Utóhang

Elhallgatok, mert vallomás, de póz is a költemény. Lecsillapult a vad láz. Didergek, és a régi neurózis új táplálék után kutatva szaglász. Áramkört lel ideghálózatomban, s mint vészjelző villanycsengő csörömpöl: „A csőcselék üvöltsön, te azonban ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől!” Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném eszményeim. De hát az eszme fontos? Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt. S görcsös vajúdás közt megszüli elmém a mindenben-kételkedést, e csontos, idétlen, hosszúkörmű csecsemőt.