Emberszabású panasz

Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,   és hitem sokáig szilárd volt. Azt hittem: kiszemelt minket valamire   a Szellem, ki e földre láncolt. Hallani véltem egy emberfölötti szót,   s elhittem, míg fülembe dörgött, hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót   magához fűző égi köldök, hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín,   hisz Őhozzá vagyunk hasonlók, és túl az értelem szűkös határain,   földerengnek a messzi ormok. Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti,   s birtokunk lesz az új, csodás hon… Józan értelmemet ma megnevetteti   ifjúkori fontoskodásom. Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán   feledni akarnám a múltat, s szemembe vigyorog az ősi pávián;   ma némileg kifinomultabb. Mit néki a patak ezüstös éneke!   Mit néki a zengő madárdal! Hisz van saját magasrendű művészete,   mely majmon túli égbe szárnyal! Ág hegyén a maki Nizsinszkij ott libeg,   a költők nagyobbnál nagyobbak. A cerkóf Shelley-k, a csimpánz Hölderlinek,   ó, mily csodaszépen makognak! A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég,   melyet bevilágít az estpír; Hamlet királyfinak gyászos történetét   megírja egy gorilla Shakespeare. Sarah Bernhardt diót ropogtat, s felsivít,   odébb egy hosszú farkú Talma feszegeti a lét legmélyebb titkait,   a nagy monológot szavalva. Gibbon Kant megleli a magábanvaló   kókuszt, s a nép ünnepli Goyát a tárlaton, ahol mutatja ragyogó,   püspöklila ülőgumóját. Isten elhagyta az embert? Mindegy talán,   ha verset írok, vagy ha bőgök? „Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám,   karomon s lábamon a szőrök. És túl a majmokon… Félelmes sorozat!   Rút rémek, melyek visszajárnak: emlősök, madarak, őshüllők és halak,   szülöttei gőzlő mocsárnak. Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat,   mely agyvelőmön átszivárog! A nyálkás éjszaka takarója alatt   osztódások, párosodások! Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj   nemzi önmagát önmagából. Megvillan a titok, s a kétértelmű éj   útvesztőjébe visszatáncol. Pislákoló parázs az önhitt értelem.   A szentek s hősök glóriáján felcsillanó aranysugár csak végtelen   pocsolyán tündöklő szivárvány. Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed!   Vagy élj tompultan, mint a barmok! Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg   a népét semmiféle zsarnok. Az áldozatra szánt jámbor állat a kés   vagy tagló ellen sose lázad. Nekünk szemünk elé tárulkozik egész   nyíltan a ránk váró gyalázat. Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni   Ő, a mindenség alkotója; rejtelmes üzeme melléktermékei   vagyunk, erjedünk félredobva. Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive,   miattunk nem zaklatja gyász s bú, hiszen nem emberi formájú nagy müve,   s ő maga sem emberszabású.