A létezés rémségei
Nagy madarak vagy angyalok |
flottája lel aranymezőket? |
|
s varázsütésre büszke tábor |
rajzik ki szürke kocsonyából. |
|
Csak higgyék röptüket szabadnak; |
mint légypapíron, ittragadnak. |
|
Sírnak, vergődnek, s egy sem él, |
Ki nem elégült szenvedély |
halálveríték-mosta, vékony |
ősz haj leng sárga koponyákon. |
|
Ó, lelkek ős bölcsője, űr, |
ahol egy kannibáli étvágy |
csalja csapdába martalékát! |
|
|
Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág, |
ha olykor álmélkodva fedezem fel, |
hogy mossa sziklabörtönöm falát |
az egyetemes, örök zenetenger, |
s derűje a boldog harmóniának, |
ha foszlányokban is, cellámig árad. |
|
Fejem fölött zenéje hömpölyög |
az égre írt hangjegykolosszusoknak; |
óriás tűzgömbök, csillagködök |
ütemre mért, zárt összhangban forognak, |
s akkordjaik oly világról beszélnek, |
melytől elszakadtam, s melyet nem értek. |
|
E szebb világból hangzó zengzetek |
hulláma ringatott valaha engem, |
ki az örök tudás lángja helyett |
a tudat halvány mécséért esengtem, |
s végül kikönyörögtem a kegyelmet, |
mely kínzó rögeszmém és mindenem lett. |
|
Boldog hangok, tudom, a nagy hazát |
örökre elvesztettem, hol ti laktok. |
A földbe gyökereztem, mint a fák, |
s itt halok meg, hol bűzös emberaklok |
közül kígyózva csap magasba néha |
a szenvedés, mint sistergő rakéta. |
|
A sorsa ellen lázadó parányt |
így nyomja el a Végtelen szeszélye. |
Egyéniségem terhe visszaránt, |
ha hívogat a mindenség zenéje, |
melyből pár alamizsna-porszemecskét |
hullat a gúnyos Könyörületesség. |
|
|
Az alkonyégen szétömlik a fény, |
nyárvégi naplementék tűzvarázsa, |
üres vigasz, komédiás remény… |
A mennyei kemence parazsába |
láthatatlan bűvész keze csepegtet |
narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet. |
|
Ormótlan, szürke felhőbérc alatt |
érces csörömpöléssel elvonulnak |
az égi, szemkápráztató hadak, |
s amíg a nap saját vérébe fullad, |
szétágazó fényküllőktől övezve |
ragyog az öncélú jelképek ezre. |
|
A Zűrzavar a Rendet mímeli, |
sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt; |
a Semmit lengeti e légköri |
szemfényvesztés átszellemült anyagként, |
de rajta mégis öncsalón mereng el, |
s beléálmodja vágyait az ember. |
|
Elámulunk az égi csarnokoknak |
színpompáján, szemünk mohón nyeli |
e látványt, bár talpunk alatt ropognak |
öndicsőségünk törmelékei, |
vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten |
feküsznek a mélyebb földrétegekben. |
|
Mert többen vannak föld alatt a holtak, |
mint fent az élők milliárdjai; |
köveit az elsüllyedt városoknak |
a napfényre ásó fordítja ki, |
s velük a Múlt sárga lárvája jön föl, |
kísértetté torzítva az időtől. |
|
Mint tengerből, vetődnek egyre fel |
molytól szitává rágott könyvlapok, |
istenasszonyok márványteste, fej |
s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott |
aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár, |
példázza ez a történelmi lomtár. |
|
Bármerre is megyünk, ott kong alattunk |
az egyetemes, roppant sírüreg; |
szentek s hősök koponyáiba botlunk |
utunkon, amely lefelé vezet, |
s közben fejünk fölött feltündökölnek |
káprázatai a derűs Közönynek. |
|
Ó, hány hasonló szürke csillagot |
hömpölygethet végtelene a térnek, |
hol égre néznek nyomorult rabok, |
születnek és kihunynak a remények, |
s követi csalfa vonzások parancsát |
az űrben keringő boldogtalanság! |
|
|
Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk, |
s összecsattan csalódottan fogunk; |
kínjainkkal űzzük a lét unalmát, |
s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk |
az élet egy törékeny ágbogán, |
visszaránt legfőbb rémünk, a magány. |
|
Irigyeljük a szobrokat, e tétlen |
ácsorgókat: tompán merengenek, |
míg fuldokolnak kígyóölelésben, |
hisz kőből vannak! Érzéketlenek, |
bármily vadul-vonaglón mímelik |
az élőlények szenvedéseit. |
|
Porrá hullva álmodnánk boldogan már |
az anyag örök álmát, s nem szabad. |
Fölöttünk silbakol az égi zsandár, |
kire e sárgolyót bízták, a nap; |
elomló tájakkal szeretkezik, |
és nemzi a pocsolyák férgeit. |
|
Miatta van szünetlen erjedésben |
az élet, rothadón s termékenyen, |
szeszélyéből született meg a két nem, |
kétféle torzlény, s mert elégtelen |
külön-külön mindegyik önmagának, |
az ős egyformaságba visszavágynak. |
|
Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák, |
átszellemültek s vaskosan buják; |
hímjeink dühödten megostromolják |
a földi lét szűk, sötét kapuját, |
s a szerelem megriadt angyala |
vad vércsevijjogással száll tova. |
|
Álom, való… a tiszta ész, a téboly… |
anyag és szellem kísértetei… |
A forró katlan mocska bugyborékol… |
S mindezt elölről kell majd kezdeni |
másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak |
a térben az idegen kárhozottak? |
|
Te, akinek nincsen sem emberarcod, |
sem emberi formájú szellemed, |
ha már erőd csak kárhozókat alkot, |
oltsd ki az űrben szétszórt mécseket, |
s térj vissza a sötétbe, hol nem ég |
másféle láng, egyedül a tiéd! |
|
|
Albert Einstein emlékének
Elememből idegen partra vetve, |
fuldokolva, rémülten tátogok; |
a horog nyeldeklőmet fölsebezte, |
s nyoma gyógyíthatatlanul sajog, |
míg alig érzékelve, bárha látva |
bámulok egy értelmetlen világra, |
s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok. |
|
Bár él a Lényeg millió alakban, |
kezdetleges elmém nem érti meg, |
számomra titka áthatolhatatlan, |
mint kerge légynek az ablaküveg; |
egy létező Valóságból üzennek |
a tapintásnak, fülnek és a szemnek, |
s nem fejthetem meg üzenetüket. |
|
Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal. |
Hiszem, hogy tudni s látni van jogom, |
és mégsem vitt előre egy arasszal |
négy évtizednyi csecsemőkorom; |
érintésüket megborzongva érzem |
képben, szoborban, verssorban, zenében, |
de eltűnnek, mikor gondolkozom. |
|
Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan, |
lehet-e hús-vér szájjal mondanom? |
Pedig ha meglelném, amit kutattam, |
szó a szóhoz úgy forrna ajkamon, |
mint mikor két test egymást tépi, falja, |
s a kettős gyönyörben egy pillanatra |
fölenged a magányos fájdalom. |
|
Rideg szeszély volt, ami létre hívott? |
Hurcolom a tompa, állati bút, |
a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok |
a kozmikus közönnyel háborút, |
mert szellemem gyarló burokba zárta. |
De jaj, egyetlen birtokom e zárka, |
s elveszteni még sokkal szomorúbb! |
|
Ha van is fényesebb, másféle lámpa, |
mint értelmem, úgysem vezet vakot. |
Szomjam csak a mindentudást kívánja, |
s magamba botlom mindenütt: napok |
s csillagködök nem tükröznek, csak engem, |
és az ember-nem-járta partfövenyben |
a saját lábnyomomra bukkanok. |
|
Bár élhetnék tökéletes közönyben, |
s égethetném salakká agyamat, |
hogy ne vádoljam és ne is köszönjem |
egy hatalmas, megvetett Akarat |
reám erőszakolt, terhes kegyelmét. |
Tárd ki sarkig, nemes Reménytelenség, |
semmibe nyíló ablakaidat! |
|
|
|
|