Magány

Valami vinnyog… Kint vagy idebenn? Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem? Egy hang nyüszít bennem órák során át, meg-megszakítja együgyű sirámát, majd újrakezdi… Mért zokog vajon e táguló s szűkülő fájdalom? Tartalma nem foglalható szavakba, mert nem hasonlít emberi panaszra. Nyirkos pincében zokog így a fény nélkül tengődő, sápkóros növény. Vadállatot gyötörhet így a honvágy, mely ketrecébe hozza zöld vadonját. Minden árva élőlény így vonít, ha érzi, hogy elvesztett valamit, s legfojtogatóbb akkor lesz magánya, amikor a sosem-voltat kivánja. * Kép a falon. Ember nélküli tájék. Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek. Az úton az előbb valaki járt még. Ki lehetett? * Megváltásban kár volna hinned, húzódj hát barlangodba vissza. A valóság csak meglegyintett. Temetkezz gyötrő álmaidba. * Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat, s építhetnék belőlük csigaházat, ha száz tüském nem befelé sebezne, de félelmes sünpáncélként övezne, ha én lehetnék a dió bele, s csontnál keményebb héja védene, mily bátorságot adna a tudat, hogy senki sem sejti tartalmamat. * Önmagamba nézek, s elborzadok: jaj, szinte már egész üres vagyok! Önürességembe nyakig merülve bámulok a kinti, fekete űrbe. Hiába is várnám, hogy összebékül, egymást taszító mágnes ez a két űr. * Pusztaságban haldoklom egyedül, s belenyugodva érzem, ez a béke, míg fáradt szemhéjamra nehezül a lángoló égbolt fénytörmeléke. Jönnek vigasztaló káprázatok; jönnek, tudják, hogy utoljára látnak, s mindazt, amit ajkam elhallgatott, bevallom egy megértő látomásnak. Ő szomorú mosollyal megy tovább; talán maradna kissé, ha lehetne. A szél képzelt városok hamuját szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye. Távozó fényt látok csillámlani, majd eltakarják előlem a bomlott szelek eszelős alkotásai, az óriási, szürke hamuszobrok.