Időszerűtlen vallomás
Őszi városban, háború után
| Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló. |
| Megejtenek a délután aranyló |
| reflexei. A pasztellkék eget |
| szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem, |
| védi cukrát a barnán töppedő szem, |
| melyet tolvaj madárhad csipeget. |
|
| Gunnyasztva rejti titkait a város, |
| mint sűrű, túl édes óbort homályos |
| pincemélyben a pókhálós palack. |
| Egyazon háttérből válnak ki boldog |
| összhangban a szőlőhegyek s a tornyok: |
| boros pogányság s főpapi malaszt. |
|
| Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal, |
| bevonva mintegy tompa fényü lakkal, |
| csillognak. Elmosódott kék orom |
| töri át távolabb a párafátyolt, |
| s fény ömlik el a zömök és rovátkolt |
| falú óbarokk palotasoron. |
|
| Szelíd vidék, de nemrég még a harctér. |
| Emlékét őrzi néhány csorba arcél |
| a szobrokon. A vakolat lehullt |
| a házakról. Tört ablakok. Szenes folt |
| a háztetőkön. Mars elég kegyes volt: |
| határáról gyorsan továbbvonult. |
|
| Szegényesek vagy zárva még a boltok. |
| Az élet itten csendes, visszafojtott, |
| s a szó inkább suttogás, mint beszéd. |
| Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő, |
| s mélyében érzi még a messze tűnő |
| ágyútalpak, tankok görgő neszét. |
|
| A fecskeraj most készül messzi délre. |
| Jó volna ha százötven, kétszáz évre |
| fordulna vélem vissza a világ. |
| Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet |
| simítja, odvas bükkfa törzse mellett |
| ébredek, mint szegény vándordiák, |
|
| ki útnak indul, míg fölszáll a harmat. |
| Régimódi zöngéje van a dalnak |
| ajakán, meghat és elandalít. |
| Vadrózsabokrok rózsaszín virággal. |
| Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal |
| népes búvóhely zöld berek s csalit. |
|
| S városba ér, ahol kvártélyt keresgél |
| éjjelre; megszáll egy vén esperesnél; |
| ott enni kap, néhány korty bort iszik. |
| S mert a testnél nagyobb étű a lélek, |
| lámpánál, elköltvén az estebédet, |
| Horatiust olvassák egy kicsit. |
|
| Lehetne tél, a szél is mint borotva. |
| Talpam alatt hó porlik csikorogva. |
| Vonít az eb, ha odakint szorul. |
| Cudar hideg, de lépteim az ocsmány |
| sötétben sem tévednek túl a kocsmán, |
| ahol a tálon sült malac pirul. |
|
| A vendégek, kivált a termetesse, |
| kiknek arcát jó bor festé rezesre, |
| nyakalják és dicsérik e nedűt: |
| nyáron hűsít, télen belül melenget! |
| Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet, |
| mert a fecsegés nem természetük. |
|
| A házasember búcsúzik a torból. |
| Éjfél elmúlt, morogva hazafordul, |
| bár a mulatság még javában áll. |
| Cigány helyett a pulykamérgü némber |
| várja új nótával, melyet fején ver |
| a hurkatöltő vagy főzőkanál. |
|
| Fordul a kép: lakodalomban állok, |
| ahol a frisset aprózzák a párok, |
| hogy kedvük majd szétrúgja a falat. |
| Reng a szála, rezeg a hártyaablak, |
| s döngölt cserhéjport füstölög a padlat |
| a sárga kordoványcsizmák alatt. |
|
| Képzeletem a múltat mért idézi? |
| Mért tetszik oly magyarnak, ami régi? |
| Tűz és zamat! Rubinköves kehely |
| kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz; |
| máskor sziklák közül kibuggyanó víz, |
| vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej. |
|
| Tisztás gyepén pihen meg így a vándor, |
| ki talpán még sarat hoz a mocsárból. |
| De szebb a múlt valóban, vagy pedig |
| varázsszava az együgyű „azóta”? |
| Szebbnek látja a földet a pilóta |
| azáltal, hogy fölé emelkedik? |
|
| A vár fegyvertermében nagy halomba |
| rakva a koponyák: dúlt hekatomba, |
| de hajdan emberek, akár magam. |
| Halálos kardcsapás ma már fakó sáv. |
| Jelképpé egyszerűsödő valóság |
| példájából okul gyarló agyam. |
|
| Mongol szemek, zömök test, barna homlok, |
| legtöbben életükben is hasonlók; |
| s amit egyéni jegynek tarthatott |
| a kortárs, a lényegtelen lefoszlott, |
| s mezítlenül fedik föl most a csontok |
| titkukat, az időtlen alkatot. |
|
| Nemzedékek során céljára törvén, |
| hány ellenállást gyűrt le már a Törvény, |
| hogy ím, a káoszból kihallani |
| szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén, |
| bár akadozva szól, a fajta nyelvén |
| mindig ugyanazt készül mondani! |
|
| Világosul, amit régóta sejtek: |
| ahogy bonyolult testemben a sejtek |
| születnek, halnak, névtelen tömeg, |
| s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek |
| egyek velem, bár életemre törnek, |
| mások meg a haláltól védenek, |
|
| úgy old magába engem is a népem, |
| a vére lüktet versem ütemében, |
| és nyelvével szólhat csupán a szám. |
| Sodrába vett a véghetetlen áram. |
| Egy hang vagyok a nagy harmóniában, |
| mely megtagadhat, akkor is hazám! |
|
| Már nem bánhatna vélem mostohábban, |
| s vonzóköréből nem léphet ki lábam; |
| testem földjéből vétetett: övé. |
| Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: |
| bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, |
|
|
|