A létezés rémségei
| Nagy madarak vagy angyalok |
| flottája lel aranymezőket? |
|
| s varázsütésre büszke tábor |
| rajzik ki szürke kocsonyából. |
|
| Csak higgyék röptüket szabadnak; |
| mint légypapíron, ittragadnak. |
|
| Sírnak, vergődnek, s egy sem él, |
| Ki nem elégült szenvedély |
| halálveríték-mosta, vékony |
| ősz haj leng sárga koponyákon. |
|
| Ó, lelkek ős bölcsője, űr, |
| ahol egy kannibáli étvágy |
| csalja csapdába martalékát! |
|
|
| Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág, |
| ha olykor álmélkodva fedezem fel, |
| hogy mossa sziklabörtönöm falát |
| az egyetemes, örök zenetenger, |
| s derűje a boldog harmóniának, |
| ha foszlányokban is, cellámig árad. |
|
| Fejem fölött zenéje hömpölyög |
| az égre írt hangjegykolosszusoknak; |
| óriás tűzgömbök, csillagködök |
| ütemre mért, zárt összhangban forognak, |
| s akkordjaik oly világról beszélnek, |
| melytől elszakadtam, s melyet nem értek. |
|
| E szebb világból hangzó zengzetek |
| hulláma ringatott valaha engem, |
| ki az örök tudás lángja helyett |
| a tudat halvány mécséért esengtem, |
| s végül kikönyörögtem a kegyelmet, |
| mely kínzó rögeszmém és mindenem lett. |
|
| Boldog hangok, tudom, a nagy hazát |
| örökre elvesztettem, hol ti laktok. |
| A földbe gyökereztem, mint a fák, |
| s itt halok meg, hol bűzös emberaklok |
| közül kígyózva csap magasba néha |
| a szenvedés, mint sistergő rakéta. |
|
| A sorsa ellen lázadó parányt |
| így nyomja el a Végtelen szeszélye. |
| Egyéniségem terhe visszaránt, |
| ha hívogat a mindenség zenéje, |
| melyből pár alamizsna-porszemecskét |
| hullat a gúnyos Könyörületesség. |
|
|
| Az alkonyégen szétömlik a fény, |
| nyárvégi naplementék tűzvarázsa, |
| üres vigasz, komédiás remény… |
| A mennyei kemence parazsába |
| láthatatlan bűvész keze csepegtet |
| narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet. |
|
| Ormótlan, szürke felhőbérc alatt |
| érces csörömpöléssel elvonulnak |
| az égi, szemkápráztató hadak, |
| s amíg a nap saját vérébe fullad, |
| szétágazó fényküllőktől övezve |
| ragyog az öncélú jelképek ezre. |
|
| A Zűrzavar a Rendet mímeli, |
| sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt; |
| a Semmit lengeti e légköri |
| szemfényvesztés átszellemült anyagként, |
| de rajta mégis öncsalón mereng el, |
| s beléálmodja vágyait az ember. |
|
| Elámulunk az égi csarnokoknak |
| színpompáján, szemünk mohón nyeli |
| e látványt, bár talpunk alatt ropognak |
| öndicsőségünk törmelékei, |
| vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten |
| feküsznek a mélyebb földrétegekben. |
|
| Mert többen vannak föld alatt a holtak, |
| mint fent az élők milliárdjai; |
| köveit az elsüllyedt városoknak |
| a napfényre ásó fordítja ki, |
| s velük a Múlt sárga lárvája jön föl, |
| kísértetté torzítva az időtől. |
|
| Mint tengerből, vetődnek egyre fel |
| molytól szitává rágott könyvlapok, |
| istenasszonyok márványteste, fej |
| s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott |
| aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár, |
| példázza ez a történelmi lomtár. |
|
| Bármerre is megyünk, ott kong alattunk |
| az egyetemes, roppant sírüreg; |
| szentek s hősök koponyáiba botlunk |
| utunkon, amely lefelé vezet, |
| s közben fejünk fölött feltündökölnek |
| káprázatai a derűs Közönynek. |
|
| Ó, hány hasonló szürke csillagot |
| hömpölygethet végtelene a térnek, |
| hol égre néznek nyomorult rabok, |
| születnek és kihunynak a remények, |
| s követi csalfa vonzások parancsát |
| az űrben keringő boldogtalanság! |
|
|
| Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk, |
| s összecsattan csalódottan fogunk; |
| kínjainkkal űzzük a lét unalmát, |
| s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk |
| az élet egy törékeny ágbogán, |
| visszaránt legfőbb rémünk, a magány. |
|
| Irigyeljük a szobrokat, e tétlen |
| ácsorgókat: tompán merengenek, |
| míg fuldokolnak kígyóölelésben, |
| hisz kőből vannak! Érzéketlenek, |
| bármily vadul-vonaglón mímelik |
| az élőlények szenvedéseit. |
|
| Porrá hullva álmodnánk boldogan már |
| az anyag örök álmát, s nem szabad. |
| Fölöttünk silbakol az égi zsandár, |
| kire e sárgolyót bízták, a nap; |
| elomló tájakkal szeretkezik, |
| és nemzi a pocsolyák férgeit. |
|
| Miatta van szünetlen erjedésben |
| az élet, rothadón s termékenyen, |
| szeszélyéből született meg a két nem, |
| kétféle torzlény, s mert elégtelen |
| külön-külön mindegyik önmagának, |
| az ős egyformaságba visszavágynak. |
|
| Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák, |
| átszellemültek s vaskosan buják; |
| hímjeink dühödten megostromolják |
| a földi lét szűk, sötét kapuját, |
| s a szerelem megriadt angyala |
| vad vércsevijjogással száll tova. |
|
| Álom, való… a tiszta ész, a téboly… |
| anyag és szellem kísértetei… |
| A forró katlan mocska bugyborékol… |
| S mindezt elölről kell majd kezdeni |
| másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak |
| a térben az idegen kárhozottak? |
|
| Te, akinek nincsen sem emberarcod, |
| sem emberi formájú szellemed, |
| ha már erőd csak kárhozókat alkot, |
| oltsd ki az űrben szétszórt mécseket, |
| s térj vissza a sötétbe, hol nem ég |
| másféle láng, egyedül a tiéd! |
|
|
|
Albert Einstein emlékének
| Elememből idegen partra vetve, |
| fuldokolva, rémülten tátogok; |
| a horog nyeldeklőmet fölsebezte, |
| s nyoma gyógyíthatatlanul sajog, |
| míg alig érzékelve, bárha látva |
| bámulok egy értelmetlen világra, |
| s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok. |
|
| Bár él a Lényeg millió alakban, |
| kezdetleges elmém nem érti meg, |
| számomra titka áthatolhatatlan, |
| mint kerge légynek az ablaküveg; |
| egy létező Valóságból üzennek |
| a tapintásnak, fülnek és a szemnek, |
| s nem fejthetem meg üzenetüket. |
|
| Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal. |
| Hiszem, hogy tudni s látni van jogom, |
| és mégsem vitt előre egy arasszal |
| négy évtizednyi csecsemőkorom; |
| érintésüket megborzongva érzem |
| képben, szoborban, verssorban, zenében, |
| de eltűnnek, mikor gondolkozom. |
|
| Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan, |
| lehet-e hús-vér szájjal mondanom? |
| Pedig ha meglelném, amit kutattam, |
| szó a szóhoz úgy forrna ajkamon, |
| mint mikor két test egymást tépi, falja, |
| s a kettős gyönyörben egy pillanatra |
| fölenged a magányos fájdalom. |
|
| Rideg szeszély volt, ami létre hívott? |
| Hurcolom a tompa, állati bút, |
| a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok |
| a kozmikus közönnyel háborút, |
| mert szellemem gyarló burokba zárta. |
| De jaj, egyetlen birtokom e zárka, |
| s elveszteni még sokkal szomorúbb! |
|
| Ha van is fényesebb, másféle lámpa, |
| mint értelmem, úgysem vezet vakot. |
| Szomjam csak a mindentudást kívánja, |
| s magamba botlom mindenütt: napok |
| s csillagködök nem tükröznek, csak engem, |
| és az ember-nem-járta partfövenyben |
| a saját lábnyomomra bukkanok. |
|
| Bár élhetnék tökéletes közönyben, |
| s égethetném salakká agyamat, |
| hogy ne vádoljam és ne is köszönjem |
| egy hatalmas, megvetett Akarat |
| reám erőszakolt, terhes kegyelmét. |
| Tárd ki sarkig, nemes Reménytelenség, |
| semmibe nyíló ablakaidat! |
|
|
|
|