A megalázott

1 Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek érinthetetlen, mégis hangszerem. Az élő, mégis kristálytiszta lényeg. Mi voltál nékem? Minden. Mindenem. Kúszált agyamban szentté vált, rögeszmés ragaszkodásom tárgya, itala fényszomjamnak, az elrontott teremtés kivétele, büszke diadala. Mi voltál nékem? A váratlanul talált kincs, mely koldus ölébe hull, szelíd balzsam a lét minden sebére. Közeledő, vigasztalást hozó, majd elforduló, tűnő lobogó, hajótörött szív füstbe ment reménye.   2 Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak titokban testvérüknek tartanak, hogy egyszer majd mint lélegző halottat zárnak körül a koporsófalak, s uzsoraárát a boldog napoknak behajtja egy ki nem hívott harag. Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak, de nem sejtettem, hogy teáltalad. Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam! A keserűség forrásként kibuggyan belül, s betömhetetlen árkot ás, gyógyíthatatlan, indázó sebet. Ma már tudom, hogy el nem követett bűnökre soha sincs feloldozás.   3 Mióta élek, ő is bennem él, s én csillapítom, egyre fékezem. A démoni, formátlan szenvedély birokra kel, viaskodik velem. Hét évet átalszik, tunyán henyél, s egyszerre rám ront orvul, hirtelen. Csóvát lobogtatok, attól se fél, ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem: nem képzelt bánatot, mely tetszeleg magában, nem kacér agyrémeket, de a megrendelt halált, a valódit; arcot öltő gomolyt, mely fölmerül a semmiből, s én tehetetlenül nézem, amint lassan kirajzolódik.   4 Félszeg kalandvágy megszállottja lettem, ifjúságomba visszavittelek, s álomban ismert, ébren ismeretlen barokk tornyok közt kószáltam veled. „Talán csoda történik” – képzelegtem. „Felejtünk kínokat, förtelmeket.” Nem sikerül soha a lehetetlen. Bolond tervezgető a képzelet. Foszló szivárványgomolyagon át, az együtt látott csorba koponyák sárga kezüket tiltva emelik föl. A mélybe kézen fogva zuhanunk, de a föld hátán nincsen egy utunk. Nem válthatlak meg kísérteteidtől.   5 Cserépre tört maradék büszkeségem: szólok, s nem én vagyok az, aki szól; fénylő kavicsért túrok a szemétben, tengődöm más elmék koncaiból. Önmagamat fogyasztom és fölélem; a majomi, személytelen vigyor átüt a túlápolt egyéniségen, s a köszörű-idő porrá csiszol. Hajam kihull, és fogaim kitörnek, a kérés átokszóként visszaförmed; mi másnak szárnyat adna, földre ránt. Kapaszkodom siralmas tévhitekbe, s a rosszat szülő jó szándék sziszegve arcomba visszasújtó bumeráng.   6 Szomorú, ha a szív megalkuvást keres; szeretni szomorú felényi szeretetért, vagy annyiért se, mást. Szomorú lesz még húsz évet leélni. És szomorú a lassú rombolást önmagunkban beletörődve nézni, a sejtjeinkbe szívódott tudást viselni, s testet, elmét nem cserélni. Szomorú bízni az esetlegesben, s hogy örök önvád közben is nyesetlen bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra. Szomorú bámészkodni ténferegve, mások fölött felragyogó egekre, mások felé forduló mosolyokra.   7 Csak egy arccal szegényedik világod. Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap. Csak egy rabszolga sír, egy megalázott. Csak egy vadállat nyí korbács alatt. Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod. Csak egy árnysáv pásztázza a falat. Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod. Csak egy perced, mely önváddal marat. Csak egy madár verdes redőnyödön. Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny. Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte. Csak egy emlék kószál majd hontalan. Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan. Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.