

hol a háznép kihalt,

de a zászlót bevonni elfeledték.

Születésnapomra

Mésztől szűkül a szív, az ér, az agy,

de egyre tágul az önismeret,

amíg holttá meredt

rákok, csigák között magamra hagy

a tél elől hátráló tengerár.

Az öregedő arc rongyfüggönye

eltakarja a fiatalt.

Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e,

ha nincs, csak az árnyékok lakta part,

csak a növényt nem tápláló föveny.

Időfoszlányokat szór szét a szél,

s forr az időtlen üst,

hol egyre fő a friss velő s a vér,

míg kiherélnek szigorú ezüst

arccal a nem nélküli angyalok.

Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt,

mint a gyáva szemfényvesztő, aki

soha legyet sem ölt,

s amíg pohárban tablettákat old,

tudja, hogy úgysem issza ki?

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,

vérem piros folyója nem zúg át a földeken.

Képmásomat sziklába nem faragják

ormótlan nagy kezükkel

kőbaltás óriások.

A szerelem karácsonyfája,

ahol a vágy színes gyertyái égtek,

valami messzi gyermekkorba csúszott,

s a könny, mit értem ejtenek,

nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,

kik szívem rózsaszín lazacszeleteit

tartósították illatos olajban,

és spulnira csavart

érzelmeimet tűdobozba zárták?

Hová lettek a lányok,

akik örökké félhomályos egemen

csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat

a fényreklámok zöld levében áztatom,

mikor idomtalan fejű

búvár gyanánt bukdácsolok

a múlt mélytengerében, érzem,

hogy árnyékom alattomban leválik

két sarkamról, s ellenkező irányban

eltűnik. Érzem,

nem vár többé az alkalom

nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek

a klozettkefe-bajuszok

a répabunkó orr tövében,

a képernyőn úszó lepényhal-arcok

és elvitorlázó fülek.

Egyre jobban riasztanak

a koponyán belüli omladékok.

Egyre többször állok meg, és tünődöm

hamuba írt betűk fölött.

Ha nincsen fültanú,

egyre gyakrabban hallatom

a megcsonkított cédrus jajszavát.

Lángok árnyékában

Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak

a világegyetem tíz pontján.

Nhat Hanh

Ki lángok árnyékában él,

nem készül annak szemfedél,

arca viaszfehér.

Hazája már

buborékot vető homály –

égboltján alvadt vérsugár.

Estelén, éjjelén

tüzes kemencefény

a széthullt csillagok helyén.

Feje fölött

úszó lángbörtönök

parázsló mocska hömpölyög.

Apadnak teste kútjai,

elszenesednek csontjai.

Sújtják a dél néma villámai.

Látja halottak rendjeit,

vágják, verik

könyörtelen vércseppjeik.

Ha menekül,

hirtelen rávetül

a véres fény ítéletül.

Hiába fél,

kegyelmet is hiába kér,

ki lángok árnyékában él.

Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,

a majdnem elcsinált kilencedik fiú,

szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,

a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,

a mazna kásapusztító, a nyálfolyós

kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,

az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,

az asszonynak, leánynak ittnelássalak

túléli híretek, ti délceg kérkedők,

nevét el nem felejtik, míg csak ember él,

s az alvilágban is külön hely illeti.

Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok

érlelnek, kéz letép és bendő eltemet

egy perc alatt. Házat, mely álló éven át

épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.

Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,

de dárda s nyílvessző legott végez vele.

Anészidóra és Khlóé lassan teremt,

de Árész kardja gyors, az ollós Moira is

sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak

aiónok óta álló csillagképek is

egy égi szélviharba fúló végnapon.

Fehérségtekre büszke márványoszlopok,

leomlotok. A törmelék, mi megmarad,

mészégetők kemencéjébe vándorol,

s bódé vagy istálló falához jó lehet.

A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…

Ítéljétek halálra a szentségtörőt,

a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,

holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!

A máglya kóválygó füstjében feltörök,

s kométafarkként rémít nemzedékeket

harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!

Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia.

Éjbe merültek öblök és mezők.

Magam ődöngök, álmatlan királyfi,

ama holdfény-sütötte grádicson,

hol egykor a szellem léptét követtem.

Hívom ismét, de nem jő.

Visszatérjek-e hát a palotába?

Hallgassam-e a gyilkos mámorittas

hortyogását pántolt ajtók mögül?

Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,

s a ködös légbe írt ábrákra lessek,

miket rónak láthatatlan kezek,

s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,

mik éji órán ütnek rajt halandón,

midőn akadozik légvételünk,

midőn szívünk szilaj verésbe fog,

s lüktetése a vaskos rétegekben

rárakódott nyugtalanságot tördeli?

Idézzem arcát az ártatlanoknak,

kiknek porait irigyen takarják

a sziklakatlanok hamvvedrei,

kiket megmenteni volt hivatásom,

s tán labdajátszmát folytattam hiún,

míg remélve kiáltozták nevem,

s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?

Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,

kiknek ősz esői, tél karmai

szétbomlasztották csontjaik körül

a hús túl romlandó sövényét.

Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,

s körém a fuldoklók sereglenének,

a csónakszélért kapkodó kezek,

és nem tudnák, hogy én, a csónakos,

immár közéjük számítom magam…

Ég-föld hatalmai,

akik mulatságul formáltatok

fénylő csillagot fénytelen agyagból,

mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv

munkál túl gyarló alkotásotokban!

Én, az úgyis hamar veszendő,

szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,

őspáfrányok nyomai a palában,

gigászi hüllők, szárny nélküli madarak

földből kifordult csontdarabjai,

s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,

honnan, miként föld gyomrából a csont,

kifordul a máris halálra szánt,

síró, eleven élet.

Tanúim a természet oly csalékony

csodái, ama szemkápráztató

szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,

tanúim az esti kertek lakói

s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő

virágharag, mikor a nap kötésig

merül az óceánba.

Tanúim a folyók kikoptatott

torkolatának fövenyén a kagylók

s csigák üres héjai. És tanúim

a legszentebb eszmék, miket kigondolt

a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak

a légben, mint naggyá fújt hólyagok,

ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést

nem tűröm el, hulljon lábam elé bár

intő jelül csőr-tépte májdarab!

Midőn a tengert kémlelem, tudom,

hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti

csalétkeitek hajórakománya

fut be a révbe, a portéka, mely közt

mohó kézzel turkál a póri nép,

főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,

mellyel rosszra bírjátok rá az embert.

Üzletelésetekben semmi részem.

Szabadon fogok meghalni, s ha már

ellenfél nem lehettem, el nem állok

cinkosotoknak…