A barlang
…később az árnyak összefolytak |
egyetlen óriási szörnyalakká, |
s az ezerlábú, százfejű csoda |
gomolygását ott láttuk az egen |
sok-sok éven keresztül. Lényege |
volt a sötétség, azt iparkodott |
hatalmával elterjeszteni köztünk. |
Eltakarta a holdat, a napot, |
alig ragyogott egynéhány didergő |
csillag, mely a polipkarok között |
itt-ott még tisztán látszó égszelet |
lakója volt. A szörnyeteg a fényt |
gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint |
a nagy ragadozók a távoli, |
ember-rakta máglyák lángjaitól. |
Ezért, ha lent egy-egy bátortalan |
lángocska megpróbálta félszegen |
fölütni halovány fejét a porból, |
ő bőszülten sűrű ködoszlopot |
lövellt felé és elfojtotta nyomban. |
|
Elhagytuk akkor a föld felszinét, |
s a mélyben kerestünk búvóhelyet. |
Emlékszem, egy sötét barlangban ültem; |
tudtam, hogy emberek vesznek körül; |
nyögések, visszafojtott sóhajok |
hallatszottak, olykor beszéltek is, |
ha a fölöttünk tomboló vihar |
mennydörgése egy percre szünetelt. |
De többnyire együgyű, idegen, |
unalmas panaszok törték meg a |
barlangi csendet, s a fojtogató |
magány szívemben hajszálnyit sem enyhült. |
Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek |
támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is |
kövülni kezdek, s beleolvadok |
lassanként a sivár barlangfalakba. |
Ekkor a távolabbi boltozat |
alatt először szólalt meg a csendben |
egy női hang. Áthallottam szavát |
a halálra ijedtek nyögdelésén |
s a földön szerte alvók hortyogásán. |
Sosem hallottam még ily tiszta, kedves |
hangot, melyben szellem, báj és okosság |
így egyesül. Éreztem, hogy az arc, |
mely hozzá tartozik, csak szép lehet. |
Azt mondta, ő is fél, és egyedül van. |
Én meg fölálltam, mint az alvajáró, |
és tántorogva indultam felé, |
de lábam az első lépés után |
földön fekvő testekbe ütközött. |
Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok |
a közelébe, csak a szenvedő, |
élő, érző, vonagló törzseken |
s arcokon átgázolva, recsegő |
fogsorokat s üregükből kifolyt |
szemgolyókat hagyva magam után. |
És visszarogytam................. |
|
|
|