Vezeklés káromlásért

Akár a tetszhalott, akit a síri éjben, ahol ébredezik, a légszomj fojtogat, úgy eszmélek Reád, mivel hiányod érzem, bár élsz bennem, nehéz, formátlan Gondolat. Olvasni nem tudom titokzatos nevednek egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak. Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban. E tudat vonz Feléd, de vissza is taszít: ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan. Homályos szakadék a vallás szabta hit, amelynek peremén szédelgek tántorogva. És az Elrendelés, mely pórázod, húsomba vágja szüntelenül félelmes karmait. Másféle kínok is tépdesnek napról napra, s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis. A Félelem sötét diadalát aratja… De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak? Én különb zsarnokot választottam magamnak, aki, ha eltipor, királyom akkor is. Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett, és akarata mint külön személyiséget megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet. Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam, s bűneim serege oly végeláthatatlan, mint gót templom falán burjánzó kőfejek. A világok felett ül, de nem földi trónon, e király; tér s idő trónjának két ive; áramló deleje körbe forgatja folyton a nagy Galaktikát, s az űr mélyeibe hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját, melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák, s ha egyet int, megáll a Mindenség szive. Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot, melyeket esztelen dühöm sárral dobált. Nagy műveiken át az Ő tüze sugárzott, s a barlangunk körül ólálkodó halált, az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak lehetett tanuja a gyarló emberállat. Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng. Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba, és őgyelegtem ott a nagy máglyák között! Belém kapott a láng, és most lélekszakadva kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm letarolva, korom s pörkök lepik az arcom, égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!” Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre, ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért, ahol önnönmagát emészti el az elme, ahol tengernyi vér omlik ki semmiért, és égi szózatot hallván, a sziklaszálak sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak, reménytelen csatát vívni az Emberért.