Egy városhoz
Nem maradhattam ott örök rabodnak, |
de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd. |
Kockaköveid bennem súlyosodnak, |
bennem görbülnek nagy boltíveid. |
|
Pupillám belsejére odafestve |
szivárványló kép több ezernyi van: |
barokk szentek bohókás, kurta teste |
a falfülkék kis őrbódéiban, |
|
a minaret nyurgán és magauntan, |
földes szobák, vörös dunyhacihák, |
a hétöles csontváz a múzeumban |
s a rég kihűlt török cseréppipák. |
|
A vicinális-vágány és a várrom, |
mint víz alól, mindegyre fölmerül, |
oly egyszeri s tünékeny, mint az álom, |
de éles elviselhetetlenül, |
|
s a térzene, a harsogón banális, |
bakák s cselédek, hölgyek és urak, |
és a merev, mézsárga napsugár is, |
mint egy légben maradt táncmozdulat. |
|
|
Gyermekkor
Süllyedő, már-már víz alatti tájék, |
zöld lobogású alkonyi falombok, |
hol rigófüttyel labdázó fuvallat |
borzolja kék tollait a homálynak, |
legelésző bárányát a mezőnek |
bárányfelhőként tükrözi az égbolt, |
a tóba hajigált sárgás kövecskék |
mulandó gyűrűt vetve mondanak halk |
búcsút vízen kívüli életüknek, |
púpos kis házak roskadnak a nyárban, |
s a mozdulatlan árnyú pitvarokban, |
mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek. |
|
Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság, |
gyökeredet hol tapogathatom ki? |
A jelen a jövőbe mártja arcát, |
a múlt szoba, de elveszett a kulcsa. |
A gyermek érti a füvek beszédét, |
az állatok siralmát, s faggatásra |
a madarak nyelvén tud csak felelni. |
A sókristályba zsúfolt végtelenség |
törvényeit otromba műszerekkel |
hiába fürkészném: ott más a légkör, |
az angyalok s a rémek másneműek, |
a jó s a rossz egymás karjába bújó |
ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló |
szájukon még anyatej csöppje fénylik, |
ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek |
mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás |
határa elmosódott, öntudatlan |
az ébrenlét, és oly megfejthetetlen |
az álom, mint a fecskék s gyíkok álma. |
|
A folyó itt folyik még, de a hullám |
nem ugyanaz már. E hajózhatatlan |
víz titkait soha ki nem beszéli |
az idegennek a bejárható part. |
Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol |
iszapba fúl a boldog önfeledtség, |
mely ős-ártatlan habját átitatja, |
sem, hogy hol ér a kikötők övébe, |
melyek először zúdítják a szennyet, |
az állat- s embervért a szűz mederbe. |
A kielégítetlen múltba-vágyó |
be kell hogy érje unott önmagával, |
s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja, |
örökkön szaporítva mit sem érő |
tarka álöltözeteit, vagy inkább, |
áhítozva a nagy leszámolásra, |
le kell hogy vesse maszkjait, ruháit, |
miként végső fátylát a szív ledobja, |
ha ráriad a szégyen reggelére. |
|
|
Alkony
Georg Trakl emlékének
Vérét hullatja már az esti csillag, |
egy elhajított labdarózsa robban, |
s a barlangokban meggyűlik az illat, |
mint óriás gyógyfüves-dobozokban. |
|
Fenyők sötétzöld lángja csap az égre, |
s megint le a párás vadonba tódul, |
ciripelő mezőkre visszanézve |
sír a kanásztülök búcsúztatóul. |
|
Homály szövi szálait a bokorban, |
s kisüt egy sistergő szempár parázsa. |
Az ég alján, hol színleg nyugalom van, |
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra. |
|
Az élet egyre haldoklásgyanúsabb… |
Hol istenét imádja minden állat, |
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak, |
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak. |
|
|
Évszakok temetője
Mozdulatlan csillagi tájakon |
tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja |
keveredik el, s a hallgatagon |
derűs enyészetnek magát megadja. |
Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül, |
mélytengerben szunnyad el a szivárvány, |
s kánikulák verítéke kövül |
cseppkőbarlangok kupolahomályán. |
A szerepüket lejátszott terek, |
korok és klímák, kallódva a boldog |
valótlanságban, földerengenek. |
Rothadásukban megvigasztalódott |
gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű |
sugárzásban a zöldár tovaharsan, |
s a tavaszangyal rügyező nyelű |
dárdájával kotor a jégavarban. |
|
A halottak folyói
Ott hömpölyögnek, kanyarognak, |
ahol sohasem jártunk, te meg én, |
rőzsetűzfényű estéktől lilák, |
vagy kékesfeketék és görcsösek, |
mint erek egy vénember kézfején, |
fölöttük tarfejű madár rikolt, |
s úszik rajtuk seregnyi holt, |
tátott szájjal bámulva fölfelé, |
s mindegyik oly bambán kedveszegett, |
mintha nem látott volna még eget. |
Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva, |
s képek születnek emlékezetükben, |
egy város, egy házsor, egy nő szeme, |
s úgy hatol a víz füljárataikba, |
mint formátlan, de ismerős zene, |
s mikor már kép a képpel összeállna, |
s a zenéből kihallanék a dallam, |
rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap, |
hogy az emlékszövevényt szétzilálja, |
s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol, |
mert a holtak emléke annyit ér csak, |
mint hóemberek álmai a nyárról. |
|
Lányarc
elefántcsont lépcsőn gurulnak. |
|
Varkocsok, szűz, fekete papnők |
|
|
Pusztuló arc
Lazulnak engedetlen izmai, |
tojásdadsága petyhüdtebb, seformább. |
a korhadó, a szétzüllő mennyország. |
Bizonytalanba szálló angyalok |
viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat. |
Lakatlan égtáj, kiszipolyozott, |
forró szelektől szántott, puszta gyarmat: |
|
hol nem tudtam betelni a derűs ég |
mosolyával, ahol ezernyi kék |
tavacska csillogott, ahol a szellem |
s érzékiség egymást ölelve alvó |
testvérek voltak, hol a kegyelemben |
benne zengett a kérés, mint harangszó |
a homályban, benn élt az indulatban |
a szelídség, ösztönben a szemérem, |
s a mondott szóban a kimondhatatlan? |
|
Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen… |
Mint kém a titkot, úgy viszem tovább |
a sárga fogsor csontvázmosolyát, |
míg a képmutatás meg az iker |
gyanakvás nyelvet öltöget |
az arcból, melynek már kerülni kell |
|
|
Az aszkéta pillanata
Aszú fügebor cellaéjjele, |
hol vérszínű nyugtalanság világol, |
s mert éjről-éjre birkózik vele, |
mindent tud immár a paráznaságról. |
|
Mérget lehel ki, úgy hozzászokott |
a kígyó mérgéhez, mely egyre marja, |
s most végre a hüllőt, az undokot |
elfogta, s tagjai köré csavarja. |
|
Átlépi az önmaga húzta kört, |
és kéjesen förtelmes testet ölt |
minden káprázata, mit visszafojtott. |
|
Két orrlyukából sistereg a fény, |
s kivirítanak kéz- és lábfején |
a stigmák, arcán csillaglepra-foltok. |
|
|
Kettősség
Ha a szellem testköréből kiléphet |
egy kis időre, zakatolva jár |
az agyvelő tovább is, mint kitépett |
pókláb, amely pók nélkül is kaszál. |
|
Felhőt követ a szellem s csapodár fényt, |
az agy csak a felhúzott szerkezet |
gépösztönét, míg óriásbogárként |
fal az óra percegve perceket. |
|
|
Futószalagon
Terhei vagytok, terheket vivő |
emberek, a világnak, s elragadja |
e megrakott rakományt az idő |
magatok gyártotta futószalagja. |
|
El fogjátok mindig szalasztani |
a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti |
dohos fájdalmak átalagjai, |
kiirthatatlan képek hordozói! |
|
|
Ismeretlen hatalmak
Ha dől a fal, a már vállal nem tartható, |
a legbenső világ homályában lakó |
|
Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész |
s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész |
|
Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, |
s megáll az idegen arcokból rám törő |
|
Lelket belém, mikor föladnám a csatát, |
Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, |
|
|
Együgyű könyörgés
Csak egy hajszálat adjatok, |
|
Tanítsatok egy percen át, |
s megfejtem én a nap arany |
|
arc helyett kígyóbőrt nekem, |
|
hogy megmenthessem magamat, |
|
hogy megtartsam, mi nem enyém! |
|
|
Várakozás
Öregedőben a szív egyre várja, |
hogy valami kimondhatatlan, |
szem és homlok mögötti virradatban |
kezdődjék ég és föld színváltozása, |
s éjek, napok titkukról valljanak. |
Lassan száll fel a fakó boltozatra |
az elmosódott, lomha nap, |
s lenn a lapályra sárga fényt vet. |
Bozótosukban kushadnak az évek, |
s falánk vadállatarcuk eltakarják. |
A fölrepedt föld gyűrődéseit |
a sugarak mint hogyha kivasalnák. |
Az idő nagy békességben telik. |
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. |
A legyezőalakban terjedő fény |
észrevétlen hatol be a homályba, |
ahol őslények árnyékai élnek, |
és történelem előtti szerelmek, |
míg ő a sűrűben tapogatódzva |
rálel saját rég otthagyott nyomára, |
amely el nem enyészett mindazóta. |
Ösvényre lép, hol rég haladt át, |
váratlan minden, mégis egyszerű, |
ugyanolyan a lomb s a fű, |
ahol különös maszkokat lát, |
félig elfelejtett halottak |
laposra préselődött arcait. |
Az erre járók őrajtuk taposnak. |
Megáll szorongva, összerezzen, |
mint aki sejti már a csapdát. |
Ferde sugarak nyílvesszője éri, |
feszélyező emlékek fojtogatják. |
Tudja, bekerítették. Visszatérni |
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, |
s eltűri, ami elkerülhetetlen. |
|
A távozó
Mögötte hosszan kígyózott az út, |
érdes cirádáit fülébe véste |
a láthatatlan tücskök cirpelése, |
légoszlop nyomta, fullasztó teher, |
s erdő nyelte el, mikor alkonyult. |
Ő ment tovább, nem lankadó iramban, |
s látta lombok között a holdvilágot |
vörösleni, mint hegylakók tüzét. |
Faodúkban kongott a tompa tamtam, |
magasból hulló tüskés fénynyalábok |
súrolták arcát, súrolták kezét, |
s zöld selyemből szőtt égi létrák, |
léggyökerek keresztezték a léptét. |
Így jutott a bizonytalan terepre, |
melyet fehér foltnak mutat a térkép. |
Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált, |
és egyenletes zümmögés követte, |
míg a bozótban támolygott vakon, |
ahol emlékei szétrongyolódva |
akadtak fenn mohó faágakon. |
|
Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri. |
Tudta, hogy nincs mód visszatérnie. |
Reggel füvetlen tengerpartra ért ki. |
Mint nap az égen, lüktetett szive. |
Ő bandukolt a forró ragyogásban, |
amely minden homályt magába nyelt, |
s nem hagyott hűset. Mégis lehevert. |
A partra dőlt, hol mindörökre nyár van. |
Fáradt volt. Aludni akart. |
Aludt. Árnyéka testéből kilépett, |
mint aki jobban tudja, mit tegyen. |
Ment az árnyék, kémlelte a vidéket, |
letérdepelt, megmosta arcát. |
A test földön feküdt, élettelen |
tartásban, úgy, ahogy magára hagyta. |
Föltekintett az árnyék, föl a napba. |
A nap mereven nézett vissza rá, |
mert egy percig habozva állt még. |
Nem látta senki, hogy az árnyék |
magától hajolt a tagló alá. |
|
|
Megnyugvás
Növényi sejtek öntudatlan mámora, |
állatok álma, az el nem gondolt gondolat |
békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem |
homályt iszik, barlangfal ábráin legel, |
mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait, |
s magába fordul, mint aki mindent megbocsát. |
Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit |
és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör |
kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát, |
körültűzdelve a pillák pálcikáival, |
tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj |
őserdejét, talányos horpadásokat, |
terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát. |
S ha mindezektől elfordulna is, magát |
látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg, |
prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót, |
veckelődve, nyüzsögve küzd az életért, |
s hozzátapad még kínban haldokolva is, |
bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni. |
|
Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek, |
mi voltam egykor: bár piciny részecske csak, |
de végtelen fény része, oszthatatlanul |
egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki |
színes világbuborékait, tűzgömbjeit, |
s míg engedi felszínüket burjánzani, |
kedvére van milliónyi tarka semmiség. |
Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet, |
csontszerkezetre húzott gyatra burkomat. |
Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált, |
és bűneim kígyóbőrét levedlem én. |
Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan, |
a gondolat mihaszna pitypangpelyheit, |
az értelmetlen ösztönök darázsraját, |
és visszanyert hazámba nélkülük megyek, |
hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés… |
|
|
Megbántott halottakhoz
Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen, |
puszta névvé, majd éjjé foszlotok, |
szánjátok meg függőleges gerincem, |
vízszintesen is büszke oszlopok! |
|
Mit arcotokba vághattam, a szégyen |
visszaháramlott a fejemre rég, |
szívem puhára főtt saját levében, |
hogy megutálja a saját levét. |
|
Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam |
hűtlenségből, mely titeket gyötört, |
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan, |
magához ránt, majd eltaszít a föld. |
|
Hatalmat ad fölöttem némaságtok, |
hatalmat, milyen emberé soha. |
Arcok töredezett foncsora tátog, |
és vicsorog a tükör fogsora. |
|
Mert hathatósabban vádol, ki vádol, |
de szó nélkül. Leselkedik reám |
az embriós üveg spirituszából |
az emlék tején hízó halmagány. |
|
Arcáról a kencét, hogy végre lássam |
igaz mivoltát, lemossa a múlt. |
Menekülök a parton álruhásan, |
de pőre árnyékom már vízbe fúlt. |
|
|
Töredék
Valami történt, amit most sem értek: |
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez. |
Egy várost, hol a tornyok égig értek, |
közömbös mozdulattal összedöntesz, |
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet. |
A küszöbökről szétroncsolt kutyák |
halálig hű tekintete követ, |
de vádolnak az üszkös csonkú fák, |
üres talapzatok, málló kövek… |
Mint istennő, ki hasztalant teremtett, |
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet. |
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek, |
de félelem nélkül haladsz előre |
te, a hideg égövnek kedvelője, |
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz. |
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz, |
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez, |
az állatokhoz és az emberekhez! |
Hozzám se.................. |
|
Vád
A lombok közt fekete csónak |
imbolyog át. Fülelve vársz. |
Nem félsz, amikor mozgolódnak, |
kiket nappal sötétbe zársz? |
Nem félsz, hogy rád ismernek ők, |
a csülökkel, manccsal, karommal, |
halfarokkal, nyálkás uszonnyal |
Mikor átvonulnak fölötted, |
nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek |
Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak, |
mint vérző, eleven sövény, |
s nem ismervén szót, rád vakognak? |
Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik |
hogy levegődet elirigylik, |
és ketrecbűzük mellbe üt? |
|
Őket örökre el nem zárhatod: |
hiába minden rácsok és falak, |
ha majd, mint tarka címerállatok, |
|
|
Kerüllek már
Kerüllek már. Nem látlak hetek óta. |
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod. |
Egyetlen fényképed asztalfiókba |
|
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt, |
föl nem adható s meg nem nyerhető. |
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit |
|
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek. |
Gyöngeségemért magamat szidom. |
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek |
|
|
Kétségbeesés
A gyertyák visszaszívják lángjukat. |
A vázából kihajlik az ottfeledett |
csokor sárga árnya. Kaparászás |
hallatszik a falban, nemsokára kibukkan |
egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán. |
A le nem járt óra tehetetlenül megáll. |
|
Madarak menekülnek szélviharban. |
Kék vijjogás karcol jeges tetőket. |
Ledobja batyuját az országúton a vándor, |
lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba. |
Az űrben bolygó földteke bordaközeiből |
meghallgatásra nem lelő panasz vonít. |
|
Felül ágyában az aludni nem tudó. |
Magánya csordogál szürke arca árkaiban. |
Belényilall az új megaláztatás. |
Már nem fiatal, érzi szervei súlyát. |
Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás. |
Arcot keres tekintete, de nem talál. |
|
|
A megalázott
Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek |
érinthetetlen, mégis hangszerem. |
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg. |
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem. |
|
Kúszált agyamban szentté vált, rögeszmés |
ragaszkodásom tárgya, itala |
fényszomjamnak, az elrontott teremtés |
kivétele, büszke diadala. |
|
Mi voltál nékem? A váratlanul |
talált kincs, mely koldus ölébe hull, |
szelíd balzsam a lét minden sebére. |
|
Közeledő, vigasztalást hozó, |
majd elforduló, tűnő lobogó, |
hajótörött szív füstbe ment reménye. |
|
|
Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak |
titokban testvérüknek tartanak, |
hogy egyszer majd mint lélegző halottat |
zárnak körül a koporsófalak, |
|
s uzsoraárát a boldog napoknak |
behajtja egy ki nem hívott harag. |
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak, |
de nem sejtettem, hogy teáltalad. |
|
Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam! |
A keserűség forrásként kibuggyan |
belül, s betömhetetlen árkot ás, |
|
gyógyíthatatlan, indázó sebet. |
Ma már tudom, hogy el nem követett |
bűnökre soha sincs feloldozás. |
|
|
Mióta élek, ő is bennem él, |
s én csillapítom, egyre fékezem. |
A démoni, formátlan szenvedély |
birokra kel, viaskodik velem. |
|
Hét évet átalszik, tunyán henyél, |
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen. |
Csóvát lobogtatok, attól se fél, |
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem: |
|
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg |
magában, nem kacér agyrémeket, |
de a megrendelt halált, a valódit; |
|
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül |
a semmiből, s én tehetetlenül |
nézem, amint lassan kirajzolódik. |
|
|
Félszeg kalandvágy megszállottja lettem, |
ifjúságomba visszavittelek, |
s álomban ismert, ébren ismeretlen |
barokk tornyok közt kószáltam veled. |
|
„Talán csoda történik” – képzelegtem. |
„Felejtünk kínokat, förtelmeket.” |
Nem sikerül soha a lehetetlen. |
Bolond tervezgető a képzelet. |
|
Foszló szivárványgomolyagon át, |
az együtt látott csorba koponyák |
sárga kezüket tiltva emelik föl. |
|
A mélybe kézen fogva zuhanunk, |
de a föld hátán nincsen egy utunk. |
Nem válthatlak meg kísérteteidtől. |
|
|
Cserépre tört maradék büszkeségem: |
szólok, s nem én vagyok az, aki szól; |
fénylő kavicsért túrok a szemétben, |
tengődöm más elmék koncaiból. |
|
Önmagamat fogyasztom és fölélem; |
a majomi, személytelen vigyor |
átüt a túlápolt egyéniségen, |
s a köszörű-idő porrá csiszol. |
|
Hajam kihull, és fogaim kitörnek, |
a kérés átokszóként visszaförmed; |
mi másnak szárnyat adna, földre ránt. |
|
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe, |
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve |
arcomba visszasújtó bumeráng. |
|
|
Szomorú, ha a szív megalkuvást |
keres; szeretni szomorú felényi |
szeretetért, vagy annyiért se, mást. |
Szomorú lesz még húsz évet leélni. |
|
És szomorú a lassú rombolást |
önmagunkban beletörődve nézni, |
a sejtjeinkbe szívódott tudást |
viselni, s testet, elmét nem cserélni. |
|
Szomorú bízni az esetlegesben, |
s hogy örök önvád közben is nyesetlen |
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra. |
|
Szomorú bámészkodni ténferegve, |
mások fölött felragyogó egekre, |
mások felé forduló mosolyokra. |
|
|
Csak egy arccal szegényedik világod. |
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap. |
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott. |
Csak egy vadállat nyí korbács alatt. |
|
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod. |
Csak egy árnysáv pásztázza a falat. |
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod. |
Csak egy perced, mely önváddal marat. |
|
Csak egy madár verdes redőnyödön. |
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny. |
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte. |
|
Csak egy emlék kószál majd hontalan. |
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan. |
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre. |
|
|
|
Hamualma
Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát, |
hogy égető homokvihar legyen. |
Emléked holttengeri hamualmák |
ízét idézi fel most ínyemen. |
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen, |
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz, |
ha templom vagy, nem mondanak misét benn, |
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház, |
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón, |
vakablaktól vakulnak a falak. |
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon |
irgalmatlan szívedre hagytalak. |
|
Múlt
Nem indulok feléd többé zarándokútra. |
A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett, |
felhúzták éjjel a kalózok árbocukra, |
s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek. |
|
Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is. |
Nem a lég árama, de az idő sodor |
tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz, |
s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly. |
|
Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve |
úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen, |
elúszik céltalan, elúszik mindörökre, |
és nem üzen neked, és nem üzen nekem. |
|
|
Az elveszettek
|
Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben |
|
Kiket a partfokról tengerbe dobtak, |
egymás kezét az imbolygó halottak, |
|
Míg béna arccal befelé figyelnek, |
szemű spirálok, pikkelyes tekercsek, |
|
Álmuk ellop egy-egy arcot a partról, |
hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól |
|
Bár félelmükben egy-nyájba verődnek, |
nem fogadják be halnyájukba őket, |
|
a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak, |
Nincs melege a te zöld sugaradnak, |
|
|
A vár
Híján a védők kénnek, puskapornak, |
a víz se futja pár napnál tovább. |
Tán levegő sem hatol be maholnap |
az egyre fojtóbb ostromzáron át. |
|
Csoda, hogy eddig tartották a várat, |
mely egy haldokló tartomány szíve; |
kúszó hullámlökésekben beárad |
a poshadt ároklé pincéibe. |
|
A védőszent a zászlón, fiatal s agg |
vitéze a szitává lőtt falaknak |
az éjszakai nagy rohamra vár, |
|
s küzd, míg a végső bástya is le nem dől, |
és vér szárnyal fel az ütőerekből, |
lángvilágú éjben sötét madár. |
|
|
A kapu
A földdel egyenlő városfalaknak |
kapuja még áll, – körül holt romok. |
Sivatagi szél meddő ajka hagy csak |
egy napórán szenvedélyes nyomot. |
|
A múlás malma már üresen őröl, |
a romlás nem csaphat több dáridót, |
s mit sem tudhatnak az építkezőről |
a messziről jött expedíciók. |
|
Járhatatlan magánya süppedékeny |
homokjában elakad a kerék, |
s a számum porszemcsés leheletében |
emlékét szimatolják a tevék. |
|
Amit koncul kapott itt az enyészet, |
félig volt csak város, félig hazug |
kulisszaálom. De még századévek |
múltán is megbámulják a kaput. |
|
|
Amit az ember a földön tehet
Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon |
|
Szomjazni, hogy az első korty után |
magába szívja vizét a pohár. |
|
sikoltásoktól tarka folyosón, |
|
Hurkot vető fények közt elterülni, |
s várni, hogy a fegyver lesújtson, |
vagy haladékot adjon valami |
arcunkat félreértő könyörület. |
|
a más irányba forduló közönyt. |
|
Tengődve a megszokható veszély |
s az ötszáz évvel ezutáni város |
elmosódott képét megsejteni. |
|
Betömött füllel is figyelni |
elfojtott, ismeretlen hangokat, |
s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk. |
|
|
Tanulmányfej
Kassák Lajos emlékének
A boltozatos, napsütötte koponya |
magába gyűjtötte a fényt, |
mely most ott foszforeszkál |
a mozdulatlan szemgolyók felületén. |
|
az orrcimpáktól a szájszögletig, |
a mutatók érzékeny csápjai. |
|
Az arc befelé hallgatózik, |
hullámai áradnak és apadnak, |
s már-már kicsapnak a homlok mögül, |
hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott |
a kalap keshedt töviskoronája. |
|
|
Nyári kert
Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött, |
elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat, |
szája vért fröcsköl szét a bokrokon, |
tüzének tűrhetetlen tébolyától |
vöröslenek tehetetlenül a kőfalak, |
és kemencévé fűlnek a szobák. |
|
Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen. |
A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul. |
Mintha a kora délután a pusztulásba tartana. |
Tetőcserepekben megbújt vigyor |
kísér mindent, ami még eleven. |
|
Puskaporos hordón ijedt szobor |
a robbanás előtti pillanatban. |
|
|
Zarándokút
Fölfelé megyek vánszorogva |
belső hegyomlásom görgetegén, |
méregzöld fenyvesek között, |
ezüstté őszült alkonyatban. |
A sűrűben félénk füst nem bolyong, |
nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák, |
madár nem rikolt figyelmeztetőn, |
Tekintetem elvész a szürke égben. |
|
amelyet még sötét bozót takar, |
megpillantom talán a jelenést, |
a csontszikár, páncélos alakot, |
hol legféltettebb titkaim olvashatók, |
aki ismeretlen nyelven kiált |
álomban hallott, régi átkokat, |
s szavára hamuvá kell omlanom. |
|
|
Levegőért kapkodva
Mintha tágas termeken keresztül |
levegőért kapkodva futnánk, |
hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk |
iszap-csendbe süllyedő zaját. |
|
Zsákutca
nyúltornyából néha előmerészkedsz, |
botorkálsz, hogy megtapogasd |
a zsákutca végében a falat. |
|
Önismeret
Agyrémek – foszforos szárnyú legyek |
koponyám gyufásdobozában. |
|
Munkamódszerül
Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót, |
távolléte bátoríthat beszédre, |
s oly aprólékos-pontosan, |
ahogyan a halál fiatal arcok |
évtizedek múlva megjelenő |
ráncainak tervrajzán dolgozik. |
|
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly |
egy pillanattal a sortűz előtt. |
|
|
Olyan világban éltem
hol bárgyú kések szeleteltek |
búzacipó-mosolyú arcokat – |
hol főzelékszagú homályban |
fortyogva pangtak el az eszmék – |
|
Elfelejtett szavak
Nyers szél csapkodja őket, |
|
|
Álmatlan éj
Te naponta táruló anyaméh! |
akol kéklőn ketyegő csillagok |
mérik hozzávetőleg az időt, |
s lassan mozgó fekete ingák |
szabályozzák vonagló éveinket. |
|
Verítékálarc takarta arcok |
úsznak benned mozdulatlanul, |
szótlanul, bár minden pórusukból |
lucskos fájdalom szivárog. |
Hömpölygeted jelképeidet: |
mák virágából font koszorút, |
lanthúros teknősbéka-páncélt, |
szelek hangján szóló csengettyűt. |
Messziről halványzöld part dereng. |
|
Kagylózúgásodban hallatod |
a be nem váltott ígéretet, |
gyertyalánggal festesz falra vért, |
haldokló száján kibuggyanót, |
csontvázunkat formálod ki őszi |
tar gallyakból, túl az ablakon. |
|
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz |
engem, ki ébren hányódom a baljós |
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző, |
kecsegtető káprázatokkal is, |
másképp nappal elhanyatlanék, |
ha túl is éllek, örökkévaló, |
téged naponta, s új erőre kapva |
ébredek, mikor hatalmadat |
megtöri az első halvány sugár. |
|
|
Az ősz
Szégyenkező leányként áll a nyári tájék |
a gyertyafénybe játszó ég alatt; |
ledobja testéről a tarka rongyokat, |
s hideglelős ölelkezésre készül. |
|
sikoltását utánozza a szél, |
majd lenyomja az aggastyántanyák |
füstjét a fuldokló mezőkre. |
Az erdő sűrűjében láthatatlan |
csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót. |
|
Kockakövekből épült tömzsi bástyák |
és négyszögű, vasrácsos ablakok. |
Mint hogyha a toronyszobából |
egy főkötős hajdani aggszűz |
a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök, |
petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön, |
|
Kigyomlált fejtető a messzi fennsík. |
Mogorva arc a távoli sziklatömb. |
Szemöldöke a kúszva el nem érhető |
tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány. |
Vörös szakálltüskéin régi szégyen |
|
S elkezdenek a hallgatag növények |
fonnyadt indáikkal tapogatódzni, |
mint szánalomra méltó koldusok |
s bizonytalanba száll szomorú panaszuk: |
|
És mintha csak halálukat siratná, |
Lüktető, személytelen zokogás |
Erdők sóhajtozását hallani. |
|
Nyálkás növényi vértől latyakos |
Folyókák sodrában virágmaszat |
s üres bogárpáncél hajózik. |
|
mintha a láthatatlan csillagok |
hullatnák könnyüket a földre. |
|
Ilyenkor pókhálósodik meg |
Ilyenkor tapintjuk ki az erek |
félhomályában bolyongó halált, |
s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben |
Ilyenkor merülnek alá a szörnyek, |
s alusszák tél előtti álmukat |
szerelmeink barlangtavában. |
az álom és a tetszhalál határán, |
és lát sosem-volt képeket |
szivárvány ívén hintázó halat, |
kemencetűzben alvó csecsemőt, |
faodúban országos dáridót, |
hol hímoroszlán szőke lányt ölel, |
s hóemberek gőzölgő puncsot isznak. |
|
És már semmit se lát, csupán az őszi |
Mint a fának, szél rázza lombját, |
gyökerei a sáros földbe nyúlnak. |
Hallja a nem szájból jövő panaszt, |
érzi a nem szemből hullt könnyeket. |
Az álom és a tetszhalál határán |
didereg, s már-már öröknek hiszi |
az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold |
sírban talált, penészes pénzdarab, |
s derengés láttán szürke hóesésről |
képzelődik, pedig virradni kezd. |
|
|
Önéletrajz helyett
Fogyó világosság köröskörül. |
Az olvasatlan könyvsorokból |
alkonyati szemrehányás szivárog. |
|
a tükörre rászáradt légyköpések. |
|
krikszkrakszait jóvátehesse? |
|
parókát tenni kőszobrok fejére, |
vagy holtak szájába bort tölteni, |
|
Ügyet se vet mások tálkáira, |
súlyaira, aki megmérte önmagát, |
hogy omló falú kastélyhoz hasonlít, |
de a zászlót bevonni elfeledték. |
|
|
Születésnapomra
Mésztől szűkül a szív, az ér, az agy, |
de egyre tágul az önismeret, |
rákok, csigák között magamra hagy |
a tél elől hátráló tengerár. |
|
Az öregedő arc rongyfüggönye |
Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e, |
ha nincs, csak az árnyékok lakta part, |
csak a növényt nem tápláló föveny. |
|
Időfoszlányokat szór szét a szél, |
hol egyre fő a friss velő s a vér, |
míg kiherélnek szigorú ezüst |
arccal a nem nélküli angyalok. |
|
Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt, |
mint a gyáva szemfényvesztő, aki |
s amíg pohárban tablettákat old, |
tudja, hogy úgysem issza ki? |
|
|
De profundis
Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, |
vérem piros folyója nem zúg át a földeken. |
Képmásomat sziklába nem faragják |
A szerelem karácsonyfája, |
ahol a vágy színes gyertyái égtek, |
valami messzi gyermekkorba csúszott, |
s a könny, mit értem ejtenek, |
nem friss halottra, múmiára hull. |
|
Hová lettek a fiatal nők, |
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit |
tartósították illatos olajban, |
érzelmeimet tűdobozba zárták? |
akik örökké félhomályos egemen |
csillagpályájukat ragyogva rótták? |
|
a fényreklámok zöld levében áztatom, |
búvár gyanánt bukdácsolok |
a múlt mélytengerében, érzem, |
hogy árnyékom alattomban leválik |
két sarkamról, s ellenkező irányban |
nyihogva, fölkantározottan. |
|
Már egyre tűrhetetlenebbek |
a képernyőn úszó lepényhal-arcok |
a koponyán belüli omladékok. |
Egyre többször állok meg, és tünődöm |
egyre gyakrabban hallatom |
a megcsonkított cédrus jajszavát. |
|
|
Lángok árnyékában
Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak |
a világegyetem tíz pontján. |
|
nem készül annak szemfedél, |
|
égboltján alvadt vérsugár. |
|
a széthullt csillagok helyén. |
|
parázsló mocska hömpölyög. |
|
Sújtják a dél néma villámai. |
|
könyörtelen vércseppjeik. |
|
|
Hérosztratosz
A félmagon fogant vénarcú csecsszopó, |
a majdnem elcsinált kilencedik fiú, |
szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya, |
a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz, |
a mazna kásapusztító, a nyálfolyós |
kétbalkezes, a mindigútban lökdodább, |
az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott, |
az asszonynak, leánynak ittnelássalak |
túléli híretek, ti délceg kérkedők, |
nevét el nem felejtik, míg csak ember él, |
s az alvilágban is külön hely illeti. |
|
Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok |
érlelnek, kéz letép és bendő eltemet |
egy perc alatt. Házat, mely álló éven át |
épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc. |
Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket, |
de dárda s nyílvessző legott végez vele. |
Anészidóra és Khlóé lassan teremt, |
de Árész kardja gyors, az ollós Moira is |
sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak |
aiónok óta álló csillagképek is |
egy égi szélviharba fúló végnapon. |
|
Fehérségtekre büszke márványoszlopok, |
leomlotok. A törmelék, mi megmarad, |
mészégetők kemencéjébe vándorol, |
s bódé vagy istálló falához jó lehet. |
A csóva lángja lobban, mit rátok dobok… |
Ítéljétek halálra a szentségtörőt, |
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon, |
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok! |
A máglya kóválygó füstjében feltörök, |
s kométafarkként rémít nemzedékeket |
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm! |
|
|
Hamlet elkallódott monológja
Éjbe merültek öblök és mezők. |
Magam ődöngök, álmatlan királyfi, |
ama holdfény-sütötte grádicson, |
hol egykor a szellem léptét követtem. |
Visszatérjek-e hát a palotába? |
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas |
hortyogását pántolt ajtók mögül? |
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt, |
s a ködös légbe írt ábrákra lessek, |
miket rónak láthatatlan kezek, |
s emberésznek fölfoghatatlanok? |
|
Várjak ama rémlátásokra tán, |
mik éji órán ütnek rajt halandón, |
midőn akadozik légvételünk, |
midőn szívünk szilaj verésbe fog, |
s lüktetése a vaskos rétegekben |
rárakódott nyugtalanságot tördeli? |
Idézzem arcát az ártatlanoknak, |
kiknek porait irigyen takarják |
a sziklakatlanok hamvvedrei, |
kiket megmenteni volt hivatásom, |
s tán labdajátszmát folytattam hiún, |
míg remélve kiáltozták nevem, |
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre? |
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket, |
kiknek ősz esői, tél karmai |
szétbomlasztották csontjaik körül |
a hús túl romlandó sövényét. |
|
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék, |
s körém a fuldoklók sereglenének, |
a csónakszélért kapkodó kezek, |
és nem tudnák, hogy én, a csónakos, |
immár közéjük számítom magam… |
|
akik mulatságul formáltatok |
fénylő csillagot fénytelen agyagból, |
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv |
munkál túl gyarló alkotásotokban! |
Én, az úgyis hamar veszendő, |
szégyenetek szemetekbe kiáltom! |
|
Tanúim az elhullott milliók, |
őspáfrányok nyomai a palában, |
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak |
földből kifordult csontdarabjai, |
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh, |
honnan, miként föld gyomrából a csont, |
kifordul a máris halálra szánt, |
Tanúim a természet oly csalékony |
csodái, ama szemkápráztató |
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán, |
tanúim az esti kertek lakói |
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő |
virágharag, mikor a nap kötésig |
Tanúim a folyók kikoptatott |
torkolatának fövenyén a kagylók |
s csigák üres héjai. És tanúim |
a legszentebb eszmék, miket kigondolt |
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak |
a légben, mint naggyá fújt hólyagok, |
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol. |
|
Nem, ily kezektől én a büntetést |
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár |
intő jelül csőr-tépte májdarab! |
Midőn a tengert kémlelem, tudom, |
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti |
csalétkeitek hajórakománya |
fut be a révbe, a portéka, mely közt |
mohó kézzel turkál a póri nép, |
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr. |
|
Én megvetem e szennyes kacatot, |
mellyel rosszra bírjátok rá az embert. |
Üzletelésetekben semmi részem. |
Szabadon fogok meghalni, s ha már |
ellenfél nem lehettem, el nem állok |
|
|
No nézd csak
No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt, |
amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög! |
Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok, |
szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök. |
Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál, |
a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor, |
a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély |
kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor, |
s nem tud megállni azóta, évmilliókon át. |
A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül, |
és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga! |
Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl. |
Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép. |
És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény, |
hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út, |
mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény. |
|
Egy moralista intelmei
kik tisztes summát örököltek, |
s a bölcs ingatlanügynökök, |
kik felvásárolják a földet |
szent hírű remeték körött. |
|
Jobb egy aranyból vert hatos |
ólomból öntött lázsiásnál, |
s aki lopott szőlőt tapos, |
kártyát cinkel s orrába vájkál, |
alig érzi, hogy ragacsos. |
|
A mérlegnyelv kedvezve ing, |
ha megpöccentjük észrevétlen, |
|
Zárt ajtó mögött böjtös étel |
|
hattyút nyúzni, herélni zebrát, |
s vaddisznótorban holmi zsebrák |
|
Gyümölcsünk más fáján terem, |
más földjén érik a vetésünk, |
ha előbb szűzlányt csöcsörészünk. |
De ne szólj szám, nem fáj fejem. |
|
|
Egy rossz költő halálára
sohase költött, noha kotlott. |
Hol járt, göröngyös volt az út, |
s helyette is verslába botlott. |
|
Mint falkából kimart vadállat, |
rítt a sorvégről lemaradt rag. |
Rímei párra nem találtak, |
s végül is pártában maradtak. |
|
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj, |
s átkot nyöszörögve kiáltott, |
mit visszapöcköltek azonnal |
fejére ügybuzgó szeráfok. |
|
Nem boldogul a föld alatt se, |
mert kötött formájú a kripta. |
Lábvizek nimfája, fogadd be |
lelkét szürke hullámaidba! |
|
|
Megszívlelésül
de régi hullájukban felbotoltak. |
|
Tanács halaknak
Ne kapjátok be, jó halak, |
Kiderül néhány perc alatt: |
|
A kegyelet oltárán
Hová lettek a családi ereklyék, |
a be nem vett orvosságok a polcról, |
a titokban iddogált hajszeszek, |
alig használt óvszerek, sérvkötők? |
|
s az ezüsthangú éjjeliedények? |
Hol a családhoz hozzáidomult |
pamlagdíszítő oroszlánfejek? |
|
Hol van Henrik bácsi műfogsora, |
mit éjjel loptak el vizespohárból? |
Hová tűnt el nagymama álszakálla, |
amit viselt matrózinas korában? |
|
Hol a gordonka, melyet nagypapa |
elásott az erdőn, de rajtakapták, |
s mit a diófa tetején felejtett |
Máli néni, a szép burnótszelence? |
|
Hol a bugylibicskával kiszedett |
vesekövek, a spirituszban eltett |
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs, |
mit tortába sütöttek tévedésből? |
|
Hová lett a hascsikarás miatt |
el nem mondott névnapi felköszöntő? |
Hol van a Bösendorfer zongorán |
örökké megbicsakló Für Elise
|
|
s a férfiágon örökölt bibircsók, |
melytől nemegy kasszírnő megvadult? |
Hol a lényegesebb aranyköpések |
|
Kallódnak holmi szeméttelepen, |
vagy az Andromeda-ködben lebegnek, |
s iparilag föl nem használható |
szellemképüket az utódok őrzik. |
|
|
Széljegyzet
Akad, ki megunta a szépet, |
s nem játssza az álmodozót; |
|
Ha lába tilosba botorkál, |
a nyalnok, a tollnok, a polgár – |
s hajdú, ki harangot önt. |
|
Látom, amint nekem esnek – |
mondván: „Anathema sit!” –, |
|
Szégyen alázna, ha járnám |
hol annyi az unt tabu s bálvány, |
|
Szégyen alázna, ha tűrném |
|
|
A kannibál család
állkapcsával a nagymamának, |
családi körben, múlt vasárnap. |
anyácskának, s pirul a jó nagy |
sült a fogatlan nagyapónak, |
ki benn csibukozik, s kiált: |
„Ebédet, mert éhen halok, hej!” |
S mit kedvetlenül rágicsált, |
gurul a félig elszopott fej |
kik egy padon enyelgenek, |
s a holt szem pilláit kitépve |
kérdezik: Szeret? Nem szeret? |
|
Ártatlan kedvtelés
Munka után a hóhér haza megy. |
Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból |
emberkéket gyúr, cérnaszállal |
formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra. |
Az asztal körül tömzsi kisfiúk |
bámulják ügyes apukájukat. |
|
Város- és önarckép 1955
a járdák szürke tigrisek. |
e város, hol feszengve élek, |
mint a rozmár, mely visszatorpan |
mint a tapír, mely büntetésből |
dodgemet kénytelen vezetni. |
Bár lennék boldog pörsenés |
gyógytornász egyengette háton, |
zártkörű klubot alapított, |
s tarkón hajszál, mit maradék |
Ehelyett, úszólecke közben |
a fuldoklót kell játszanom, |
hogy mélyvízből kihúzzanak |
és kést fogjanak rám a parton, |
miközben a porondra lépnek |
s harakiristákat gyanítva |
jámbor önborotválkozókban, |
mit sem sejtő lábakra ejtik |
a súlyzót. S ha nem az enyémre, |
gyanúba fog néhány divatfi, |
az ormányforma-változásról. |
Sajnáljam-e hát, nem tudom, |
a vidám-parki rendezőség, |
s örvendjek-e, ha a jelenkor |
szerzett érdemeimre eszmél, |
s még árleszállítás előtt |
selejtbe tett mentőövet tűz |
|
Walpurgis éj
A teremben folyt annak rendje-módja |
szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét |
vagy parókát viselt minden boszorka, |
s hímes tojásként hordta a fejét. |
El voltak látva kezdetben ruhával. |
Majomdzsessz játszott, refrént énekelt |
egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj |
a csillárgyertyákkal versenyre kelt. |
De megjött a mindentudó kucséber, |
mire belátták, hogy úgyis hiába, |
s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel, |
pőrén szaladtak ki az éjszakába. |
S míg a pálmák phalloszokká dagadtak, |
s cirokseprőin szétrebbent a lányhad, |
s míg szilaj főpincérek elragadtak |
pisztonkacajtól spicces bálanyákat, |
tüzet fogott a csillártól a lokni-, |
tupé-, paróka- s vukligarmada, |
s az ablakon mint forgószél csapott ki |
a terem elárvult hónaljszaga. |
|
Shakespeare: XIX. Henrik
Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, |
|
Felség, a franc föld künyső parlatán |
elült a hadvasak zadorlata. |
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén; |
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát, |
pohontyot vesztő nyögsanyarta nép |
tallót subál, polyhót vet parlagon, |
s ha pönty aszalva, surboly ha beért, |
újpénz fejében vesterát lakik, |
zengő pakád szavára jár hokornyást, |
s dibározik Bonárdus innepén. |
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót, |
s hétért kitesz, még morcolánkodik, |
Richárdot fölcihellve ellened, |
enhorjodat, míg téged elsümérel, |
pihál; de csak kurtán s fonátosan. |
Mert hosszú nótát a cölöpmadár |
– hajósok tartják – ritka nap pityog. |
|
Csitándiságomat csotválja még |
e purhonya, ez a pöhös nyagóc! |
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak! |
|
Cáp cselkesiddel sunnyog és butog |
|
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha! |
Szotykon vatyorgó páhás veckelem! |
Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin |
enhorja ellen ily pórén pocáz! |
Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke, |
folyánk cihó duzzon rút harpocsán! |
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma, |
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád! |
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők, |
miknek nedén a ded földemhedett! |
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb, |
még torzs pöhöndiek között se, mint |
e csép, ki szétmandangolá a hont! |
|
|
|
|
|