Időszerűtlen vallomás
Őszi városban, háború után
Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló. |
Megejtenek a délután aranyló |
reflexei. A pasztellkék eget |
szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem, |
védi cukrát a barnán töppedő szem, |
melyet tolvaj madárhad csipeget. |
|
Gunnyasztva rejti titkait a város, |
mint sűrű, túl édes óbort homályos |
pincemélyben a pókhálós palack. |
Egyazon háttérből válnak ki boldog |
összhangban a szőlőhegyek s a tornyok: |
boros pogányság s főpapi malaszt. |
|
Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal, |
bevonva mintegy tompa fényü lakkal, |
csillognak. Elmosódott kék orom |
töri át távolabb a párafátyolt, |
s fény ömlik el a zömök és rovátkolt |
falú óbarokk palotasoron. |
|
Szelíd vidék, de nemrég még a harctér. |
Emlékét őrzi néhány csorba arcél |
a szobrokon. A vakolat lehullt |
a házakról. Tört ablakok. Szenes folt |
a háztetőkön. Mars elég kegyes volt: |
határáról gyorsan továbbvonult. |
|
Szegényesek vagy zárva még a boltok. |
Az élet itten csendes, visszafojtott, |
s a szó inkább suttogás, mint beszéd. |
Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő, |
s mélyében érzi még a messze tűnő |
ágyútalpak, tankok görgő neszét. |
|
A fecskeraj most készül messzi délre. |
Jó volna ha százötven, kétszáz évre |
fordulna vélem vissza a világ. |
Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet |
simítja, odvas bükkfa törzse mellett |
ébredek, mint szegény vándordiák, |
|
ki útnak indul, míg fölszáll a harmat. |
Régimódi zöngéje van a dalnak |
ajakán, meghat és elandalít. |
Vadrózsabokrok rózsaszín virággal. |
Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal |
népes búvóhely zöld berek s csalit. |
|
S városba ér, ahol kvártélyt keresgél |
éjjelre; megszáll egy vén esperesnél; |
ott enni kap, néhány korty bort iszik. |
S mert a testnél nagyobb étű a lélek, |
lámpánál, elköltvén az estebédet, |
Horatiust olvassák egy kicsit. |
|
Lehetne tél, a szél is mint borotva. |
Talpam alatt hó porlik csikorogva. |
Vonít az eb, ha odakint szorul. |
Cudar hideg, de lépteim az ocsmány |
sötétben sem tévednek túl a kocsmán, |
ahol a tálon sült malac pirul. |
|
A vendégek, kivált a termetesse, |
kiknek arcát jó bor festé rezesre, |
nyakalják és dicsérik e nedűt: |
nyáron hűsít, télen belül melenget! |
Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet, |
mert a fecsegés nem természetük. |
|
A házasember búcsúzik a torból. |
Éjfél elmúlt, morogva hazafordul, |
bár a mulatság még javában áll. |
Cigány helyett a pulykamérgü némber |
várja új nótával, melyet fején ver |
a hurkatöltő vagy főzőkanál. |
|
Fordul a kép: lakodalomban állok, |
ahol a frisset aprózzák a párok, |
hogy kedvük majd szétrúgja a falat. |
Reng a szála, rezeg a hártyaablak, |
s döngölt cserhéjport füstölög a padlat |
a sárga kordoványcsizmák alatt. |
|
Képzeletem a múltat mért idézi? |
Mért tetszik oly magyarnak, ami régi? |
Tűz és zamat! Rubinköves kehely |
kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz; |
máskor sziklák közül kibuggyanó víz, |
vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej. |
|
Tisztás gyepén pihen meg így a vándor, |
ki talpán még sarat hoz a mocsárból. |
De szebb a múlt valóban, vagy pedig |
varázsszava az együgyű „azóta”? |
Szebbnek látja a földet a pilóta |
azáltal, hogy fölé emelkedik? |
|
A vár fegyvertermében nagy halomba |
rakva a koponyák: dúlt hekatomba, |
de hajdan emberek, akár magam. |
Halálos kardcsapás ma már fakó sáv. |
Jelképpé egyszerűsödő valóság |
példájából okul gyarló agyam. |
|
Mongol szemek, zömök test, barna homlok, |
legtöbben életükben is hasonlók; |
s amit egyéni jegynek tarthatott |
a kortárs, a lényegtelen lefoszlott, |
s mezítlenül fedik föl most a csontok |
titkukat, az időtlen alkatot. |
|
Nemzedékek során céljára törvén, |
hány ellenállást gyűrt le már a Törvény, |
hogy ím, a káoszból kihallani |
szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén, |
bár akadozva szól, a fajta nyelvén |
mindig ugyanazt készül mondani! |
|
Világosul, amit régóta sejtek: |
ahogy bonyolult testemben a sejtek |
születnek, halnak, névtelen tömeg, |
s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek |
egyek velem, bár életemre törnek, |
mások meg a haláltól védenek, |
|
úgy old magába engem is a népem, |
a vére lüktet versem ütemében, |
és nyelvével szólhat csupán a szám. |
Sodrába vett a véghetetlen áram. |
Egy hang vagyok a nagy harmóniában, |
mely megtagadhat, akkor is hazám! |
|
Már nem bánhatna vélem mostohábban, |
s vonzóköréből nem léphet ki lábam; |
testem földjéből vétetett: övé. |
Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: |
bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, |
|
|
|