Három őszi vers

1 Kábító eső hullong, szürke lőre. Faaggastyánok zacskós, barna bőre ráncosodik. A nap gyorsan tünő. Vacog a szőrehullatott idő. Egypár öngyilkos makk-kopáncs a fák ágairól földre veti magát, s helyeslőn bólogat tömött kötésű buzogányfejével az őszi vérfű. A felhők, mint óriáspók-sereglet, hosszú, nyúlós szálakat eregetnek, és hálójukban, mint kocsonya-lágy függőágyban, hintázik a világ. Nyálkájuk áthatol kabáton, ingen, nyirkuk lomhán kering vérereimben, s hajszálvékony csövecskék vezetik föl az erjesztő nedvet agyamig. Lábam gyökeret vert. Nem lepne meg, ha látnám, hogy sarjadni kezdenek ujjaim, s görcsös derekam körül moha fonódik bársonyzöld övül. Lót-fut le-föl, s eltéved az egyén az ismeretek törmelékhegyén, de a boldog fa, az ősibb tenyészet, minden rostjában érzi az Egészet. Ha fa volnék, élhetnék szabadon, nem kötne vágy, kényszer, társadalom, s kristálytisztává szűrt, friss nedveket habzsolnék véres állathús helyett. Lenéznék bölcs, növényi türelemmel az emberre, egykor magam is ember, s gallyaim szánakozva simogatnák a ballagó kirándulók kalapját.   2 Közelg az ősz. Könyörtelen szelek hordják szét a város felett a harsonák szavát. Fejvesztett sokaság rohan, egymást taposó emberek. Lent a mezőn hátrál a vert sereg. A sárga ködön át halálra ítélt katonák, az utóvéd lámpásai derengenek. Eléri őket sorra a hódító had, és nyomban lekaszabolja. Oly vérszagú az ősz, oly fojtón gomolyog a lőpor füstje! Létrán tolongva másznak fel a bástyafokra sisakos, alabárdos árnyak. Pánikban a város! Én földre rogyva didergek egy ház sötét fala mellett. A reggelt meg nem érem, sebemből csorog a vérem. Lantornás ablakokban gyertyák rőt lángja lobban. A süvöltő szeleknek harsány csatakürtjei zengnek.   3 Az égi parton áll az Ősz, ködhálót vet ki ránk; benne cikázó pikkelyek, egy-két rőt fényszilánk. Megfekszi mellem ez a köd, s eltömi torkomat. Az évek óta összegyűlt szorongás fojtogat. Lennék bár százszor oly okos, fürgébb, mint a higany, úgyis eltűnnék nyomtalan az éj csapdáiban. Megállnék, s érzem, futni kell. Futnék, de nem merek. Figyelnek szemhéj nélküli, kerek polipszemek. Elérnek, s mélybe rántanak szívós polipkarok… A köd hálójában szivem vonagló halfarok.