Jegyzetek a pokolban

Három éve múlt, hogy pihen a tollam, kötelesség volt ez a hallgatás, de kényszerít valami, hogy kimondjam, amit helyettem nem mondhatna más. Egy régi hang szólít, egy kéz felém int, és ujjam jól ismert sebeket érint, bár kétkedőn, mint egykor szent Tamás. * Csak befelé fordulhatok, magamba, fény és homály ott ismerős nekem. Útvesztős bolyban járhat így a hangya; s lent lángírással vár egy nagy terem, de több értelmű ez a furcsa mondat, amelyet pontok s vesszők nem tagolnak, és ellentétes minden értelem. * Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett. Élek, s tudom: nem lenni volna jobb. Hajszol és gátol a beteg idegzet. Tenni vágyom, és tétlen maradok. Ősbűnökért engem sújt most az átok, s gyötörnek undorító látomások, kétségbeesve bárhová futok. Mint ha kévéjében a napsugárnak ezer szemcsét gomolyogtat a por, e látomások szemcséi kiválnak agyam szürkésfehér páráiból, s mint anyaméhben alakul a magzat, úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat, és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly. Arc nélküli szempár néz rám merően, éles sugara agyvelőmbe vág; aranybogár dönög a levegőben, s kelyhét tárja a húsfaló virág; máskor meg mintha holt apám beszélne hűdéses szájjal: „Eltemettek élve!” Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád. Miért kell, hogy ily kínzó egyvelegben keveredjék az élő és a holt? Ki rendeli, hogy egyre itt lebegjen, ami még van, s ami rég szétomolt? Legszörnyűbb, hogy naponta újraalkot egy kéjtől eltorzuló angyalarcot, mely egykor tiszta s nékem drága volt. * Sosem mutatja meg igazi arcát a valóság, ezernyi maszkja van, kineveti önhitt eszünk kudarcát, érzékeinket csalja untalan. A végső titkokat rejtő szelencét nem nyitja gyatra kulcsa, a jelenség, s hogy létezem, az is bizonytalan. De ha vagyok, s valódi ég borul rám, s valódi föld van a talpam alatt, és túl egy régi nemzés háborúján, egyetlen vagyok, aki megmaradt, míg millió elpusztult lehetőség ünnepelte némán a csata hősét, mint megannyi ártatlan áldozat, miért kellett elpusztítani annyit, hogy létrejöjjön egy parányi lény, ember, bogár, rügyecske, mely vakon nyit, ha gyenge kis bőrére hull a fény? Annyi halál egy létnek túl nagy ára, ha ilyen eredmény jön a világra: beteg test és lélek, mint az enyém. * Odakötve a föld felületéhez, a mindenség e porszemén nyüzsög a milliárdnyi lény; mind szenved, érez, és majdnem annyira rab, mint a rög; öntudatlan örülnek a világnak, s egyéniségüket kiélni vágynak a kedvező véletlenek között. Szerencse, hogy magasba sose néznek, és ritka az, kire váratlanul a soha föl nem fogható Egésznek halálosan nyomasztó súlya hull. Szerencse, hogy elméjükön homály ül, s a táguló, szétrobbanó világűr eszméik szűk körébe nem nyomul. Tudatuk ment a nagy Magánvalótól, koponyájukba csak a földi fér, nem ismerik azt a dimenziót, hol egymásba olvad az idő s a tér, s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe tér börtönéből valahogy kitörne, a fény is önmagába visszatér. * Engem a bűntől visszatart, ha látom a reménytelen emberi jövőt, de kevesen torpannak meg e gáton, s vígan bűnöznek, mert nem hisznek ők sem a pokolban, sem pedig az égben; fölényesen nevetnek e meséken, bár sokan hittek bennük azelőtt. Meglepné őket, hogyha a halálnak perce után ama kinevetett, naív tüzes pokolra szállanának, hol ördögök kavarnak üstöket. Ha meglelnék a poklot, a valódit, a gyilkosok, buják, az lenne jó vicc! S a végtelenben még ez is lehet… De én a földön éltem át a poklot, minden gyalázat megtörtént velem: betegség, vad kínok, a szív kifosztott üressége, rossz múlt, sötét jelen. Ha valamit szépnek hittem, s csodásnak, a keserű csömör követte másnap, de legtöbb kínt hozott a szerelem. A boldogság engem került, csak árát fizettem meg busásan, amikor végignéztem az érzelem halálát, mint ha egy kedves gyermek haldokol. Mikor már megcsalatva és leverten egy gyöngyházfényű test mellett hevertem, az volt, az volt a legmélyebb pokol! * A fáradt sejt kihull a szervezetből, veszendő ember, állat és növény, kis és nagy zsarnokok hatalma megdől, gyom nő a márványcsarnokok helyén. Pusztításvágyból vagy csak unalomból születni, nőni, élni hagy s lerombol mindent valami kozmikus fölény. Míg sokszínű virágait kihajtja, csupán saját halálát érleli gyümölccsé az egyén, s éppúgy a fajta, hisz vágyakkal, reményekkel teli nyüzsgésüket az örök semmi várja. Az minden létező tragédiája, hogy percnyi éltét túlértékeli. Nem is tudom, mi késztet élni minket, miért becses e rendszerekbe tört rendszertelenség? Élni, halni mindegy! Mindegy, hogy meddig rójuk még a kört, s a nap forrón fellángol, vagy kiég-e! Hisz így is, úgy is pusztulás a vége, s útján kihaltan fut tovább a föld. Hátán egykor fajunk folytatta harcát, de most, akár a puszta űr, hideg; kihamvadt kráterektől foltos arcát kölcsönzött fény sem aranyozza meg, ha az elliptikus pályán továbbszáll, amíg felé tárul egy óriás száj, s elfújja végleg, mint egy porszemet.