A távozó

Mögötte hosszan kígyózott az út, érdes cirádáit fülébe véste a láthatatlan tücskök cirpelése, légoszlop nyomta, fullasztó teher, s erdő nyelte el, mikor alkonyult. Ő ment tovább, nem lankadó iramban, s látta lombok között a holdvilágot vörösleni, mint hegylakók tüzét. Faodúkban kongott a tompa tamtam, magasból hulló tüskés fénynyalábok súrolták arcát, súrolták kezét, s zöld selyemből szőtt égi létrák, léggyökerek keresztezték a léptét. Így jutott a bizonytalan terepre, melyet fehér foltnak mutat a térkép. Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált, és egyenletes zümmögés követte, míg a bozótban támolygott vakon, ahol emlékei szétrongyolódva akadtak fenn mohó faágakon. Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri. Tudta, hogy nincs mód visszatérnie. Reggel füvetlen tengerpartra ért ki. Mint nap az égen, lüktetett szive. Ő bandukolt a forró ragyogásban, amely minden homályt magába nyelt, s nem hagyott hűset. Mégis lehevert. A partra dőlt, hol mindörökre nyár van. Fáradt volt. Aludni akart. Aludt. Árnyéka testéből kilépett, mint aki jobban tudja, mit tegyen. Ment az árnyék, kémlelte a vidéket, letérdepelt, megmosta arcát. A test földön feküdt, élettelen tartásban, úgy, ahogy magára hagyta. Föltekintett az árnyék, föl a napba. A nap mereven nézett vissza rá, mert egy percig habozva állt még. Nem látta senki, hogy az árnyék magától hajolt a tagló alá.